Ungváry Krisztián

A politikai erjedés – az 1939-es választások Magyarországon

Hosszú szünet után 1939-ben ismét titkos választásokat tartottak Magyarországon. Ez komoly kockázatokat rejtett magában: korábban csak a nagyobb városokban volt titkos a szavazás, vidéken viszont nyíltan kellett szavazni. Utóbbi módszer mellett a helyi közigazgatás nagymértékben manipulálhatta a választásokat, amennyiben csak a számára biztos szavazókat engedte a szavazóhelységek közelébe. 1867-től évtizedeken keresztül ezzel a módszerrel kisebb–nagyobb zökkenőkkel, de sikeresen lehetett meghamisítani a választói akaratot különböző politikai célok érdekében.

A titkos választási rendszer bevezetését megelőző év során számos jel mutatott a korábbi egyensúly felborulására. 1938. január 1-én a főváros utcáin százezer röpcédulát szórtak szét, melyeken csak annyi szerepelt: „1938. Szálasi!”. Az év elején megszerveződött a népi írók „Márciusi Front” mozgalma: március 15-én a Petőfi szobornál több ezer fiatal tüntetett. Gondot okoztak a jobboldali, korábban kormánypárti diákszervezetek is: A Magyar Nemzeti Diákszövetség és a Turul ünnepsége mind Budapesten mind Debrecenben botrányba és verekedésbe fulladt, mert a résztvevők egy része a diákzavargások miatt lefogott szélsőjobboldali diákvezérek mellett tüntetett. Hat kisgazda képviselő is kilépett pártjából és a nyilasok felé kezdett orientálódni. 1938 elején Szálasi pártját betiltották és 72 nyilas vezetőt internáltak, Szálasit júniusban háromévi fogházbüntetésre ítélték. A nyár folyamán Budapesten antiszemita tömegverekedésekre került sor az Oktogonon, a Hunyadi és a Klauzál téren, amit fajvédő csoportok provokáltak ki. A hagyományos politikai elit már 1938 nyarán érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, és kétségbeesetten kereste a megoldást a készülő földcsuszamlásszerű jobbratolódás elhárítására. Imrédy Béla belső munkatársa, Kovrig Béla megállapította, hogy „az ország felnőtt lakosságának legalább a kétharmada ha tehetné, felborítaná a létező egész hatalmi szervezetet, a népességet már csak az államhatalom tartja össze.”

A magyar történelemben páratlanul, minden hatósági retorzió, letartóztatás és betiltás ellenére 1938-1939 között megszerveződött az ország második tömegpártja, a nyilaskeresztes párt. Míg 1938 elején csak kb. 10.000 párttagot tartottak nyilván, 1939. nyarára kb. 300 000 személy volt a nyilaskeresztes párt tagja. Ha tekintetbe vesszük, hogy a párt újságjait állandóan betiltották, vezetőiket egyre-másra internálták és bebörtönözték (1940-ig összesen 3500 büntetőbírói ítélet és 3000 rendőri végzés született), akkor megdöbbentő ez az átütő siker. A nyilasok mellett számos kisebb szélsőjobboldali csoport is indult a választásokon: Salló János Nemzeti Frontja, Matolcsy Mátyás Keresztény Nemzeti Szocialista Frontja, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt, a Népakarat Pártja és egyéb kisebb csoportok.

A pártállami történetírás görcsösen igyekezett bizonygatni, hogy a nyilaskeresztes pártot a III. Birodalom anyagi és politikai támogatása segítette a sikerhez. Komoly német állami támogatásra azonban nincs bizonyíték. Ellentmond a német támogatásnak az a tény is, hogy a szükséges kaució (10.000 pengő minden választási körzetben) hiányában a nyilasok a 135 egyéni körzetből csak 63-ban tudtak egyéni jelöltet állítani. Az egyéni jelöltek között többen nem is voltak a párt tagjai: Keck Antal és Budiszky László pl. pártonkívüliként, a nyilasok külső támogatásával lett megválasztva. Mesterséges támogatásra nem a nyilasoknak, hanem a demokrata sajtónak volt szüksége: a Magyar Nemzet ill. néhány idegennyelvű lap csak a Chorin-Kornfeld család támogatása miatt tudott fennmaradni.

Az új szisztéma „ugrás volt a sötétbe”. Teleki miniszterelnök és a kormánypárt mindent megtett azért, hogy bebiztosítsa magát egy esetleges ellenzéki siker ellen. Felvidék és Kárpátalja területéről választások helyett behívásos alapon jelöltek ki 38 személyt, ők csekély kivétellel a kormánypártot erősítették. 300.000 szavazót kizártak a választási névjegyzékből, számos egyesületet feloszlattak. A megszorítások miatt a lakosságnak csupán 31%-a rendelkezett szavazati joggal. A dohány-utcai zsinagóga ellen elkövetett és halálos áldozatokat is követelő nyilas merénylet hatására a belügyminiszter statáriumot hirdetett és ismét betiltotta a nyilasok fél éve újjáalakított pártját. A sorozatos pártbetiltások mellett a különböző nyilas tüntetések résztvevőit is rendre letartóztatták: így pl. az 1938 december 1-i tízezer fős tömegtüntetés után, melyet a rendőrség brutálisan szétvert, 95 személy ellen indult eljárás, egy ember pedig lelőttek. Április 13-án, a választási harc kezdetén Teleki a nyilasok egyetlen napilapját is három hónapra betiltotta, és szinte lehetetlen helyzetbe hozta választási kampányukat. A nyilasok ellen irányult az az intézkedés is, hogy az újonnan induló pártoktól választókerületenként 1500 ajánlást követeltek, míg a többi esetében 450-el is beérték.

Gondoskodtak arról is, hogy a szavazatok aránytalan elosztásával csökkentsék a kisebbségbe jutó pártok arányát, ennek megfelelően a nyilaspártok 25%-nyi szavazata (kb. 900.000 voks) csak 18,8%-nyi mandátumhoz volt elegendő, míg a kormánypárt 49,3%-nyi szavazata a mandátumok 70,3%-át érte. Minden választási praktika ellenére a szélsőjobboldal feltehetően relatív többséget szerzett volna, ha mindenütt állít jelöltet, hiszen ahol ez megtörtént (135 egyéni helyből 70 esetében), ott a nyilasok 40% szavazatot kaptak, de ahol egyéni jelöltet nem tudtak állítani ott is hasonló arányban jutottak szavazathoz a lajstromos szavazáson (ezen az úton 125 képviselőt lehetett a parlamentbe juttatni). Magyarország történetében ez volt az első olyan alkalom, amikor szocialisztikus eszmék békés körülmények között titkos szavazáson kormányra juthattak volna.

A választások látszólag Teleki sikerével jártak, hiszen a fő ellenfélnek számító szélsőjobb „csak” 49 mandátumot kapott a 260-ból, míg a kormánypárt 183-at. Mindez azonban nem mutatta azt a gyökeres változást, ami a politikai életben végbement: a volt kormánypárti képviselők 90%-a kiesett vagy el sem indult a választásokon. Helyettük a kormánypártban is a szélsőjobboldallal rokonszenvező képviselők tevékenykedtek, a kormánypárti képviselőknek csak kb. 10%-a számított Teleki biztos hívének. A pártonkívüliként indult képviselők szintén döntően a szélsőjobboldal hívei voltak, mint pl. az abonyi választókerületben befutott Baky László, aki később államtitkárként kulcsszerepet játszott a zsidók deportálásának lebonyolításában. Az egyensúly felborulásának biztos jele volt, hogy a titkos választásokon a szociáldemokrata párt megsemmisítő vereséget szenvedett, és a kisgazdapárt is csak 14 mandátumot tudott megszerezni. 1939 és 1944 között a magyar parlament a szélsőségesek malmára hajtotta a vizet. 1939-től a mindenkori kormányzat csak a rendkívüli állapot életbeléptetésével (1939. szeptember 1-től) ill. a parlament szüneteltetésével (1942 december 21-1943 április 12) majd elnapolásával (1943 május 4 - október 21) tudott kormányozni. A kormánypárt erodáltságán az sem segített, hogy a 260 választott képviselő mellett a visszacsatolt területekről további 77 személyt kormányhűség alapján hívtak be a parlamentbe (Erdélyből 51, Délvidékről 26 főt).

A nyilasmozgalom sikere annak köszönhető, hogy ez volt az egyetlen olyan tömegpárt, amely nemhogy kompromisszumokat nem kötött a hatalommal, hanem sok esetben a nyílt konfrontációt is vállalta (a kommunista pártnak 1944-ig nem voltak tömegei). A szociáldemokrácia katasztrofális visszaesése és a nyilasmozgalom előretörése párhuzamosan haladt: az SZDP-től sokan épp azért fordultak el, mert úgy látták hogy ez a párt is szervesen beépült a neobarokk Horthy-rendszerbe és kompromisszumai miatt már nem képviseli a dolgozó tömegek érdekeit.

A szélsőjobboldali pártok egységesek voltak abban, hogy a tőzsdét meg kell szüntetni, és a nagyvállalatokat állami kézbe kell adni. Agrárprogramjuk radikalitása a kommunista párt javaslataival vetekedett. A tőzsde teljes állami kontrolljának és a határidős ügyletek megszüntetésének követelése mellett figyelemre méltó, hogy a nyilas program kitűzte a termények kötelező egyöntetűsítését és minőségosztályzását. További követelés volt a 40 órás munkahét bevezetése, a 14 év alatti gyerekmunka betiltása, a női munkaerő védelme. Olyan „feminista” követelést is találunk, mely szerint a helyzetével visszaélő, női beosztottját nemi viszonyra kényszerítő munkaadó már puszta kísérlet esetén is egytől öt évig tartó szabadságvesztéssel büntetendő. Az antiszemita intézkedések mögött minden esetben a zsidó vagyon államosításának terve állt. Egyes esetekben, mint pl. a földkérdés rendezésénél a program nyíltan ki is mondta, hogy a zsidó nagy- és középbirtok azonnal kiosztandó. Emellett azonban az egyházi és a világi nagybirtok felosztása is célként szerepelt. Matolcsy Keresztény Nemzetiszocialista Frontja az elő, mely „Dánia mintájára” minden 500 holdnál nagyobb birtok felosztását követelte. Matolcsy pártja deklarálta, hogy célja „felszámolni az elkorhadt liberális kapitalista rendszert” és létrehozni az egységes népi államot.

A marxi álláspontot bizonyos mértékig maguk a nyilasok is felvállalták. A szélsőjobboldali „A Nép”-ben Farkas Benő: A szocializmus és a magyar jövendő c. írásában kiemelte a marxi elmélet közgazdasági részét és kijelentette, hogy azt még senki sem tudta megcáfolni. Temesváry László, a lap főszerkesztője „Hivatalosan kiadta az új ötéves tervét a Szovjet” címmel ismertette a harmadik ötéves terv célkitűzéseit. A forradalmi módszerek tekintetében árulkodóak voltak a választások előtt terjesztett röplapok, melyeken „Nincs más megoldás: Szálasi vagy forradalom” vagy egyszerűen csak „Akasztunk” szerepelt. A forradalom előkészítéséről a párt legradikálisabbjait tömörítő „Eszmevédelmi csoport” gondoskodott. Programjukról egy Ostián Antalnak írt levél tudósít: „Ez a mi eszmevédelmünk, mindenhol kíméletlenül rajta tartja kezét az eseményeken. A mi szervezetünk a forradalom lelkiismerete lesz.” Ugyanebben a levélben Koszo Béla nyilas vezető csak mint „hidegfejű forradalmár” szerepel, Omelka Ferencet, a nyilasok egyik újságíróját pedig csak úgy említik, mint aki „jó lesz cseka főnöknek”.

A nyilaspárt sajátosan közelítette meg a volt szociáldemokrata ill. kommunista párttagok kérdését. Amennyiben az illető nem volt zsidó, deklaráltan helyet biztosítottak neki pártjukban, sőt büszkék voltak arra, hogy integrálhatták a munkásmozgalom harcosait. A nyilas lapokban sorozatban jelentek meg cikkek olyan címmel, mint pl. „Nem szégyellem hogy szociáldemokrata voltam” „Marxisták a Nyilaskeresztes Pártban”, „Magyar Munkás”, „Valamikor szociáldemokrata voltam”. A nyilas képviselők közül négyen (Kassai-Schallmayer Ferenc, Koltay József, Sütő Gyula és Zsámboky Pál korábban kommunisták vagy baloldali szociáldemokraták voltak, részben vezető funkcióban, és ezt nyilasként is nyíltan felvállalták. Marxistaként indult Málnási Ödön, a párt főszéktartója és hivatalos történésze is. Málnási Rákosival együtt ült a csillagbörtönben és kommunista kapcsolatait (pl. Garbai Sándorral) 1944-ig fenntartotta. Szociáldarvinizmusa és biologizmusa azt a véleményt alakította ki benne, hogy Magyarország csak nagyhatalmak részeként tud érvényesülni. Ennek jegyében egyszerre kereste Németországgal és a Szovjetunióval a kapcsolatokat. Szálasi naplójában is megörökítette, hogy Málnási a német-szovjet együttműködés időszakában annyira fellelkesült, hogy felajánlotta a kapcsolatteremtést szélsőbaloldali moszkvai ismerősei által, és arra hivatkozott, hogy egy tudományos dolgozata kommunista szemináriumokon tananyag. 1941 tavaszán a szovjet követségre feljegyzést küldött a nyilaskeresztes párt baloldali szárnyának tevékenységéről, a nyilaspuccs után pedig felajánlotta Kemény külügyminiszternek, hogy „magyar Paaskiviként” hajlandó volna tárgyalni Rákosival a békekötésről. A Rajk család esetében jól tetten érhető a két szélsőséges eszme találkozása: Rajk László a kommunizmusért, testvére Rajk Endre a nyilasmozgalomért lelkesedett és párt proletárvonalának egyik vezetője volt.

A tanulmány végleges formájában a Hadikrónika, 2001/11. számában jelent meg.


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Utolsó módosítás: 2001. november 21. szerda
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány