Érdekes, de nem éppen vidám jelenség, hogy ha valami körülbelül egyforma távolságra van a jótól és a rossztól, akkor az esetek túlnyomó többségében rossz lesz belőle. Kevés a Herkules a válaszúton, aki a helyes ösvényt választaná. A Keleti pályaudvar gyanús vidékén például a Rosenstein vendéglő az egyetlen hős, hogy a Rigoletto magyar szövegkönyvét idézzük: a bűnök tengerén a fénylő, tiszta oltár (fordította Blum Tamás). A baj csupán az, hogy ez számunkra is csak most lett világossá, hogy jártunk a Baross étteremben.

Pedig milyen szép a hely, ha a busz ablakából néz be az ember. Oszlopok, márványok, barna fények, barátságos környezet. Kívülről nézve. Mert ha leszáll valaki a buszról, akkor rossz arcú alakok kérnek tőle valutát, rögtön kiderül, hogy a pályaudvarnak csupán a homlokzata frissen vakolt, oldalt darabokban mállik le a fal, a járdán kéttenyérnyiek a hiányok, az ajtóról eltűnt a kilincs, és a nyitvatartási idő végét a személyzet változtatta meg egy golyóstoll segítségével. A húszas szám második felét gondosan satírozták át nullára – ám gondosságuk mintha ennyivel ki is merült volna. Tétován álldogálunk, nem tudjuk, meneküljünk-e vagy sem, a vendégkör nagyon vegyes, vannak bordó overallba öltözött fizikai segéderők és elegáns úrhölgyek a bécsi gyors irányából. Hezitálásunkat kérdő arcjátékkal követi a távolból a vezető pincér, ne játsszuk itt meg magunkat, kérem, aki éhes, üljön le. Leülünk.

Nem a gyakorlatias gondolkodású profi szárnyai alá kerülünk, hanem ifjú és tapasztalatlan segítőjéhez. Lesz alkalmunk még megbánni balsorsunkat. Rögtön az elején ostobán óvatoskodó kérdésünkre, hogy „milyen a zöldségkrémleves?” azt felelte, talán szándéka ellenére is barátságtalanul, hogy „zöldségkrémleves”. Meggyőződésünk, hogy az adjonisten-fogadjisten hasonlóságáról szóló népi mondás a vendéglátóiparban nem követendő példa, hülye vendégnek is lehet normálisan válaszolni. Nem kívánjuk a teljes őszinteséget, mert – mint utóbb kiderült – akkor azt kellett volna a derék embernek válaszolnia, hogy hideg és rossz, de azért lehetnének fokozatok.

A másik probléma a kiszolgáló emlékezőtehetségével van. Kétféle salátát kérünk bemelegítésként, az egyik rokfortos dresszinggel készült, a másik rokfort nélkül. Legalábbis kérésünk szerint. A valóságban két rokfortos dresszinget kapunk. A harmadik gond az, hogy a pincér maga sem ismeri az étlapot. Kérünk egy borókás mártással kínált szarvassteaket. Már az is gyanús, amikor a felszolgáló azt mondja, hogy a mártás inkább vörösboros, de azért boróka is van benne, de azt hisszük, hogy ő tudja jobban. Nem így van. A vörösbor a szarvaspörköltet ízesíti, azt is hozza, és búsan el is fogadjuk, mert ha reklamálunk, a steakért legfeljebb még húsz percet várhatunk, és ki tudja, mit kapunk. A szarvaspörkölt azonban kényszerű kompromisszum, faggyús, birkaízű, mellette a krokett fagyasztott, rosszul sütött, puha pép a belseje.

Nem igazi meglepetés, de kellemes fordulat, hogy a resztelt csirkemájat viszont elfogadható szinten hozza a konyha – de hát azon nincs is sok elrontanivaló. A desszert palacsinta. A hely becsületére legyen mondva, hogy töredelmesen bevallják, a diós palacsintában nincs dió, csak dejó, úgyhogy marad a túrós és a baracklekváros. Kíváncsiak vagyunk, honnét lehet olyan barackízt beszerezni, amelynek olcsókölni-íze van, de nem kérdezzük. Végül is mire mennénk ezzel az értékes információval?

Konyha: resti

Kiszolgálás: utasellátó

a Wittman fiúk