Andor László
A stabilizáció és az emberi jogok
A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel
jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai
jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a
gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte
érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása
konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű
társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a
szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig
hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben
részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő
társadalmi-politikai rendben.
Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság
vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java
részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai
jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció
időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a
konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül
lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni
lehetett a vitát.
A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés
született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi
jogok - és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok -
alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi
szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan
fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok
kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé
emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban
tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt
próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott
forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését,
aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második
világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való
tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.
Atlanti koncepció
Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a
jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye - azt a háborúban kialakult
erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének,
domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi
jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az
amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált
perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a
szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó
európai országoktól is.
1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval
kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok
nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték - ahogy
akkor már nevezték: - az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus
önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális
béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által
aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló
ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik")
birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a
helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót
állíthasson szembe.
Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei - bár sok mindenben emlékeztettek
Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére - nem
egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk
előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben
megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete,
amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap,
Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet)
már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire
állam).
Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a
multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek
feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a
nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló
tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi
atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta
az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor - a háború alatt
nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében - már egyébként is igen erős volt.
Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint
amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített
intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az
ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely
deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait
egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális
biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét
számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális
életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30)
elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez,
amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt
jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár-
és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az
emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha
Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz
vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz
című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).
Az emberi jogok fejlődése
A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok
fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három
alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.),
a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz,
jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a
másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX.
század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári
lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá
vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága - hasonlóképp a
jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez - a háború
utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás
fogalmi keretét.
Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette,
hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok
létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves
részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint
az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret
engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett
fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a
politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés
gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok
gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan:
ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.
A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt
vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári
társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John
Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve
(utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg -
változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet
elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden
állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem
kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat
tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves
részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.
A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire
rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon
viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus
koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a
modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a
XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett
visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán -
Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig - minden aktív liberális politikus támogatását
élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű
újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az
újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb
megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.
Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták,
a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított,
mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció
folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan
kiterjedhetett, lehetővé téve számukra - legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok
biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A
valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új
formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a
segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.
A feltételesség
A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés
ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a
perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez.
Az elmúlt három évtizedben - az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében -
a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő"
országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális,
környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig
rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként
kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük
helyreállítása érdekében.
Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák
eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett
választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás
által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.
Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül
érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok
gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi
adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó
elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek
feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő
országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani
a gazdaságpolitikákat, hanem - ennek következményeként - arról is, hogy bármely
kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által - sőt néha még
saját maga által is - ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.
Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az
IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági
közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények
javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek
való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF
beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből
való kiközösítés vár.
Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény - szabad versenyt
hirdető ideológiájával ellentétben - monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor,
hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem,
vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő
szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához
hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett
centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a
centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi
forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami
szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal
inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak
pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)
A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt
hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek
elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség"
kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált
magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás"
(good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is
bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb
értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi
megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor:
a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem
szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban
hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A
harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is
alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország,
Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak,
amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat
nagyon komolyan felelősségre vonnák.
Az átmenet és az emberi jogok
Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam
megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal
inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A
többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a
népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek
felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó
szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.
Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani
sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a
párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál
kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A
csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden
betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a
demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való
viszonyát nézzük.
1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti
ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt
minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő
rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak
kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi
vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel
lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó
reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági
megállapodás, röviden TGM).
Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program
meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos
konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség - egy
mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva - arra kényszerítette a
törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által
meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi
törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi
rendezését, így például - korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére -
meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az
archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a
személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének
létrehozása.
Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és
szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon
nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a
járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az
államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes
oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság
döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan
szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani.
Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot
és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni
közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták
ki.
A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az
embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára
hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta - részben a Bokros-csomag, részben
más okok miatt - valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási
vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a
Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a
hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén - akár mérsékelt, akár
militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra - olyan
politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik
az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés
visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit
látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is
lehetne).
A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt
az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli
kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes
elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció
mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette
a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a
"stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a
szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról
az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra.
Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve
alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az
Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját
alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika
befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító
intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá
próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.
Elhúzódó vita
A hitelek feltételességének romboló hatásait - közgazdasági, szociológiai, jogi
és más szempontokból - számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének
felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió
feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta
szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori
ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar
konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer
alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második
világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése
volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új
konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.
A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és
legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes
értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól
eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok
fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami
szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás
egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.
Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás
magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai
vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok
számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz;
ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának
felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság
kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak
csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal
válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja
helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja
fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.