A Pozsonyi út és a Radnóti Miklós utca sarkán álló, elmésen Pozsonyi vendéglőnek elkeresztelt helyet senkinek sem ajánljuk. Mert akkora sorok várnak delente asztalra, az étterem annyira népszerű a közelben lakók és dolgozók körében, hogy ennél nagyobb forgalmat már nehezen bírna el. Legyen ez az ő titkuk, az ő kis törzshelyük, mi pedig egyszerűen csak szerencsésnek érezzük magunkat, hogy arra tévedtünk, hogy éppen felszabadult egy jó kis boksz, megmerítkezhettünk az újlipótvárosi polgárság kedélyében.

Mi a titok? Nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy nem önmagában a konyha, mert az nem túlságosan nagy eset. Házias, magyaros, pesties. Arra érdemes odafigyelni, hogy ne a konyhafőnök ajánlataiból válasszon az ember, mert előfordulhatnak bajok. Az őszibarack-krémlevesnek nevezett első fogás zselatinnal kezelt lekvárnak bizonyult, három gombócka tejszínhabbal. Ha megkérdik, mi ebben a jó, a válasz első pillanatban: semmi. Második pillanatban viszont már bonyolultabb a kép. A leves ugyan rossz, de a szomszéd asztalánál ül egy bácsi, aki tompa hörgéseket hallat, amíg az újságot olvassa. Készenlétben vagyunk, hogy bármikor elsősegélyt nyújtsunk, de nincs rá szükség: befejezi a sportrovatot, és abbahagyja a hörgést. Pesti csoda. Hát hol szolgálnak még föl ilyesmit a leves mellé?

A konyhafőnök ajánlataival az a baj, hogy próbál modern lenni, az új konyhát, az egészségesebb trendet követni, de az nem megy. A csirkemáj salátaágyon nem minden pontján átsült, a salátaágy is inkább a szemnek kedvez, nem az ínynek. Jani palacsintája, a somlói galuska töltelékkel – inkább ne feszegessük. Viszont az étlap állandó részén egymást érik a meggyőző fogások: vadas marha zsemlegombóccal, óriási adag, a hús nem áll ellen, a gombócnak pedig mi nem bírunk ellenállni. Nem tudjuk, mennyire állandó a gyömbér túltengése a húsleves maceszgombócában, de ez sem olyan megfigyelés, amit érdemes lenne komolyan venni. Ha túlteng, hát túlteng, attól még nagyon finom. Az étkezést egy klasszikus túrógombóccal érdemes zárni, és a szuszogás garantált. Végre körül tudunk nézni. Jól öltözött, idős emberek ebédjegyet hoznak, leülnek, újságot lapoznak, egy Amerikából hazatért úr a feleségének akarja megmutatni, honnét indult, és milyen jól lehetett itt élni. A feleség nem könnyű eset, nem eszik se krumplit, se rizst, se tésztát, de a végén mégsem marad éhen, és láthatóan ráérez a Duna-part varázsára.

A fiatalabb korosztályt öltönyös bankszakemberek képviselik, nem a milliomos réteg, hanem azok, akik még nézik az árakat, még olcsón szeretnének jól élni. A személyzetet alkotó kisasszonyok karcsúak, és tudják is magukról, mindketten köldökmutogató felsőruhát viselnek. A fiatalabbat tegezni is szabad, és szemkápráztató a körömlakkja, az idősebb abszolút profi, dolgozik és cseveg, ápolja a kapcsolatokat, virágoztatja az üzletet.

Egy pillanatra megfordul a fejünkben, hogy eladjuk mindenünket, veszünk egy lakást a környéken, berendezzük a közeli antikvitásboltokból, szép, nyugodt polgári múltat, Lenke néniket és Sándor bácsikat hazudunk magunknak, és megpróbálunk törzsvendéggé válni, de aztán lemondóan legyintünk. Késő. Két öregedő Mózes, beérjük azzal, hogy betekinthettünk az Ígéret Földjére, és amit láttunk, kedvünkre volt.

Kiszolgálás: asszonyi

Konyha: emberes

a Wittman fiúk

Népszabadság, 2000. április 29.