Gjuro Szabo

KÖZÉPKORI VÁRAK

HORVÁTORSZÁGBAN ÉS SZLAVÓNIÁBAN


 

 

 

 

ZÁGRÁB 1920.

MATICA HRVATSZKA

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Prof. DJURO SZABO

 

 

KÖZÉPKORI VÁRAK

 

HORVÁTORSZÁGBAN ÉS SZLAVÓNIÁBAN

 

 

 

A MATICA HRVATSZKA KÜLÖNKIADÁSA

 

 

 

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ZÁGRÁBBAN

A HORVÁT NEMZETI NYOMDA KIADVÁNYA

1920.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nemes VUŠĆINAI ALEKS

ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL

AZ 1917. ÉVBEN

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fordította: Szatanek József, Pécs, 2003.

 

 

KÖZÉPKORI VÁRAK HORVÁTORSZÁGBAN ÉS SZLAVÓNIÁBAN

 

 

ELŐSZÓ

 

 

            Horvát és Szlavón hazánkban mintegy kétszáz igazi középkori vár (burg) és rom van, ez mellett meglehetősen nagy számban fennmaradtak jelentős mennyiségű át- és hozzáépített várak is. Igaz mind ezen várak és maradványaik még nincsenek alaposan megkutatva, ezért mivel még évtizedek szükségesek ehhez a munkához ám, hogy legalább nagyobb részüket alapos vizsgálat alá vessük, kötelességünknek érezzük, hogy előadjuk eddigi ismereteinket a középkori várainkról. E dolgozattal ezt akarjuk elérni.

            Mindezek ellenére ez a könyv rávilágít arra is, hogy váraink romjait nem csak romantikus álmodozások tárgyainak lehet tekinteni, hanem megismertet bennünket, ezen építmények funkciójával, és megismertet azzal, hogy köveik halma tanúja volt a már, régen elmúlt nemzedékek életének is, és ezen építmények nélkül kultúránk sem állna ott, ahol ma áll. Ám a továbbiakban se gondolja senki, hogy megfigyeléseinkkel mások érzékenységét akarjuk megsérteni, mely egyes emberek gondolataiban felmerül, amikor a romantika világából a romokra tekint; ellenkezőleg, ez a könyv azt akarja megkísérelni, hogy megtanuljuk látni azt is, amire eddig nem figyeltünk. Útmutató kíván lenni, minden erőszak és késedelem nélkül, hogy ez a hatalmas, fárasztó és hihetetlenül vesződséggel teli munka, ami nem egy valaki szeszélyéből keletkezett, hogy még kellő időben a múlt ködén át eligazítson bennünket. Korunkban rendkívül erős kapocs köti össze planétánk legtávolabbi pontjait is, de olyan erő nincs ami ilyen szilárd kapcsolattal kötné össze jelen időnket a múlttal, ehhez minden sikert csak nehéz munkával csikarhatunk ki

            Erről a kövek sokat mesélhetnének, de ezt csak akkor lehet megérteni, ha vesződséges munkával felvilágosítjuk azokat is, akiknek a kőmaradványok csak kövek és a romok csak puszta kőkupacok.

            Ám ez nem egyszerű feladat, de ez az írás ezt akarja elérni. Annak aki nem érti a múlt szavát, aminek varázsa kihallik a falakból, ezek a romok mindenek előtt csak érdekességek és őket nem fogja izgatni az, ha egy könnyelmű pillanatukban épületek leendő anyagának, vagy az utak kikövezéséhez látják kitűnő alkalmatosságának. Ám mindezt biztosan nem fogja megtenni ha jól tudja, hogy ezek a maradványok ugyanolyan fontos dokumentumai a múltnak, mint az ősi írások a pergamentekercseken, és aki tudja, hogy minden nemzet amely kultúrnépnek akarja láttatni magát, ezen dolgokat is dokumentálnia kell, hogy be tudja mutatni  fejlődését az alacsonyabb lépcsőfokról a magasabbra: mivel minden kultúrállapot csak az addigi fejlődés végeredménye és ezen emlékek is tanúsítják azt, hogy fejlődött nemzetünk egy megelőző másik fázisból a mai állapotába. Aki ezeket a dolgokat felismeri és megtanulja, soha sem fogja oktalanul megsemmisíteni ezeket a romokat, vagy mások, akik ostoba módon restaurálásnak nevezve érdektelenné tenni azokat, így megvonva annak a lehetőségét, hogy meghallhassuk annak a titokzatos beszédnek a hangjait, amik távoli évszázadokból szólnak napjainkhoz. Mivel a legtöbb esetben nem tehetünk mást, igyekszünk megakadályozni azt, hogy azokat a vandál, tanulatlan embereket akik siettetve az idő pusztítását, járatokat készítenek a tornyok aljába, tornyokat emeltessenek tornyokat, romboljanak le álszent céljaik érdekében. De honnan tudná az a pásztor gyerek, hogy rosszat tesz amikor a várból kizuhant gótikus ablakok kőkeresztjét összetöri, és ki fogja megbüntetni azt a látszólag intelligens embert, aki gyakran nem tesz mást, csak ezt a követ jobbnak látja magánál!

            Ám ennek a műnek van még egy célja. Mivel egy emberöltő sem elegendő arra, hogy valaki akárcsak felületesen is átvizsgálja az összes várunkat, ezért azt tesszük, hogy megismerkedünk azon más emlékekkel, melyek gyakran szolgáltak mintául régi mesterek munkáihoz. Ezért ez a mű szívesen ad útmutatást azon munkatársak további munkáihoz, akik újat akarnak alkotni ezen a területen. Mi is felhasználjuk sok-sok évnek minden eddigi munkáját, ám még mindig sok-sok problémánk maradt, és mind gyakrabban újabb problémák és kérdések merülnek fel, melyek megoldása elképzelhetetlen áldozatkészséges munka nélkül, amik sok rejtélyt meg fognak oldani, de egyre újabb problémákat vetnek fel – melyekről ma még sejtelmünk sem lehet

 

Források

                                                                                 

            Más szerencsésebb nemzeteknek elég sok ilyen jellegű művük van, de nálunk ezek a művek teljességgel hiányoznak még. Valami oknál fogva ezeknek a szerencsésebb népeknek, már kialakulásuktól fogva jobbak voltak az életfeltételeik, és épp ezért nagyobb számban találhatóak meg, hozzánk képest, de még az elmúlt időkben is bőségesebb műveik. A mi szerzőink is adtak ki ilyen műveket, igaz sokkal később, mivel ezen dolgokkal csak a legújabb időkben kezdtek el foglalkozni és a múltba készültek teljesen eltűntek. Ezért számunkra csak jelentéktelen mennyiségben maradtak fenn az elmúlt időkből segédeszközök, míg pld. a németeknek van egy Vischerük, Meriánuk, a szlovénoknak egy Valvasoruk, aki igazán csodálatra méltó, hatalmas művet alkotott, bár a számtalan általa közölt rézmetszet közül nem sok valósághű várábrázolással találkozhatunk. Viszont a sok gyermekded tájkép és várábrázolás között gyakran feltűnnek olyanok is melyek nem is annyira gyermekdedek.   Itt most kevésbé  részletesen,   de   szemügyre vesszük azon segédforrásokat, melyekből kevés  ma maradt ránk, de legalább  valamilyen  szinten  megismerkedünk belőlük váraink keletkezésével és a benne folyó élettel. Azt nem tartjuk feladatunknak, hogy itt felsoroljuk azt a számos okiratgyűjteményt, amelyekből annyi becses ismeretet szerezhetünk, csak azokat a forrásokat közöljük, melyek főleg a mára már eltűnt várainkról és felszereléseikről szólnak.

            A XVI. század folyamán terjedt el a nyomtatás és a fametszés, főként a nálunk gazdagabb nemzeteknél, ez általánosságban egybeesett a török elleni háborúkkal, aminek következtében váraink ismerté váltak és ezért nem meglepő, hogy számtalan röpiratban találkozhatunk képeikkel és leírásaikkal, melyekből a XVII. században még többet készítettek. Nagyon szép gyűjtemény van az ilyen képekből a Horvát Nemzeti Levéltár tulajdonában, továbbá a régészeti intézetben és a Zágrábi Nemzeti Múzeum egyes osztályain. Ám számos nagy jelentőségű eredeti

rajz található Európa egyes nagyobb múzeumaiban is, melyeket csak a legújabb időkben ismerhettünk meg, ezért kutatásuk lehetősége rámarad a következő szerencsésebb nemzedékre. Habár az utóbbi húsz évben sokat nyilvánosságra hoztak belőlük. Nyolc évvel ezelőtt (1912-ben) alapítottak egy külön intézményt Zágrábban az ilyen emlékek kutatására és megőrzésükre: a tudományos és történelmi emlékek nemzeti bizottságát, ahol, ha egyszer végeznek a hazánkra vonatkozó anyagok átvizsgálásával és kutatásával, majd akkor lesz lehetőség ezt az összegyűjtött és jelentős anyagot felhasználni a további kutatásokhoz.

            A török ellenes háborúk rákényszeríttették a külföldet, hogy közreműködjenek váraink kiépítésében. Ahhoz azonban, hogy megismerkedjünk váraink XVI. századi állapotával, a legnagyobb segítséget, az alapos helyszíni vizsgálatok, azon belül is Lenković jelentése, jelentik, rajta kívül a XVII. századból is találunk olyan csodálatos művekhez, melyek tényszerű adatokkal szolgálnak. Mi itt csak a legfontosabbakat említjük meg közülük.

            1636-1639 közötti időben hazánkban tartózkodott Ivan Pieroni hadmérnök, akit többször is megbíztak, hogy felmérje váraink állapotát. Hatalmas műve a “Relazioni di anno 1639.” a ljubljanai Rudolphinum-ban található, ezt legutóbb Laszowski mutatta be a “Starina” 29. kötetében. Abban az időben a legjelentősebb területek Károlyváros és a tenger közé estek, ezért a jelentéséhez mellékelt rajzokat kizárólag erről a vidékről készítette, melyekhez látképeket és alaprajzokat is csatolt. Ezek Károlyvárost, Károlyvárostól Zenggig lévő várakat, Zengget Neháj várával, Zengg környékét Fiúméig és magát Fiumét ábrázolják. Jelentésében röviden szól Károlyvárosról és valamivel hosszabban Fiuméről – de ez mellé sok értékes rajzot csatol, úgy különben a jelentéséhez csatolt rajzok különösen nagyon jók.

            Valamikor az e körüli időben (1660. körül), Raymond Montecuccoli herceg is kiadta összegyűjtött vázlatgyűjteményét, ami szintén számos régi várunkat ábrázolja, ez a gyűjtemény a bécsi hadilevéltárban található az alábbi cím alatt: Vierzig zwey saubre Abrisse verschiedener Gränzfestungen, Sclössern und Städten. nem tudjuk, hogy miért kapta ez a vázlatgyűjtemény ezt a nevet – mivel csak 29 rajzot tartalmaz – ám mindenképpen ez az egyik legjelentősebb korabeli mű. Számunkra kiemelkedően fontos, hogy  külön ábrázolja, Csáktornyát (Čakovac), Légrádot (Legrad), Kaproncát (Koprovnica) és Zágrábot, (ez máig a legrégebbi ismert rajz Zágráb városáról) és, hogy készítettek hozzájuk néhány átépítési javaslatot is, amelyek megvalósulását más hasonló képek, másik levéltárakból is tanúsítják, pld. Varasd (Varaždin) ábrája a karlsruhei levéltárban.

            A legszebb kiállítású ilyen fajta mű a XVII. századból, Martin Stier hadmérnök hatalmas jelentése. Ezt a művet az 1657-1660. közötti években készítették, nagy, fóliáns formátumban, ezt a kéziratot a bécsi udvari levéltárban őrzik a 8608-as szám alatt. Erről a műről is Laszowszki adott a későbbiekben ismertetést a nemzeti levéltár Közleményeiben, a X. kötet 197. oldalán, ahol is két részre osztotta ezt a művet. Az első részben Varasdtól Petrinjáig, a másodikban Károlyvárostól Trszatig lévő várakat mutatja be. Az mű elnevezése meglehetősen hosszú, ám ez a közlemény jelleg ebben a korban szokásos volt: Abrisz und Relationen über die windische und Banatische Gräntzen, wie sich solche anietzo befinden vor eines feindes Gewalt in etwas verbessert undt dann Realitzer konnten fortifiziert – werdwn mit der darüber formiten Landkarten und angehenckter tebellen, dasz in jeden auch wass zu Ausstehung einer dreymonantlichen Belängerung noch darinen zu vershaffen vonnöten”. Hasonló hosszúságú címe van ennek a hatalmas jelentésnek a második részének is.

            Stiernek értékes feljegyzései is vannak mivel: ő mint kiküldött szakmérnök járta a vidékünket és nem csak felmérte váraink akkori állapotát, hanem javaslatokat is tett az ekkora elavultnak számító várak modernizációjára is. A technikája az volt, hogy gyakran meghagyva az eredeti, csodálatos alaprajzokat és képeket rá rajzolta a javaslatát, és feliratokkal látta el, ahol megtehette felhasználta Pieroni rajzait is de ezt a forrását nem tüntette fel. Amennyire ma ez megállapítható, a nagyon gyakran teljes körű átépítéseknél egyetlen javaslatukat sem vették át, vagy csak nagyon minimális mértékben, az apróbb részleteknél. Ezután a mű tartalmának rövid ismertetése következzen: A 35. és 36. oldalon Varasd tervrajzát közlik az átépítési javaslattal, a 39. 40. oldalon Kaproncának (Koprovnica) szintén, A 43. oldalon Szentgyörgyvárét (Djurdjevac), a 47, 48. oldalon Kőrös (Križevac) alaprajza és átépítési javaslata van, a 49. oldalon Szvibovác (Svibovac) tervrajza van, az 52. 53. oldalon Ivanity (Ivanić) tervrajza van, az 56. 57. oldalon Sziszeké (Sisek) és végül az 59. oldalon Petrinjáé. Amint látható a mű első részében nincsenek képek a városokról és erődítéseikről.

            A második részben található, a 66-74. oldalakon Károlyváros (Karlovac) tervrajzai, a 75-80. oldalakon Belaj, Velemerity (Velemerić) képei, Zvecsaj (Zvečaj), Tovunj, Osztarija (Ostarija) tervrajzai (képekkel), Modrus (képpel), Prozor és Brlog Likából, tervrajzai vannak. A 83. 84. oldalakon nagyon szép képeket találhatunk Szlunjról (Slunj), melyekhez a 85. 86. és a 87. oldalakon tervrajzokat is csatoltak. Ogulin  tervrajza a 89. oldalon található, Brinje (Bründel) a 91 oldalon van míg a 92. oldalon Brinje ábrázolása nagyon szép. A 93-99. oldalakon Otocsác képeit és tervrajzait, az erődítésekkel, nézhetjük meg, a 102-104. oldalakon Zengg képei vannak, a hozzátartozó alaprajzokon Neháj várát is ábrázolják. A 107. oldalon ábrázolják  Jablancot, a 110. Ledenicét, a 112-114. Karlobágot, a 117-121. Fiumét Trszattal1)

            Stier műve után Valavasorét kell megemlítenünk: “Ehre des Herzogtums Krain”. Ennek a grandiózus műnek a IV. kötetében az alábbi korabeli leírások találhatóak várainkról és városainkról, melyekhez képeket is csatoltak: Zágráb, Biháty, Verőce, Petrinje, Sziszek, Zengg (külön lapon), Károlyváros (külön lapon), Szlunj, Budacska, Barilovity, Szkrad, Tovunj és Ogulin, egy külön kihajtható lapon ábrázolja a sziszeki csatát, amelyre világosan kirajzolta magát a sziszeki várat is, ám képei nagyon egyenetlen minőségűek, a nagyobb része gyerekesen gyenge rajzolat, talán a legjobb képe Zenggről készült. Ám Valvasor   műve  ennek ellenére sem fölösleges: mivel ezek a rajzok  bármennyire is  gyöngécskék,  de  megfigyelhetők rajtuk azon várak tényleges fejlődése melyeket már Pieroni is lerajzolt, pld. Tovunjnál. A XVIII. század sem maradt el a XVII-től. A bácsi udvari könyvtárban őrzik (a 8655. szám alatt) Matth. Ant. Weiss: relatio germanica de statu limitum contra Trcas in Croatia cum mappa, adjectis simul delineationibus et prospectibus propugnaculorum et arcium. 1729. A kéziratban 41 lap van melyből a 14-35. oldalakon találhatóak a képek, a többi szöveges. A képek többsége rossz minőségű akvarell, ám jobb minőségű brázolása van benne Vrasdnak, Zágrábnak – ez különösen  jó minőségű,     Dubicának,      Zrínynek, Szlunjnak (nagyon jó kép), Furjannak és Modrusnak. A fennmaradókat meg sem érdemes említeni. Ugyanebben a könyvtárban a 8607. számon őríznek egy ismeretlen szerzőjű kéziratot is az alábbi elnevezés alatt: Quadraginta ichnograohiae et delineationes propugnaculorum Graecii, Labaci et illorum in Hungaria, Croatia et dalmatia contra Turcas, mely a XVIII. század elején keletkezett időben nagyon közel Weisséhez. A 3-tól a 17-ig ábrázolja a mi várainkat: Trszat, Trzsac*, Zengg, Brinje*, Otocsác, Dabar, Drezsnik*, Biháty, Zríny*, Sziszek, Zágráb* (alaprajz), Kőrös*, Szentgyörgyvár*, Kapronca (alaprajz),  Cirkvena*. A csillaggal jelöltek a jobban sikerült munkák.

            Ugyan ebben a könyvtárban nagyon közel az előző műhöz a 8609. szám alatt találunk egy másik kéziratot is. És ez is tartalmaz alaprajzokat és képeket (többsége akvarell) várainkról az alábbi címen: Mappe geographicae regni Hungariae adjectis ichnographiis. A Horvátországot és Dalmáciát ábrázoló térképlapok között az alábbi alaprajzokat találhatjuk: Dabar, Otocsác, Zengg, Brinje, Drezsnik, Biháty, Zríny, Sziszek, Zágráb*, Kőrös, Szentgyörgyvár, Kapronca és Cirkvena és képpel Fimét Trszattal, Hrasztilnicát, Mittergradacot* in Croatia (felirattal), Jeszenicát, Gradacot és Topolócot*. Persze a magyar várakról van benne több kép. Itt is csillaggal jelöltük a legértékesebb részeket.

            A bécsi hadilevéltár Kartenabteilung GI.a. részlegében van egy térkép gyűjtemény az alábbi elnevezés alatt: “Sammlung einiger Pläne und insbesondere alter Sclösser von Croatien, welche für die damalige Landesdefension gegen die Türken währen der jahre 1640-1740 durcht die Ingenieure Tobias Breistaller, Holstein und Weiss zu befestigen projectiert und gezeichnet worden sind”. Hatvan lapon (többségének fotómásolata a nemzeti levéltárban megtalálható), ábrázolja a tengermelléki váraink rajzát, Szlunjét, Károlyvárost és környékét, majd tovább Modrusig és néhány várat Likából és Korbáviából. Ezek a rajzok kivétel nélkül értékesek, még ha nincs is mindegyik befejezve.

            Ugyanebben a könyvtárban maradtak még fenn külön álló várrajzok is, főleg a XVIII. századból. itt csak Kladusát (nagyon szép akvarell), Szalánkemént, Barilovityot, és Budácskát említjük, de ezeket, a csak, szép képeket Valavasor után készítették és gyengécske rajzai után senki  és soha sem tudhat élethűt rajzolni. 1744. elejéről származik Krtszinja, 1746-ból Klokocs és Szlunj ábrázolása, míg Zvecsájé 1748-ból

            Ahogy a felsorolt ábrázolásokból kitűnik, legkevesebb kép Szlavónia várairól maradt fenn. Néhánynak a rajzát Marsigli közli hatalmas művében a “Danubius….” és néhány másikét Sparr nagy kéziratos művében a: Atlas du Cours du Danube, avec les Plans, Vues et Perpectives des Villes, Chateaux, et Abbayes, qui se trouvent le long du Cours de ce fleuve depuis Ulm, jusque Widdin sur le liux, Fait en MDCCLI. (1751). A kézirat Bécsben a hadi levéltárban található (B. IXb 113. G. VI.), ám a képei jóllehet nagyon szép kivitelezésűek, nem egészem pontosak. Mivel számos követnek, az egész XVII. század folyamán, épp hazánkon keresztül vezetett az útja Bécsből, Konstantinápolyba, sokuknak fennmaradtak az útleírásai és feljegyzései a szlavóniai várakról. Annak ellenére mind jól jön nekünk, hogy rajzok nincsenek bennük, csak Prandstetter szép és jelentős kéziratában találkozhatunk nagyon értékes ábrázolásokkal. Prandstetter mint császári titkos megbízott utazott 1608-ban, Adam Herbersteinnel Konstantinápolyba, fennmaradt kéziratát a Khuen-Héderváry grófok könyvtárában őrzik, ami belőle ránk tartozik azt a Nemzeti levéltár Közleményeinek XII. kötetének 205. oldalán közlik.

            Nagyon értékes rajzok találhatóak a karlsruhei tartományi levéltárban is. Bádeni őrgróf hadakozott annak idején Szlavónia és környéke felszabadításáért és talán onnan maradtak fenn Szalánkemén, Újlak régi ábrázolásai, nagyon jó Pétervárad hasonló korú rajza is, mely akkor készült amikor még nem volt erőddé kiépítve, hanem csak egy erődített hely volt, úgy ahogy Pigafett 1687-ben még leírta. Az alaprajzot Schmalkalder rajzolhatta és természetesen az is közismert, hogy ha nem lennének ezek a fantasztikus rajzok, ma már elképzelni sem tudnánk akkori kinézetüket. Található még itt alaprajz Pozsega ősi váráról, Verőcéről, három rajz Valkóvárról, valamint egy rajz a Valpói várról,  és végül Cernik, Zágráb, és Varasd rajzai, melyekkel máshol is találkozhatunk.

            Ezek csak egy részei a segédeszközül felhasználható forrásoknak, hogy az olvasók is megismerkedhessenek a fenti rajzok készítőinek munkáival ezért e műben külön is kiemeltünk egy-egy ilyen rajzot vagy képet a legfontosabb gyűjteményekből.

            Amint a fentiekből kitűnik egy vizsgálódási terület még hiányzik, ez az eredetkutatás, mely csak az elmúlt néhány évben kezdődött meg. Itt meg kell említenünk azokat a jelentősebb írókat, akiket ezen a területen leginkább a váraink története érdekelte. Mindenek előtt fel kell hívnunk a figyelmet azokra a nagyon jelentős adatokra, melyek tartalma ezen művek megírásának alapjául szolgáltak, szinte azonnal, Szlavónia visszafoglalása után pld. már 1702-ben születtek ilyenek, ezeket a néhai Tadija Smicsklasz (T. Šmičklas) adta ki a: 200 éve szabadult fel Szlavónia című művében. Ebben a leírásban híreket közölnek váraink akkori állapotáról, a török uralomról, már amennyit meglehetett róla állapítani a keresztényeket megelőzően. A XVIII. század végéről is nagyon jó leírások maradtak ránk, külön ki kell emelnünk Taube: Hist. und geogr. Beschreibung d. Königreichs Slavonien und des Herzogtums Syrmien. Lpz. 1777. című művét, valamint Piller és Mitterpracher útleírását a: Iter per Poseganam Slavoniae provinciam. Budae 1771. és Csaplovics: Slavonien ind zum Teil Kroatien. Wien 1819. művét.

            Ezeket a műveket nagy tudású, világlátott és képzett emberek írták, melyek ma is rendkívűlieknek tekinthetőek. Más kisebb jelentőségű műveket itt nem említjük, annak ellenére, hogy nem ritkán nagyon jó híradásokat is tartalmaznak.

            Bármennyire is jelentősek ezek a leírások, különösen Szlavónia tekintetében, azonban még is csak Lika és Korbávia területét írták le a legkorábban és a legteljesebben úgy, hogy azóta sem más tájegységünket, hazánkban. I. Fras 1835-ben adta ki művét az alábbi cím alatt: Vollst. Topographie der Karlstädter Militärgrenze. Ebben a művében teljesen leírja Likát és Korbáviát valamint Szlunj egész környékét, ez a leírás azért olyan jelentő, mivel zömében nagyon jó és pontos, valamint abban az időben váraink közül az ezen a területen lévők voltak a legjobb állapotban, némelyek azonban mára teljesen eltűntek.

            Különösen rendkívüli Mihajlo Sabljar őrnagy munkája2), aki hatvan éven át fáradhatatlanul dolgozott egész hazánkban. hatalmas munkája valójában máig kiadatlan, de teljes művének egyes részei fennmaradtak. Feljegyzései, felmérései, rajzai, kutatásai voltak hazánk teljes területéről, így még ma is csak csodálni lehet nekünk, akiknek messze jobbak a lehetőségeink.

            Ivan Kukuljevity is ezen a területen dolgozott nagyon szorgalmasan. Nem csak, hogy az ő műve a Jugoszláv történelmi levéltár (XII. kötet), hanem jelentős anyagot gyűjtött össze és példás monográfiákat is írt belőlük: Medvevár története (III. kötetben) már 1869-ben és 1870-ben is kiadták a: Ismeretlen építmények és várak Horvátországban című művét amiben leírja: Szomszédvárat, Szamobort, Drezsniket, Zengget, Brinjét, Krapinát, Trakostyánt és Nagy Kemléket. Majd öt évvel később kiadta nagyon alapos és képekkel teli művét Standlov is: Fényképek Dalmáciából, Horvátországból és Szlavóniából. Zágráb 1875. Ebben az időben (1869) kezdték kiadni a “Vienac”-ot, mely egészen a század végéig közölte váraink ábrázolásait, később ezt a feladatot a “Prosvjeta” vette át, hogy majd átadja a “Savremenika”-nak. A “Régészeti társaság közleményei”-nek, és a “Nemzeti levéltár közleményei”-nek, a jelentős anyagait a “Starina” gyűjtötte össze, 1890-ben adták ki Rade Lopasity művét a: Biháty és a bihátyi határőrvidéket. aki megírta még Károlyváros monográfiáját is, kiadtak továbbá számtalan műemlék leírást is, és várrajzot az úgynevezett Török Horvátországban, melyet egy  több kötetre tervezett sorozat önálló kiadványának gondoltak, de a már a következő művel a: A Kupa és a Korana környéke befejezték 1895-ben ezt a Művet. Lopasity 25 legjelentősebb írásában leírta az egész Kupa és Korana környékét, amihez nekünk sincs semmi hozzátenni valónk, mert amit szükségesnek vélnénk azt már Laszowszki kiegészítette. Nagy ötletnek tartjuk Laszowszki tervezett művét a: Horvátország történelmi építményeit, akinek azonban összegyűjtött munkássága szétszóródott és nem jutottak tovább az I. kötetnél, ám a gyűjteményének annyira jó az anyaga, hogy akár külön műnek is lehetne tekinteni. 1904-ben adta ki Truhel saját művét a: Legszebb váraink-at, amelyben a középkor bosnyák várakat és romjaikat ábrázolja. először ő vette aprólékosan figyelembe ezen emlékeink építési szerkezetét, csak kár hogy ezek az illusztrációk gyengére sikeredtek. Ám nekünk azért fontosak mert ezek, a törökök által megszállt Horvát várakat is ábrázolják, melyeket ezt megelőzően már Lopasity is bemutatott; az egész művében közölt 22 ábrából 12 vár esett vidékünkre.

            Azon kutatóink közül, akik külön nem alkottak ebben a témában, ki kell emelnünk Klaity számos munkáját. A Frangepánokról szóló írásában a birtokok felsorolása közben megemlíti, az úgy különben okiratokban ritkán szereplő Lika és Korbávia középkori várait is, amivel rengeteg fontos információt ad, de ez így van számos más művével is. A Duvanji mezőről, a Krapina vidékéről, Zelinről, a Zemcseji nemzetségről stb. szóló tanulmányaiban az utóbbi időben közvetlenül is foglalkozik evvel a kérdéssel.

            Egyes várakról már 1827-ből is találunk önálló monográfiákat pld.: Ebner: Beschreibung der k. Freistadt Varasdin. Kukuljevity: Zenggről írt monográfiát (a Leptir "Lepke -ben" 1860-ban), Magdity 1877-ben adta ki művét: Zengg topográfiája és története. Ez mellett a összegyűjtötte a likai várakat is kiélezve maguk a várak történetére, ám sajnos nem tekint vissza arra a fennmaradó kérdésre, hogy milyenek is voltak ezek a várak. Zríny vára és urai című monográfiája Kukuljevitynek 1883-as, V. Norsity Szamobor váráról szóló monográfiáját 1912-ben írta meg, Horvat monográfiát írt Petrinjéről, Péterváradnak, Zimonynak, Fiúménak és Károlyvárosnak szintén van önálló monográfiája, Zágráb várának anyagát Ivsa Tkalcsity rendezte egybe a Zágráb város műemlékei című, valóban monumentális monográfiájának előszavában. A legújabb (1920) időkben magáról Zágráb váráról is kiadtak egy művet, amelyben szakértőink a vár nevezetességeit igyekeztek bemutatni, mint azt Klaity saját művének bevezetőjében írta: hogy mit is lehetne írni azokról a hatalmas tudású emberekről, kik szívükben kétellyel írták le mondanivalójukat.

 

 

A várak fejlődése a római és őskori erődöktől kezdve

 

 

                        A VÁR (burg, grad3) egy olyan középkori erődített lakóhelyet jelent, melyet az életkörülmények változása miatt kikövetelt időben alkalmaztak. Nálunk ez egyben erődítés és lakóhely is, ám gyakran felülkerekedik az építészeknek az a gondja, hogy megállapításaikkal mindig másoknak vannak gondjai. Először is a legfőbb jellemzője egy várnak az erőssége és védhetősége minden, amit kényelemnek nevezünk csak mellékes volt. Persze elég sok vár volt ahol gondoskodtak az elegendő kényelemről is, ám ha van is ilyen, mifelénk nagyobb számban vannak olyanok, amelyek szokatlanul szűkösek, arra hogy lakjanak benne, de abban az időben a kényelemnél minden fontosabb volt. A várak vizsgálatánál kerülnünk kell minden romantikus elképzelést a várban folyó életről: itt ugyan is, szigorúan szervezett élet folyt, mivel mindig a harc volt a legfőbb dolog. Persze külföldön voltak olyan várak palotával, sok teremmel önálló kápolnával, melyek kényelmére nálunk is vannak példák (Medvevára, Szamobor, Raholca, Ribnik), ám ezek mégis inkább kivételek. Csak a középkor vége felé találunk tágasabb épületeket, ám ezek már nem igazi várak, hanem átmenetek a későbbi kastélyokhoz.

            A vár (burg) nagyon különbözik a kastélytól, melyet a világ csak megszokásból nevez várnak. A várat különösen alkalmas helyen építették fel, legtöbbször teljesen összeszorítva a hegycsúcsra, úgy, hogy egyik része a másikat ölelte át. Az okokra nem nehéz rájönni. A hely, amire felépítették, rendszerint nagyon szűkös volt, ugyanis a várak védelmére nem lehetett sok

embert igénybe venni, azért kellett a váraknak olyan szűkeknek lenniük, hogy maréknyi ember

is megvédhesse. Ezért még a török korban is annyira jelentéktelen számú őrséget kért a határ őrvidék parancsnoksága a várakba, akiket a földesúr fizetett, hogy ma nehéz lehet elképzelni, hogyan tudott ez a jelentéktelen számú őrség helyt állni. Éppen ezért minden épületük rendkívül megerősített, mindig arra ügyelve, hogy minden pontját könnyen lehessen védeni. Ezért a középkori várak elrendezését mindenek előtt és legfőképpen, a védelem szükségletei határozták meg, lakóhelyként feladatuk csak mellékes volt. Amikor már várkastélyokkal is találkozhatunk, az addig szükséges védelmi építmények, eltűnnek, az épületek főleg a lakályosságot szolgálják, de néhány védelemhez szükséges védőművet megtartottak, de ebben az időben csak mint díszítő elemként, természetesen ezek a részletek (körítő falak lőrésekkel, külön álló tornyok) lassanként teljesen elpusztultak. A továbbiakban is védelemre szolgáló erődöknél sáncokat, vizes árkokat készítettek, hosszan elnyúló falakkal, ötszögletű bástyákkal. A középkori várakban legtöbbször nagyon magasra épült tornyokat emeltek  és jelentős magasságúra építették a lakótornyot is, ugyan is  így könnyebben lehetett védekezni, a tüzérség megjelenésével ez lezárult, mivel a magas tornyok kiváló célpontokat jelentettek. Magát a várkastélyt, ha a lehetőségek megengedték már lapályokon, de ha ez nem volt lehetséges akkor minél hozzáférhetőbb helyre építették fel, az erődök teljesen sík terepen elnyúlva terültek el, a földsáncok takarásából alig kiemelkedve.

            Hosszú időn keresztül azt gondolták, hogy a középkori vár a római erődökből fejlődött ki. És csakugyan vannak olyan várak is, melyek csak átépített római erődök, ám ezek megállapíthatóan meglehetősen ritkák, e kérdést tüzetesen megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy    nálunk    egyáltalán  nincsenek  ilyen  várak.  Az  mindenképpen  igaz,  hogy  nálunk  is

használtak fel római épületeket a várak építéséhez: sőt a később építészeti formákra is kihatottak, de leginkább az épületek anyagában, mint ahogy ez látható Sziszek várában, ahol rengeteg római téglát és faragott követ építettek be.

Hogy mi a limes4): olyan alacsonyabb rendű határerődök sorozata, melyeket sáncok és falak kötöttek össze, átvezetve a legkülönfélébb terepen, aminek okán az egyes erősök is   

különböztek egymástól, habár minden erőd minőségileg azonos volt, mint ahogy a római táborok is hasonlítottak egymásra: négyszögletűek, melyek belsejében keresztezték egymást az utak. Ám Piper a Burgenkunden című művében felhívja a figyelmet arra az igazságra, hogy elég gyakori az olyan római erőd is, melyek nehezen hozzáférhető terepre készültek és ezek formája teljesen másféle, ami sokkal közelebb áll a középkori várakhoz. Ez különösen érvényes az önálló tornyokra, amit specula -nak (őrhely, leshely) neveztek. Hazánkban szintén állítottak fel ilyen limest néhány mérföldnyi hosszan a Duna mellett, de néhol kellet lennie néhány jelentősebb erődnek is, melyek a Ptujtól (Poetovium), Eszékig (Mursa), majd tovább Zimyonyig (Taurunum) vezető, fontos utat védték. Sok helyről megbízhatóan tudjuk, hogy ott a római korban (de biztos, hogy a rómaiak előtt is) település volt (Bánmonostora=Bononia vagy  Malat=Banoštor, Újlak=Cuccium=Ilok, Szalánkemén=Acumincum=Slankamen), azonban nem állapítható meg, hogy ugyan azon római épületek fennmaradtak a későbbi épületekben is. Természetesen van olyan helyünk is. ahol még ma is találhatunk jelentős római település maradványokat, melyek a későbbi időkben puszta város maradványokként is fennmaradtak, mint pld. a Szerém vármegyei Petrovácnál, ahol a valamikori Bassanie erődített városának maradványai álltak, vagy Daruvárnál, ahol valamikor egy hatalmas római tábor volt található, de a középkorban már nem ezt a helyet erődítették, mivel itt csak antik nyomokat találunk. Valamennyi várromot bejárva Horvátországba és Szlavóniában, sehol sem találunk olyan jelentős építményt, melyet római, un. opus spicatum módra készítettek volna, ahol az építő kövek rendben balra vagy jobbra dőlve a halszálkához vagy a kalászhoz hasonlóak. Feltehetően, vagy legalább is részben, felhasználtak római épület romokat egy újvinodoli erődítménynél, Lopárban, erre a cementbe  úsztatott zúzott kövek utalhatnak, ami rendszerint a rómaiak építési szokása volt. Ám itt is fennáll az  nyomos  ok amiről  már  beszéltünk, hogy ez a titokzatos építmény a középkorban keletkezett, ugyan is ez az cementben úsztatott zúzott tégla a lehet, hogy csak egy tovább élő hagyományként maradt fenn e vidéken vagy csak a mind máig élő itáliai kapcsolatokra utal. Dalmáciában található más példa is: Diocletianus palotája teljesen az általános erődített táborok formája szerint épült, ami ma Szplit (Spalato) városának a magja.

            Ezeknél a felemlített római módi várainknál meg kell jegyeznünk, hogy a mi népünkben is voltak olyan okos emberek, akik értettek az erődítésekhez, mivel az összes középkori várainkban ennyi az össze római eredet. Persze voltak nálunk is olyanok akik ennek az ellenkezőjét állították. Ility Luka kijelenti, hogy a szlavóniai Basztaj közelében lévő Sztupcsanica várában talált feliratos kő, továbbá, a Kamengradban egy erdőkerülő által talált három feliratos kő alapján, és csak egyedül Ility Luka szerint, minden feliratos kő kapcsolatba hozható a római pénzeken található feliratokkal. Találtak római pénzeket, sírokat és más antik dolgot is a középkori várak területén ami semmi mást nem bizonyít mint azt, hogy ott előzőleg rómaiak is éltek. Mi több, gyakran pont az ilyen leletek bizonyítják, hogy ott semmi féle római erődítés nem volt, amit jó példaként a Plitvicei Kozjak tó feletti Krcsin vár romjai között talált római temető mutat meg, mivel nem valószínű, hogy a rómaiak erődöt emeltek volna egy római kori temető fölé. Egy középkori várunkban sem található sehol másodlagos felhasználású római tégla Horvátországban (kivétel Sziszek): Újlak teljesen középkori téglából épült és nyoma sincs annak, hogy valaha itt állt a római Cuccium. Szalánkemén váránál is csak szórványosan használtak fel római téglákat.

            Sokan elképzelhetőnek tartják azt is, hogy a középkori várak az őskori erődökből alakultak ki. A rómaiak érkezésükkor már mindenütt őshonos kultúrákat találtak itt, ami köztudott tény, sőt mi több a legalább is kezdetekben sok mindent át  is vettek a rómaiak saját kultúrájukba. A rómaiak aztán igyekezték saját kultúrájukba olvasztani az itt talált népeket, de ők az ezer év ellenére is kényszernek érezték azt, ami megmutatkozik abban. hogy azonnal előkerültek a megelőző kultúrák emlékének töredékei  az idegen elnyomás megszűnte után. Az emlék maradványok lassacskán megerősödtek, és ledobták vagy magukba olvasztották mind azt amit az idegen római uralom rájuk kényszeríttet. Valami - persze mind kevesebb - szigetszerűen fennmaradt pld. Szerbiában és Boszniában is: főleg ott ahol a török elnyomás kezdetétől a népesség mindig ugyan az maradt, mely már a törököket is megelőzően ott élt, ezek kevés nyomok eltűnését felgyorsította a hosszú török kor, mint ahogy eltűntek a nyomai a török hódoltságnak is pld. Szlavóniában, ahol csak szokásokban, néhány szóban és öt, hat épület maradványban maradt fenn az emléke, pedig az egész vidék teljesen török megszállás alatt állt. És valóban az egész török megszállás alatt volt: régi város rajzok, melyek a török alóli felszabaduláskor készültek, teljesen török várakat ábrázolnak, dzsámikkal és karavánszerájokkal, mint pld. Szalánkemén, Újlak, Valkóvár. Néha persze az idegen hatások győzedelmeskedtek mint pld Romániában vagy Boszniában, melyek jóval később szabadultak fel a törökök alól, míg azonban Romániában eluralkodott a romanizált nyelv, addig Bosznia egyes vidékein törökül beszélnek. Igy képzelhetjük el a várak fejlődését is: az épületekben tovább élő ősi formák, és ősi módszerek eltűnése, az idegen a támadások és kényszerek alatt befejeződött, épp mint a középkorban, amikor az új szükségletek igényeinek megfelelően lerombolták őket, hogy helyt adjanak a középkor váraknak.

            Az őskori emberek szokatlanul fejlettek voltak és nagyon is megtudták választani saját váraik építési módszereiket, jól ki tudták választani a hegyláncok közül azokat az igazi ormokat, ahol felépíthették váraikat. Egész Európából ismerünk ilyen erődöket: az arra alkalmas hegyen földsáncokat készítettek, melyeket hozzáidomítottak a terephez, ezen sáncok belsejét szárazon rakott kőfalakkal vagy faszerkezetek erősítették. Nem ritkán az ilyen őskori erődökben középkori vár is található, mivel ebben az időben is azt találták a legjobban beépíthető terepnek, mint ahogy az őskorban is. Különösképpen jól fennmaradtak ilyen várak Boszniában a Római hegységbe lévő Glaszinácnál: ám ezek igen egyszerű építmények, azonban többségben voltak az árkokkal, sáncokkal készített erődítmények. Azért maradtak fenn ilyen jól ezek, mert felépítésük után nem sokkal az egész vidék elpusztult és többé be sem népesült. Ám itt is van példa arra, hogy az őskori várakat felhasználták a római és a középkorban is. Hasonlóan megerődített teraszok voltak a likai Japodban, ám több mint valószínű, hogy e vidéken nagyobb és jelentősebb várak álltak mindig is pld. Zvonigrad, vagy Brinje, mint a szintén őskori alapokra helyezett Verőce vármegyei Kórogy vára.

 

Helyek, ahová a várakat felépítették

 

            A várak biztonságát először az építkezések megkezdésénél nézték, hogy ezt megértsük, legelőször meg kellett vizsgálniuk azt a helyet, ahol építeni akartak. A szélesebb közönségbe az képzet ivódott be, hogy várat hegyre kell felépíteni, ez képzet azért ivódott be annyira, mert valóban a legtöbb várunk a hegyekben maradt fenn; a síkvidéken nem viselték el a romok, a tereprendezéssel járó pusztítást, ami számtalan várunkat tüntetett el. Ezek után feloszthatjuk a várakat olyanokra amelyek hegyekre épültek és olyanokra amelyek síkságon találhatóak. Ám nem minden hegy volt alkalmas arra, hogy rá várat építsenek, a legjobb besorolást a hegyeknek az a része jelentett, melyek ugyan egy hegylánc részei voltak, de mégis eléggé elkülönültek tőle. A zágrábiaknak elegendő, ha egy szép napon ránéznek Medvevárára. Egy hegyvidéki hegy sem különül ilyen masszívan a hegyláncától, és egyet sem lehetett ilyen könnyen védeni mint ezt, melyre Medvevárát felépítették, és éppen erről a helyről lehet belátni az egész zágrábi vidéket messze, egészen a Túrmezőig. Mikor példának hozzuk fel ezt a Bércet, még világosabban láthatóak azok a viszonyok, hogy bár az ellenség által felhasználható környező hegyek mind magasabbak, Medveváránál, mégsem tehettek kárt benn ágyúival és éppen erről az oldalról hiányzik az árok is, ami a vár más oldalait övezte. . Épp ilyen elhelyezésű pld. Okity vára (20, 21. kép) melyet egy hegy kopár sziklájára emeltek, ami távol esik a hegylánc fő vonulatától és csak egy oldalról lehetett könnyen feljutni a várig, ezen oldal felé fordul a vár legerősebb oldala is. Igy építették fel a Pozsega vármegyei Velika várát (112. kép) is, a hegy csúcsához, a síkságig lankásan lenyúló  hegyoldalt egy széles sánccal választották el a hegy többi részétől és épp erre irányult a vár éle is. Ez mindig így szokott lenni, és mindig annak az oldalnak az irányába fordul az él, amelyik a legkönnyebben támadható volt. A tágas fennsík fel irányul a vár Raholcán (Orahovica, Ružica 128. kép) is, amikor ez már nem volt elegendő (9 méter vastag az él fala) a védekezésre, felépítettek ide egy félkör alakú bástyát is 11 ágyú lőréssel. Ilyen Csaklovác (Čaklovac nem messze Pakráctól 104. kép) öregtornya is, melynek belseje négyszögletű, de az éllel erősített fal az épp itt kiterjedő rét felé néz. Igy volt ez néhány likai várnál is, ahol nem volt él, ott a négyszögletű tornyot egyik sarkával fordították a leggyengébben védhető oldal felé. A Gorszka vidéki váraknál is feltételezhető ilyen elhelyezés, mely igen alkalmas a védekezésre. Ezt a célszerűséget adja a hegyen való elhelyezés különleges kapcsolata a hegy más részével. Magának a hegynek a magassága sohasem volt döntő, várainkat soha senki sem építette jelentős magasságba, annál inkább építettek külön álló hegyre. Senki sem tudhatott várat építeni Bércekre, Medvevárát 587 méter magasságú hegyre építették, de annak ellenére is védhető volt, hogy a környező hegyek magasabbak voltak nála. Okity 500 méter körüli magasságú hegyen van, ebből úgy gondolom, hogy 600 méter relatív magasság felett soha nem építettek várat. Mrzin vára Likában 1029 méter magasságban fekszik, de a hegy alatti síkság 665 méterre van a tengerszint felett. Gondolom, hogy ez  legmagasabb hely ahol nálunk vár található. A likai Turjantól délkeletre található romok 1029 méter magasságban fekszenek, míg az alatta lévő síkság 739 méterre van a tenger szint felett, így magát a várat 290 méterrel magasabbra építették fel a hegy aljánál, de Mrzin várához is az aljától 432 méter magasságba kell felkapaszkodni. Komity vára (1029 méter) 350 méteres hegyen van a hegy lábához képest. Más várak Horvátország és Szlavónia egyéb vidékein a tengerszint felett a következő magaságokban találhatóak: Zvonigrad Likában 392 m. Bilaj 638 m. Udbina 849 m. Drivenik 181 m. Ledenica 378 m. Modrus 680 m. Turjan 298 m. Cetin 314 m.  Sztupcsanica 409 m. Atya (Voćin) 302 m. Raholca (Orahovica) 387 m. Raholca Óvár 664 m. i Vrhovac Pozsegában 443 m. Garity vára 356 m. Nagy Kemlik 600 m. körüli, Kis Kemlik 466 m. Ostrcs Zagorjában 736 m. Milengrad 465 m. Rednek 384 m.

            Persze, hogy a síkvidékeken is szükség volt várak építésére, ami legalább is  jelentősen megnehezítette a e várak erődítését. Ezért e várakat másképpen kellet erődíteni. Szép példáját az ilyen épületnek a Kupa menti Ribnik vára (29, 30. kép) adja, melyet kör alakúra építettek, hogy minden oldalát egyformán könnyen lehessen védeni; és ezért emelték Szentgyörgy (Đurđevac 95. kép) várát is, szabálytalan sokszögre, a bejárati oldal elé még két tornyot állítottak a védelem érdekében. Persze a mély árkok sem hiányoztak, rendszerint mély és széles árkok voltak a hegyi várak körül is, de nem ritkák az árok nélküliek is. Igy építettek az őskori várak emberei is, ami valósággal csoda, de mély és széles árokkal kerítették körül a Szerém vármegyei Szlakovác őskori erődítését vagy a későbbiekben a zagorjei Konjscsina várát (73, 74. kép): a négyszöglet alakú  vár minden oldalának a közepén egy - egy félkör alakú torony ugrott ki úgy, hogy a belőlük nyíló lőrésből minden oldalát könnyen lehessen védeni és az egészet árok övezte. Sajnos épp a síkvidéki várakból maradt fenn a legkevesebb. A későbbi időkben a síkságon más féle várakat építettek: ebben az időben alakult át várból erőddé Sziszek vára (37, 38. kép), melyet háromszöglet alakúra építettek, három toronnyal a sarkain, Varasd várát ( hatalmas földsáncok és árkok övezték, melybe vizet vezettek. A hegyi várakat övező árkokban természetesen nem volt víz.

 

 

Ispánsági és nemzetségi várak

 

 

            A vár rendszerint a környező vidéket uraló főúr székhelye volt, de elég gyakori az olyan példa is, hogy a várnak más a tulajdonosa (gyakran még a közelében lévő azonos nevű településnek is) mint az azt körül vevő uradalomnak. Ám nem csak így voltak magán tulajdonban a várak, nálunk megesett az is, hogy egy nemzetségé volt egy vár, aminek nyomai a későbbi időkben is fennmaradtak (pld. Klokocs váránál). Amikor kialakult a vármegye rendszer, néhány nemzetségi várakat mint ispánsági központot találjuk meg, ahogy ez pld de Zagorja castrumával (Talán Krapina) megesett, vagy castrum de Vorosd esetében, mint a varasdi vármegye székhelyével.

            Mára már nem lehet kideríteni, hogy melyik vár volt valaha nemzetségi, és nem lehet lokalizálni minden nemzetségi megyét sem melyeket az is okiratok említenek. A vármegyék mindenhol a nemzetségi megyékből fejődtek, melynek nyomai mind máig fennmaradtak. Ezekben a nemzetségi megyékben van valami ősi szláv dolog, aminek nyomait ott is meg találjuk, ahol már rég óta nincsenek szlávok, pld: Kremsmünster környékén, ahol 777-ben egy Physso nemzetségfőt említenek. Ebből a nemzetségi megyéből (Župa) eredeztethető a vármegye rendszer, ahol az élet a központi castrumban folyt, és az elöljárója a nemzetségfő (župan) illetve, később az ispán (comes) volt. A fejlődés eme szakaszában a nemzetség sajátos állapota, felbomlik: az ispán (comes) már nem az ő választott elöljárójuk volt, hanem egyenesen a király ítélő széke alá tartozott. A XIII. századtól a nemzetségfők comes (ispán) fő feladata, a király által kinevezve, a katonáskodás lett, akik egyben a comitat (ispánság) bírái és a vármegye katonaságának vajdái  (vezetője) is voltak, továbbá gondoskodtak a királyi adók behajtásáról, melyből minden egy harmad rájuk esett. Ezeken kívül voltak más elöljárók is: iudex regis (bilotus, királybíró), kisebb jelentőségű feladatok végrehajtására, comes curialis castri, az ispán helyttese az itélkezésekben, maior vagy dux exercitus, a katonák felügyelője,  castellanus, várnagy, a vár és a környező uradalom elöljárója és az alacsonyabb rendű ítélet és parancs végrehajtók: a  csatlósok.

            Ez így volt a Magyar királyságban5) és ehhez hasonlóan alakult a Horvát királyságban is. Egyikét az ilyen vármegyét - a podgorszkait - feldolgozza Laszowszki is (a Jugoszláv Aka-

démia: Tanulmányok (Rad) 138. számú dolgozatában). Csak hogy e megyének az ispánját választották, ez mellett az alispánját, a századosát és a segéd tisztviselőit is. Az ispán itt is,  nemzetségen kívüli, kinevezett, bíró volt: a nemzetség tagjai fölötti bíráskodás ugyan is kizárólag a bán hatásköre volt, mivel itt a bán volt a legfőbb bíró és az ispán mint kinevezett főhatóság bírósági és katonai kérdésekben is a bánnak volt alárendelve

            A vármegye népességének felosztódott - a nemzetségeket kivéve - jobbágyokra, castrensesekre és hospitesekre ( a Magyar királyságban egységesen várnépeknek hívták őket). A iobaggio -ok, nemzetségen kívüli szabadok voltak, kiknek önálló földjük volt a vármegyén belül, ezért ház körüli szolgálatok mellett, katonáskodásra is kötelezték őket. A jobbágy elnevezés nem mindenben világos, az azonban teljesen biztos, hogy nem a magyar nyelvből származik ez, a későbbiekben alávetett földművest jelentő szó. (persze ennél a későbbi alávetett földműves szónál, jóval előkelőbb jelentésű a Iobaggiones regni). A catrensesek a castrummal való kapcsolatuk miatt tudtak megerősödni, és rendszerint nem kellett nekik katonáskodniuk sem. Hospites (civites, vendég népek) voltak a telepesek, akik nálunk leginkább német, magyar és olasz eredetűek, és a castrensesek közé számítjuk őket.

            Lassacskán azonban ők is elfogytak a megyék kíméletlen átszervezésekor. Ezt az egységes szervezetet maga a király bontotta fel, amikor egész vármegyéket adományozott egyes főuraknak, aki hűségesen szolgálták őt. Igy adományozta el a XIII. század elején II. András király Podgorje megyét Babonity Radiszlávnak, ami ettől kezdve a család tulajdonában maradt. és így kapta meg a Cillei hercegi család a későbbiekben, örökös birtokként,  a zagorjei és a varasdi megyéket, ettől kezdve az ispán elnevezés már nem királyi jogcímet jelentett, hanem örökletes címet, amit ők szívesebben neveztek grófinak és horvát herceginek. Más részről a király kezében maradt, főleg váraljai településekben és városokban vagy suburbiumokban a vendég népek megerősödtek, akik a tatárjárás utáni királyi intézkedéseknek köszönhetőek, szabad királyi előjogokat kaptak, és ennek alapján mind többen az alacsonyabb rendű ispánoktól és castrumoktól is viszonylagos önállóságot szereztek. Ettől kezdve az okiratok mindig első helyen említik, hogy a vendég népeknek valóban joguk van,  önállóan bírót, maior villae-t, rihtardust, választani és ezt senki másnak nincs joga felülbírálni, és döntésük után csak a király elé lehet járulni. Nálunk Varasd 1209-ben, Valkóvár 1231-ben, Verőce 1234-ben Szamobor 12472-ben, Zágráb városa 1242-ben, Kőrös 1252-ben és Jasztrebarszka 1257-ben kapott ilyen önállóságot.

            Igy szűntek meg az ősi nemzetségi megyék, ám mind máig fennmaradtak maradványai nem csak az állam szervezetében, hanem ősi nemzetségi megyei egységében is, mint Túrmező, vagy Kalnik környéke (járásként).

            Hamis elnevezés a lovag vár is: csak ritkán volt a vár ura, a mai elképzelések szerint,  a középkorban is ténylegesen lovag, téves a rablólovag vár (Raubitterburg) elnevezés is: ugyan is minden vár azzá válhatott, ha ura, az anarchia korában a szó szoros értelmében, valóban azzá vált, a későbbi időkben, az új kor elején, amikor a törökök lezárták hazánk eme oldalát, sok magán vár állami kézbe került, hogy segítségükkel újjászervezzék e vidék védelmét.

 

 

Az igazi várak építésének kora

 

 

            Az igazi várak építéséhez való jogot, minden időben az uralkodók maguknak igyekezték fenntartani, hogy ezt mások is megtehessék, a legjobb indokokra volt szükség ahhoz, hogy az uralkodó bele is egyezzen. Az első időkben az uralkodó kezében voltak a nagyobb várak, , aki zálogba adással, ajándékozással,  szétosztotta azokat, amikor annak szükségét látta. Ám evvel a tettével már magában a középkorban csökkentek a király jogai. A mai varasdi vármegyével kapcsolatban először 1247-ben említenek egy castrumot, amit Farkas ispán kapott meg a tatárjárás idején tett szolgálataiért, pátenst kapott arra, hogy az engedély nélkül megkezdett építkezést befejezze. Épp ebből az engedélyből látszik az, hogy már ebben az időben sem igen törődtek a királyi jóváhagyással, mivel az engedélyt Farkas a már megkezdett építkezés befejezésére kapta, így ez a pátens, már megkésett (post festum) volt.  Az 1251-es okirattal (Szimicsklasz: Cod diplom. IV. 382) odaadományozza Jaroszlav fia Ivánnak az Okity környéki földeket, miszerint: montem quendam Lipouch nomine pro castro consitiendo et idem suis propriis sumptibus et expensis ad honorem et confortationem regni fidelitate previa castrum extruxit..., hasonlóképpen adnak engedélyt a Szt. Márton melletti (Sv. Martin) lévő vár felépítésére az Aba nembéli Alexandernak 1312-ben, Nekcsétől (Našice) nem messze ... castrum edificare seu construee voluerit, faciendi habeat facultatem et pecuniam suam ad opus castri in eadem, expendere valeat..... 1430-ban a király engedélyt ad, a Daruvár közeli Sziráty várának felépítésére. A jóval későbbi időkben, miután várakat már nem is építettek, csak várkastélyokat, találunk arra utalást, hogy Erdődy bán mint prorex az ősi jogon, uralkodói hatalmával élve engedélyt ad 1557-ben  Glina várának közelében lévő Hresnó várának felépítésére.

            Nem állíthatjuk, hogy más várak felépítéséhez nem kértek vagy kaptak engedélyt, de ilyenről nem maradt fenn okirat. Ám a királyok mindig élénken figyeltek a főurak váraira, mivel nekik nem csak a várak elvételére volt joguk, hanem utasítást is adhattak azok lerombolására is, mint ahogy ezt Mátyás király is tette, aki 1471-ben, aki utasítást adott a hozzá hűtlenné vált Huszár Balázs pozsega vármegyei, Farlevcz és Kneszjevác várainak lerontására, amit törvénybe is iktattak 1471-ben a Corpus juris hungar. 39. cikkelyével. Miután Nelipity Ferenc nem kaphatta vissza az előzőleg adományba kapott Dobra Kutya várát, közvetlenül a vár alatt emeltetett egy várkastélyt, azonban Ulászló király is ennek lerontására kötelezte. Ám ebben az időben már nem igen törődtek a királyi utasításokkal így ezt a parancsát 1514-ben, 1515-ben és 1516-ban is megismételte, de végrehajtatása a továbbiakban is sikertelen maradt. A későbbiekben keletkezett olyan engedély is, a bán kizárólagos elsőbbségével létrehozott rendkívüli bíróságtól, hogy a "curia Šabac in modo fortilitii erecta" (azaz: Sabác nemesi udvarházát erődítés módjára állítsák helyre), valamint a közeli Krapina várának romjait 1581-ben újítsák fel. Ebben az esetében azért jártak el így, mert - Klaity állítja a krapinai várról készített dolgozatában6) - : maga a bán és hűbéresei mintegy 500 emberrel megjelentek a vár alatt, majd a bán felszólította védőket a vár kapuinak megnyitására. Miután senki sem válaszolt, ezen felmérgesedve, Gergely albán szolgáival együtt bemászott az egyik ablakon a várba és leeresztette a felvonó hidat. Ekkor mindenki betódult a várba és el kezdték bontani a tetőzetet, miközben ezzel a rombolással lassan végeztek, a bán is bement Krapinában, majd távozása után a várat földig rombolták (ad fundamentum esste destructum).

            Amikor a várak katonai igazgatás alá kerültek, soknak a lerontását javasolták mivel, se védelmük, se fenntartásuk nem volt lehetséges, ezért elég sok várunkat, magának a parancsnokának az utasítására rombolták le, ahogy ezt pld. Lenkovity vár leírásaiból láthatjuk, melyben pld. javasolja Csuntity, Hrasztovica, Ajtity, Zríny esetében, továbbá Szvinica, Gradiska, Prekovrskó, Pedalj, Gora, Jamnica esetében is azok lerontását. Felső Gradacnak csak a felgyújtását, de nem a teljes lerombolását javasolja.

 

 

A várak keletkezésének és romba dőlésüknek kora

 

 

            Arra a kérdésre, hogy mikor melyik várat építették fel, nagyon nehéz választ adni, az okiratok többsége megközelítőleg erre felel: az azonban teljességében elképzelhetetlen, amire régebben gondoltak, hogy véleményt lehessen alkotni a falak szerkezetéből a várak korára. Az igaz, hogy minden kor a saját építési módszerei szerint építkezett, de arra is számtalan

megfigyelés utal, hogy minden fal szerkezete más jelleget mutat, pld. a kötőanyag szerkezete igazából semmi különbség tételre sem utal. Arra a kérdésre, hogy mikor emeltek várakat, sokkal könnyebb a válasz. Kétségtelen, hogy már régebben, a nemzeti királyok korában is léteztek várak, melyekről nyugodtan állíthatjuk, hogy messze az ősi várakból fejlődtek ki, és épp a mi vidékünkről kifejezetten állítható, hogy az ebben az időben emelt várakat a védelem és a menedék jellegének megfelelően helyzeték el. Pld. Szávamenti Ljudevit (Ljudevit Posavski)7 által épített várak mind menedék jellegűek. Ám ránk, a későbbi román kori várakból, semmilyen bizonyítható maradvány sem maradt fenn, amiből fel tételezhetnénk, hogy ezek a várak illetve a bennük lévő templomok nagyrészt nem fából épültek, és nagy behatás kellett ahhoz, hogy újból téglából és kőből kezdjenek építkezni. Az is igaz, hogy ekkor még nálunk szinte minden felé álltak még kőből vagy téglából épített római erődök, ám ezek funkciói a római uralom végével megszűntek, akár csak a nagyobb népeknél, pld. a germánoknál, mind ezért a jártasság és a készség a szilárdabb anyagokból való építkezésekhez megszűntek, ezért újra kellett képezni az ebben jártas embereket, sőt azt is elmondhatjuk, hogy újra fel kellett fedezni, hogy az igazi építőanyag a tégla és a cserép.

            Ám egy jelentős külső behatás nem maradt el. Az úgynevezett tatárjárás veszélye rákényszeríttette az embereket, hogy mindenhova szilárd anyagból készített várakat emeljenek, ezért ebben a korban, a XIII. század közepétől kezdve már többségében falazott várakat találunk. Feltehető, hogy az 1202-ben említett castrum Nicola, Zelina Szt. Ivánnál, már falazott volt, ugyan így Gregori castruma is 1209-ből (1217-től lehet, hogy a mai Kalnik is) castrum Greben 1209-ből, továbbá Graz vagy Gradac, Kőrös, Varasd, Pozsega, Walkow, ahol vagy az ispánját vagy az ispánságát említik.

            Nagyon kevés az olyan várunk, melynek alapítási évét írásos okiratokból tudjuk, de ez semmit sem bizonyít, mivel pld. néhány várunkat későbbinek tartunk, mert előtte sehol sem említették. Némelykor megközelítőleg biztosra sejthetjük, hogy mikor építették, de csak azt az évet határozhatjuk meg , amikor először említik a nevét, ám azok az okiratok, melyek a környékükről beszélnek félrevihetnek bennünket, mert ott semmilyen várat sem említenek, így hát fel kell tételeznünk azt, hogy akkor már biztosan álltak. Biztosan tudjuk, hogy pld. Medvevár az 1245-1250. körüli időben már állt, valamivel később építhették Szamobort. Szomszédvárnak már 1209. után is kellett állnia, (IV.) Béla király 1247-ben odaadja a zágrábi káptalannak Gradyz hegyét, hogy ott felépítsenek egy várat (a Papok tornyát), 1251-ben a Iván fia Jaroszláv adományba kapja Lipovác települését és engedélyt arra, hogy ott várat építessen. Ugyan ez évben alapozzák István várát Jabloncban. Elsődlegesen ezek voltak azon középkori várak ritka példái, melyeknek pontosan datálható a keletkezési ideje. Egyes váraknál, megtehetjük, hogy az egész szerkezetét ismerve megközelítőleg megállapítsuk a keletkezési idejét, de a nagyobbaknál ez már nem lehetséges, mivel azon nagyobb várak melyek négy- ötszáz éven át álltak, sűrün kerültek átépítésre vagy modernizálásra. Elég gyakori az olyan eset is, ahol nagyon korán említenek várat, de ott mára semmilyen vár sincs, vagy  a helyén, ahol valamikor vár volt a későbbiekben várkastélyt építettek, mint pld. Ludbergben, Goserovácon (az is rommá lett) vagy Verőcén.

            Igy eljutunk addig a kérdésig, hogy mikor  és hogyan lettek a várak és az erődök rommá. Már említettük, hogy a királyoknak jogukban állt a hűtlen főuraik várának lerontása,

mint ahogy ez Huszár Balázs pozsega vármegyei Farlevcz-i és Knezjevic-i váraival történt. Amikor maguk a főurak rendelték el a várak lerontását annak okait igazából nem ismerjük, pld. tudjuk, hogy a Cillei hercegek számos váruk romba döntését határozták el, pld. Lepoglavét. Talán mert fennmaradásának már nem volt többé értelme, vagy azért mert az ellenség már túl haladt rajta vagy azért mert uradalmai egymással kerültek átfedésbe. Más várak elvesztették jelentőségüket és értéküket, miután átépíteni már nem lehetett őket az új módi hadviselési szokásoknak megfelelően, ezért pusztulás lett a sorsuk. A várak hagyományos erődítései akkor is eltűntek, amikor elkezdték őket megnagyobbítani és a már hasznavehetetlen részeket elbontották, hogy új védőműveket készítsenek a helyükre, hosszú földsáncokat, földbástyákat, stb. ezzel lehetővé tették, hogy a védelem a vár közvetlen környékétől messzebb kerüljön. Sok várunk a nem törődöttség miatt dőlt romba, ami évszázadokon keresztül tartott, míg egyesek észbe nem kaptak. Így járt a Bakócz torony Zágrábban a székesegyház előtt. Ám erről a közakarat mondott ítéletet. Néha politikai okok tűntették el várainkat. Jól fennmaradt azonban Cetin vára, ám 1866-ban már rég nem volt középkorinak tekinthető ez a vár, de teljes példáját adja egy olyan vár máig tartó fejlődésének, melynek nem kevés köze van a cetinji királyválasztáshoz8), ennek ellenére a határőrvidék elöljárói, árverés útján eladták a parasztoknak, akik természetesen ezt a a fa épületekben gazdag várat elbontották és az egészet, mint ötöd osztályú építési anyag eladták. Köveiből más városokban építettek utakat, kaszárnyákat, hivatalnokoknak és vármegyei embereknek lakóépületeket stb.

            Itt válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy mikor hagyták abba minálunk a várak építését. Minden valószínűség szerint a XVI. század vége felé, mivel ekkoriban annyira megváltoztak a hadviselési szokások, hogy értelmetlenné vált a régi várak építése és minden építési energiát oda irányítottak ahol továbbra is hasznos lehetett. A török támadások kikövetelték a a régebbi végvárak megerősítését, a szüntelen török nyomás következtében mind több vár került a határőrvidék hatóságainak kezébe, akik saját szükségleteik szerint építették át őket.

 

 

A tüzérség megjelenésekor készített várak

 

Az újonnan épített várak a XVI. századtól már jelentősen különböztek az ősi váraktól. Varasd vára kitűnő példája a XVI. század végi váraknak: a tüzérségnek is alkalmas tornyokkal építettek, és már ebben az időben is korszerű földsáncokkal erődítették. Itt már nagy számban találhatóak lakószobák, és a későbbiekben kiemelkedő udvari galériával is ellátták. A XVI. század végén emelték a sziszeki várat, három zömök, kör alakú ágyútoronnyal a falak sarkain: itt gondoltak először a tüzérségnek a védelembe való felhasználására. Ugyan ilyen elvek szerint építették fel a XVII. század elején az otocsáci fortiliciumot: szintén három toronnyal köztük védő fallal. Ám felépítése után nem sokkal Stier hadmérnök már úgy véli, hogy teljesen rossz elvek szerint építették: azt állította, hogy az egész elavult. Kevéssel a sziszeki vár után emelték a zenggi Nehaj várát: önmagában is erőd; ez a masszív és erős építmény mind máig érintetlenül maradt fenn. Itt is előre gondoskodtak a tüzérség adottságaiból eredő védelem lehetőségére. Ebben a korban emelhették Szamobor ötszögletű bástyáját is, és valószínűsíthető, hogy ebben az időben épült Raholca várában a 11 ágyúlőréses bástya is.  Később ilyen rondellákat építettek a lakótornyok, vagy más fontosabb tornyok mellé is, mint ahogy ezt a vinodoli Noviban vagy Ogulinnál láthatjuk.          Az ősi várakat ekkora mindenhol átépítették: az omladozó falakat az udvar felől, árkádokkal támasztották meg, reneszánsz várkastély képére átalakítva, mint pld. Nagy Tábornál vagy a Varasdin várában.

            A későbbi századok minden új építkezésére, már a fejlett tüzérség megjelenésének idején került sor, ami fölöslegessé tett a régi típusú várakat, miután a minél magasabb falak adta védelem egyre kevesebbet jelentettek, ugyanis az ágyúk egyre messzebbről tudtak rombolni. Ebből a szempontból különösen érdekes az Új Zrínyi vár, a XVII. századból, melyet Zrínyi Miklós építetett a Mura és a Dráva összefolyásánál, melyről egy vázlat is fönnmaradt 1664-ből. (a következő mondatok eredetiben az Új Zrínyivárra vonatkoznak de az adatok alapján ez Csáktornyáról szól. A  fordító) A fő részét egy háromszintes német reneszánsz módon kialakított palota alkotta, a végein kör alakú tornyokkal és a közepén egy négyszögletűvel ami a valamikori lakótorony lehetett. Ezt a kastélyt földsáncok és vizes árok övezte négy kisebb toronnyal és egy ötszögletű bástyával a palota bejárata előtt, majd az egészet egy újabb erődítés övezte, vizes árokkal és földsánccal, négy bástyával és két rondellával, a bejárati oldal felől úgy, hogy védelmezhesse a vár belsejét is. Az egész vár együttes körül vad víz volt, és a töltéseket még egy sorban paliszád is övezte. Hasonló erődítése volt a mai Lukavec várának is, mely Túrmező nemzetségi közösségének volt a vára. Nyilvánvaló, hogy már ez előtt is volt valamilyen vára ennek a közösségnek, a feljegyzések is megerősítik ezt, megemlítve azt is, hogy            

két vára, fából épített volt, mint ahogy az rendszerint az szokott volt, a ma is álló várat a XVIII. század közepén emelték. A valóságban itt is négy torony van a sarkokon, továbbá még egy a gazdasági bejárat felett, és még itt is mindenütt lőrések vannak, megkülönböztethetőek a vár körüli sáncok és árkok maradványai, de ez a vár igazából egy újabb fajta várkastély, aminek soha nem volt a valóságban védelmi feladata.

            Ám a tüzérség fejlődése jelentősen átalakította azon ősi várakat, melyek megjelenésük előtt is álltak már, épp itt kellene figyelmeznünk, néhány fontos változásra, de ezt most elhagyjuk, mivel más helyen erre úgy is külön ki kell térnünk

            Szamobor ötszögletű ágyútornyot kapott, Belec kör alakú bástyát a kapuja elé, Nagy Tábor szintén ebben az időben kapott három nagyon erős tornyot nagy lőrésekkel a földszintjén, és egy ötszögletű ágyútornyot a külsővár bejárata mellé, Császárvárát átépítésekor ágyútornyokkal erősítették, Kosztel vára szintén ezért kapott kör alakú tornyokat, Raholca nagy bástyát 11 ágyúlőréssel, szintén ebben az időben kapott kör alakú tornyot a kapujához Kosztajnica, ilyen próbálkozásokkal próbálták meg minden várunkat modernizálni, de ez nem mindenhol maradt fenn.

 

A várfalak szerkezete

 

            A középkori várak falainak szerkezete  nagyon sok féle, ezért semmi képen sem lehet magának a falaknak a szerkezete alapján a keletkezésüket időrendbe szedni: minden időben jól és gondosan építették a falakat, de találhatóak nagyon rossz minőségűek is. Nincs semmi olyan ismérvünk amely minden esetben lehetővé tenné a középkor falak szerkezetük szerinti elkülönítését, a már említett római rendszerek alapján épített falakat, várainknál nem lehet kimutatni. Túl sok idő telt el a kora középkori favárak és a középkori várak megjelenése között. A rómaiak gyakran málterben úsztatott téglatörmelékekkel építkeztek, azonban ez a technika a késő-középkori várainknál is megtalálható. A vastag falakat, az un. Gussmauert, úgy készültek, hogy: palást falakat építettek szépen faragott, vagy legalább is gondosan összeillesztett kövekből, majd a belsejét kitöltötték habarcsba dobált zúzott kövekkel. Ennek egyik szép és legelső példáját figyelhetjük meg Medveváránál, aminek minden korai részét gondosan kivitelezett palástfalakkal burkolták, a sarkokat kváderkövek un. Buckelquader -k erősítették, az újabban épített részek már sokkal gyengébben kivitelezettek. Modrus várának falait ugyan így készítették, melynek néhány részén eltűnt a palástfal, így jól látható a fal szerkezete.  Ilyenek vannak a Brinjei Szokolácban is, ahol a legutolsó földrengés során a kápolna palástfalazatának nagy része leomlott. A fő falak vakolatlanok voltak, vagy csak bemeszelték őket, de vannak olyan váraink is, amit bevakoltak, ám a többségüknél a csupasz kő dominált. A későbbi időkben azt  is megtették, hogy a nagyobb kőrétegek közé kisebb, kiegyenlítő rétegeket szúrtak bele, ilyenek készültek pld.: Császárvár kör alakú tornyánál, Szalánkeménnél, Garity várában. Azoknál a falaknál is ahol téglából építkeztek, megtették azt, hogy a szabálytalan falmagot később, a kőfal építkezéshez hasonlóan, eltérő sorközű téglával borították. Ennek adja példáját Újlak (Ilok) vára, Marót (Morovič), Atya (Šarengrad), Medvevár későbbi építkezései stb.

 

 

Kapu védművek

 

            Különös figyelmet kell fordítanunk a várak bejáratának őrzésére és védelmére készített építményekre. Ezt az indokolja, hogy a középkori várakig, szinte sehol sem vezetett nyílegyenes út,  néhol szinte csak utacska, ami maguknak a bentlakóknak is kényelmetlen volt, de a támadóknak is ugyan ilyen nehézséget okozott. Nem ritkaság, hogy már a vár bejárata előtt is állt valamilyen védépítmény; az ellenség által e leginkább támadott oldalon különös építményt találhatunk, az un. barbakánt, ez a kör alakú, lőrésekkel készített építmény valóban a védelem céljait szolgálta. Ilyen barbakán maradt fenn pld. Krakkóban a Flórián kapu un. rondellájában.

            Érdekes kialakítású bejárat található nálunk Medvevárában (14. kép). Az érkező ellenséget az első kapunál épített földbástya tartóztatta fel először, majd, ha ezen átjutottak a várárokba kerültek aminek véderejét a magas falak alkották. Amikor átkeltek a várárkon és áthaladtak a harmadik kapun, balról egy ablaktalan, a koronáján védőfolyosóval ellátott, nagyon szilárd fal jelentette akadály leküzdése után juthattak a negyedik kapuhoz. Nagyon érdekes kialakítású Raholca várának (128. kép) kapuzata is, melynek, egy felvonó hídban végződő fahídon keresztül lehetett, az első emeleti kapujáig jutni, amin keresztül a külsővárba érkezhettek. Ha valaki Császárvár (52. kép) lakóhelyiségeihez akart jutni, először át kellett menni a egy kaputornyon, majd a később épített kör alakú véd tornyot mellett, egy árkon átkelni. Innen tovább kellet haladni egy nagyobb kaszárnyát is kikerülve, a vár igazi bejáratához, ahol nyilatkozni kellett a védők előtt, hogy ellenséges vagy baráti szándékkal jött e a látogató. Nagyon érdekes Perne vár (51. kép) bejárata is (ha hinni lehet Lopasity ismeretlen archívumából származó alaprajznak), itt is egy nagyon jól elhelyezett kaputornyon keresztül lehetett a külsővárba jutni, ahhoz, hogy a látogató magában a lakótoronyban is tiszteletét tehesse, még egy kaputornyon keresztül kellet átmennie. Az Okics várába (20, 21. kép) érkező látogatónak is ellenőrzésen kellett átesniük a kapuig, amit durván magából a sziklából faragtak ki, ide helyezték el az őrség szállását is, melynek romjai ma is állnak. Kosztel váránál (55. kép) a bejáratot lezáró falig vezető út egy bástya mellett haladt el, ezen a lenyúló falon áthaladva egy különösen megerősített torony mellett juthatunk a vár belsejébe. Hasonlóan védték Vrhovac (122. kép) belsejébe történő bejutást is, ahova a külsővárból egy furcsán megerősített, kaputorony jellegű építményen keresztül vezetett az út. Szlunj, Klokocs, Zvecsáj (168. 164. kép)  és számos más várnál az őket övező falon, egy őrgórén átmenő, fából készült létrán lehetett jutni a magasabban nyíló kapun keresztül, le a várudvarba. Bárhogy  is történt a bejutás minden esetben először a külsővárba volt lehetséges. Sok várunknak, egyszerűbben volt védve a  kapuja, mint pld. Szamobor, Brinje és mások, főleg ott ahol, a kaputoronyhoz az út, egy, árkon átvezető felvonóhíd volt. Maga a kaputorony általában jól védett volt és nem ritkán magát a kaput is éles nyársakkal ellátott csapóráccsal, az un. Fallgitter, védték. Valamiért ilyen csapórácsok nem maradtak fenn: Trakostyánban ez csak modern utánzat. Külön ki kell emelnünk a zágrábi püspök dombon lévő, székesegyház udvarába, egyetlenként, átvezető Bakács tornyot. Létra indult a jó magasan nyíló kapuhoz és, hogy az ellenség ne fészkelhesse magát be, belülről üregesre készítették ezt a  félkör alakú, un. héj tornyot (Schale). Ugyan így készült el a bejárat, a sziszeki várban is, ami igazából már nem tartozott a középkor vár fogalmába.

 

 

 

Lakó- vagy öregtornyok

 

            A középkori vár egyik legjelentősebb épülete az öreg- vagy lakótorony (Berchfrit), ám elég sok olyan várat is építettek az egész időszakon keresztül, ahol ilyen torony nincs, néhol azonban az egész várat egyetlen lakótoronynak is lehet tekinteni (pld. Velika és Pozsega). Ez a torony volt a legerősebb része a várnak és főként a védelmet szolgálta9), a feltételezett legveszélyesebb (pld. Sztupcsanica, Csaklovác) vagy a legjobban védett helyre, pld. egy szakadék szélére építették őket, mint a Daruvárnál lévő Dobra Kutyánál, vagy Redneknél, amit még egy félkör alakú csupasz szikla is védett. Zríny várában lévő torony egyben kapuként is szolgált. Viszkovac várában úgy helyezkedik el, hogy a torony és a fal között egy szűk átjáró is van, Vrhovacnál épp csak, hogy hozzáér az övező falhoz, Drivenikben legnagyobb része kiugrik a jellegtelen fal sarkánál, így mutatkozik Klokocs, Prozor, és a likai Brlog lakótornya is. Külföldön olykor találunk olyan várakat is, melyeknek két lakótornya van, de nálunk ilyen soha nem volt. A mi tornyaink alakja négyszögletű vagy kerek, csak Csaklovácon találunk ötszögletű tornyot, ám ennek a toronynak a belseje is négyszögletű, de a támadási oldal felé néző négyszög oldalához, hozzácsatoltak még egy háromszögletű falat, beleépítve a lépcsőt is. A kör alakú tornyok száma valamiért megegyezik a négyszögletűekkel, kiválasztásuk helyi tradíciónak tekinthető, kör alakú lakótoronnyal rendelkező várak pld. Pozsega, Viskovác, és Vrhovác, míg Sztupcsanicában és Dobra Kutyában, a két szomszéd várban négyszögletű van.  Horvátországon kívűl számos várban más alakú lakótorony is van. Mifelénk a négyszögletes és kerek toronytól eltérő forma csak Csaklovácban és Redneken van, ahol a lakótorony D betűt formáz. Általában nincs két olyan vár a világon melyek teljesen megegyeznének, mivel mindig a terep vagy az építők, vagy az anyagok adta lehetőségek figyelembevételével, de láthatóan azonos elvek alapján építették őket. Ugyanígy van a lakótornyoknál is: nálunk sincs belőlük két egyforma, még ha az eltérések alig megfigyelhetőek is.

            Német területen, rendszerint megkülönböztetik ezeket a tornyokat aszerint, hogy csak védelemre vagy csak lakhatásra rendezték be őket (Piper ez alapján használja a: bewohnbarer Berchfrit elnevezést). Amennyire a máig fennmaradt maradványok alapján ki lehet jelenteni, nálunk soha és sehol sem voltak olyan tornyok, melyek csak a védelmet szolgálták volna, kivétel lehet Medvevár és Szamobor. Egészen egyedi Nagy Tábor lakótornya. Ötszögletű, a

nagy és szép ablakai, valamint hatalmas termei miatt, igazából nem is tartozik a lakótornyok közé, inkább egy erődített palotához hasonlít.

            Elrendezésük a lakótornyoknak mindenütt meglehetősen egységes volt. A bejáratuk rendszerint az első emeleten volt, melyhez fából készült lépcső vagy létra vezetett, ami pld. Sztupcsanicán, Dobra Kutyán, a Glina menti Gradacon, Viskovácnál, Redneknél és Driveniknél is megfigyelhető. Ugyan ilyen módszert alkalmaztak a belsővárba jutásnál is, pld. Raholcán, ahol fennmaradtak az első emelet magasságában nyíló kapuhoz vezető fahíd tartó pillérei, így oldották meg a bejáratot sok más várunknál a későbbiekben is, pld. Klokocs, Szlunj, Zvecsáj, Drezsnik, ahol először létrán föl kellett mászni a kapu előtti őrgóréba, aztán onnan át a falon nyíló kapuhoz, ahonnan újra létrán mászva juthattak földre. Ám van elég olyan lakótornyunk is, melybe már a földszinten is be lehet jutni (Medvevár). Amennyiben Nagy Kemlék legmagasabb területén állt lakótorony, és ezt többnek mint valószínűnek tartjuk, oda csak egy szűk lépcsőn lehetett feljutni, mely a megmaradt torony első emeletéről vezetett a hegy csúcsáig.

             A lakótorony felső szinti bejárata alatt lévő helységet, rendszerint ablaktalanul és boltozva készítették úgy, hogy egyetlen nyílása a boltívek összehajlásában hagyott szűk lyuk volt, melyen keresztül a rabokat eresztették le. Ennek adja szép példáját a Kupa menti Ribnik vár ősi lakótornya, melynek elfalazott bejárata felett megtalálták a Frangepánok címerét. Ezek a helységek rendszerint börtönök voltak, amit az írásos emlékek is megerősítenek. A felsőbb szintekre lépcső vezetett, mely számára szűk helyet hagytak magában a falban. Itt a jobb termek helyezkedtek el, és itt volt az a helység is amiből a fűtést oldották meg, mely füstelvezető csatornájának bélése fönnmaradt pld. Csaklovác lakótornyának második szinti termében10). A falak a magasabb szintek felé mind jobban vékonyodtak, és nem ritkán a lakótornyot pártázat zárta le, melyre a toronysisak támaszkodott. Ilyen lakótorony fönnmaradt Bosziljevóban, ahol a régi falkorona még mindig meg van, de belülről teljesen átalakították.

            Ha jól megnézzük az öregtoronnyal rendelkező várak szerkezetét, felfigyelhetünk arra, hogy a lakótornyon kívül nincs más jelentősebb építmény a várban. Igy van ez pld. Sztupcsanicában és Csaklovácon, ahol az alapjáig leomlott öregtoronyon kívül, csak néhány jelentéktelen épület állt. Igy volt ez Drivenikben, Trsácban, a Glina menti Gradacban, Furjanban, Klokocsban, Prozorban Lapacban, Gvozdanban, Zvecsájban, Krsztinjben, Udbinában, Perusicsban és Karlobagban is. Mindezen említett várak, egy lakótoronyból és körítőfalakból álltak, más nagyobb épületnek rendszerint nyoma sincs.

 

Paloták és nagy termek

 

            Más várakban valami oknál fogva a lakótornyon kívül, más külön álló építmény vagy lakószárny  un. palota, palac, palas, konak, hizs, is állt. Ha nem volt lakótorony a várban, akkor a palotát, minden esetben védekezésre is alkalmassá tették úgy, hogy az egész vár szinte úgy nézett ki mint egy nagyon szétterülő  lakótorony, pld Raholcán, ahol a könnyebben támadható oldalt még éllel is ellátták, vagy Császárvárnál, a pozsegai Velikánál, Kamengradnál. Más várakban a palota közvetlenül a lakótorony mellett állt: a vinodoli Noviban és Bribirben, a likai Zvonigradban és Brinjében, a zagorjei Szamoborban, Medvevárban és Grebengradban, Dobra Kutyában Daruvár mellett, Garics várban, Viskovácban, Vrhovácban, Valpóban (a boltozott, kör alakú, hatalmas termeit talán minden lakótoronyra általánosíthatjuk), a likai Bosziljevóban és Noviban.

Sajnos ezen épületek nagy részét könyörtelenül lerombolták, ami miatt más országi épületekkel való  összehasonlításuk kizárható, ezért teljesen fölösleges arról beszélni, hogy az ez időben készült külföldi paloták nagyobbak és szebben kivitelezett ablakokkal rendelkeztek. Az nem valószínű, hogy mindegyik középkori várunkban álltak ilyen nagy kiterjedésű paloták, de ilyent találhatunk néhány Frangepán várban, pld. a vinodoli Noviban, ahol a palota annyira megmaradt, hogy még ma is használják, de nagy része később kori, amikor a várakat inkább már várkastéllyá építették át. Ezt az átalakítást megfigyelhetjük pld. Modrus várban (Trzsac), vagy Nagy Kemlékben, ahol átmenetileg a császárok és királyok is tartózkodtak pihenés képen, észre kell azonban vennünk, hogy az itteni eléggé szűk helyen  soha sem volt lehetőség olyan tágas lovagtermek kialakítására, ami a későbbi korok romantikusainak igényének meg felelne, ám azon az érthető igényen elgondolkodhatunk, hogy voltak olyan főurak, akik a későbbi időkben várkastély építésébe kezdve, családjuk nagyságát bizonyítva nagyobb és még nagyobb helységeket építettek, így kívánva kárpótolni magukat a szűkös és porlepte idők után, de a valódi középkori várakban mindennek szűknek kellett lennie, hogy egy maroknyi ember is védhesse illetve megvédhesse. Ilyen nagyon szűkösnek kellett lennie Ozalj várának is, mielőtt a XVI. század közepén Zrínyi Miklós felépítette a ma magtárnak nevezett valódi palotáját, lovagteremmel az első emeletén. Minden ilyen számtalan nagy teremmel rendelkező épületet, az ozalji vár külsővárában, a barokk korban építették, amivel nem csak tekintélyt akartak elérni, hanem épp úgy törekedtek, hogy ezek a tágas szobák, mind több embert fogadhassanak be oda, ahova és amennyit csak lehetett. Mindenképpen igaz az, hogy ott ahol a király magának épített várakat, volt ilyen hatalmas méretű terem, mint pld. a Csehországi, Cheb (Eger) románkori palotájában, de ez csak kivételként figyelhető meg.

 

 

A középkori várak típusai

 

            Az eddigi áttekintésben megismerkedhettünk a várak két fő elemével (lakótorony, palota) és láttuk, hogy sok olyan vár van ahol ilyen részeket nem találunk, ennek ellenére valahogy be kell rendszereznünk a középkori váraink típusai közé, azokat melyek teljesen egyéniek és a várak egyik fő csoportjához sem tartoznak. A rendszer egyik csoportjában a négyszögletes lakótoronnyal és önálló palotával rendelkező várak tartoznak, pld. Medvevár, Szamobor, Dobra Kutya, Brinje, Modrus, míg másikba azon várak, melyeknek kerek lakótornya van palotával, pld. Barilovity, Pakrac, Viskovác, Vrhovác, Pozsega, a harmadikban olyan várak vannak, melyeknek fő alkotó eleme a lakótorony, önálló palota nélkül pld. Krsztinja, Udbina, Perusity, Karlobag, Klokocs, Prozor, Lapac, Gvozdanszkó, a negyedikbe, azon várak tartoznak, melyek igazából csak paloták, pld. Császárvár, Kosztel, Belec, Milingrad, a pozsegai Kamengrad, Novigrad, Gracsac, Szlunj, Grobnik.

            Megkülönböztethetjük őket fekvésük és alakjuk szerint is: Ribnik, Szentgyörgyvár és Szlunj és a későbbi Konjstyina síkságon feküdtek, ezért minden oldalukat egyformán védeni kellett. Négyszögletes vagy kerek tornya van a sarkokon: Zimonynak, Cerniknek, Dubravának, Kölpénynek. Teljesen különleges Raholca vára, Bakar, Grobnik és Ogulin, rajtuk a középkori várakból, az idők során várkastéllyá való átalakulásuk figyelhető meg. A Frangepánok által épített váraknál is megfigyelhetjük az építmények sok féleségét, mint ahogy  azt már az előzőekben ismertetettük. Van még két vár amit ki kell emelnünk: Nagy Tábort és Vinicát (57, 58, 59, 60, és 85. kép), melyek építésénél nagyszámú konzolt használtak fel úgy, hogy rajtuk nyugodnak a felsőbb helységek falai. Ezzel két dolgot értek el: először tágasabb helyiségek keletkeztek általa, másodszor e konzolok között szurokkiöntő nyílásokat (Gusslöcher) hagytak, melyekből a falak védelmében folyékony szurkot, égő ként, forró vizet, stb. önthettek az ellenségre. Okity és Nagy Kemlék várai csak annyiban különböznek más váraktól, hogy egyes részeit magában a csupasz sziklában építették ki. Külföldön, vannak olyan várak melyeket teljesen egy sziklából készültek, de nálunk ilyen nincs, azonban számos olyan várunk van ahol védelemhez felhasználták a barlangokat is, melyek közül a legjelentősebb barlang Krapina vára alatt található és a közeli Tovunj várában. Krapina sziklájába ellenárkot faragtak amit összekötöttek a felső várral

 

A várak mérete

 

            Ami a várak méretét illet, a mi váraink zöme hosszúkás és kisebb építmények, ha a már az említett külföldi, német, cseh és itáliai példákkal hasonlítjuk össze. De még Bosznia és Dalmácia váraival összehasonlítva is, váraink jelentéktelen méretűek és szerkezetűek, az azon a területen lévőkhöz képest. És ez nem is csoda. A mi feltehető folyamatos fejlődésünk ellenére is látnunk kell, hogy pld Boszniában már az őskorban, majd a római korban is jelentős kultúra fejlődött ki, amire hazánkban a középkorban megjelenő nagyobb építkezésekig várnunk kellett ekkortól, az egész középkor folyamán együtt haladt fejlődésünk Boszniával és Dalmáciával, de jelentős volt a kapcsolatunk más országokkal is. A szomszédos Karintiában és Stájerországban is, nagy számban voltak a mieinknél jelentősebb várak, melyek jobb állapotban maradtak fenn, mivel ott egyesek három négy várat is fent bírtak tartani.

 

 

 

Várkapuk

 

            Sok várunknak voltak kaputornyai ám soknak a kapuját viszonylag gyengén védték. Némely várunknál pedig nincs is más torony mint a kaputorony. Medvevár kaputornyából nem maradt fenn szinte semmi, de a lakótorony előtti kapuig, még három kapu volt. Kevés maradt fenn Szamobor kaputornyából, valamivel több maradt meg belőle Brinjében, Grebengradban, Drivenikben (itt igazából a kapu a torony melletti falban volt), legjobban a Kupa menti Ribnik várában maradt meg a kaputorony, melynek bejáratát mára elfalazták. Minden kapu előtt árok volt, melyen keresztül fahíd vezetett át, aminek a kapu előtti részét lánccal vagy gerendával felemelhetővé tették úgy, hogy a felvonóhíd belesimult a kapu tükrébe, mint pld. Batyindoli Gracsanica váránál. Az árkon átvezető falazott hidakat a későbbi korokból találhatjuk. A XVI. századból maradt fenn Ozalj várának kaputornya, ahol már nagyon kevéssé ügyeltek a védelemre. Nagyon erősen védték Milengrad kapuját: egy mély szakadékon át vezetett a híd a kapuig, melyet oldalról egy kör alakú torony is védett. Szentgyörgy vár kapujának védelmére két tornyot is állítottak. Császárvár belsejéhez is kaputornyon keresztül vezetett az út de még előtte balról egy kör alakú torony, majd jobbról egy nagyobb építmény mellett kellet elhaladni, és csak ezután lehetett a kapu előteréhez jutni, ahonnan egy éles kanyarral érkezhettek a várudvarra. Különösen megerősítették Perne kapuját, ha hinni lehet Lopasity ismeretlen archívumából származó alaprajzának.

 

Várárkok

 

            A várakat rendszerint várárok övezte, amikor a várat olyan meredek helyre építették, hogy fölösleges lett volna körbe árkolni, csak ott készítettek árkot, ahol a vár összekapcsolódott az előtte lévő tereppel, így választva el attól. Medvevárban pld. nincs árok az északi oldalon, mivel itt elég meredek a terep, más várakat teljesen körbevettek, gyakran nagyon jelentős mélységű árokkal, melyek még akkor is megmaradtak, mikor a vár már rég nem állt. Ezért találhatunk olyan magányos kúpokat, melyeken valaha vár állt, pld. a pozsegai Szombathely (Subocka) váránál és Ságban. Nagyon téres az Ozalj körüli várárok, ezért egy védőépítmény kellet emelni az árok közepére. Ennek a különlegesen szép oszlopnak a magasabb szintjén egy helység volt, amiből minden oldalról ellenőrizhették a várárkot. Erre az oszlopra támaszkodik ma is az árkon átvezető híd. Nem ritka az olyan várárok melyet betemettek, pld. Varasd váránál, ám a régi rajzok ábrázolják, és így magyarázatot kaphatunk annak a nagy kapuépítménynek a helyzetére, ami ma elszigetelten áll, és még a felvonóhíd mozgató szerkezete is megmaradt. A vár közelében álló székesegyház nyugati oldalát is bizonyosan valamikor várárok erősítette.

            Hol önthették el vízzel a várárkokat11), rendszerint ott ahol ezt megtehették, ám a hegyeken lévő nagyobb várakat is árok övezte, de ezeket soha sem lehetett vízzel feltölteni, mivel már magának az ároknak a megléte is a védelmet szolgálta. Várainknál ritkaság az, hogy kettős árkot készítettek, azonban ez külföldön gyakran megesett.

 

 

A várak övező falai

 

 

            A várakat övező falak, a várfalak, jelentős részei a vár erődítéseinek, különösen ott, ahol nincs is más erődítés a lakótornyon kívül. Néhol igazából nincs is más a várfalon kívül, főleg akkor, ha ez a várfal rendívül nagy. Medvevár körül, védőfal övezte az egész várat, melynek nyomai részben fennmaradtak, az ennek a várfalnak a ma is álló darabjait épp olyan gondosan készítették mint a vár egyéb részeit. Császárvára aránylag kis területű építmény, de mivel össze kellett kapcsolni a várral a szomszédos hegycsúcsot is, melyről támadni lehetett magát a várat is, nem tehettek mást mint, hogy minden részt egy fallal kapcsoltak egy egészbe. A Frangepánok várainál várfallal övezték a várat és az alattuk lévő várost is. Ozalj várának védőfalai szintén jelentősek, a pozsegai Kamengrádban is fennmaradtak azok a várfalak, melyek az egész váralját körbe kerítették. Biztos, hogy ilyen védőfallal kerítették körbe valamikor Cetin várát is, melynek saroktornyait, bástyákká és ágyú állássá alakították át. Ahol szükség volt, ott a védőfalat tornyokkal és félkör alakú tornyokkal (Schale) látták el, hogy a vár falait oldalról is lehessen védeni. Medvevár védőfalait nem kellett ilyen módon erősíteni, a Kamengrad védőfalának hat félkör alakú tornya volt, Pakrac főperjeli várának övező védőfalait, hét kör alakú torony erősítette, Raholca várában csak egy félkör alakú tornya volt a várfalnak, ami (akárcsak Rednek váránál) a passzív védelmet erősítette, ám itt már felhasználtak a védekezés érdekében más eszközöket is. Aránylag gyengék a külsővár falai Nagy Táborban, melyek a kapunál egy élben futnak össze, ahova egy olyan ötszögletű, zömök ágyútornyot helyezték el, melynek elhelyezkedés megegyezik a szamobori várban találhatóval.

            Általános szokás volt, hogy a csak későbbiekben ugratták ki a vár falaiból a félkör alakú tornyokat, előtte egy síkú volt a fal vagy kör alakú tornya volt. Hat ilyen félkör alakú torony volt Ozalj várának védőfalaiban. Mára minden várfal jelentősen mértékben leomlott, de teljesen biztos, hogy készítettek a védelemhez lőréseket, melyek néhol fönn is maradtak, az eltérő magasságú fogazott falkorona is a lövészeknek adott védelmet, a védőfolyosók (Wehrgang) és erkélyek lehetővé tették a várfal aljának a könnyebb védelmét12). Ilyen védő folyosó maradt fenn a zágrábi székesegyházat övező, tornyok közötti védőfalakon13).

 

Külső várak

 

            Sok vár két részből állt: magából a várból és a külsővárból, mint pld. Szamoborban, Medvevárban, Krsztinjában, míg másoknál ezek az építmények egységes szerkezetet képeztek. Külföldön a külsővár előtt még egy várrészt öveztek fallal, így keletkezett a védelem hatékonyságát növelő un. Zwinger, melynek nem is kellett a vár más részével kapcsolatban lennie. Nálunk ez ritkaság, csak Cetin váránál van ilyen második külsővár, és talán a néhány likai várban, pld. Zvonigradban és Noviban. Ilyen zwingert figyelhetünk meg Medvevár déli oldalán, amit falakkal kisebb területű részekre osztottak a védelem megkönnyítése érdekében.

            Hogy a várak egészen a legújabb időkig fejlődtek, számos példa mutatja. Ilyen fejlődésnek tekinthető az is, hogy a várak annyit változtak, hogy elsődleges állapotukból nem maradt fenn szinte semmi, vagy épp csak valami. A várak történetét bemutató részben, majd beszélünk pld. Ozalj váráról, mely a XIII. században a Babonityokhoz tartozott, akik a király kezéből kapták adományba, később a vár a Zrínyiekhez és a Frangepánokhoz került. A vár ma is álló részének zöme az utolsó Zrínyi, Frangepán építkezésekhez köthető, a Babonityok várából egy kő sem maradt fenn. Igy járt pld. Cetin vára is, középkori várból török erőddé, majd laktanyává alakult át, ez történt a vinodoli Novi várával, felújításakor várkastéllyá változtatták, vagy Valpó várával, amit teljesen átépítettek, ezért ritkák az olyan várak, melyek alapításuktól kezdve változatlanok.

 

 

 

 

 

Ablakok

 

            Ablakok a várainkban igen ritkán maradtak fenn, az ősi épületekkel együtt pusztultak el; a román stílű ablakból egy sem maradt fenn, kora gótikus, két osztatu ablak pár éve még állt Medvevárban (1920). A késő gótika korából néhány szép példája e díszes ablakoknak fönnmaradt  pld. a Nagy Tábor közepén lévő építmény alsó szintjén, Kis Kemlik felső szintjén egy gondosan faragott dupla ablak, melynek ablakosztó kőkeresztjének néhány részlete is fennmaradt. Ilyen nagy ablakok csak az épületek azon részén voltak, ahol maga a várúr is tartózkodott, máshol csak kis ablakocskák voltak. A gótikus ablakok csúcsívében található kereszt, kizárólag a kápolnákon volt; teljesen elhibázott dolog az amikor az un. restaurációknál, a profán épületekre is ilyen ablakokat készítenek. A későbbi átépítéseknél többé már nem készítettek gótikus ablakokat, hanem reneszánszt, ezt megfigyelhetjük pld. Szamoborban ahol a kapu felöli homlokzat alsó szintjén gótikus ablakok vannak, a felsőbb szinteken pedig reneszánsz, és így van Nagy Táborban is. A nagyon nagy ablakokat a későbbi korokban és nyilvánvalóan a legbiztonságosabb részeken használták, mint pld. Atya várában, ahol az ablakot áthidaló fagerenda is fennmaradt. Szép kőkeretezésű késő gót ablakai vannak a Kupa menti Ribnik vár kápolnájának második emeletén. Ezeknek a késő gót ablakoknak rendszerint volt kő könyöklőjük is, általában a külső oldalon (5. kép). Teljesen fennmaradtak a gótikus ablakai (a kő ablakkereszttel) az ún. magtárnak, Ozalj várában, amit a XVI. század közepén építetett Zrínyi Miklós, ezek az ablakok a földszinten vannak, a palotának a földszint fölötti részein már az ablakok felső részei ívesek, miután az itteni fal nagyon vastag, az ide készített ablakokat ülőfülkével látták el, mind két oldalán padokkal. Ezt a fajta ablak megoldást szinte minden várban alkalmazták, pld. Raholcán, Valpón (a lakótoronyban), Milengradban, Perusityban stb. Nagyon érdekes az ilyen ablak Ribnik várában, ahol az ablak alá még egy kerek lőrés is készítettek (6, 7. kép).

            Az első időkben az ablakok még nem rendelkeztek szárnyas ablaktáblákkal, még pld. Nagy Tábor várában is egyszerű táblával zárták az ablakokat úgy, hogy a fal külső oldalán egy vájatban csúsztatták le. A későbbiekben egészen a mai időkig az ablakokat két szárnnyal készítették, melyek kifelé nyíltak. Üveget a drágasága miatt nem igen használtak, akkoriban az ablakokat bőrrel, vászonnal vagy selyemmel ragasztották be, vagy csak egyszerűen marhahólyagot raktak bele, csak az elkövetkező újabb időkben jöttek divatba a rendszerint kör alakú vagy sokszögletű un. Butzenscheiben ablak mozaikok.

 

Ajtók

 

            Ajtók a régebbi épületekből egyáltalán nem maradtak fenn: ha voltak rendszerint nehéz fa ajtók voltak vasalással készítve. Néhol a gyalogosoknak a nagy kapun egy kisebbet is készítettek. A lakótornyokon nyíló kapuk nagyon meg voltak erősítve, ritkán zárral biztosították, de gyakrabban kereszt gerendával zárták le, melyet egy falba lévő vájatba csúsztattak ha a kaput ki akarták nyitni, ilyen vájatok fennmaradtak pld. a Daruvár melletti Dobra Kutyán. Késő gótikus kőkeretezésű ajtó maradt fenn Nagy Táborban (8. kép) és néhány gótikus ajtószár Nagy Kemlékben.

 

Boltozatok és mennyezetek

 

            Boltozatok nem voltak gyakoriak a középkori várakban, ha voltak is rendszerint az alsó helységeket boltozták be (pld. Dobra Kutyán fennmaradt a dongaboltozat az újra feltárt vár alsó részén), de a jelentősebb helységeket is mindenképpen beboltozták, fönnmaradt pld. Atya váránál a régi boltozat bordáinak a töredéke, vagy Valpó öregtornyában lévő félkör alakú helyiség boltozata. Általánosságban a helységeket mennyezet választotta el. A gótikus épületekben lévő gerenda mennyezetek mind azok ellenére nagyon tetszetősek voltak (Nagy Kemlék, Császárvár, Medvevár), hogy a falba erősítették őket, melynek gerenda fészkei a mai napig fennmaradtak, vagy kőkonzolokra fém gerendát helyeztek és erre erősítették a gerendafödémet.

 

Konyhák, árnyékszékek, vízellátás

 

            Konyhának mindenképpen kellett lennie a várakban, jobbára külön épületet emeltek erre a célra. Várainkban ezen építmények mértéken felül kerültek lerombolásra, de rendszerint meg lehet állapítani, hogy hol voltak valamikor konyhák. Némelyüket elég különös formájúra készítették, de lehet, hogy csak a szlavóniai Raholca várában, itt a konyha talán a a felsővár és a nyugati oldalon lévő négyszögletes torony között lehetett, ahol máig fennmaradtak a kürtő nyomai. Még nehezebb rendszerezni az árnyékszékek puszta romjait, melyeket nem ritkán szurokkiöntő szerűen készítettek el a "Pechnase"-nak is nevezett nyílást, ám találkozunk rendszerint olyanokkal is melyek semmire sem hasonlíthatóak. Egy ilyennek fennmaradt példája a Kupa menti Ribnik várában mutatkozik.

            Nagy jelentőségű a várak vízellátása. Ritka az olyan vár, amelyiknél könnyen hozzáférhető forrás volt a belsővárában vagy a közvetlen közelében. A későbbiekben megfigyelhető az is, hogy külön tornyot építettek a forrás fölé, melyet összekötöttek a várral. Azon a helyen ahol a várat felépítették, vagy kutat kellett ásni, ami nagyon nehéz dolog volt, vagy ciszternát kellett építeni. Ám sajnos a várak romba dőlésével ezek is mindig beomlottak, ezért gyakran csak a sejthetjük hogy a ciszterna hol lehetett, ha csak, nincs egy régi rajzunk amin a helyét pontosan bejelölték. hatalmas ciszterna állt Garity várban, még ma is áll a vinodoli Noviban, kovakőből faragták ki Dobra Kutya 14 méter mély ciszternájának oldalát, és még ma is láthatóak a ciszterna fölé emelt épület maradványai.

 

 

Tetőzetek és cserepek

 

            Tetőzetek nálunk sehol sem maradtak fenn, de jól megismerhetjük őket a régi rajzok és különösen a külföldi várak alapján. Valamikor úgy gondolták, hogy a lakótornyokat ritkán fedte tetőzet, ami a mai ismereteink alapján teljesen alaptalan, de persze voltak olyanok is. A tetőzetek zömükben igen meredekek voltak, amit azért csinálták így, hogy a védők könnyebben szabadulhassanak meg a tüzes szurok koszorúktól. Legtöbbször tetőként meredek, un. Satteldach  -ot   használtak, mely ahogy mind messzebb megyünk a

gótikus korba vissza annál meredekebbek,  ez mellett nem ritkán

használtak un. Pultdach -ot is, különösen az olyan épületeken

ahol sokan tartózkodtak, melynek sík felületét a támadás során egyszerűen ledobták. A tornyokon rendszerint magas tető volt, ahogy ezt a fennmaradt rajzok ábrázolják, pld. Brinjében, nehéz elhinni, hogy egyeseket zömök kő sapka fedte. A tetőzeteket zsuppal, zsindellyel, vagy cseréppel fedték, ám ezekből a régi tetőfedő anyagokból mára a múzeumokban lévő pár darabon kívül nem maradt semmi.

            A középkori cserepek csak némileg tértek el a maiaktól, felületük félkör vagy nem ritkán élben végződött, a mai formákat megközelítőleg. Némely vidéken szokás volt hornyolt cserepet használni, mint hazánkban a Tengermelléken vagy Boszniában, római cserepeket ritkán használtak tetőfedésre és még ritkábban héjazták palával.

Faszerkezetek, lépcsők

 

            Nagyon sokszor használtak az építkezésekhez fát is. Sok olyan falat találhatunk, melyekbe valamikor gerendákat ültettek be, hogy ezzel is erősítsék őket, mostanra, hogy kiszedték onnan, csak a vájatuk maradt meg a falakban. Néhol nálunk is található ilyen fal. Ám a későbbi időkben is volt olyan, különösen a kisebb kastélyoknál, hogy csak fából készültek mint, ahogy Túrmező első és második kastélya is (az első 1479, a második 1576 körül), a mai várat a XVIII. század első felében építették. Sőt Varasd vára az okiratok szerint is még, 1441-ben fából épült, a Cilleiek krónikája szerint: do was ein burg in einem egg daselbst, die von gezain gemacht was. A későbbi írások is sűrűn emlegetnek un. hülzen Castell -t, pld. Lenkovity alapján 1553-ból. A mi oldalunk -i  Dubica új erődjét szintén fa gerenda palánkközé szorították. Valvasor le is közli a képét ennek a meglehetőse primitív építménynek a Wallachisch dorff (XII. 98.) című művében. Házacskák zsúfolódtak benne össze, egyik, másik sarokban, a négyszög egyik oldalának közepén valamint a bejárat előtt oszlopokon álló őrgórék voltak, melyből az őrség tüzelhetett, minden oldalát ennek a palánknak is természetesen víz övezte. Ilyen módszerrel építkeztek még a XVII. században is, pld. az újjá épített bélavár-kőrösi Rovistyét is. Fából készítették a hidakat, a védő folyosókat, a kapukat, a hozzájuk vezető feljárókat és a belső szerkezeteket. A lakótornyokban lévő lépcsőket biztos, hogy rendszerint a falba építették be (Sztupcsanicában, Csaklovácon), az nálunk ritkaság, hogy a lépcsőnek külön tornyot emeltek (Valpó), a vár más részeiben azonban a lépcsők, fából készültek. Fából készült az összes kisebb torony a várakban, de cak a későbbi időkben mint, pld. Klokocsban, Cetinben, Szlunjban, egy XIX. századi fotó ábrázolása szerint Klokocsnak még meg volt a tető alatti fa védőfolyosója.

Lőrések

 

            Az alkalmazott lőrések (Schiesscharte) alakja minden építési korszakban más volt, de a lőréseknek változott a formájuk a fegyverek fejlődése és a mögöttük elhelyezett lövészek hely igénye szerint is. Sajnos hazánkban nem sok lőrés maradt fenn, mivel a nagyobb várak nálunk nagyon romosak. Azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy alakjuk leggyakoribban egy szűk nyílás szerűség volt, melynek alját kikerekítették, ahogy a zágrábi Kő kapunál, Ribnik várában (6, 7. kép), a (Pozsega vármegyei Orljevacnál lévő ford.) rudini apátság romjánál, Varasd váránál és máshol is látható. Az ilyen lőréseket gyakran egy kőlapból faragták ki, némelykor egy lapba kettőt is kialakítottak. Ezeket a védő falakba építették be vagy az ablakokat készítették lőréshez (Schiesskammern) hasonlóra, ahogy ez Konjstyina várában is látható. A későbbiekben ezeket a lőréseket gondosabban vitelezték ki, és csak annyit helyre készítetek, hogy a lövészek egymás zavarása nélkül is tüzelhessenek. Az ilyen lőrésekből nehezen lehetett védeni a falak alját, ezért elég gyakran ezek a lőrések ferdék is, ahogy Konstyinában, Kosztajnicában, Nagy Táborban, Ribnikben is található. Kosztajnica vár kaputornyának tetőzete alatt lévő falkoszorúban lévő lőrések is ilyenek, de ilyeneket találhatunk az ősi Diakovár, püspöki várának palotájánál is (135. kép). Az újlaki vár védőfalának, fogazott lőréses falkoronája van (145. kép), minden kiugró fogban egy-egy lőrés van. A védőfalakban gyakran, nagy számú, kör alakú nyílásokat láthatunk, melyeket elhelyezkedésük és szűkösségük miatt gyakran "lőréseknek" neveznek, de ezek elsősorban nem lőrések voltak, hanem a fal építéséhez felhasznált állványzat maradványai, melyek a fal felépítése után is megmaradtak, főleg ott, ahol későbbiekben is felhasználták ezeket a nyílásokat. Különlegesek a lőrések Marót templomának tornyán (155. kép), ahol kívülről kereszt látszódik, de e mögött a kereszt mögött lő kamra van. Hogy a lövészek nagyobb biztonságban legyenek, a ferde lőréseket magába a falba vágták bele mint, pld Garity várában. A zenggi Nehaj várában, az alsó szintjén olyan különleges lőrések találhatók, hogy hárman is lőhettek egyszerre ugyanazon lőréseken keresztül. A tűzerő megnövekedése után a lőrések megnagyobbítása szükségessé vált, de az ősi várainknál csak kis lőréseket találhatunk, a későbbiekben ilyet már sehol sem készítettek, pld. Sziszek várában sem.

 

 

Feliratok, címerek, évszámok és kőfaragó jelek a várakban

 

            Hazánk váraiban biztos, hogy ritkák voltak a feliratok, és ritkák azok is amelyekben címerek helyeztek el, ritkák az évszámok, és ritkán találhatóak meg a kőfaragó jelek is. A régebbi épületeken általában nem is találunk, mivel ezeket a későbbiekben készítették. Általában csak egy feliratot találhatunk váranként, a likai Koszinj melletti bakováci Szt. Vid kápolnában romjai között lévő felirat feltehetőleg valamikor Ribnikben volt, mivel annak közelében található. Az évszámokat eleinte római betűkkel írták fel, a ma ismert arab számokat a XIV. századot megelőző időkben ritkán használtak, csak a XVI. század folyamán lettek ezek a mi általunk is alkalmazott számjegyek általánosan használatosak. A nálunk ismert első felirat a bribiri lakótorony bejárata felett található, ahol halványan felismerhető a MDCCCII évszám és néhány mára olvashatatlan szó. A XVI. századból gyakrabban találhatunk töredékes feliratokkal: a Trakostyánban is töredékes a kapu fölött található 1562-es évszám, de a vár más részein is elmosódott ugyan ezen 1562-es évszám. A XVII. és XVIII. századból is találhatunk néhány évszámos feliratot, de ezek általában ezek már nem várak, hanem várkastélyok (Klanjecban lévő Novi valamint Horváti kastélya)

            Ritkák voltak a címerek is, melyekből nem sok maradt fenn, szinte már csak egyetlen olyan jelképe azon tradícióknak, melyek az elődök emlékét őrzik. Nagyon régi az a három osztatu címer, mely Medvevár harmadik kapuja felett volt, sajnos nagyon töredékes és ma a Zéárábi régészeti múzeumban őrzik a darabjait. Karpina várában állítólag Corvin János címere  volt felállítva, nem ismert Kis Kemlik kapuja fölött lévő címer sem, amit Krcselity Baltazar írt le. És csakugyan a kapu fölött ma is látható egy üres rész, ahol valamikor ez a címer volt megtalálható. A mostanra befalazott Kupa menti Ribnik várának kapuja felett ma is ott van a Frangepánok címerének a helye: ez a hatszögletű csillag, két kenyeret ketté törő oroszlán között volt, ami sokáig Ozalj várában feküdt bizonytalan körülmények között (ma 1920. Zágrábban van).  Csáktornyai Ernuszt rendkívül finoman kidolgozott címere: Arma Sigismundi epi. quique. ecclesiensis anno doi 1488, felirattal is ott található.

            Megemlíthetjük még Mátyás király és felesége Beatrice címerét a zenggi Kastélyban, vagy Lenkovity címerét Nehaj várában (9. kép).

A XVI. század folyamán a címerek mind gyakoribbá váltak: a varasdi vár kapuja fölött Erdődy - Rákóczy címer található 1705-ből, az öregtorony ablaka fölött Erdődy-Ungnádi címer van, a kapu belső felén, Erdődy Tamás címere van az elmosódott 1592-es felirattal. A Kastellánffyak címere a Bikszádi vár kapuja fölött ékeskedik.

            A kőfaragó jelek mifelénk általában nem sűrűn fordulnak elő, sokat a későbbeikben levakoltak és máig is takarva vannak. Voltak ilyen jelek a zágrábi székesegyház kövein, sokat találhatunk az Ostarijai (talán a Daruvár közeli Bijeloi erődített apátsága, ford.) templom kövein is, stb. A profán épületeken még ritkábbak. Ezekkel az volt a szándék, ahogy ezt mostanában megítélik, hogy az egyes kőfaragók megjelölték az általuk készített faragványokat, a fizetésük könnyebb megállapítása végett. Mi úgy véljük, hogy nálunk az összes jel a  késő gótikus korban keletkezett. Az biztos, hogy már az ókorban is ismeretesek voltak és találhatunk a román korból és a kora gótikus korból is, ám a mieink biztos, hogy késő gótikusak, kivétel lehet a plitvicai Kozjak tó fölötti Krcsingrad romjainak kövén található jel. Találhatunk még ilyen jeleket Nagy Tábor régebbi   részein, a varasdi öregtornyon  melyről bebizonyosodott,  hogy  a  város  egyik  védtornya  volt,  és a  valpói várban. A német várak között elég sok olyat találunk, ahol nincs  semmilyen jel, amennyiben mégis vannak ilyen építmények ott ezek a jelek a vakolat alatt lehetnek.

 

Várkápolnák

 

            Számos olyan várunk van, melyeknek nem volt saját várkápolnája, mivel a várak szűkös területe ezt nem engedte meg. Mégis sok várunkban legalább egy helységet hagytak az istentisztelet számára, ahol a várúr hordozható oltárát állították szolgálatba, pld. Fehérkő (Bijelo Stijena) várurának maga a pápa adott engedélyt egy ilyen oltár használatára., Medvevár püspöki várában biztos, hogy egy nagyobb kápolna volt, mint külön építmény, ezt a kápolnát Szt. Fülöpnek és Jakabnak szentelték (Fülöpnek hívták azt a kanonokot, aki elrendelte a vár felépítését), és volt egy kápolna a Szt. Jakab hegyen, melynek emléke, mint eltűnt kápolna, megmaradt. Nem tudjuk igazából, hogy hol állhatott, ám Mertity Gideon óbester fennmaradt rajza alapján, valahol a hegy nyugati részén kellett lennie ennek a kora gót kápolnának, melynek egy előkerült darabja a Zágrábi régészeti múzeumban található. Szamoborban egy valódi várkápolna volt, melynek az alsó részét a védelem számára képezték ki, a felsőbb részek azonban nem maradt fenn, ám a maradványok alapján megítélhető, hogy az egészet a védelem számára rendezték be, és csak a középső része volt igazából kápolna, melynek csúcsíves ablakai voltak, ahogy azt rendszerint a késő gótikus korban a templom épületeknél szokásos volt. Császárvár kápolnája az első emeleten volt, és a szentély magában a rendkívül vastag falba helyezték el, melynek ablaka nagy volt és csúcsívben záródó (53. kép). Okity várában a kápolnát félköríves apszissal, a kapunál építették fel (20, 21. kép), a nálunk ismert legnagyobb kápolna Raholca várában található (128. kép), ez már igazából egy valódi templom, gótikus boltívekkel, külső támpillérekkel, nagy csúcsíves ablakokkal. Ennek a kápolnának a templom boltozata fölött egy a védelem számára alkalmas helyiséget alakítottak ki mint, ahogy a szászföldi templom váraknál láthatjuk, melyek valójában templom erődök. A legszebb kápolna építményt Brinje várában készítették (210, 211, 212. kép). Ez az épület is három szintes, az alsó és a harmadik szintet, a védelem számára készítették, a középső része a templom helység. Az alaprajza teljesen szokatlan: a falait úgy széttagolták, hogy közöttük elég éles szögeket is találhatunk; lehet ezt a terep adottságai miatt tették így, lehet azért, hogy a kápolna is hozzájáruljon a vár védelméhez. A kápolna ablakai szintén gótikusak, mint minden olyan templomban ahol a kőfaragók nagyon szépen és gondosan dolgoztak és nagyon nagyok is, sőt a karzata is fönnmaradt. Sajátos a kápolna építménye Ozalj várában is, mely ma a vár szerkezetétől teljesen elkülönülve áll (25, 26. kép), de biztos, hogy valaha nem egymagában állt. Nem állíthatjuk, hogy a kápolnák elhelyezésének valami rendszere volt, de az biztos, úgy helyezték el őket, hogy a védelmet is szolgálhassa, legfőképp a kapu védelmét, amint ezt Okityban, Raholcán is láthatjuk. Máshol kis kápolnákat találunk pld. a likai Novi várában, a károlyvárosi Komity hegyi kastélyban, stb.

            Német területen voltak un. dupla kápolnák is, felül rendszerint gazdagabb kivitelezéssel, míg alul egyszerűbb építéssel. A kettő között lévő boltozat nyitott volt, mely lehetővé tette, hogy az alsó részen tartózkodók is meghallgathassák az istentiszteletet. Igazából az ilyen egymáson lévő un. "Doppelkapelle" -t, melyek száma mint egy harmincat tesz ki, nem pontosan ezért alakították így; nálunk ilyen nincs, de ha jól meggondoljuk valamennyire hasonlít rájuk a Brinjében és Szamoborban található kápolnák, melyek szintén hasonló elrendezésűek. Azonban nálunk az alsó részt soha sem használták kápolnának, inkább szolgálhattak kriptaként vagy védelmi helységként.

            Itt kell felhívni a figyelmet számos olyan templomra, melyek a védelmet is szolgálták, de ezek lassacskán eltűntek. Az erődített székesegyházakról egy másik fejezetben fogunk szólni. Itt ki kell emelnünk, mint egyedüli példáját a Szerém vármegyei Marót templomának, melynek tornyát kisebb lőszerszámoknak való lőrésekkel látták el.

 

Várak restaurációja

 

            A középkori várakról szóló tudományos kérdések egyik legfájóbb pontja a várak un. rekonstrukciója, vagy jobban mondva restaurációja. Nem tagadható, hogy a fenti különbség tétel indokolt: külföldön ténylegesen is különbséget tesznek köztük, az egyesek szerint a romokat, mint az elmúltnak egy részét kell megőrizni, még ha nehezen is értelmezhetőek, mások szerint ugyan úgy kell őket visszaállítani őket, ahogy a mai tudásunk szerint elképzeljük. Mind amellett, hogy ez a nagyon szép és romantikus gondolat, nagy ember tömegeket téveszt meg a várakkal kapcsolatban, még az egész egy kitaláció is, aminek semmi köze sincs a valósághoz. Ez történt Velencével is, melyet nagyon szépre csináltak, de az itt állt városnak a hangulat már nem található meg: a zabolátlan fantázia annak felismerésére vezetett, hogy a restaurátorok Velencéje csak az ő képzeletükben létezett. Ilyet valódi tudományos munka nem akarhat: ennek a hideg munkának a kivitelezése mutatja, hogy ez a város nem más mint egy kitervelt kulissza, egy álom, mellyel szemben a létéért súlyos csatákat vívó élő város áll, és ez a városi lét sokban és sokkal különbözik attól és amivé lesilányították. Még sincs olyan ember, aki elvetné annak gondolatát, hogy valami ami mind örökre eltűnt, ne lehessen újjá alkotni, természetesen azt nem akarják, hogy az új alkotás teljesen különbözzön attól ami valaha ott állt, de azt sem akarják megérteni, hogy ami megfelelt a történelmünk porlepte századainak, azt nem lehet a mai viszonyoknak megfelelően alkalmazni, és nem akarják azt sem meglátni, hogy munkájukkal nem varázsolhatják vissza a múltat, az mára csak egy torzó lesz, a múlt iránti tiszteletet nem így kell kimutatni: mert ami elmúlt, az mind örökre elmúlt, hogy belőle egy új élet bontakozzon ki, a nem valódi csak színlelt feltámadás csak látszólagos életet jelenthet.

            Egy igazi kutató minél világosabb képet akar kapni a középkori várakról, de soha senki sem akarhat minden terület kérdéseivel és kutatásaival együttesen foglalkozni, amihez képest nagyon kis dolog felépíteni olyan valamit ami soha nem is létezett.

            A XIX. század ötvenes éveiben, a németek felújították néhány várukat a Rajna mentén (pld. Rheinstein), de az ezekről a várakról fellelhető néhány képecske is azt bizonyítja, hogy semmi közük sincs a valósághoz, de a restaurátorok biztosak voltak abban, hogy mindegyiket eredeti stílusukban állították helyre. És így tettek a későbbiekben is szinte mindenhol. Vilmos császár utasítást adott Hochkönigsurg restaurálására - ő általánosságban is a lovag kori álomvilágban élt - három-millióért, és amikor a mű elkészült, mindenki meggyőződhetett arról, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy az eredetiből semmi sem maradhasson fenn. Wilczek gróf az egyik dúsgazdag osztrák főúr, a legutóbbi időkben (1920-hoz képest) adott utasítást a Duna menti Krutzenstein várának "felújítására". Ő rengeteg pénzt fizetett azért, hogy valódi középkori építmények köveit, valódi téglákat, lépcsőket stb. vásároljanak össze. Miután a nagyon nyomokban meglévő várat teljesen felújították, ami teljesen valódi és igazi lett, de az egész nem lett más mint egy drága játékszer, mely a színházak kulisszáihoz hasonlítható. Itt újra csak az építők fáradoztak azon, hogy mindent, amit a tudományos tapasztalat adhatott volna, feláldozzanak, ez a várkastély is legyen példája ennek.

            Amint ez a külföldön is megtörtén, úgy nálunk is, de mi szegény és kis nép vagyunk, ezért nekünk nincs annyi ilyen restaurációnk,  mely nagy anyagi erőfeszítést és lelkesedét kíván. Nálunk ritka az olyan ember, akit ennyire magával ragadna a múlt, és ezért nem is csodálható, hogy az ilyen kezdeményezések meddők maradtak.

            Egyike az első ilyen embereknek Laval Nugent gróf volt, aki külföldi származású és világ látott ember volt. Ő Trszat várának romjait "újította" fel, az-az inkább újjá alkotta, pártázatot tetetett oda ahol soha sem volt, lépcsőket, görög oszlopokat, stb. - és mind örökre eltüntette a régi lakóépületeket is. Így újították fel Dubovácot is (33. kép), itt is pártázatot készítettek, hogy mi maradt azonos az ősi várral, amint még a régi rajzok ábrázolják?!. Így újították fel Bosziljevót is, és most (1920) újra átépítették úgy, hogy az ősi lakóépületekből szinte semmi sem maradt fenn. Igaz, hogy a megelőző időkben is építettek át várakat, de soha sem utánozták a régebbi lakóépületeket, minden új épületet az új formáknak megfelelően készítették el, melyből mindig kikövetkeztethető, hogy mely időkből származik, ahogy ezen idők összesűrűsödve számos más várunknál is látható: Ozaljnál, Nagy Tábornál, Varasdnál, stb. A legjelentősebb restaurációt nálunk Trakostyán várán hajtották végre, amit a XIX. század ötvenes éveiben Draskovity György nagy igyekezettel "újított" föl, szinte teljesen eltüntetve az ősi lakóépületeket. Minden a mai ismereteink alapján sikeresen felújított vár alapján, majd az utókor dönti el, hogy az azt megelőző felújítások hamisak voltak. Még mindig az a legjobb, hogy a viszonylag romos várainkat megtartjuk eredeti állapotukban, amennyire csak lehet, mintsem színleljük régiségüket, mely igazából se nem régi, se nem új.

 

 

Középkori fegyverek

 

 

            Még néhány sorban említést kell tennünk a  középkorban használt fegyverekről. Mind támadáshoz, mind védekezéshez használta íjjakat14), melyekből két későbbi időkből való példánya fennmaradt a Zágrábi régészeti múzeumban. A falak rombolásához hasonló fegyvereket használtak mint a római korban: kőhajító gépeket, katapultot és mozgatható tornyokat. A középkori hajítógépek nagyon sokfélék voltak, de mindegyik azonos elven működött: erős kötélzettel feszítettek meg egy vastag gerendát, majd amikor a feszített kötelet elengedték, a gerenda visszaugrott és kivetette a gyakran nagyon nehéz követ, vagy bármi más kártékony dolgot. E sokféleképpen elnevezett berendezésekről valami oknál fogva nem maradt fenn egy régi ábrázolás sem. Megkülönböztettek tribocot, bliddet, onagert és még számos más elnevezésűt is. A kőből és más anyagból készített lövedékek a nagyon nehéztől a 12 centiméteresig terjedtek.

            A legjelentősebb változás akkor állt be, amikor elkezdték a puskákat és az ágyúkat használni. Ez a XIV. század elején történt: 1326 körül Firenzében kezdtek el ágyúkat készíteni, 1334-ben tűzfegyverekkel vették körül a Bódeni tó melletti Meerseburg várát, de mellettük továbbra is használták a régi gépezeteket15). Hogy nálunk volt e ilyen az emlékekből nem tűnik ki világosan, de a szomszédos Boszniáról tudjuk, hogy I. Tvratkó bosnyák király, csináltatott először ágyúkat (bombardokat), Dubrovnikban 1378-ban16), e szerint ott már nagy számban voltak. A legrégebbi bombardok nagyon kezdetlegesek voltak, a hosszú cső végében helyezték el a lőport, az elé egy kődarabot, később kőgolyót tettek. A későbbi időkben a hátsó része kurtább lett, az eleje kiszélesedett (Haubitz)., a XV. század eleji ágyúkból néhány darab fennmaradt a Zágrábi régészeti múzeumban. A 93 cm-es csövet vastag vasabronccsal övezték, a hátsó részében (16 cm), helyezték el a lőport, amit kanóccal gyújtottak be. Azok a főként modernebb ágyúk, melyek a középkori várainkban voltak megtalálhatóak, a késő középkor elejéről származnak. A török kori háborúkban az ágyúkat magán a csatatereken öntötték. Lafettákat a későbbiekben használták.

            A lőpor régi találmány, ám az ágyúkhoz való felhasználásuk új keletű. 1379-ben Tvratkó király Dubrovniktól 10 libra lőport is rendelt "de pulvere pro bumbardis". Az okiratok szerint a lőpor nagyon drága dolog volt, amit akármire nem lehetett elhasználni, ám nem sokára elkezdték nagy tömegben gyártani és már a falak aláaknázásához is felhasználni.

            A puskák (scolpo, scioppo) szintén a XIV. század közepén jelentek meg. Legősibb formájuk az un. Hackenböchse, szakállas puska, ami egy olyan hosszúkás cső volt, melyet hátulról egy erős fatusába ültettek be, az elején lévő szakállas részét pedig egy támasztékba akasztották. Néhány példányuk fönnmaradt a boszniai és a zágrábi múzeumokban.

            A lovagkorban használt pikkelyes páncélzatot csak az okiratokból ismerjük, a XV. századtól kezdve használják azokat a páncélzatokat, melyeknek számos példánya fönnmaradt a múzeumokban, ezeket legvilágosabban a síremlékek fedőlapjai mutatják be (pld. az újlaki herceg, Tahy, síremléke a sztubicai plébániatemplomban). A közelharcban úgy különben sima, egyszerű markolatú kardokat, kopjákat, íjakat, buzogányokat és pajzsokat használtak. A pajzsok alakja hazánkban, megegyezik azokkal a formákkal, melyek Boszna és Hercegovinában fennmaradt síremlékeken ábrázolnak.

 

 

A várak története

 

 

 

            A várak története valójában rendszerint megegyezik uraik történetével, sok várunknak semmit sem tudunk a történelméről, és csak a nevük maradt fenn vagy még az is teljesen elfelejtődött. Valószínű, hogy a pozsega vármegyei Batyindolnál lévő Gracsanicának eredetileg is ez lehetett a neve, Sztupcsanica várának neve a modern nép-etimológia szerint biztos, hogy eredetileg, az okiratokban rendszeresen említett Saploncha, Soploncha, Suploncha névből ered, ami a mai nyelvjárás szerint akár Sztupcsainca is lehetne. Persze, számos várunknak volt kapcsolata a sajátja mellett a környező vidék történelmével is, pld. Medvevára. Egy püspök emeltette, királyok harcoltak a vár birtoklásáért, kézről kézre járt a főurak között, kiknek sorsa a kezükön lévő földre is rányomta bélyegét. Ez mellett nyilvánvalóan a kor egyes részeiben, az egész kulturális tudatuk, jogi szemléletük, katonai tudásuk, magán életük, uruk és jobbágyaik is. Vagy pld. Cetin vára, ahol király választó gyűlést is tartottak, és egészen a legújabb korig tartott a harc a félhold és a kereszt között. Mennyi várat vettek meg pénzért, mint azt megtehették a Zrínyi, Frangepán, Kurjakovity, Nelipity stb. családok. De nagyobb számban vannak az olyanok, melyekről nem lehet ma sem többet mondani: mint, hogy minden egyes köve a múltról beszél a jelennek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek a bevezető fejezethez

 

 

1.      E  műnek a kép és tervrajz fénykép másolatait a nemzeti műemlékvédelmi bizottság őrzi Zágrábban

        2.    Hirc: Mijato Szabljar műemlékjegyzéke. Vienac 1896. 818. oldal.

         3.   A szó indoeurópai, nagyon hasonlít a görög Purgoz torony, és a latin burgus = kisebb erődítmény szavakra. Nekünk horvátoknak nincs külön szavunk a burg-ra és külön az urbs, Stadt  -ra, míg ugyanerre a szerbek az utóbbiakban a  varoš szót használják. Téves az elképzelés, hogy a város vagy a vár szó magyar jövevényszó lenne, ugyan is ez a magyarban is    O. Piper: Burgenkunde. München 1912. Könyöki J. A középkori várak Bp. 1905.

  1. Az egyik legjelentősebb limes a felső-germániai és raetiai volt, mely a Rajnától a Dunáig húzódott.
  2. Ákos Timon: Ung. Verfassungs u. Rechtsgeschichte. Berin, 1914.

         6.    A horvát régészeti társaság közleményei X. 27. oldal.

        7.   Szávai Ljudevit horvát fejedelem volt, aki 819-822. között frank ellenes felkelést vezetett (fordító).

8.        Ti. itt választották a horvát rendek királyuknak Habsburg Ferdinándot 1527-ben.

9.  A középkorban egyes nemeseknek külön tornyok volt magukban a városokban is, leggyakrabban Itáliában, ahol egy városban olykor számosat is találunk belőlük, mint pld. a toscanai San Giminanban, ahol még ma is a városka házai fölött tíz ilyen torony pöffeszkedik, sajátos jelleget adva a településnek. Az Albániában ma is álló tornyok, nem mások mint öregtornyok, melyek e vidéken a máig élő vérbosszú miatt tartottak meg (1920).

       10. Teljesen természetes, hogy a nagyon romos várainknál a füst elvezető csatornák nem gyakran maradtak meg. Maradványait megtalálhatjuk Nagy Táborban, Kis Kemlikben, a pozsegai Velikában, Modrusvárban, és néhány kémény maradványt Raholcában. Ezek takaró köveit szépen faragott konzolokra akasztották, ám a falakban is maradtak fenn ilyen bélés maradványok.

       11). Természetes, hogy különösen a síkvidéki váraknál látható az a törekvés, hogy minél közelebb legyenek, valamilyen folyóhoz, vagy patakhoz, hogy vizüket felhasználják a védelem fokozásához. Ezért övezte víz Varasdot egészen 1807-ig és így volt Konjstyinánál és Szentgyörgy váránál, a Kupa menti Ribniknél, a szerémi Marótnál és Ó Gradiskánál stb.

      12.  A későbbiekben a félkör alakú tornyok felső részét rézsüsre készítették, de előtte a falakat lezáró falkoszorút függőlegesen, fölfelé megemelték (pld. Nagy Táborban, Noviban a kör alakú tornyot (mára leomlott, stb.). Igy csinálták már a rómaiak is (Aurelius várának tornyait Rómában), ám az utánuk következő időszak tornyaiban semmi különleges sincs, és azt is abbahagyták, amikor tüzérség fejlődése következtében általában minden kézi tusa abbamaradt.

13.      Nagyon gyakran emlegeti a néphagyomány a földalatti folyosókat, melyek csakugyan, és nem is ritkán voltak a várak alatt. Hazánkban amennyire a kutatások alapján biztosra mondható, nincs ilyen alagútnak nyoma, de biztos, hogy itt is megtalálhatóak voltak. Ugyan így a áll a helyzet várainkban a rejtek ajtókkal, melyeket pld. a bosnyák várakban is megtalálhatunk.

14.      Íjjal, eltérő formájú nyilakat lőttek ki, melyek hegye római módra acélból készült és gyakran találkozhatunk velük a a várak romjai között. Ezeket a hegyeket tollal ellátott fa vesszőkre erősítették.

15.       Piper: Burgenkunden. 401. oldal.

16.       A Boszna-Hercegovin múzeum közleményei. 1914. 244. oldal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bevezető fejezet ábrái

 

1.      ábra. Egy lakótorony (berchfrit) átmetszete.

Bejárata az első emeleten; a földszintre (a börtönbe) csak a mennyezeten lévő

nyíláson át lehetett megközelíteni.

 

 

2.      ábra. A zágrábi székesegyház körüli erődítések.

Rekonstrukció: a tornyok körüli várárkon, egy híd vezetett a Bakócz toronyig,

mely Verhovac püspökig a templom egyedüli bejárata volt,

a tornyok közti falaknak lőrései és védőfolyosói voltak.

 

 

3.      ábra. Egy felvonóhíd.

Ozaly várában

 

 

 

                                      A                              B                                C

 

4.      ábra. Egy váron belüli falazási fajták, melyeket az évszázadok folyamán használtak.

 

 

 

 

                                         5. ábra.                                              6. ábra.

                       Gótikus keretezésű ablak             Lőrések Ribnik várának régebbi részéből.

               könyöklővel, Nagy Tábor várából.

 

 

 

 

 

7. ábra. Egy ülőfülkés ablak.

A padok között egy lőrés van.

 

 

 

 

8. ábra. Egy késő gótikus keretezésű ajtó és egy kandalló

Nagy Tábor várában.

 

 

 

 

9. kép. Címerek a Zengg melletti Nehaj várából.

Jobbról a Lenkovichok címere van.

 

 

10. ábra. Kőfaragó jelek.

A varasdi vár régebbi részén találhatók.

 

 

 

 

 

Ábra a cserepekről szóló fejezethez.

 

 

Szövegközi ábrák a tetőzetekről és cserepekről szóló fejezethez.

 

 

 

 

 

Szövegközi ábrák, a kőfaragó jelek fejezethez.

 

 

Szövegközi ábra középkori fegyverek fejezethez.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Középkori várak Zágráb vármegyében

 

 

 

Zágráb (Zagreb), a maga múltjával egy különleges város. Az kétségtelen, hogy itt, már a történelem előtti korokban is lakott település állott, ám az eddig előkerült kisebb, de egyértelmű bizonyítékok is, ennek valóságtartamát erősítik. Még egyértelműbb, hogy Zágráb a római korban is lakott volt, erről különösen a mai, Petrinjai utca leletei tesznek tanúbizonyítványt. Persze, az időben a mai Styitarjevo (Šćitarjevo) helyén lévő Andautinia, volt a jelentősebb település, ami többszörösen megszakítva, szinte a mai Sztenjevecig (Stenjevec) nyúlt el, ahol egy római temetőt fel is tártak. Zágrábot csak akkor említették meg először, amikor megalapították a püspökségét, tekintettel arra, hogy a sziszeki (Sisak) püspökség, 1093. körül megszűnt. Ám a Zágráb név, nem az egész települést jelentette, hanem csak a későbbi Káptalan dombot, míg a mai Felső város külön részt alkotott, egészen a legújabb időkig, amikor is a Felső, és az Alsó város, valamint a Káptalan domb egy testté egyesültek. Ennek a Felső városnak, vagy simán csak, Városnak, a geréci (Gričkih) dombon olyan kedvező volt az elhelyezkedése, hogy a helyén, már régóta kellett lennie valamiféle településnek: a zágrábi hegység nyúlványai, három oldalról teszik nehezen megközelíthetővé, ami a védelmét könnyűvé tette, aminek okán az itt lévő Szt. Márk templom körül, egy kisebb városka fejlődött ki, mely a középkorban, már igen korán jelentős hellyé vált, és ez így is maradt egészen a mai napig.

Zágrábnak igazi vára sohasem volt. A királyi palotáját ugyan megemlítik, de róla semmi más sem tudható, sem az erődítési állapota, de még a helye sem, a néphagyomány úgy tartja, hogy a mai Dveraccal  (a szó magát a kaput jelenti, itt legfőbb, legforgalmasabb kapu, azaz főkapu lehetett) szemközt állt. A horvát bán is egy időben a Káptalan dombon székelt. Azonban az egész települést is megerődítették, amit minden bizonnyal, szinte azonnal a tatárjárás után tettek meg, ezen erődítések egy része, már amelyiket a későbbiek folyamán újra és újra kijavítottak, a mai napig fennmaradt.

A bécsi udvari könyvtárban, a 9609. szám alatt fennmaradt Zágráb városának, a XVI. századi rajza, melyet feltehetően stratégiai szempontokból készítettek, ezért bár meglehetősen elnagyoltan rajzolták meg, nagyjából teljes hűséggel ábrázolták, ezért felételezhetjük azt, hogy elkészítésekor, az erődítéseken nem igen változtak a keletkezésük óta (11. ábra).

Eszerint a város körül egy fal vezetett, mely a domb alakját követve tekergett. Helyenként ez a fal kettőssé vált. A falakat nyugat felé öt, négyszögletes toronnyal erősítették. Északon emelkedett a Pap (Popov) torony, keleten a Kő kaputól valamivel távolabb egy kör alakú torony, délen, a Dveractól valamivel keletebbre, megint csak egy kör alakú torony volt, mely a mai gimnáziumnál, egészen a XIX. századig fennmaradt. A falak északon, az Új, vagy „Frauenthor” kapuig (a Pap toronynál) vezettek, amit már a XIV. század közepén is megemlítettek, innen nyugatnak Szurovi (Surovi-zord) erdőségnek, keletnek pedig egy ívet írt le, a máig fennmaradt Kő kaputól északabbra lévő, kör alakú torony felé. E torony második emeleti ablakai, melyek az alatta elvezető Hosszú (Dugo) utcára néznek, csak az újabb időkben keletkeztek, eredetileg lőrések voltak. Ám a Kő kapu sem maradt fenn eredeti formájában, mivel feltehetően a XVI. században jelentősen átépítették, ahogy azt, az építészeti részletek világosan mutatják. A régi rajzról az is látható, hogy magát a Kő kaput, akárcsak a Dveracit, egy fedetlen négyszögletes építmény alkotta, melybe feltehetően előbb be kellett menni, hogy a máig fennmaradt Kő kapu tornyán vagy inkább a szomszédos, vagy torony végi házon, áthaladhassunk, akárcsak a Dveracnak hívott déli kapunál. A Dveraci kapu

1335. körül keletkezett, és 1811-ben bontották le, ám a tornya itt is egészen máig fennmaradt, megőrizve a kapu nevét is. A Mészáros kapu, egy igazi kaputorony volt, ami a mai Lövész (Streljačke) utca fölött helyezkedett el, és egészen a XIX. század első évtizedéig fennmaradt, addig a toronyban, a város őrségének a háza állt1. Feltehetősen nyugat felé is vezetett valami féle kapu, de annak a helyét sem lehet meghatározni.

A Káptalan dombot később erődítették meg. A már említett rajzon (12. ábra) a Káptalan dombot még csak palánkfallal erősítették. Csak Mátyás király engedélyezte, ahogy azt Krčelić megemlíti (Hist. eccl. zagr. 181.), hogy a török támadások miatt, a Káptalan dombot palánkkal és árkokkal erősítsék: „ut cum prope Turcarum incursiones fierent capitulum sepibus munire et fossatis cingeri ac propugnaculis se possit”. Éppen azért, mivel a Káptalan domb nem volt megerősítve, építették fel a Pap tornyot, ami a későbbiekben ádáz harcok tárgyát képezte.

A későbbiekben a palánk helyett, szilárdabb kőfalazatot építettek, ami részben, még ma is áll, pld. fönnmaradt a városfal északnyugati szöglete (a Káptalan dombi iskola mögött), és még egyes tornyai is. A két kapuja, az egyik nyugatnak, a másik, délnek vezető  Bakócz kapu, egészen a XIX. század közepéig maradtak fenn. Miután a már említett kép szerint a Káptalan domb gyengén volt megerősítve, ezért a székesegyházat külön is megerősítették. Erős fal övezte az egész épületegyüttest, a négy sarkára, négy szilárd tornyot tettek, és az északi oldal közepére még egy, kisebbet. A védőfolyosó nyomai néhol még láthatók, az északnyugati toronynak volt egy szurokkiöntője „Pechnase”, és az összes tornyot a nehéztüzérség számára alkalmas lőrésekkel szerelték fel. A székesegyház előtt volt a Szt. Imre plébániatemplom, amit Bakócz püspök leromboltatott (1510-ben), hogy a helyére felépítethesse a róla elnevezett tornyot. Ez a torony a keletkezésének idejében (1517-ben) se zárt, se fedett nem volt, hanem csak un. Schale (héjtorony) volt, melyen a templom külső várának egyetlen bejárata nyílott (2. ábra). A déli oldalon ekkor még nem volt meg a hatalmas püspöki palota, és csak az a része állt, melyben az, az ősi Szt. István kápolna volt megtalálható, ami ma püspöki imaterem és, melynek nagy része most el van tömedékelve.

A mai Zágráb vármegyében számos olyan középkori vár van, mely nagysága és története alapján elég jelentősnek tekinthető. Mégis meglehet, hogy Horvátországnak nincs még egy olyan vára, melynek története olyan szoros kapcsolatban lenne, az ország történetével, mint, a Zágráb környéki Sesztina (Šestina) fölött lévő Medvevár (Medvedgrad)2, története Ezt a várat a   XIII.   században,   úgy   1250. körül, a zágrábi püspök építette, aki erre egy olyan hegy fennsíkját szemelte ki, mely annak ellenére, hogy a zágrábi hegység együtteséhez tartozik, mégis attól akkora távolságra esik, hogy igen könnyen meglehetett védeni, és még a környező magasabb hegyekről sem lehetett sikerrel támadni. Ez a kitűnő elhelyezkedés, különösen a Szljeme (Sljeme) csúcsának kilátójából fogható fel, ám ez a zágrábi hegységet délről megfigyelő részére is, elég egyértelműnek mutatkozik. A vár szinte minden oldalról nagy távolságból látszik, de magából a várból is be lehet látni, szeretett hazánk, Horvátország távolabbi részeit is. A Medvevárban talált történelem előtti település nyomai, csak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy már a kőkorszaki emberek is pontosan megértették a jelentőségét ennek a pozíciónak.

A vár azonban nem maradt sokáig a püspökök kezén – vélhető, hogy Filó püspök a felépített váráról, az épp ez időben, Ottokár cseh király műveként, keletkezett Szamobor (Samobor) váráért mondott le – mivel kevéssel az építkezések befejezése után (1262. körül), már a király kezében volt, 1290. körül Gardun püspök uralta, aki a várat I. Iván püspöktől váltotta meg, miután a király, azt még visszaadta Timotej püspöknek (1272-ben). Gardun csak pár évig bírta Medvevárát, mert 1297-ben András király elvette tőle, és az irányítására Torusztija Miklóst (Nikola Torustija) állítatta, Torusztija fia, már a tulajdonának  tekintette  és

el is adta a Babonics családnak. Jóllehet a káptalan azon fáradozott, hogy visszakapja a várat, a Babonicsok  továbbra is birtokolták a várat, egészen 1323-ig. Kevéssel ez után, egy kis időre, Prodanich Mikcs (Mikc Prodanić) bánt találhatjuk a vár birtokában, majd újra a király veszi magához, míg Zsigmond király oda nem ajándékozta Albeni Hermannak és Rudolfnak, Eberhard püspök unokaöccseinek. A Cillei hercegek is szemet vetettek erre a fontos várra, és 1436-ban meg is vették, miután a családjuk kihalt, ez a vár is hadvezérükhöz, Vitovác Jánoshoz került. A Vitovác fiak hűtlenkedése lehetőséget adott Corvin Mátyás királynak arra, hogy többek mellett Medvevárát is elvegye tőlük, ami aztán Mátyás fiához, Corvin Jánoshoz került, hogy aztán a halála után, Brandeburgi György tulajdona legyen, aki János özvegyét vette feleségül, majd eladta a várat Máriának, II. Lajos feleségének.

A véres Mohács mezei csata után, Medvevárát, Karlovich Iván vette meg, hogy 1531-es halála után, ezt a várát is erővel hódítsák el a Zrínyiek, utánuk egy időre az Erdődyeké és Szentgyörgyieké. Miután a Szentgyörgyi család 1610-ben kihalt, a Zrínyiek másodszor is a vár tulajdonába kerültek, ám egy időre, Mikulich Tamásnak zálogosították el, hogy 1657-ben visszavegyék tőle. A Bécsújhelyben, Zrínyi Péter és Frangepán Miklós kivégzésével záruló események után, az Udvari kamara által elkobzott Medvevárát, Csikulin Ferenc bárónak (Franjo Čikulin) adományozták, utána a vár – mely ekkoriban már romos volt – Moscon Júliához, Sermage gróf feleségéhez tartozott, a Sermagok után, a jelenlegi tulajdonos, Rosenpihel Kulmer gróf kezére került.

Már ebből a Medvevár tulajdonosi körét áttekintő rövid ismertetésből látható, hogy a vár története, meglehetősen szoros kapcsolatban áll, az évszázadok történéseivel, és azon családok erejével, akik e terület sorsáról döntöttek.

Tekintsük át még egyszer a Medvevár építésével kapcsolatos kevéske híradást (Más várak építéséről szinte semmilyen feljegyzést sem ismerünk). Ezekből megláthatjuk, hogy a várat, Filó püspök építette fel, 1244. és 1250. között, hogy az építtetője, Benke kanonok volt, és, hogy a várban volt egy Szt. Fülöp és Jakab kápolna3.

A vár tehát a tatárjárás után időkben keletkezett, akkor, amikor nagy számban keletkeztek máshol is várak: Szamobor (Samobor), Okics (Okić), Szomszédvár (Susedgrad), Garics vára (Garić-grad), stb. A várat természetesen nem azonnal készítették el a mai formájára, mivel évszázadokig folyamatosan bővítették és modernizálták. 1487-ben a szábor elrendelte, hogy Medvevár külső falait újítsák fel, 1574-ben, Szentgyörgyi István, tiszttartója, Arkonáti Jeromos, javítatta Medvevár falait, lehetséges, hogy az ő közreműködésével, magasították fel téglából a főtornyot. Miután az 1590-es földrengés megrongálta Medvevár védelmi berendezéseit, Szentgyörgyi István sem maradhatott tovább a várban, és a sesztinai (Šestina) kastélyba költözött át, meglehet, hogy ezután már senki sem javítatta ki a várat, és ezért 1642-ben a források Medvevárát, már csak, mint arx diruta, említik meg.

Az biztos, hogy a Medvevár felépítéséhez is királyi engedélyre volt szükség, és hogy a királynak menyire kedvére volt az, hogy itt vár épüljön fel, az a cselekedete is mutatja, hogy a hozzátartozó földeket is magának, az építtetőknek adományozta.

            Az építkezések több évig folytak, amit a nagyon gondosan faragott kövek is mutatnak, melyekkel a sarkokat szegélyezték. Százával maradtak fenn még ilyen kövek, melyek egy része egy méter hosszú és fél méter széles, a végeik pedig gondosan  csiszoltak    (Bosselquader, Buckelquader). Ehhez hasonló  kövek csak Nagy Kemlék egyes részein vannak még, melyek a legrégebbi építkezésekhez tartoztak. A bejárati kapunak (31) nem sok fala maradt fenn. Innen balra, az övező falakig egy fal (29) húzódik, a G területre lépve, a tőle jobbra  eső fal (32) teljesen  eltűnt.  Balra  egy lapos  domb  emelkedik  F, F, mely valaha egy

fallal (35) volt erősítve, ami valami bástyaszerűség volt, és a kaput (31) őrizte. feltehetően a 34-nél érhettünk a második kapuhoz. A 28-as fal még ma is áll, itt végződött a széles várárok, mely az egész várat körbevette az a,a-tól, az x, x-ig, míg az északi oldalon elegendőnek bizonyult a hegy meredeksége, ezért ide nem kellett árok. A 35-nél volt a harmadik kapu, amit nyilvánvalóan toronnyal erősítettek, itt megemlíthetjük, hogy az a háromosztatú címer, amit mostanság vittek át, a nemzeti múzeumból, a különvált régészeti múzeumba, itt volt megtalálható. Ez egy szép gótikus munka, ám a címer, fájdalom, oly annyira megrongálódott, hogy egyedül csak az Albeniek címerére lehet ráismerni. Ezután érkezünk a D-D, külsővárba, mely a várat övezve, az E-E-hez kapcsolódik és, amelytől délen, a 9-es fal választotta el a D, külsővártól. A 27, fal már nagyon romos, de teljes pontossággal meg lehet különböztetni a folytatását képező 3-t, ahol a 6 és a 7, falak zárják le az E, külsővárat, mely a 8, övező fallal csatlakozik hozzájuk, ami előtt, a már említett széles árok húzódott. Elhaladva a 18-19, fal mellett, ami kitűnő építésű, majd a rosszabb állapotú 4, fal mellett, a 6, jelzethez érünk, ahol biztos, hogy a vár negyedik kapuja volt, és most lépjünk be az A területre, ami mára omladékkal töltődött fel, de valaha a vár védelmének küzdőtereként szolgált, sőt védőfolyosóval is felszerelték. A 10-nél, volt egy kicsiny kapu, mely a külsővárba vezetett át. Az I. lakótorony maradt fenn a legjobb állapotban. A toronynak az első időkben csak két szintje volt, a falainak sarkát „kváderkövekkel” erősítették, a későbbiekben téglából, még egy szintet építettek rá, melynek sarkait, már gyengébben faragott kövekkel erősítették. Dél felé a toronynak csak szűk ablakocskái voltak, a földszinti bejárat felett, azonban, már nagyobb ablakok voltak. A falai 2,40 méter vastagok voltak, a belsejében lévő helyiségek 7,45x6,25 métert tettek ki. A torony kívülről 11,5 méter széles volt, és még ma is valamivel több, mint 12 méter magas. A nyugati része teljesen leomlott. Semmi kétség, ez a torony lakó- és véd- toronyként (bewohnbarer Berchfrit) is szolgált. Egy haránt fal 16, választotta el az A területet, a B területtől, de valamiféle kapunak mára nyoma sem maradt. Ebben a sarokban állt a II. torony, mely az újabb időkben szinte teljesen összedőlt, de nem olyan rég, még látszódott egy kettős, gótikus helyiség (ablak?) a nyugati oldalon. Ezt a torony gyakran javítgatták, éspedig olyan méretű téglákkal, melyek jóval kisebb alakúak, a mai tégláknál. Ennek a toronynak a sarkai is meg voltak erősítve, méghozzá, púposra faragott sarokkövekkel. A c-c –nél egy nagyobb épület volt, melynek mára már, az alapjait sem lehet felismerni, a 22-nél különösen erős fal volt, mely szintén egy valamiféle helyiség maradványa lehetett, ez előtt volt a C, helyiség. Valahol itt kellett állnia a várkápolnának. Ezt a részt nyilvánvalóan lakóhelynek alakították ki, és itt lehetett a nagy terem a „palas” is. A 20 fal is érdekes, még pedig az miatt, mert nyilvánvalóan későbbi építésű, ennek ellenére sokkal rosszabb kivitelezésű a többi falhoz képest, ám ezt a falat is a gótikus korban készítették, ahogy azt a gótikus ablaka mutatja. Az újabb időkben nagyon romossá vált.

A falazási technika a régebbi részeken teljesen egynemű. Mindegyik régi fal, szépen megmunkált kövekből palástszerűen készült, melynek közét tört kövekkel öntötték ki (Gussmauer). A későbbi részek (4-es fal, a 20-as és a 21-es) sokkal rosszabb kivitelezésűek és nincsenek palástfalaik.

Szomszédvár (Susedgrad)4, szintén egy régi vár, ám kevés és rosszállapotú maradványai semmiképpen sem engedik meg, hogy bármi véleményt is alkossunk róla. A vár egy olyan jó elhelyezkedésű hegyen van, melyet könnyű volt védeni és uralhatták róla a Zagorjába vezető utat, melynek nyomvonalán ma is egy vasútvonal halad el. Standlov fényképén jóval több falat (17. kép) figyelhetünk meg, mint amennyit ma találhatunk. Sabljar őrnagy 1855-ös alaprajza (16. ábra) azt mutatja, hogy a vár területe egy külső és egy felső várból állt, ott ahol máig fennmaradt a torony egy része. A falait kisebb gondossággal építették, a sarkait egyszerűen faragott kövekkel erősítették.

            Hogy mikor épült fel a vár? Vélhetően Károly Róbert idejében, 1316-ban: „sub castro nostro, quod edificari fecimus in portu Zaue” Ám Ivančan, egy 1299-es okiratra hívja fel a figyelmet, ahol ezt olvashatjuk: „castra nostra Zumzed, Brbas et Galas” valamint egy 1287-es okiratra, melyben a ciszterciták Szomszédvár környéki adományát említik meg: „quandam particulam terre sue herediarie sub Podgradie contiguam aque Zawa”. Ez a Podgradie (Váralja) szó azt tanúsítja, hogy a vár már állott, ami alapján valószínűsíthető, hogy a XIII. század harmadik negyedében keletkezett, amit az 1316-os okirat sem cáfol, de erre utalnak magának a várnak a maradványa is.

Mint a nagyobb várak általában, Szomszédvár is királyi tulajdonban volt, egészen 1345-ig, amikor is Lajos király átadta, a Tóthoknak is nevezett, Aka nembéli Arlandovich Gergely fiának, Miklósnak, ennek a családnak e kezén maradt egészen addig, míg Tóth Dóra leánya Johanna férjhez nem ment Henning Andráshoz, aki vele, 1439-ben, megkapta a szomszédvári és a sztubicai (ma Gornja Stubica) javakat. Ettől kezdve gyorsan változtak a vár urai, jobbára házasság következtében, ezért láthatjuk itt a Frangepánok és az alsólendvai deésházai Bánffyak családjának tagjait, akik a Henning család leánytagjainak férjei voltak. Egy időben erővel szerzi meg Szomszédvárt Keglevich Péter; kasztíliai don Pedro Lasa, aztán Erdődy Simon püspök és Ungnádi Iván, ámbár adománylevelet kaptak rá, de a várat soha, egyikük sem birtokolta ténylegesen. Egy évig  Johann Katzianer is birtokolta, de következő évben, 1537-ben, Zrínyi megölette őt. Az nem valószínű, hogy kevendi Székely Jakab ténylegesen  is birtokolta a várat, mivel idő közben a Henning család leányági tagjai is sikerrel küzdöttek a várért, ami valójában, Báthory András és Teufenbach András birtokaihoz tartozott.

Ám 1564-ben, Tahy Ferenc erővel ragadta el, és a Henningek támadásai ellenében is magáénak tartotta, akik csak 1571-ben kapták vissza a vár egy részét, és csak Tahy halála után (1574-ben) tudták megvenni a Henning-Teufenbachok örökösei, Tahy részét. Később a jószág más egyéb családok kezére került, és a birtok egy része még, Jellasics bánhoz is tartozott.

Szomszédvár történelmével szoros kapcsolatban állt Sztubica várának történelme is, de belőle semmi sem maradt fenn, csak annak a helyet tudják megmutatni az alsósztubicaiak (Dolnji Stubica), ahol a vár állott. Felső Sztubicán (Gornja Stubica) szintén állt vár, amit a későbbiekben egy, mára lepusztult, kastéllyá építettek át, és néhány alapfalán kívül, semmi sem maradt fenn belőle.

Szamobor5 (Samobor) vára, Horvátország nagyobb területű középkori váraihoz tartozott, amit közvetlenül, egy Szamobor települése fölé magasodó hegyre építettek, az egyik oka az is lehetett, hogy oly hosszú ideig fennmaradt, hogy mindig az adott korszak igényei szerint alakították át. A Szamobori hegység azon nyúlványára építették fel, aminek közelében emberemlékezet óta, határ húzódott. Habár a várat nagyon gyakran átépítették, a magja ennek ellenére, manapság is kivehető. Ez egy igazi középkori vár volt, egy olyan hegy ormára építve, melynek csak egy oldala volt könnyen megközelíthető. Az építmények nagyobb részét, magára a csupasz sziklára építették fel. A várnak fennmaradt a C öregtornya, ami több szintes volt, az elhelyezkedése meglehetősen hasonló ahhoz, amit Medveváránál már lejegyeztünk (18. ábra). Ennek a toronynak támaszkodott a D, várkápolna, melynek felső része, a védelem céljait is szolgálhatta. A déli oldalnak támaszkodott az F, épületegyüttes, amit mindenképpen jóval később építhettek, akkor, amikor Szamobor vára már elvesztette védelmi jelentőségét. A dél felé eső falakból, két erős, félkör alakú torony, A és B ugrik ki, melyek homlokzatát nagyon jelentősen átalakították: a későbbiekben, itt is hatalmas reneszánsz ablakokat készítettek azokon a helyeken, ahol az előtt csak kicsiny gótikus ablakocskák voltak. Hogy mi volt található a  K és az I helyiségekben, azt mára már nem lehet kideríteni: mivel itt különböző korok falai szövődtek össze, de vannak itt mély és széles pincék is, és az itteni szép keretezésű gótikus ablakok mellett, barokk kori oszlopok is találhatók. Még a kápolnától az L kapuig húzódó, homlokzati fal is, arról tanúskodik, hogy jó néhányszor átépítették: az alsó részén még kicsiny és szűk gótikus ablakok vannak, de a második emeleten már széles reneszánsz ablakok.

            Az A toronyból, a G külső várba, innen a későbbiekben kiépített,  hatalmas tüzérségi lőrésekkel ellátott H bástyába juthatunk. Az A torony és a H bástya közötti fal szerkezetében, számos kisebb lőrést figyelhetünk meg. A G külsővárból, a jól védett L kapunál juthatunk ki a várból, egy felvonóhídon át, mely fölé egy védőerkélyt (Pechnase) építettek.

            Kukuljević úgy véli, hogy Szamobort, II. Ottokár, cseh király építette, úgy 1260. környékén, 1264-ig. Ám kétségtelen, hogy már azelőtt is állt itt valamiféle erősség, de a közeli Gradistyében (Gradišće), ahol ma a Szt. Fülöp és Jakab kápolna van, is állhatott valamiféle erősség.

            Szamobor ősi települése, már 1242-ben szabadság jogokat kapott, és 1272-ben a király, mint regiam villam, adta Szamobort a Babonicsoknak, hogy aztán pár évvel később, Okich Ivánnak ajándékozza a Portae6 címmel együtt, mivel az Okichok Szamobor várát, Ottokártól foglalták el. Későbbi tulajdonosai nem meghatározhatók, 1351-ben, Szamobort Péter mester, Zágráb vármegye ispánja,  irányította, 1395-ben a várnagya Kont Imre (Mirko Komt) volt.

            A XV. században, Szamobor is a Cilleiek kezében volt, akik rokonuktól, az Albeniektől vették zálogba. Egy időben, a várat, Brankovich Katalin tartja, később, állítólag, Tárnoki Péter zenggi kapitánytól, Mátyás király veszi meg, hogy odaadja, Frangepán Borbálának, Ormozsd váráért, hogy aztán ő, 1492-ben, eladja, a szomszédvári Henning Jánosnak.  Három évvel később, a rabságba ejtett Frangepán Miklós felesége, Pethő Erzsébet vette meg a várat, miután Frangepán kiszabadult a fogságából, bevezették a vár birtokába (1513.). Később Szamobort, Thúry, született Frangepán Ilona kapta meg, aki a településen felépítette a ferencesek kolostorát, a várat pedig vejére Ungnádi Jánosra hagyományozta. A vár felét, 1534-ben, Ruda ura, Gruber Leonárd veszi meg, akit 1534-ben ünnepélyesen a birtokba iktattak. Ettől kezdve, családi kapcsolatok és intrikák következtében, gyorsabban változtak az urai: Gruber Dorottya második férje terzsáci Frangepán Miklós, Gruber Kristóf, felesége Tahy Klára, Tahy Ferenc és Ungnádi Kristóf, aki újból egyesítette az összes szamobori javakat, az egyik részét erővel szerezte meg, míg más részét, Szentgyörgyi Boldizsártól vette meg. Ungnádi veje, Bakócz-Erdődy Tamás, saját uralma alatt egyesítette, Szamobort, Lipovácot, Keresztinecet, Jasztrebarszkót, halála után, Szamobort, leánya Judit, férjezett Moscon kapta meg. Később a várral, az Auerspergek rendelkeztek, akiktől először az Erdődyek, majd a Kulmerek vették meg, házassággal került a Kiepachok és az Alnochok tulajdonába. A várat eközben teljesen egy kastéllyá alakították át, melynek rajzolata máig fennmaradt az egész váron. A XIX. század elején még feltehetően egyben volt, ám nem sokkal később rommá alakult át.

            Okics6 (Okić) nevét nagyon korán megemlítették, Kalán gubernátor, már 1183-ban beszélt, Okics, Podgorja és Krapina tizedéről. III. Béla alatt említik meg Okhuzt, a Nagy Kemlék körüli földek tulajdonosaként, aki 1214-ben horvát bán is volt. Okics első tulajdonosa, állítólag Jaroszláv (Iriszláv) és fia, Iván volt, akik 1282-ben, a tatárok ellen is harcoltak. Ez az Iván kapta meg Szamobor települését, azzal az állítólagos 1242-es, oklevéllel, melyben Szamobor is szabadság jogokat kapott: hospites nostri de Zamobur, prope castrum Oclych existentes, tehát ha mind ez igaz, és állt is valamiféle vár Szamoborban, Okics vára volt a jelentősebb. Iván, 1251-ben engedélyt kapott arra is, hogy Lipovácon építkezzen, mivel Okics túlságosan félreeső volt. 1349-ben még megemlítik Okich II. Ivánt, ám ettől kezdve nincs említése ennek a családnak. Idő közben a várat a Babonicsok uralják, akik talán vétel útján kerültek a vár birtokába, de Károly Róbert ellen viselt háborújuk miatt elvesztették Okicsot, ami még 1393-ban is a király kezén volt. Zsigmond király 10,000 forintért adta oda Bevenjudi Tamásnak (1393.), 1416-ban terzsáci Frangepán Márton vette meg, ám 1470-ben, már újból a királyé, nem sokkal később új ura lett, sági és brezei Horvát Iván, aki Bakócz-Erdődy Tamásnak adta el, amit Ulászló király, 1494-ben meg is erősített. Az Erdődy család a várat és a környékbeli birtokokat, egészen a késői időkig megtartotta. I. Ferdinánd, megerősítette Erdődy Pétert, Okics, Lipovác, Jaszka (Jaska), Zelina, Császárvár (Cesragrad), Hrasztilnica (Hrastilnica) és az Erdődyek által, 1575-ben felépített Okics aljai Keresztinec (Kerestinec) kastélyának birtokaiban. Az 1616-ban még álló Okics, már romos volt. A jószágot később a Pallaviciniek kapták meg.

            Okics egy olyan kitűnő elhelyezésű hegyen van, mely meglehetős távolságra esik Plešivicétől, de mégis kapcsolatban állt vele. Ezt a hegyet egyetlen oldalról sem lehet könnyedén megközelíteni (21. kép), talán még leginkább nyugatról. A várat magára a csupasz sziklára építették, oly módon, hogy azzal szinte egyetlen egységet képez. Hogy már a neolitikus korban is lakott lehetett, arról az abból a korból származó leletek tanúskodnak.

            A középkori építők, nem csináltak semmiféle igazi utat a várhoz, csak egy jelentéktelen utacska vezet át, a töredezett sziklák között, a vár egy részét jóval alacsonyabban építették meg, oda, ahol a várba vezető utat, sziklák szűkítik össze, itt egy három, egymásba nyíló, helyiségből álló épület volt az őrség számára. Innen az út (20. ábra) meredeken halad a hegynek, egy kör alakú toronyig C, melynek csak a nyomai figyelhetők meg, és ezután a várkápolna B mellett, mehetünk be magába a várba. A kápolnát egy kicsiny hegykiugrásra építették: félkör alakú apszisa volt, melyből ma is – csak az alapjainak a maradványai maradtak fenn – messzire, egészen Zágrábig el lehet látni. Magának a várnak az alakja hűen követi a hegyhát alakját, az éle nyugat felé fordul, oda, ahonnan a várat legkönnyebben lehetett megközelíteni. Mivel a vár elég kicsiny volt, ezért jelentős magasságban kellett lennie, de a falaiból olyan kevés maradt fenn, hogy alig lehet a belső elrendezését pontosítani, csak a várat ketté osztó harántfal nyomai figyelhetők meg.

            Lipovác (Lipovac) a maga szerkezetével, nagyon hasonlít Okics várára. Míg azonban amazt nagyon jól látható helyre építették, addig Lipovác egészen addig nem látható, míg a közelébe nem érünk. Egy 589. méter magas hegyre építették (Okics 495. méteren, Szamobor 248. méteren van). A lipováci birtokot is korán megemlítették: már 1209-ben bírta Vratiszláv ispán rokona, Sztrizmer (Strizmer, cognatus comitis Wratizlai). IV. Béla a birtokot, az okicsi Jaroszláv fia, Ivánnak adományozta, aki Lipovácon egy várat építetett, „ad honorem et confortationem regni”, hogy aztán 1283. X. 26-án eladja a Babonics nembéli Radoszláv ispánnak, aki Lipovácot egy nemesi vármegye székhelyévé tette, melyhez néhány Podgorja megyei települést is hozzácsatoltak. Az nem világos, hogy Lipovácot hogyan veszették el a Babonicsok (úgy 1330. körül). 1349-ben a vár ura Szécsy Miklós, de a nevében a várat, a Zemcsei-Szvetich nembéli Tybold fia Iván, fia Leukus (Lökös) uralta. A várat később, a váci püspök, mutinai Iván és testvérei, Rafael és Mihály, valamint Rafael fia, Iván uralta. Iván leánya, Ilona Frangepán Mártonhoz ment férjhez, aki vele, ezt a várat is megkapta. Ettől kezdve a vár története szoros kapcsolatban állt Okics várának történetével.

            Lipovác egy nagyon kicsiny vár (22. ábra), amit teljesen Okics várához hasonlóra építettek. A várudvarból A, ahol balról a várcselédek helyiségei voltak, a várnak egy fallal elválasztott részébe B mehetünk be, melynek külső éle a megközelíthető oldal felé fordul. A várat teljes egészében tört kövekből építették, meglehetős felületességgel, ezért nem csoda, hogy nem maradt semmi nagyobb fala.

            Jasztrebárszkóban7 (Jastrebarsko) ma is áll, az Erdődyek, két saroktoronnyal erősített késői kastélya. Ez a nagyon régi település, a kezdetektől fogva, mindig nagy jelentőséggel bírt: Jasztrebárszkó már 1257-ben kiváltságokat kapott, amit IV. Béla adományozott, Petrinyának és Szamobornak is. Itt már a középkorban is állt egy vár, amit, 1442-ben,  Mutinai (Muchyna) Ilona, Lipováccal, Kosztajnicával és Komogovinával, nászajándékként, hozott Frangepán Mártonnak. . Ekkor még csak oppidumnak említik, de 1520-ban már castrumként említődik meg.

            Az ősi podgorjai nemtzetségi megye vára,  Podgoria castelluma volt (1543-ban), amit a későbbiekben, Turennek8 neveztek, mely tornyának egy része és némi övező fala maradt fenn, Draga falu közelében.

            A vár úgy helyezkedik el, hogy a hegyeken átvezető utat is ellenőrizhesse. Miután 1293-ban, Babonics Radiszláv megkapta Podgorja nemesi vármegyéjét, ami ezután a család örökös birtokává vált, Podgorja várkastélya megszűnt a megye székhelyévé lenni. Ekkortól Lipovác vára lett a székhely, amit 1283-ban vett meg Babonics Radoszláv, Jaroszláv fia, Ivántól.

            Podgorja – Turentől nem messze található Szlávetics9 (Slavetić) települése és vára. A Szlávetics nevet korán megemlítették: már a XIII. századtól hallhatunk a szláveticsi várnépekről ( castrenses de Schlauetich).  Szlávetics is a podgorjai megyéhez tartozott, előbb a Babonicsok kezén volt, később a Frangepánokén, míg, 1487-ben Corvin Mátyás oda nem ajándékozta Horváth Péternek, a goricai Orsics nemesi előnévvel együtt, ettől kezdve a szláveticsi Orsichok maradtak a vár urai, egészen 1869-ig, amikor is Rauch Levin kezére került, és ennek a családnak tulajdonában maradt a legújabb időkig.

            A vár egy viszonylag alacsony hegy fennsíkján helyezkedik el (23. kép), az évszázadok folyamán állandóan bővítették és lassacskán egy kastéllyá alakították át. A kapu fölé az 1639-es évszámot jegyezték fel, ekkor a főhomlokzat tetőzete alá lőrés, a sarkokra szegélykőszerűségeket festettek10. A balra eső épület első emeleti sarkára, a későbbiekben, két erkélyeket építettek. A kapun áthaladva egy szűk udvarra jutunk, melynek jobb sarkában maradt fenn az öregtorony11, szűk ablakocskákkal és két szurokkiöntővel (Pechnase), melyeket árnyékszékekké alakítottak át. Azok az épületrészek, melyek a toronynak támaszkodnak, szintén a régebbi várhoz tartoztak, ám egy 1763-as felirat a jobboldali épületen, annak későbbi átépítését bizonyítja. Azonban még mindenütt láthatók gótikus nyomok: gótikus ablakocskák és gótikus ablakkeretezések, de ezekből, már nem lehet többé a vár megelőző állapotát meghatározni.

            Zsumberk (Žumberk) romjait ez idáig igen kevéssé vizsgálták meg. Az itteni határ túloldalán két vár is állt: Sichelberg és Sichelburg, de ezeknek későbbieknek kell lenniük az ősi Zsumberk váránál. Miután egy bizottság 1898-ben vizsgálódott közöttük, megállapította, hogy az a 60 méter hosszú és 18 méter széles vár, ami a Pogány üreg fölött állt Sichelburg12 volt, és Pieroni 1639-ben ezt rajzolta le, míg a bécsi hadilevéltárban lévő 1701-es rajz, az Sichelbergre vonatkozik, aminek a festményét Valvasor is közli (XII. 74,), de talán azt ábrázolja egy másik kép is, ami a hadilevéltárban, a B.IXa 856. számú térképen van. A Zsumberk falu fölötti romok teljességgel ismeretlenek, ezért ez minden amit mondhatunk róla (24. kép).

            A versekben is dicsőített Ozaly (Ozalj) vára, egyik szép példája azon váraknak, melyeket szinte teljességgel kastéllyá alakítottak át. Már a történelem előtti korokban is lakott volt ez a tájék, ahogy azt, az ozalji barlangok leletei is mutatják. 1244. körül a király kezén volt, majd Babonics István bitorolja, de továbbra is családé maradt, míg, 1327ben, el nem veszették háborújukat Károly Róbert ellen. Zsigmond király ismétlődően, a vegliai (krki) Frangepán hercegeknek zálogosította el (1398-ban és 1399-ben), hogy végül, 42,000 forintért ennek a családnak adja el. A javaik 1449-es megosztásánál, Ozaly Ribnikkel, Grizsanével (Grižane), Zengg (Senj) és Veglia (Krk) egy részével, Frangepán Miklósé lett, miután a Frangepánok házasság útján kapcsolatba kerültek a Zrínyiekkel, 1550-ben, Zrínyi Miklós kezére került a vár, és ettől kezdve az ő tulajdonuk volt, egészen a balsikerű lázadásukig. Ekkor a várat könyörtelenül kifosztották, és miután az utolsó Zrínyi, Ádám 1691-ben meghalt, az udvari kamara a várat és birtokait a Petazzyaknak adta el, 1725-ben, Grobnikkal és Bróddal, gróf Perlas Rajmund vette meg. 1766-ban Batthyányi Tódor vette meg, míg végül a Thurn-Taxis család kezére került, akik manapság is bírják.

            A régi várból nem valami sok maradt fenn. A vár bejáratáig egy híd vezet, a várárkon keresztül. Ennek a várároknak a közepén egy pillér található, a kőfaragók és a hadiépítészek remekműveként ( 3. ábra). A háromszögletes alapra, kisegítő konzolokkal, egy négyszögletes helyiséget építettek (27. kép), minden oldalán lőrésekkel úgy, hogy innen a várárok bevezető szakaszát is védhették. A kaputornyot 1599-ben építették, amiről egy felirat (28. kép) is tanúskodik a torony lábazatának jobb szegletében ott, ahol az övező fal félkör alakú tornyával kapcsolódik össze. 1821-ig itt egy felvonóhíd volt; még máig fennmaradtak a híd csigái (26. kép). Beljebb haladva, a bal oldalon állt, a gótikus Szt. Antal kápolna, ami ma már rom, de pár évtizede még volt tetőzete. Jobb oldalon is állt néhány épület, melyeket, Standlov 1870-es fényképén még láthatunk, de ezeket csak a XVIII. században építhették, mivel a vár 1770-es alaprajzán, amit az országos levéltárban őriznek, még nem ábrázolják őket (25. ábra). Minden egyéb a kastély tág tereibe lett beépítve, csak a várkápolnának maradt fenn a gótikus ajtófélfái és gótikus ablakai. Itt is látszanak a fal külső felén, a kápolna ablaka alatt, falazott konzolok, és azt is megfigyelhetjük, hogy itt a vár tömbje megszakadt. A vár udvari homlokzatán, a kápolnáig, gótikus ívek látszanak; ebben traktusban valamikor, valamilyen kolostor is lehetett. A keleti részt nagyon későn építették fel; a pince ajtaja felett, az 1814-es évszámot olvashatjuk.

            Közvetlenül a Kupa melletti sziklán (ma ezen a sziklán haladnak a vasúti sínek) emelkedik az un. magtár, ami valójában, egy igazi középkori palota, amit csak 1556-ban építetett fel Zrínyi Miklós, ahogy azt az első emeleti ajtó felirata mutatja. NICO COM ZR 1556. Az épület két szintes. Miután az előtérbe érünk, annak jobb oldalán, egy hatalmas, négyszárnyú, gótikus ablakkő keresztes, ablakos helyiség van, a baloldali kályha az alacsony első emelet mennyezetéig ért. A második emeleten az előtéren kívül, csak egy nagyobb helyiség van, öt, felül lekerekített ablakkal, melyek oldalában ülőhelyek vannak. Nyilvánvaló, hogy ez volt a Zrínyiek nagy terme, később fafödémekkel megosztva, magtárként szolgált. A már említett ajtó előteréből, egy fából készített folyosó vezetett a szemben lévő toronyig; nem lehetetlen, hogy ez a régi lakótorony lehetett. Az előtérben egy hosszú, vörös márvány kőlap feküdt, a Frangepánok későbbi címerével (két oroszlán egy kenyeret tör ketté), amiről Laszowski azt gondolja, hogy ez a legrégebbi fajta címer. Az egész várat fal övezte, öt félkör alakú toronnyal, ám ezeket mára mind, a fal magasságáig bontották vissza. Magáról a várról csak egy kőnyomat maradt fenn, mely a várat egészen úgy ábrázolja, amilyen a legújabb időkben is.

            Ozaly vára alá tartoztak Brlog12 javai is, ahol az idők folyamán egy szép kastélyt létesítettek, amit mostanság a parasztok kezére adtak, akik a legnagyobb részét lebontották. Annak nincs nyoma, hogy valaha állt volna itt valamiféle középkori vár; Brlogot, csak a XVI. század második felében említik meg, ekkor a Zrínyiek tulajdonában volt megtalálható, később a Dovolichoké, Pernyi Iváné, míg még később mások bírják.

            A Kupa környéki Ribnik13 várának sorsa, Ozaly várának sorsával rokonítható. A várnak itt is a legrégebbi urai a Babonicsok voltak, majd 1394-ben a várat, Frangepán Miklós herceg vásárolta meg, és az övék maradt, egészen a XVI. század végéig, amikor is a Zrínyiek kezére került. A bukásuk után, Ádám, csak ribniki javak felét kapta vissza. Őutána a grazi kamara a várat, a Petazzy grófoknak adta, azok egy isztriai birtokáért cserébe. 1839-ben a várat, Vukaszovich Fülöp (Filip Vukasović) tábornok, a lovászadi (Luising) főút megépíttetője, kapta meg, később a kisnemesi Gál József kapta meg.

            A vár egy domb lejtőjének lábánál helyezkedik el, melyről az út egy teljesen sík terepre vezet (30. kép). Ennek alapján alakították ki, mivel minden oldalról védeni kellett. A mai, déli bejárata (1) újkori (29. ábra). A jobb oldali épület földszintjét, három részre osztották, a 4. számúnak a földszintjére egy lőrést készítettek, a 3, számú első emeletén, kör alakú puskanyílások vannak. Kelet felé, egy öregtorony (17) emelkedik, melynek földszintjét dongaboltozattal boltozták: ezen a boltozaton egy négyzetes nyílás van. A torony mellé a Frangepánok, később egy kapuépítményt építettek (15). A 16-nál egy gótikus kőkeretezésű kapu, e fölött egy pajzsban, egy csillag, a Frangepánok ősi címere található.  Ugyanezen kapu fölött nyílások láthatók, melyeken át, a felvonóhíd láncai vezettek. Négy nagyobb lőrés védte ezt a kaput. Az öregtorony, valamint a 2, 3, 4, épület sarkait, faragott kövekkel erősítették. Ezeknek az épületeknek, az öregtoronynak és a kaputoronynak a felső részei sokkal felületesebbek. A 14-nél, egy gondosan faragott keretezésű kapu található, ami valaha az udvari bejáratot képezte. A 13-nál, valamikor egy felvonóhíd ívelt a várárkon keresztül, innen az övező várfalak szinte félkörben haladnak az öregtoronyig. A 11-es pincehelyiség jelenleg üres, az itt 2,45 méter vastag falakat, két lőrés töri át, míg a 10-es helyiségét egy. A 7-es helyiség falában egy átjáró van, melyből 14 lépcső vezet az első emeletre, ahol is ezt a folyosót elfalazták. Nyilvánvaló, hogy erről a folyosóról lehetett a magán a falon lévő lőréseket megközelíteni, melyek mára megközelíthetetlenek. A 7-es helyiségből nyílik a később épített 9-es kápolna, amit nyilvánvalóan abban az időben építettek, amikor a Frangepánok, a vár kapuzatának környékét alakították ki. A kápolnának védelmi funkciója is volt, élével a várható támadás irányába fordul, és a földszintje, ugyan olyan lőrések vannak, mint amilyeneket az előbb, a régi kapunál találhattunk. A kápolna első emelete (gótikus boltozatú) a szolganépé volt, a második emelet, ahol szépen keretezett gótikus ablakok vannak, nyilvánvalóan az urak kápolnája volt.

            A 6-os és a 7-es helyiségek feletti második emeletet valószínűleg később építhették. A falak számos nagyobb lőrésének mindegyikének, gótikus metszésű kerete volt, ám ahogy azt már említettük, még ma sem lehet megközelíteni. A vár meglehetősen jól fennmaradt, ehhez hasonlót legközelebb, a Belovár-Körös vármegyei, Szentgyörgy váránál találhatunk, amit szintén síkvidéken építettek, ezért azt is minden oldaláról védeni kellett.

            A XVI. század vége folyamán épült fel Károlyváros (Karlovac). A középkor letűntével, eltűntek a még álló középkori várak is, mivel vagy modernizálták őket az újabb idők követelményei szerint, mint például Varasdot, vagy  teljesen felhagyták őket. Károlyvárost erődként tervezték és építették is meg, 1579-től kezdve, elsőként Horvátországban.  K á r o l y v á r o s  e r ő d j e, a kezdetekben egy gyöngécske erődítés volt. Már 1660-ban, azt jelentette M. Stier hadmérnök, hogy csak, nemrég emelték fel a 6 bástyát „Paluerden” és a földből készült sáncokat (Bollwerk), ám a szilárdságuk máris meggyöngült, az általuk hordozott nehéz tüzérség miatt. Az összes fala olyan gyönge volt, hogy éppenséggel, semmilyen biztonságot sem nyújtott, a földsáncokon lévő út oly szűk volt, hogy csak egy ember mehetett el a másik mellett. Ennek az erődítménynek a helyéül, a Kupa és a Korana összefolyását választották, az is világos, hogy az erődöt, elsődlegesen Karintia és Stájerország védelmére emelték, nem pedig a maradék Horvátország védelméül. Számos rajz maradt fenn a károlyvárosi erődítésekről, még számosabbak az ilyen-olyan indítványokról és módosításokról, melyeket, soha senki nem valósított meg14. Az erődöt hatszögletűre építették, minden sarkán egy-egy bástyával (31. ábra), melyeknek nevet is adtak: új, karintiai, tornyos, krajinai, Auersperg és Zrínyi bástyának. Károlyvárosnak már 1594-ben, ellent kellett állnia egy török támadásnak. Ezután az erőd lassacskán kezdte elveszteni a jelentőségét, ami 1777-re vált teljessé, amikor is Károlyváros szabad királyi várossá lett, ami után, egy nagyon élénk kereskedővárossá fejlődött.

            Dubovác vára egy igazi közékori vár volt, talán a dubováci nemzetség, nemzetségi váraként. A XIV. század végén, Lajos király, Dubovác körüli földeket, az olnodi Czudar testvéreknek adományozta (Imre ekkoriban egri püspök volt), és pótlólag megkapták magát a várat is, a későbbiekben is megtartották jogukat a várra, amikor azt, már a monoszlói Csuporok, a Blagayok, majd 1442-től a Frangepán hercegek bírták, akik végül a várat, teljesen a saját kezükhöz kapták. A Frangepán István és Zrínyi Miklós közötti szerződés értelmében, a vár 1544-től a Zrínyiek kezébe került, majd miután felépült a károlyvárosi erőd, Dubovácot, 1582-ben a király vette meg Zrínyi Györgytől, 14,000 forintért, ettől kezdve a mindenkori károlyvárosi generális irányította. A XIX. században a várba lőporraktárt helyeztek el, míg 1837-ben, gróf Nugent Laval föl nem építette az új lőportárat. Laval fia, Nugent Artur utasítására leszedték a vár tetőzetét, ami által kilátszódik a vár falkoronája. 1896-ban, Károlyváros városának kizárólagos képviselőjeként felvásároltatta Dubovác várát, és ettől kezdve a várat némileg feljavították.

            Scherding báró 1790-es rajza, de más rajzok is 1800-tól, azt a képet adják a várról, hogy egészen az ideig fejlesztették. Alapjában szabálytalan négyszögletű (32. ábra), melynek egyik sarkába egy négyzetes tornyot építettek, a másik háromra, pedig félkör alakú tornyokat. A vár XVIII. század végi képe (33. ábra), azt mutatja, hogy a vár inkább már a későbbi kastélyokhoz állt közelebb: nem biztos, de lehetséges, hogy a négyzetes torony valaha egy lakótorony volt. Nugent Artúr restaurációja, igazi példája a teljesen hamis elvek alapján felújított váraknak (akárcsak Terszatnál /Trsat), melyeknek semmi köze az eredeti állapotukhoz.

            A Zrínyiek Svárcsi (Švarč) várából, amit Péter herceg emeltetett 1660. körül semmi sem maradt fenn. Turanj várát, 1580-ban kezdték építeni, ami egy négyszögletes, két szintes épület volt, paliszáddal övezve, a várba a várárkon át, egy felvonóhíd vezetett. Máig fennmaradt báró Scherding Antal rajza a Jugoszláv akadémia levéltárában, ami az erősség XVI. századi alaprajzát, és egyben a kiépítésének tervezetét ábrázolja, amit soha sem valósítottak meg.

            A Dobra folyó menti Novigrad a Frangepánok birtokában volt, ám az nem ismert, hogy mikor került a kezükbe. Novigrad a család kezén maradt, egészen a Frangepán család vesztéig, amikor is Herberstein tábornok kapta meg saját tulajdonaként, hogy aztán a máltai lovagrendre hagyományozza. A máltai lovagrend a várat, Patacsich István bárónak adta el (1746-ban), és a családja 1809-ig meg is tartotta, amikor is eladták a Haramcsichoknak (Haramčić). Az ő utódaiktól, a horvát nemzeti kincstár vette meg, hogy eladja nemes Türk Ferenc, károlyvárosi nagybirtokosnak. A szabálytalan háromszög alakú várat, egy a Dobra folyó fölötti hegyre helyezték el (34. ábra). A hatalmas kör alakú tornyát a háromszög élére helyezték el, a másik sarkokon még két torony volt, a keleti oldalán egy kisebb félkör alakú torony ugrott ki. A várat alapjaitól felújították úgy, hogy a védelmi berendezéseiből, néhány lőrésen kívül semmi sem maradt fenn.

            A Mrežnica folyó felett állnak Zvecsáj (Zvečaj) várának romjai (35. ábra) melyek csak egy része volt a Mrežnica fölött. Pieroni 1639-es rajza a várat meglehetősen jól ábrázolja, Pieroni alaprajzi megjelenítése még jobb. Négyszögletes volt, melynek sarkain kör alakú tornyok voltak, a közepén pedig egy kör alakú lakótorony, ennyiből állt. A falon kívüli őrgóréhoz, egy fából készített létra vezetett, ahonnan tovább, a vár első emeleti bejáratához lehetett jutni. Ez a fajta bejárat, más váraknál is szokásos volt. A vár régi tulajdonosa a Zvecsáji család volt, később a várat és javait, az ozalyi Frangepánok nyerték el, a familia bukása után, Johann Herberstein generális, Zvecsájt a károlyvárosi generalitáshoz (határőrvidéki kerületi főparancsnokság) csatolta.

            Zágrábból Sziszeknek, a túrmezei (Turoplje) síkságon áthaladva láthatjuk meg Alsó Lukavecnél, Lukavec túrmezei várát15. Az ősi túrmezei kisnemesi vármegyének, lehetséges, hogy már a mostani előtt is volt egy vára, ám abból semmi sem maradt fenn, ezt a fából készült várat, csak a török támadások időszakában építettek fel, úgy 1474-1479. körül. Ám nem sokkal ezután, laki Thúz Iván, Medvevár volt birtokosa, telepedik bele, és az utódai a későbbiekben is innen keresték az igazukat, még akkor is, amikor Medvevárat már Mátyás király, Corvin János, és Brandenburgi György őrgróf, Corvin János özvegyének, Beatrixnak, a második férje bírta. Korbáviai Karlovich Iván már Medvevárát Lukaveccel együtt vette meg, hogy aztán a Zrínyiekre hagyja, akik 1553-ban megigérték, hogy a várat visszaadja a túrmezeieknek, ám ennek nem tettek eleget, és ők csak 1544. körül kapták vissza a várukat. Ám a vár ekkorra már rom volt úgy, hogy a túrmezeieknek, 1576-ban már egy új, fából készült várat építettek fel ugyanarra a helyre ahol a mostani áll, amit a XVIII. század első felében átépítettek. Ezt a várat négyzetes alakúra építették meg, aminek a sarkait négyszögletes tornyokkal erősítették meg. A kapu fölött egy torony van, amit az előzőekben, barokk sapkával fedtek. Hogy ennek a nagyon későn épített várnak is voltak védelmi feladatai, arról a vár minden részében meglévő, lőrések tanúskodnak.

            A zágrábi Káptalan miután elveszette a Keglevichek usztiloniai (Ustilonija) várát, kénytelen volt a Száva és a Kupa összefolyásánál, Sziszeknél16, egy új vár felépítésére, az 1545-től, 1550-ig terjedő időszakban. Már 1552-ben szemlét tartott, a zágrábi gyalogság prefektusa, Mindszenty Gergely a várban, aki örökül hagyta a vár pontos leírását. A várat háromszög alakúra építették, három bástyatoronnyal (37. ábra), amit 10 különböző méretű ágyúval, 40 nagyobb és 4 kisebb puskával védtek. A várról különböző időkből, különböző művekben rengeteg rajzot közöltek, ám nincs kettő közülük, melyek összhangban lennének. A vár belülről még mindig egyszintes. Az földszint egésze mára feltöltődött.

            Lehetséges, hogy a az építkezések kezdetén, még nem is gondoltak arra, hogy olyan kör alakú tornyokkal építették fel (a várat olasz mesterek építették fel), melyek már a XV. századtól erősítették a várakat. Addig míg a tüzérség gyenge volt, bizonyos fokig célszerű volt ilyeneket szolgálatba állítani, ám mihelyst a tüzérség megerősödött, ezek használhatatlanná váltak. Az összes rajzából (Valvasoré különösen rossz) a legtöbb, a bécsi császári és királyi hadilevéltárban lévő rajznak felel meg, amit Klaić közöl, a Horvátország története című művében, valamint Stier 1650-es, és 1672-es alaprajzának, amit Laszowski közöl. Tudni illik, hogy nem sokkal a már álló háromszög mellé egy másikat is készítettek paliszádból, amivel az egész vár egy rombusz alakot kapott. Később a paliszád helyére kőfalat csináltak, és ennek az új háromszögnek az élére egy ötszögletű bástyát építettek, ami ma is áll.

            Ennek az új háromszögnek, a B torony melletti falában volt valaha a vár bejárata. A tornyok három szintesek és mindegyiken nagyobb lőrések vannak a tüzérség számára, melyek úgy helyezkednek el, hogy a vár minden oldala lőhető legyen (38. kép). A tornyok közti falakon, fából készült építmények, folyosók voltak a szokásos puska lőrésekkel. 1593-ban itt volt az a nevezetes csata, melyben tönkreverték Hasszán, boszniai pasát.

            Petrinya (Petrinja) ősi erdőispánsági települése, a királytól már 1240-ben, kedvezményeket kapott, amit 1242-ben meg is erősített. Később (1479.) a város a zágrábi püspökök tulajdona lett, akik itt, egy erősséget emeltettek (1479-ben) (Lopašić: Spom. hrv. krajine II. 417. (A horvátországi határőrvidék emlékei (vagy emlékezete), II. 417. oldal). Ám az nem biztos, hogy az ősi Petrinya helyén áll e, a mai Petrinya.  A Petrinjcsice (Petrinjčice) folyó, kupai torkolatánál, 1592-ben Hasszán pasa, egy négyszögletes erődítményt építetett, négyzetes tornyokkal, melyek mindegyike a sarkokon, míg egy-egy a falak közepén volt kiugratva. Az 1597-es képe, Houfnageltől maradt fenn. 1596-tól, Petrinya horvát kézre került, és egy olasz (?) építész (mások szerint francia, du Portale de Monteau, a fordító) Porta, korszerű erőddé építette át: ötszögletes alakúra, ötszögletes bástyákkal, melyhez egy hasonló erődítést (Hornwerk) tett hozzá, a Kupa ellenkező partján (39. ábra). Ezt az erődítést is lerajzolta, 1617-ben Houfnagel, de sajnos megbízhatatlanul.

            A Zágrábi püspöknek volt még két másik vára is Hrastovicán (Hrastovica), ahol a régi Szt. Lélek plébániatemplom (a közelmúltban leégett) környékén még láthatók a vár elég rossz állapotú maradványai. Még 1573-ban is azt jelentette II. Miksa királynak, Draskovich György horvát bán, hogy jobban kéne vigyázni, erre a nagyon fontos várra, mely Sziszek mellett, a védelmi vonal, egyik legjelentősebb vára (1578.). Később (1583-ban) Rudolf király engedélyt adott arra, hogy a hrasztovicai felső várat lerontsák, de az alsót megőrizzék. 1584-ben, Thurn Jos(ef) azt jelentette, hogy Hrasztovica elpusztult és Gradac is romokban hever. Ezután a török foglalta el Hrasztovicát.

            Klinac vára ma is áll. Ezt az ötszögletű, puskalőréses tornyot (40. ábra), a zágrábi püspök emeltette, de már 1563-ban javasolták, hogy az un. „Klinbnagort” bontsák le. A törökök elleni védelem céljából emeltette a zágrábi káptalan Csuntity (Čuntić) tornyát is, 1552-ben, ami ma is áll, a püspökséghez tartozott, Pecki vára is (Thurn und ringmauer Pötsch bey Hrastobiz). A zágrábi káptalan tulajdonában volt Mitter Graza és Ober Gradacz, melyből valami fennmarad. Ezeket a várakat, 1563. után felperzselték, de nem rombolták le, és ezért Mitter Gradacz-ban, még 1577-ben is, 12 martalócot tartottak.  A bécsi udvari könyvtár, Mappae geographicae regni Hungariae Mittergradaz című művének rajza szerint (41. ábra): egy hegyen volt és szabálytalan négyszögletű volt, melynek megerősített bejáratán át, a falakkal övezett, hatalmas (hatszögletes) toronyhoz juthattak, aminek az első emeleti bejáratához létra vezetett, és a tetőszerkezete alatt egy fából készített lőréses folyosó volt.

            Goréban is volt egy vár, ám belőle sem maradt fenn semmi. G o r e, egy egyházmegye, vagy egy nemesi vármegye székhelye volt, amit már 1200-ban, megemlítettek. Terram Gorét András király, 1205-ben a topuszkói apátságnak adományozta, majd 1211-ben, a templomosok javain kívül, az egész nemesi vármegyét. Már 1242-ben megemlítik castrum de Guoét, egészen 1578-ig, amikor is Gorénak a törökök elleni védelmi vonalba kellett kerülnie. Gyakran emlegették Blinje (mint castrum Wiwar) várát is, melynek sorsa részben, a Pozsega vármegyei Bijela Stijenával osztozott, miután a XVI. században, mindkettő a Keglevichekhez tartozott. A Petrinya közeli Vinodolban volt, a Kerecsényiek vára. 1579-ben, ennek a várnak is engedélyezték a lerontását, amit feltehetően azonnal is végrehajtottak, mivel a későbbiekben csak, mint castrum dirutum említették meg. Valaha a zágrábi püspökséghez tartózhatott, mivel állítólag, 1550-ben, kifejezetten. mint quoddam castrum episcopatus vocatum, szerepel. Kosztajnica ellenében keletkezett, a csak nyomokban fennmaradt  Komogovina vára, mely Brankovich Vuk és feleségének, Borbálának a tulajdona volt, amit 1485-ben, Mátyás király, mint castellum nostrum Komogoyna, újólag nekik adományozott, később a Barilovichoknak, majd a Bánffyaknak sikerül a kezükbe keríteni, akik visszaadták a királynak, hogy az a Zrínyieknek adja oda. A közeli Prevrsác (Prevršac-Prekovrški) várának a lerontására, a Zrínyiek adtak utasítást, hogy törökök nehogy belefészkelje magát.

            Ezek után érhetünk Kosztajnica17 (Kostajnica) ősi településéhez, amit már 1258-ban megemlítettek. A várát, a XV. században, az Acha (Aka) nembéli Arlandovich család tulajdonában említik meg, a várat, mint castrum Koztanicha et Komogoyna,  1442-ben, Muchyn de Lyppowch Ilona hozományaként, Frangepán Márton kapta meg. Később a király kapta meg, hogy az, előbb elzálogosítsa, majd odaajándékozza, osztrozsini Bevenjudi Ivánnak (1480-ban). Ám amikor Mátyás királynak szüksége lett a várra, nem sok tekintettel volt az adományozására, mivel a várat Brankovich Vuknak adományozta, később Bevenjudi Iván mégiscsak visszakapta a Kosztajnicát.

            Hogy a későbbiekben, mikor kapták meg Kosztajnica birtokát a Zrínyiek, az nem világos, ám Katzianer halála után, már ténylegesen is ők bírták a várat, amit Ferdinánd király egy adományával meg is erősített. Kosztajnica már 1556-ban a törökök kezére esett, és az övüké is maradt, egészen 1589-ig.

            Kosztajnica várának a feladata, a Boszniából. az Una felé haladó út forgalmának a védelme volt. A várat, egy Una menti, nagyon szolid sziklaképződményre, torzított háromszög alakúra építették ki (42. ábra). A bejárata a keleti oldalon volt. A déli oldala teljesen leomlott. Ide a későbbiekben egy félkör alakú bástyát építettek, melynek felső szintjein rézsűs lőrések voltak. Az északi oldalon, két, négyzetes torony maradt fenn, közöttük, fából készített helyiségeket alakítottak ki (43. kép). A második, északnyugatra eső torony külső alakja ötszögletű, melynek éle, arra az irányba fordul, ahonnan a várat, a legkönnyebben lehetett támadni. Ha megnézzük Kosztajnica régi, XVIII. századi képét (Weiss, Relatio című kéziratos művében, ami a bécsi császári és királyi udvari könyvtárban található meg), felfigyelhetünk arra, hogy a vár környéke jelentősen megváltozott a maihoz képest.

            Dubicán ma nincs semmi féle vár, de mivel, van róla rajzunk és alaprajzunk is, ezért meg kell, hogy említsük. Már 1258-ban megemlítik castrum Dobichát. Ez a település mindig is jelentős volt: róla nevezték el az ősi Dubica nemesi vármegyét is, mely messze, a Száva irányába terült el. Ezt a vármegyét a templomosk kapták meg, Zengg váráért cserébe, a későbbiekben ez is, a johanniták és a vránai priorátus tulajdonába került. Régebben volt itt egy pálos és egy cisztercita kolostor is. A vár 1538-ban esett a törökök kezébe, jóval ezután, 1788. augusztus 28-án adták át Laudonnak. Ez alkalommal, C. Schütz, Dubica várát is lerajzolta, amiből láthatjuk, hogy az ősi várat nem alakították át jelentősen, csak köréje építettek egy korszerű erődítményt. Weigelnek, az 1699-es karlócai békéhez készített térképén, a vár alaprajzát is láthatjuk (44. ábra): négyszögletes volt, az Una felé eső sarkán egy lőréses, négyzetes toronnyal és a két ellenkező sarokban egy-egy kör alakú toronnyal; így ábrázolja Dubicát, Weiss is az 1729. körüli időből származó rajzán (45. ábra), miután a horvát oldalon elkészült az Új (Nova) Dubica, fából épült várkastélya.

            Zríny (Zrin) vára, a környékbeli hatalmas Zrínyi birtokok székhelye volt. Az első időkben (1302-től) a Babonicsok kezén volt, aztán Károly Róbert engedélyével, 1328-ban, Zrínyt, Babonics Iván, egy évre elzálogosította, Ugrin Iván és Lőrinc mestereknek, 250 márkányi bécsi dénárért, de a vár már soha sem került vissza a Babonicsik kezére. Lajos király, Bosznia és Dalmácia veszélyeztetett főnemeseit, a horvát királyságba telepítette át, és elvesztett ősi atyai földjeikért, az új hazában, újabbakat adományozott nekik. Így tett a Kurjakovichokkal, a Hrvatinićekkel (Kis Halapsich Horváth?) és másokkal is, és ez alapján engedélyezte, 1347. VII. 31-én, hogy édesanyja Erzsébet királynő és bátyja István vajda, Subich Gergelynek és György fiának örök időre odaadományozza Zríny várát, Osztrovica váráért cserébe, Zríny addigi tulajdonosának, Tóth Lőrincnek, Vasvár és Sopron vármegye ispánjának, pedig cserébe, Raholcát Bakvával, Iláccsal és Villyóval (Orahovica, Bakva, Ilač, Viljevo: mind Verőce vármegyében. Ford.). A Subichok ettől kezdve, a török invázióig birták a várat, sőt erről a birtokukról nevezték magukat Zrínyieknek. 1577-ben, Zríny a törököké lett és uralmukban tartották egészen a XVII. század végéig, amikor is a törökök végleg kitakarodtak innen.

            Zríny egy igazi középkori vár volt, melyet egy hasonnevű település fölötti hegyen építettek fel. Itt soha sem volt valamiféle nagyobb vár: egy erős fal övezte az ovális fennsíkot, a bejáratánál egy magas és erős torony emelkedett, melyhez az út egy külsőváron át vezetett. A vár egészét tekintve, baloldalon még egy torony volt, és meglehet, hogy csak annyiból állt az egész vár, ami fennmaradt belőle. Az 1699-es karlócai béketérképen egy meglehetősen jó alaprajza található a várnak (46. ábra), Weiss XVIII. századi kéziratában lévő rajz is nagyon hiteles, mely a várat még jó állapotban ábrázolja, az öregtornyának még teteje is van (47.ábra).

            Ezen a vidéken, még jó néhány vár volt: Goricska, Pedalj, Gvozdansko, Jamnica. Gvozdanszkó18, várának alaprajzi formája négyszögletes volt, aminek a sarkait félkör alakú tornyokkal erősítették, a várba egy négyzetes kaputornyon át lehetett bemenni. A kör alakú öregtornya, a jobb sarok közelében állt, szemben a kaputoronnyal (48. ábra). A vár egy jelentős bányavidék székhelye volt. A bányákat talán csak a Zrínyiek nyitották meg, de ők a bányákat haszonbérlőknek adták ki, akik között a szamobori Gruber Leonárd is ott volt. Gvozdanszkó vára sokáig állt ellen a törökök támadásainak és ez idő alatt a Zrínyiek tulajdonában maradt, miután Kosztajnica elesett, a vár egyre romosabbá lett, jóllehet ez 1563-ig is eltartott. A várat 1578-ban foglalta el a török, miután az összes védő elpusztult, ki az éhségtől, ki a szomjúságtól.  Ezután újból és újból próbálkoztak, hogy a várat a töröktől végleg visszavegyék, de sohasem jártak sikerrel, csak 1635. után sikerült elfoglalni, de csak 1654-ben látták el állandó őrséggel, mivel a török határon lévő várat, még mindig fontosnak tartották. A bányákat ezután újra haszonbérlők kezdték művelni, de vár végleg rommá vált (49. kép).

            Pedalj19 vára nagyobb volt Gvozdanszkónál és talán annál régebben is építették. Egy alacsonyabb hegyen emelkedik ez a szabálytalan alakúra épített vár, övező falakkal és egy külön álló C gerenda védőművel (50. ábra).  Míg az öregtornya A valamennyire fennmaradt, addig a szemben lévő B torony teljesen romba dőlt. A pedalji birtokot korán megemlítették. Legelőször 1287-ben, Roland bán fia, Rátold mester tulajdonaként, aki a birtokot a Babonicsoknak adta el, ők 1346-ig bírták, majd a várat, Olivér mesternek, zólyomi ispánnak, és rokonainak adták el, még ez évben, ezért a birtokért a király, egy másikat adott cserébe. Lajos király, 1347-ben, a zrínyi Subichoknak adta, és Pedalj ekkortól került a Zrínyiek kezébe. A már ekkor álló vár, a Zrínyiek kezében is maradt. A török, 1347-ben megrongálta Pedalj várát, ám a várat újra kijavították, mivel Lenkovich, 1561-ben azt jelentette, hogy „durch h. obristen zerschlaifft”, míg Géczi Farkas azt jelentette, hogy ezt a zágrábi kanonok tette meg. Idő közben, Pedalj is a törökök kezébe esett, akik a várat kijavítatták és az után, 1637-ig, meg is tartották.

            Goricska (Gorička) várát még nem vizsgálták, az Una menti Jamnica várát, 1563-ban, ugyan az, az ezredes romboltatta le, aki Pedalj lerontására is utasítást adott.

Nyugatnak indulva, Brubno20, településéhez érünk, ahol a XIV. században, a Blagaj hercegeknek volt egy váruk (Brumen, Bruman), melyben, 1563-ban, 14 fős helyőrség állomásozott. Topuszkótól (Topusko) délnyugatra találhatók Perne21 várának jelentéktelen romjai. A pernyeiek 1225-ben, Horvátországban elsőként, kaptak szabadság jogokat. Zsigmond király adományozta Pernét, a bribiri Subich nemzetségbéli Pál fia, Jakabnak és övéinek. Ezek a pernyei Subichok, aki nem azonosak a zrínyi ági Subichokkal, a várat a törökök betöréséig tartották meg. Lopasich gyűjteményében megtalálható a pernyei vár alaprajzának a másolata (51. ábra), aki egy olyan régi anyagról készíthette, mely a várat négyszögletes alakúnak ábrázolta, a külső várba, egy négyzetes tornyon (a) keresztül lehetett bejutni, innen (b) egy felhúzható létra  vitt az öregtorony (d) kapujáig (c). A külső várat és magát a várat is falak övezték, melyeket kör alakú és négyzetes tornyokkal erősítettek.

            Pernétől északnyugatra, ma is megtalálható Sztenicsnyák22 (Steničnjak) várának a helye, és a települést róla, ma is Szjenicsáknak (Sjeničak) nevezik. A várat egy nehezen megközelíthető hegyre alapozták, Lopasich  leírása szerint, nagyon nagy vár volt, akkor még három tornya és a lakóépületek maradványai is megkülönböztethetőek voltak, továbbá az erődített kapu nyomai, és az épületegyüttes egészét övező falak. A vár mindenképpen nagyon régi lehet, de a települését, csak a XIII. század végén említették meg. A Babonocsok voltak a legrégebbi urai, akik egészen 1327-ig meg is tartották, amikor is, minden Száva és Kupa melléki birtokaikat elveszették. Lajos király, 1380-ban , 10,000 dukátért a javait Frangepán Istvánnak zálogosította el, 1415-ben a várat Cillei Frigyes kapta meg, aki Frangepán István leányát, Erzsébetet vette feleségül, miután a Cillei család kihalt, Sztenicsnyákot, Frangepán Márton kapta meg, de csak élete végéig. A várat később, Egervári László, horvát bán bírta, majd házasság útján a vár a Kanizsaikhoz került, míg Kanizsai László leánya,  Dorottya férjhezmenetelével, Nádasdy Tamás horvát bán, később nádor, kezére nem került a vár, aki a várat és javait, a Frangepán hercegek minden támadása ellenére is megtartotta. Egy ideig az Auerspergek tartották zálogként a várat, mely a XVII. század elejére már romossá vált. Házasság útján került a birtok a Draskovich grófok tulajdonába, míg a birtok nagyobb részéről le nem kellett mondaniuk, a határőrvidék megszervezésekor, aminek okán kapták meg, 1788-ban, a Torontál vármegyei Bánlaka, hatalmas javait.

            Osztrozsina23 (Ostrožina) váráról, amit 1435-ben vettek meg, nevezték át magukat osztrozsininak az okicsi Bevenjudiak, majd Iván leánya, Bevenjudi Katalin házasságával Zempcsei Iván és családja kezébe került, majd Iván leányával, Borbálával, Kapitanich István kezébe. A várból némi kőrakáson kívül semmi sem maradt fenn. Ugyan így nem láthatók többé azon várépítmények sem, melyek a topuszkói apátsághoz tartoztak: Bovity (Bović), Pokupszkó (Pokupsko), Szredicskó (Sredičko), ugyan ennyi maradt fenn azokból is, melyeket Lopasich, a Horvát határőrvidék emlékezete (Spomenica hrv. krajine) művének, II. 345. oldal, jegyzetei, 1672-ből valóknak említ meg. Szt. Quirinus de Bouvich, plébániatemplomát már 1334-ben megemlítették, a jegyzet tartalma szerint, 1672-ben, Degoj települése mellett említették meg, mint Spanougrad, S. Quirinus i Bowich. Ennek a Szt. Quirinusnak a mai Kiringráddal kell megegyeznie, mely Bovity (Bović) falutól mintegy hat kilométerrel, egy rendkívül nehezen megközelíthető hegyen emelkedett. Itt még ma is megtalálhatók egy ősi várnak a nyomai, melynek hatalmas alapgerendáiba, íráshoz hasonló varázsjeleket véstek.

             Zágráb vármegyének sok vára, mára teljesen eltűnt. Egyiket itt meg is meg kell említenünk,  melyet a nagyon távoli időben is megemlítettek.  Ez castrum Nicola24, mely Zelna Szt. Iván (sv. Ivan Zelina) határainak végében volt (1202.), kétségtelen, hogy ez a vár a mai Alsó Zelna (Dolnja Zelina) közelében állhatott, ott ahol 1334-ben, a  Szt. Miklós de Zelna plébániatemplom állt. 1295-ben megemlítik castellanus De Zelnat. 1320-ban, Ludberg Péter fia, Miklós volt a tulajdonosa, aki egyben Bisztricát is bírta. 1434-től a vár a Bychkele familia kezén volt, később, Zápolya János bírta a várat, majd 1527. VIII. 1-én, Ferdinánd király, castrum Zelyna Joannis de Zapolja, sinji Mihaljevich Ivánnak és Péternek, valamint Péter fia Andrásnak adományozta. A későbbiekben, Erdődy Simon püspök unokaöccse, Pálffy Péter kapta meg a várat, és ezt az adományt, a király, 1535. június 1-én meg is erősítette, ám 1536-ban visszavonta a király ezt a donációját, és Zelnát, Kastellánovich Ivánnak adta. Már 1543-ban a vár a Kerecsényiek kezén volt, majd a XVII. században ezt a castrumot is teljesen romként említik meg. Feltehetően azzal a várhellyel azonosítható, mely Zelna Szt. Ivántól egy órai távolságra található, melyet máig még senki sem vizsgált meg.

            Még egyszer visszatekintve, Zágráb vármegye területén lévő mindahány várra, megállapíthatjuk, hogy ezen váraknak, melyek évszázadokon át léteztek, csaknem mindegyikén kimutatható az, amit a várainkról általánosságban is elmondhatunk. Voltak itt nagyobb területű várak, de kisebbek is, vannak olyanok, melyek elég jól fennmaradtak, és olyanok is, melyeknek csak a nyomai észrevehetőek. Vannak olyanok, melyek nem köthetőek egyetlen családhoz sem, de olyanok is, melyek az alapító nemzetségé maradtak. Ezen a területen találhatók Horvátország leglátványosabb és legjelentősebb várai is: Medvevár, Ozaly, Sziszek, Zríny és Szamobor. Aki elolvasta ezt az áttekintést láthatja, hogy ezeket a várakat mind azon családok bírták, melyek hazánk sorsára is hatással voltak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek a középkori várak Zágráb vármegyében fejezethez

 

 

1) Zágráb képe, 1792-ből, a zágrábi városi múzeumban

2)   V. Kukuljević: Dogođaji Medvedgrada, Arkiv. za povjest. jugosl. III. (g. 1854.) (Medvevár története. A jugoszláviai történeti levéltárban III. (1854.) )

3)   A vár romjai között találtak egy kora gótikus oszlopfőt (capitula), amit a zágrábi régészeti múzeumban őriznek, mely eredetileg a Szt. Fülöp és Jakab kápolnában lehetett. Érdekes, hogy a Medvevár fölötti hegyen ma is van egy Szt. Jakab kápolna melyről magát a hegyet is elnevezték.

4)   Kukuljević: Neki gradine i gradovi u Hrvatskoj (Néhány várrom és vár Horvátországban), Ivančan: Pleme Aka, Vjes. arkiva VI. i VII. (Az Aka nemzetség. Az Országos levéltár Közleményei VI. és VII. ) Prosvjeta (Felvilágosodás folyóirat, 1898. 157. oldal)

      5) Kukuljević: Grad Samobor. (Szamobor vára) (Standlov: Fotogr. slike, str. 32. (Fényképek és képek, 35.   oldal) – Noršić: Szamobor, 1912.

      6) Kukuljević u koledaru Dragoljub g. 1864. (Kukuljevich írása az 1864-es „Dragoljub” kalendáriumban) – Laszowski: Prosvjeata 1897. (Laszovski írása a Felvilágosodás folyóirat 1897-es számában) – Hirc: Prosvjeta, 1903. (Hirc írása a Felvilágosodás folyóirat 1903-as számában)

       7) Lopašić: Vienac. 1881. br. 23. (A „Koszorú”  folyóirat, 23. számában),  Laszowski u Radu jugosl. akad. 138. (Laszowski írása a jugoszláv akadémia „Munka” kiadványának, 138. oldala.)

8)       Laszowski: Hrv. Povj. Gradjevine I. 151. (Horvátország történeti építményei, I. kötet, 151. oldal)

9)       Laszowski: Hrv. Povj. Gradjevine I. 99. (Horvátország történeti építményei, I. kötet, 99. oldal)

10)    Ebben a korban ugyan így díszítették Nagy Tábort és Varasdot is, némi nyoma fennmaradt a zágrábi, Kőkapu melletti tornyon is.

11)    A toronynak valaha jóval magasabbnak kellett lennie, mivel a tetőszerkezet alatt láthatók olyan konzolok (Kragstein), melyek a kiugró erkélyt hordozták.

12)    Laszowski: Hrv. Povj. Gradjevine I. 173. (Horvátország történeti építményei, I. kötet, 151. oldal), Lopašić: Oko Kupe i Korane, 79. (A Kupa és a Korana folyók vidéke, 79. oldal)

13)    Lopašić: Oko Kupe i Korane, 228. (A Kupa és a Korana folyók vidéke, 228. oldal)

14)    Az 1650-es rajzai fennmaradtak Martin Stier császári hadmérnök művében, ami ma a bécsi, császári és királyi könyvtárban található. 1639-ből Pieroni rajzainak is a birtokában vagyunk..

15)    Laszowski: Povijest Turopolja I. 281. (Túrmező története, I. 281. oldal)

16)    Laszowski: Hrv. Povj. Gradjevine I. 181. (Horvátország történeti építményei, I. kötet, 181. oldal)

17)    Szabo: Kostajnica, savremenik 1916. (Kosztajnica ismertetése, a Mindenidők című folyóirat 1916. számában)

18)    Laszowski: Hrv. Povj. Gradjevine I. 123. (Horvátország történeti építményei, I. kötet, 123. oldal)

19)    Laszowski: Hrv. Povj. Gradjevine I. 105. (Horvátország történeti építményei, I. kötet, 105. oldal)

20)    Thallóczy-Barabás: Cod. Blagay

21)    Lopašić: Oko Kupe i Korane, 210. (A Kupa és a Korana folyók vidéke, 210. oldal)

22)    Lopašić: Oko Kupe i Korane, 267. (A Kupa és a Korana folyók vidéke, 267. oldal)

23)    O Bevenjudiima Ostrožinskim v. Vjes. z. ark. II. 56. (Az osztrozsini Bevenjudiakról, A nemezeti levéltár közleményei II. kötetének 56. oldala)

24)    Klaić u Vjesniku hrv. arheol. društva XI. 13. (Klaich a Horvát régészeti társaság közleményei, XI. kötetében, a 13. oldalon)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A középkori várak Zágráb vármegyében fejezet képanyaga

 

12. ábra. Zágráb város erődítéseinek rajza, 1517-1529. körül.

A bécsi udvari könyvtár, 8609. számú kéziratából.

A felső várost fallal övezték, felismerhető a Dverác, a Mészáros kapu, az Új kapu és a Kő kapu. A Káptalan dombot fából készített kerítéssel védték, a székesegyházat külön, tornyokkal és kőfallal erősítették.

 

12. ábra. A zágrábi székesegyház erődítései.

Az 1517-1529. körüli régi rajz részlete.

 

13. ábra. Zágráb felső városa 1792-ben.

Eredetije a zágrábi Városi múzeumban. – Balról a mai Pongračev ház van, alatta a Mészáros kapu. A mai Strossmayer sétány kis tornyától, a fal a kapucinus kolostor felé haladt tovább. A kapucinus templom még ma is áll. A Dverác ekkor még teljesen egyben maradt fenn, akárcsak a felsővárosi gimnázium melletti kör alakú torony.

 

 

 

 

 

 

14. ábra. Medve vár romjainak alaprajza.

Az I. és a II. egy-egy torony volt, az A. a küzdőtér, a B. a várudvar, a C. a lakóépületek maradványai, a D. és az E. a vár falakkal övezett külső vára, az F. tüzérségi plató, mely az első udvar, 29. jelzeténél lévő kaput oltalmazta.

 

 

 

 

 

 

15. kép. Medve vár romjai 1889-ben.

 

 

16. ábra. Szomszédvár romjainak alaprajz.

Sabljar őrnagy, 1850. körüli alaprajza.

 

 

17. kép. Szomszédvár romjainak képe 1870-ben.

 

 

18. ábra. Szamobor várának alaprajza.

A.     és B. egy-egy félkör alakú torony, C. a lakótorony maradványa, D. kápolna, F. a vár újabb kori része, G. külső vár, H. az ötszögletű bástya.

 

 

 

 

 

19. kép. Szamobor várának romjai.

 

 

 

 

 

 

20. ábra. Az okicsi felső vár romjainak alaprajza.

 

 

 

 

 

 

21. kép. Okics vára.

Jelentős példája az olyan váraknak, melyek egyetlen egységet képezve, szinte összeforrtak azzal a heggyel, melyre felépítették őket. Stratégiailag rendkívüli elhelyezkedéssel bírt a hegy.

 

 

 

 

22. ábra. Lipovac várának alaprajza.

 

 

 

 

 

23. kép. Szlavetics vára.

 

24. kép. A zsumberki vár maradványai.

 

25. ábra. Ozaly várának alaprajza.

A kataszteri térkép után: 1. kaputorony, 2. kápolna, 3. lakótorony (?), 4. az un. magtár, valójában, a Zrínyiek palotája, 5. 7. 8-8. a vár barokk korban épített részei. 6-6. a vár lebontott részei.

 

26. kép. Ozaly vára.

Az 1599-ből való kaputorony. Balról a „magtár”, valójában a Zrínyi Miklós palotája látható. A vár többi részét a barokk korban építették át.

 

 

 

 

 

27. kép. Az ozalyi vár hídpillére.

Az ilyen fajta építmények egyedüli példája: a háromszögletű alsó rész segéd konzoljaira egy négyoldalú kicsiny szobát helyeztek el, lőrésekkel.

 

 

 

 

 

 

28. kép. Az ozalyi vár kaputornyába befalazott, 1599-es építkezés, feliratos kőtáblája.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

29. ábra. Ribnik várának alaprajza.

1.      a jelenlegi bejárat, 2. 3. 4. lakóépületek, 17. lakótorony, 16. 15. a jelenleg elfalazott főbejárat, a kapuja feletti Frangepán címerrel, 9. kápolna.

 

 

 

 

 

 

30. kép. A Kupa menti Ribnik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

31. ábra. Károlyváros erődjének alaprajza.

M. Stier, XVII. század közepi rajza után.

32. ábra. Dubovac várának alaprajza.

 

 

33. ábra. Dubovac (Károlyvárosnál)

A kép akkor készült, amikor a vár még egyben állt.

 

34. ábra. A Dobra folyó menti Novigrad.

E. Kramberger professzor rajza.

 

 

 

35. ábra. A Mrezsnica folyó menti Zvecsáj várának alaprajza.

M. Stier, XVII. század közepi rajza után.

 

 

 

 

36. kép. Lukavec, a túrmezei nemességi körzet ősi vára.

 

 

 

37. ábra. Sziszek várának alaprajza.

Bemenni valaha csak a B. torony szerfelett magasban lévő kapuján át lehetett. Az erősség XVI. századi.

 

38. ábra. Sziszek vára.

Egy XVI. századi erősség, három ágyútoronnyal a nehéztüzérség számára.

39. ábra. A keresztény kézen lévő Petrinja alaprajza.

A modern erődök legkorábbi példája Horvátországban. Houfnagel rajza után.

 

40. ábra. Klinac vár alaprajza.

 

 

41. ábra. Veliki Gradac sematikus ábrázolása. (Glina közelében)

A kézirat eredetije , a bécsi udvari könyvtárban, a 8609. szám alatt.

A vár fő része a lakótorony volt, az első emeleti bejáratával.

 

42. ábra. Kosztajnica alaprajza.

Weigel 1700-as térképéről.

 

43. kép. Az Una parti Kosztajnica vára.

 

 

44. ábra. Dubica várának alaprajza.

Weigel 1700-as térképéről.

 

 

45. ábra. Dubica.

Egy kép, a bécsi udvari könyvtár, 8655. számú kéziratából.

 

 

46. ábra. Zríny várának alaprajza.

Weigel 1700-as térképéről.

 

 

47. ábra. Zríny várának régi ábrázolása.

Eredetije a bécsi udvari könyvtár 8655. számú kéziratában.

 

 

48. ábra. Gvozdánszko várának alaprajza.

Weigel 1700-as térképéről.

 

 

49. kép. Gvozdánszko vára.

 

50. ábra. Pedalj várának alaprajza.

Sabljar őrnagy rajza után. A. B. tornyok, C. lakótorony.

 

 

51. ábra. Pernye várának alaprajza.

R. Lopašić átrajzolata egy ismeretlen levéltárból.

A jól védett bejárat egy kitűnő példája.

 

 

Középkori várak Varasd vármegyében

 

 

            A Varasd vármegyei várak sok mindenben különböznek Horvátország más részeinek váraitól, ám fő vonalaikban mégis hasonlítanak rájuk, ezért szükségtelen feltételezni a különbözőségüket. Legjelentősebb különlegességükként, azt lehet megemlíteni, hogy nincsenek öregtornyaik (berchfrit), hogy gyakran jóval nagyobb a területük, más vidéki várainkhoz képest, továbbá, hogy hosszú és intenzív életük során, mind az ideig fejlesztették őket, amíg a fejlődésüknek a terep alkalmas volt, és az is gyakran megesett velük, hogy jelentősebb épületekké váltak. A többségüket itt is hegyekre építették fel, de jó néhányukat a síkvidékekre.

            A Szutla (Sutla) folyó menti Klanjacból, északnak indulva megfigyelhetjük, hogy a folyón innen és túl, szinte mindenhol fejlődtek ki várak, mivel a Szutla, az ősidőktől kezdve határt képezett. Ezért legalábbis néha, a túloldali Stájerország váraira is ki kell tekintenünk.

            Először Kunšperg1 várához érünk el, mely már a XII. században, a vegliai (Krk, Gurk) püspök hűbéresének, a Kunsperg nemzetség tulajdonaként jelenik meg. A későbbiekben ezt a várat is Cillei Hermann tulajdonában találjuk, még később, az Erdődyek horvát családjának azon tagjai bírták, akik itt is laktak, akiktől a várat Tattenbachok ragadták el. Ma a Windischgrätz hercegeké.

            Ez a vár egy hegyszoros legmagasabb pontjára épített erős toronyból áll, mely köré, azt szorosan közrefogva, más lakóépületeket emeltek. Ez a szűkösség különösen jellemezte, a nyilvánvalóan kora középkori várakat. Akit magával ragadott a fantázia világban megjelenő pompázatosság, az úgy képzeli, hogy minden középkori vár fényűzően és gazdagon volt berendezve, ám ez csak kivételes esetekben volt így: ezek a várak általában kicsinyek voltak, mivel az időben nem annyira a  kényelemmel, mint amennyire a biztonsággal törődtek, és ezt láthatjuk sok várunkban is, ahol nincs egyetlen torony sem. Ugyan is ebben a korban minden vár egyben egy erődítmény is volt, és az erődökben nincs kényelem.

            Császárvár (Cesargrad) szinte mindenben különbözik a szomszédos Kunspergtől. Először akkor említik meg, amikor Zsigmond király, 1399-ben odaadományozta Cillei Hermannak. Jelentős eseményt a várral kapcsolatban nem említenek, amelyet a későbbiekben Paumkircher András, Bakócz Tamás és a monyorókeréki Erdődyek bírtak, akik ezen birtokukat az újabb időkig megtartották. Az 1573-as parasztfelkelésben megrongálódott, de a későbbiekben mégis csak kijavítatták, ám a XVII. századra felhagyták.

            Császárvárnak nincs lakótornya, ezért szerkezeti együttese, jelentősen különbözik a szomszédos Kunspergtől. Császárvár tágas területét, kör alakú tornyokkal erősítették, ami azt valószínűsíti, hogy az ilyen típusú várak a későbbi időkben keletkezhettek, amikor a várvédelemhez, már sokkal több ember szükségeltetett, amihez nagyobb alapterület is kellett. Egy hegyre építették fel úgy, hogy három oldalának meredeksége miatt, megközelíteni nagyon nehezen lehetett. Messziről csak felső vár egy része látszódik. Az S tornyon átmenve a vár árkához érünk (52. ábra), amit valaha egy fal is védett, a továbbhatolás elleni védelemként emelték a későbbiekben az A tornyot (ezt a teljesen eltérő építési módja is mutatja). Egy nagyobb épület B melletti egyenetlen úton, a felső várhoz juthatunk, melybe a mellé épített F kapun át mehetünk, amit nagyon alkalmatos módon helyeztek el, mivel magából a várból is védeni lehetett. A felső vár belsejének egy része a G várudvarból állt, ahonnan a K részbe juthatunk, ahol egyedüliként voltak a lakóhelyiségek, melyek emeleteit gerendákkal választották el. Fönnmaradt a H torony földszintjének boltozata, az L  M  N helyiségek boltozatainak csak nyomai vannak. A további helyiségek a védelem céljait szolgálták. A K helyiség előtt valamiféle folyosót találhatunk J – I, melyhez az E bástya támaszkodott, tőle egy fal vezetett az A toronyig. A felső vár homlokzati részének szokatlanul vastag falai vannak, mivel itt tüzérségi támadásra is kellett gondolni (53. kép), ezért érthető, hogy miért építették fel a későbbiekben a P1 és a P2 bástyákat, melyektől falak indultak az S kaputoronyig, illetve északon a P2 –ig, így az egész területet zárttá vált. Az N helyiség fölötti, első emeleten volt a várkápolna, melynek a szentélye a homlokzati fal mélységében volt. A vár régi képét Vischer rajzolta meg (Topographia Styriae, 1682.), ami még megközelítően is csak alig jeleníti meg hűen a vár régi képét.

            A Pregrad közeli Kosztel vára (Kostelgrad), egy igazi, ám gyengén fennmaradt középkori vár. A Kosztel nevet elsőször, 1334-ben, Iván archidiakónus egyházmegyei összeírásában említik meg, a várat 1398-ban, amikor is a Cillei hercegek kapták meg, hogy aztán Vitovác Ivánra, a Cilleiek hadvezérére maradjon. Amikor a Vitovác fiak elpártoltak Corvin Mátyástól, a várat át kellett adniuk fia, Corvin János részére, majd János özvegyével, Brandenburgi György pata meg, aki 1523-ban a várat eladta a Keglevicheknek, akik a vár urai maradtak annak romba dőléséig.

            Amíg Császárvára Klanjacnál védte a Szutla szorosát, addig Kosztel a Pregradnál összeszoruló Szutlai völgyet védte. Sem egyiknek, sem másiknak nem volt lakótornya. Miután a várak szükségtelenné váltak, az Erdődyek, Császárvár alatt felépítették Novi Dvort, ahogy azt, a várkastély kapuja feletti felirat állítja: THOMAS ERDŐDY, COMES PERPETUUS MONTIS CLAUDII 1603.  Ez egy tipikus kastély volt (54. kép), négyszögletesre építették, a sarkain tornyokkal, és az udvarán íves folyosókkal. Ugyan így keletkezhetett a Kosztel alatti Gorica várkastélya (grad Gorica) is, Pregrad közelében, ám ez a kastély sohasem lett befejezve, mivel csak egy saroktornya van.

            Kosztel vára nagyon gyengén maradt fenn, különösen keleten, ahol már teljesen leomlott. A vár helyiségeit úgy lehetett megközelíteni, hogy az érkezőnek meg kellett kerülnie a vár fennsíkját és elmennie a K torony mellett, ha be akart menni a várba (55. ábra). A későbbi időkben építették fel a még mindig legjobb fenntartású M bástyát, amit ágyúlőrésekkel láttak el, éppen a Szutlai völgyre irányozva (55. kép).

            Szinte az összes középkori vár közül, a Deszinity (Desinić) közelében lévő Nagy Tábor (Veliki Tabor) maradt fenn a legjobban. Sajnos nem tudjuk, hogy kik voltak ennek a várnak az építői, ahogy azt sem, hogy milyen régen kezdődött a kastéllyá való átépítése. A vár keletkezése feltehetően a középkor végére eshetett, ahogy azt nem csak az építészeti megoldásai, hanem a külső tornyok kőfaragó jelei is tanúsítják.

            Nagy Tábor várát a Rátkai család Corvin Jánostól kapta 1502-ben, akik 1793-as kihaltukig meg is tartották, amikor is az Udvari kamara birtokába került. II. Ferenc király, Thugut miniszterének adományozta, de később újra a kamara tulajdonává lett, majd az államkincstáré, akitől a Grünwald testvérek vették meg. A mai tulajdonosa, Oton Iveković festőművész. Mára a vár összes birtokát felparcellázták, és csak némi földje maradt. Feltehető azonban, hogy már a Rátkaiak is találtak itt valami féle várat, és ők csak a későbbiekben építették tovább.

            A várat egy domb fennsíkjára építették, és a vár területének egészét egy gyöngécske fal övezték. A vár bejárata nyugaton van, ahol egy mára már eltűnt, külön kaputorony állt. Ettől a toronytól jobbra egy ötszögletes ágyútornyot emeltek, ami ma is áll. A fennsík keleti oldalán, maga a vár helyezkedik el (58. ábra). A kapunak (a) már az előtt is itt kellett állnia, még mielőtt felemelték volna vár  jelenlegi kapuépítményt (57. ábra). E kapu (barokk) fölött, két megkopott címer helyezkedik el, melyek közül az egyik állítólag Thogut miniszteré volt (59. kép). Az A és a Hj helyiségeken átmenve, a B kapun át jutunk a várudvarba. A B –nél lévő kapukeretezés gótikus él kiképzést mutat. Az I rész falát, csak a falmellékeknek támasztották: a néphagyomány úgy meséli, hogy ebbe a szobába falazták be, Deszinityi Veronikát életének végéig. A bejárati traktusnak két szintje van; a felső része a védelem számára volt alkalmas, ahogy azt a lőrések mutatják.

            Átmenve a B kapun, a vár udvarán állunk meg, mely a későbbiekben, reneszánsz galériát kapott, ahogy az a XVI. XVII. századi kastélyoknál szokásban volt. A várudvar közepén egy hatalmas, ötszögletű torony áll, mely feltehetően lakótorony (berchfrit) lehetett, mivel leginkább egy kényelmes lakóhelynek volt alkalmas, és kevésbé a védelem számára. A helyiségeinek, még a közelmúltig is reneszánsz mennyezetei voltak, a legfelsőbb részében pedig egy falfestményes házi kápolna is volt. Az ötszög éle a régi kapu, tehát a leggyengébb oldal felé fordul, az ezen él elé helyezett két félkör alakú tornyokon, E és F, is látszanak lőrések, melyek egy részét mára befalazták. Az ötszögletű torony eredetileg csak két emeletes volt, melynek, máig fennmaradtak a gótikus ablakai, azonban a legfelső részét, a reneszánsz korban építették rá. A mellette lévő G torony két szintjén helyezkedik el a Szt. Péter kápolna. A hatalmas H toronynak, nehéztüzérségi lőrései vannak; a torony mai belső elrendezése a későbbi időkből ered (60. kép).

            Nagy Tábor várának egyik jellegzetessége, hogy a felső szintjei szélesebbek, mivel azokat konzolokra építették fel (59, 60. kép). Az elülső tornyainak, E és F, melyek valamivel alacsonyabbak, másféle, egyszerűbb konzoljai vannak (59. kép), és megint csak másfélék, gazdagabban díszítettek vannak a vár más részein (60. kép). Minden második pár konzol közé, egy szurokkiöntőt (Gussloch) helyeztek, ám ezeket a szurokkiöntőket, később részben, eltömedékelték. A külső tornyok kőfalaiban, késő gótikus kőfaragó jelek találhatók. A későbbiekben a várat mind inkább kastéllyá alakították át, amit a tágassága miatt könnyedén meg is tehettek, ezért Nagy Tábor alatt újabb kastély nem is található.

            A prislini (Prišlin) plébániatemplomtól nem messze áll Kis Tábor (Mali Tabor). Az okiratok korábban említették Nagy Tábornál. Corvin János 1467-ban, jelképesen holdendorfi Kotvić Miklósnak adományozta. Maga a vár azonban Corvin Jánosé maradt, majd Brandenburgi György kezére került, 1524-ben pedig, Rátkai Lászlóéra. A vár mai ura,  Kavanagh báró és családja.

            Az, az építmény, ami ma itt áll, semmiképpen sem egy középkori vár; ez a kétszárnyas, három toronnyal és egy kapuvédő épülettel erősített kastély, már csak nagyon kevéssé alkalmas a védelemre.

            Korpona2 (Krapina) ősi települését, már 1193-ban megemlítették. Kétségtelen, hogy Korponát, a de Crapuna nemzetségi vármegye várként említették meg 1222-ben. Korpona castrumát, először 1330-ban, németújvári Herceg Péter kezében említik meg. Később a király kezén volt, míg nem 1399-ben, Korponát is hatalmukba keríteték a Cillei hercegek. Mátyás király Korponát is fiának, Corvin Jánosnak ajándékozta, majd 1523-ban az Imreffyek és a Keglevichek vették meg, Korponát és Kosztelt, tágas birtokaikkal együtt. A vár, már a XVIII. században romosodásnak indult. A Keglevichek után a vár, a Lichtenberg bárók kezében jelenik meg, még később a báró Ottenfels család tulajdonában volt.

            A viszonylag jelentéktelen romjaiból (a helyére mára egy sétányt készítettek), egyedül azt lehet megállapítani, hogy meglehetősen nagy vár volt, amihez egyedül, az ezen a vidéken lévő Greben vára és Varasd mérete hasonlít (61. ábra). Ez a várban már eleve meglévő barlangnak köszönhető, melynek kürtőjéből egészen a felső várig el lehetett érni, és ez lehetett az egyik oka annak is, hogy itt egy középkori vár keletkezzen. A várnak volt egy külső vára is, H H, melybe az A kapunál lehetett bejutni, míg a B –nél a vár belső részeibe  mehettünk be, ahol a már említett barlang is van, és ahol a régi maradványokon, egy későbbi épületet C építettek fel. Az egész várból csak nyomok maradtak fenn, amiből valamiféle képet alkothatunk. A várat egy régi rajz, egy akvarellen, még egyben ábrázolja (62. ábra), ám az nem több egy merő kitalációnál. A várral szemben lévő hegyen, egy későbbi, kicsiny várral is ellenőrizték a krapinai szorost (novum castrum ex oppositio castri Castri Crapina fundatum), melynek csak a nyomai maradtak fenn.

            Lobor vára egy szűk szorosban helyezkedik el, melyen át Loborból, Lepoglavba lehetett jutni. Lobor castrumát, 1259-ban említik meg, amikor is, Mária királyné, a Puchynin fiaknak adományozta. Később a Cillei hercegek Lobort is megkapták, majd a Vitovácé és fiaié, aztán Székely Jakabé, 1504-ben Beriszlói Ferenchez került, hogy végül Keglevich Péter tulajdona legyen3.

            A vár romjai jelentéktelenek. A várat egy hegy ormára helyezték el úgy, hogy a vár területét egy szakadék választja el a hegy további részétől. A vár elülső részében, ahol két szint még látható, laktak valamikor, a várudvart, de az egész várat és a lakórészt is kettős, félkör alakú fallal övezték (63. ábra, 64, 65. kép)

            Oszterc (Oštrc) vára sem maradt fenn jobban. A felső várnak ovális alakja van (66. ábra). Az északi várfalhoz egy öregtoronyszerű kör alakú tornyot, a későbbiekben a szemben lévő oldalra pedig, egy négyszögletű tornyot építettek. Az alsó részen, egy külső vár volt, melynek kicsiny és szűk kaputornyán, még néhány lőrés is megfigyelhető. A vár megmaradt részeit értelmetlenül felgyújtották, és így lehetetlen részletesebben bemutatni .

            A hegy ormán emelkedő várat (67. kép), 1330-ban, németújvári Herceg Péter tulajdonában említették meg, később a Cillei hercegek és Vitovác János kezére került, majd, Corvin János is mások bírták, míg nem Oszterc várát és hatalmas javait a Keglevichek kerítették hatalmukba.

            Belec várának területe egész jól fennmaradt. Megközelíteni csak a nyugati oldalról lehetett, míg a fennmaradó oldalakról szinte lehetetlenség (69. kép). A vár alakja, ahhoz a hegy ormán lévő fennsík formájához idomul, melyre felépítették a várat (68.  ábra). Az A bástyát később építették föl, amikor a tüzérség már fejlett volt, a főbejárat a 7 –nél volt. A lakóterek, a vár legbiztonságosabb részein voltak, a C helyiségben, ahol máig fönnmaradtak a gótikus ablakok és ajtókeretezések, továbbá a D, E, F, G helyiségekben, ahol az ülőfülkés ablakokat lőrésekké alakították át. A H-H és a K-K falak egy szűk folyosót alkotnak, mely a vár keletnek eső oldalát védte. Belec várát először 1334-ben (mint Bieltz) említették meg, amikor is Saneck gróf javait, Németújvári Péter magiszter tulajdonába adták át. Később a várnak ugyan az a sors jutott, mint más, zagorjai váraknak, míg a XVI. században, a Gyulai család úrrá nem lett fölötte, ő utánuk a Túróczy családé, és II. Mátyás király, 1615-ben, már Benedikt Turoczy de Ludberg liber baro in Belecz –nek nevezi őket. 1635-ben, Mikulich Tamás kapta meg Belecet Ludberggel együtt. Később az Erdődyek vették meg 12,000 forintért a kincstártól, miután Mikulich Sándor elvesztette a várat. Ezután még jó néhányszor változtak a tulajdonosai, míg mára Rukavini Ámon báró birtoka lett4.

            Még Milen vára (Milengrad vagy Melengrad) maradt fenn a legjobban. A régi építők egy mészkőfennsíkra feltéve, olyan kitűnően helyezték el, hogy csak akkor figyelünk föl rá, ha az előterébe jutunk. Egy mély szakadékon K keresztül, egy fából készült hídon juthatunk a várba, balról egy félkör alakú torony A védte előnyösen ezt a bejáratot (70. ábra). A tornyot a vár leggyengébb részére helyezték el, ahol a 3-3 falat is szokatlanul megerősítették. Három helyiség,  G I E szolgált lakótérül, a G helyiségben még a kéménykürtő is fönnmaradt. A tágas várudvar B B felé fordulnak ennek az épületnek az ablakai, egy kicsiny, négyszögletes C torony védte a vár déli oldalát Északon eredetileg a mély szakadék fölötti, kitűnő elhelyezkedés, adta a védelmet.

            A vár egy igazi középkori építmény. Amióta megemlítették, a Herkffy család tulajdonában volt, és csak házasság útján került a Patacsich familia kezére. A XVII. században mint arx diruta említik meg.

            Gotolovac várkastélyát az újabb időkben rombolták le, 1864-ben még egyben állt. Ez volt valaha a Gott (Gotola) család székhelye, a várkastélyuknak a kijavítatásra még 1824-ben adott utasítást Erdődy István. A régi rajzokból és fényképekről láthatjuk, hogy ezt a várat is kastéllyá alakították át, melyen még néhány lőrés is látható volt (71. ábra, 72. kép)

            A síkvidéki váraknak adja szép példáját, Konystyina (Konjšćina) vára. Négyszögletes volt, melynek három oldalán, a falak közepén, egy-egy félkör alakú torony ugrott ki, melyekben lő kamrákat (Schiesskammer) találhatunk. A negyedik oldalán volt a megerősített bejárat (73. ábra). A vár körüli várárokban víz volt, melybe az 1544-es vesztes csata után menekülő Wildenstein beleveszett. A vár nevét az egyik bárójáról, a későbbi Konjski grófokról kapta, akik aXVI. században kihaltak. Ma a vár a zágrábi érsek tulajdona, aki úgy fedette tetőzettel, hogy négy gyámoszlopot kellett felépítetnie hozzá (74. kép). Eddigre a vár mellett, egy kisebb, késői kastély jött létre, amit egy földrengés úgy megrongált, hogy a nagyobbik részét le kellett bontani.

            Kamena Gorica fölött, ahol néhány jelentéktelen várhely is található, van Greben vára5 (Grebengrad), mely azon zagorjai várak közé tartozik, melyeket a legkorábban említettek meg és leghosszabb ideig lakták. A várat északkeleti, délnyugati irányban, egy 502. méter magas hegy fennsíkjára helyezték el (75. ábra). A főbejárat 1 előtt, egy mára szinte teljesen feltöltődött várárok volt. Ám valaha a főbejárat a 2 –nél volt, ahol ma is megkülönböztethető az elfalazott kapu és láthatók az erődítésének a jelentős maradványai is, mely ezt a legkorábbi kaput védte. Ezen a kapun át a külsővárba A juthatunk, ahol a 12 –nél, egy, a várnak ezen részét védő művet, készítettek. A sziklacsúcsot, melyre a felső várat építették (76. kép), egy másik rész fogja körbe, melynek belsejébe a 6 –nál lévő kapun át juthatunk. Itt egy erős torony állt. Átmenve ezen a kapun, jobbról egy erős fal védte a várat, míg a bal oldalon maga szikla volt, a felső vár B töredékes maradványaival, melyek sarkait faragott kövekkel erősítették. A jól védett 8 –as kapunál, egy ülőfülkés ablakkal ellátott helyiség látható. Innentől egy nagyon romos fal 13 indul, mely a párhuzamos 15 –ös fallal, egy szűk folyosót alkot a vár további részei felé.

            A kápolna C egy külön rész volt, mely a nagyon szolid szerkezete alapján, egy másik kor építménye lehetett. Mára annyira leomlott, hogy a várba onnan is be lehet menni, ahol valaha boltozatok volta, aminek bordáit a még fennmaradt konzolok tarthatták. A kápolna külső sarkait lekerekítették.

            Az E terület valamivel alacsonyabban van, és benne ma nincs semmi, a szintén nagyon lepusztult F tornyon kívül. A vár harmadik része G még alacsonyabban van , és ma szintén teljesen üres, de lehetséges, hogy itt több épületnek is kellett lennie, ahogy azt az övező falak melletti tömérdek cserép tanúsítja.

            Greben várát egy 1209-es levél említi meg, melyben II. András király köszönetet mondott a varasdiaknak, ám, ha ez a levél nem is hamis, akkor is nehezen magyarázható. Laszowski úgy tartja és joggal, hogy csak az 1277-es levél (Cod. diplom. VI. 221.) vonatkozik Greben várára. Ebben a levélben, a Gardun fiak, Gardun és testvére Wlkuslav, valamiféle földeket adott, a Branics fiaknak Györgynek és testvéreinek, Márknak, Fylének, Szelknek, Istvánnak és Powsnak, a Lonja folyó menti várukért és földjeiért cserébe, azonban ez nem  Greben vára lehetett. Gardun és testvére Vukoszláv nagyhatalmú nemesek (bojárok) voltak, akik II. András királlyal nagy barátságban voltak. A Gardunok Medvevár történetével is összefonódtak. A fiaikat és azok fiait, Vukoszláv Hektort és Punekot, 1322-ben, még Károly Róbert is megerősítette minden birtokukban. Némi szünettel, a Gardunok utódai (Punak fia Péter) maradtak a vár urai egészen 1445-ig, amikor is a Cillei hercegek hadvezére, Vitovác János foglalta el, hogy aztán a fiainak adja át. Ezt még az előtt tette meg, hogy a Vitovác fiak elveszették volna ezt a várukat is, ami után a régi tulajdonosok visszanyerték a várukat, hogy aztán a család utolsó tagja, László6, miután nem voltak gyermekei, 1481-ben, fogadott fiára, Batthányi Boldizsárra hagyja, aki akkor is megtartotta a várat, amikor az egy időre Corvin János kezére került. Tekintettel arra, hogy Batthányi Ferenc, Bethlen hűségén volt, Frangepán Miklós bán7, a király utasítására elfoglalta Grebent, hogy aztán, 1621-ben, (miután egy leltárt állítatott össze) őt  vezessék be a vár tulajdonába. Ennek ellenére a Batthányiak (a grebeni javak társtulajdonosaival, a Humi Mojs fiakkal) mégis csak elragadták a várat, hogy aztán házasság útján az Erdődyek tulajdonába kerüljön, akik manapság is bírják. Mivel Gereben vára 1711-ben már rom volt, az alanti síkságon felépítették a novimarófi (Novi Marof) kastélyt.

            Bikszád (Bisag)8 várát szintén nagyon korán megemlítették, úgy maradhatott fenn, hogy egy kissé, kastéllyá alakították át. A legrégebbi urai a Bikszádiak (Bisaški), a Greben vári urak rokonai voltak. Bikszádi György 1445-ben vicebán volt, miután fia, Péter leszármazott nélkül halt meg, Mátyás király engedélyezte, hogy leánytestvére, Anna kaphassa meg a javait, aki a mai Pozsega vármegyei, szentlelki  Kastelanovich Miklóshoz ment férjül. ezután a grebeni Hermanffyak pereskedésbe kezdtek a javakért, ám a Kastelanovichok a vár birtokában maradtak, a kihaltukig. A Kastelanovichok címere mái megtalálható a vár kapuja felett. A „Status familliae Patachich” című műben megtalálható a Bikszádi család teljes családfája, melyből látható, hogy házasság útján kapcsolatba kerültek a Kastelanovichokkal, a Rátkaiakkal, a Zemcheiekkel, a Bradachiakkal, a Geréczyekkel, a Pethőkkel, a Gottokkal, a Patacsichokkal, a Keglevicsekkel, akik a bikszádi javak egy részét is megkapták. A Patacsichok a valóságban is birtokolták egy ideig a várat és ezért is rajzolták bele a Status familiae Patachich című emlékkönyvükbe (77. ábra). 1620. körül, Zrínyi György is bírta egy időre a várat. Az újabb időkben a vár a Draskovich grófok tulajdonába volt és csak mostanság került mások kezébe, de gyedül csak a vár maradt meg, miután a környező földjeit felparcellázták.

            A régi középkori várból csak nagyon kevés maradt fenn: a kaputorony alsó része, amit a későbbiekben (talán a Draskovichok) jelentősen megmagasítottak. A négy különböző méretű, kör alakú tornyait, a vár négy sarkára helyezték el, ám az egészet a későbbiekben modernizálták. A keleti oldalra építették fel a vár kicsiny kápolnáját. A vár körül mély sáncárok van, ami keresztül egy fából készült híd vezet a bejáratig.

            Kis Kemlék (Mali Kalnik)9 vára épp a varasdi és belovár-körösi vármegye határán helyezkedett el. Egy ketté hasadt gerincű és nagyon nehezen megközelíthető sziklára, annak is legmegközelíthetetlenebb részére emelték fel. A valóságban is kicsiny vár volt, szabálytalan félkör alakkal és egy erős, négyszögletes toronnyal, mely elég jól fennmaradt, míg a többi részéből csak némi nyomok maradtak meg (78. ábra, 79. kép). A vár kétszintes volt. Az alsó részeken szűk gótikus ablakok, a felsőbb szinteken szélesebb gótikus ablakok voltak, gótikus keresztosztókkal. A felső helyiségek fűthetőek voltak. Látható, hogy a vár egyetlen védelmét, a rendkívüli fekvése jelentette.

            A vár, a moraveci nemesi vármegye ispánjának a fiai, Ábrahám és Miklós tulajdonában volt, amit IV. Béla, 1250-ben meg is erősített. Ezek az emberek, a királytól, 1245-ben, Rakolnok (Rakovec) várát is megkapták. Később változtak az ura, és egész szoros kapcsolatba került a szomszédos Nagy Kemlékkel (Veliki Kalnik). 1481-ben, mind két várat Koszách Vladiszláv kapta meg, de miután Nagy Kemlék Alapi Gáspár kezére került, Kis Kemlék Balsai Péter tulajdonában maradt. Balsai Miklós, 1556-ban Kis Kemléket és birtokait, a gornjarijekai Geszthy Ivánnak adta el, 1581-ben Orehóczy Ferenc zálogba vette a várat, hogy aztán 1591-ben meg is vegye azt, amivel mind két Kemlék, az ő tulajdonában egyesült. A birtokainak egy részét a későbbiekben a Keglevichek és a Patacsichok kapták meg, sőt a Keglevichek levéltárában elég sok olyan oklevél maradt fenn, melyek Kis Kemlékre vonatkoznak. Gornja Rijeka közelében, ahol Orehóczy Gáspár, 1663-ban, egy új kastélyt építetett fel, találhatóak meg Csanjeva (Čanjeva) kicsiny várának jelentéktelen romjai.

            A Cillei hercegek, ahogy azt a krónikájuk meséli10, jeletékeny számú várat romboltottak le, hogy ezt miért tették, nem teljesen világos. Ezen várak között említődik meg „Schönhaupt, dasselbst bei haben sie ein Kloster Hermaniter ordens aufgehoben und gestifftet”. Semmi kétség, hogy ez az erősség, a Lepoglav település melletti Gorica hegyen lehetett, ott, ahol ma a Szt. János kápolna található és, ahol még nem is olyan régen egy vár romjainak a nyomai voltak megtalálhatók. Ez a hely kitűnően védhető volt: egy magányos domb, a maga remek elhelyezkedésével adta, a védelem súlypontját. A  Kamenicában lévő plébániatemplom fölötti hegyen, egy valamikori várkastély maradványai találhatók: Az alsó részén volt egy ötszögletű torony, mely magányos őrt állóként őrizte a lepoglavi síkságon átvezető utat. Zsigmond király, 1398-ban ezt a várat is Cillei Hermannak adta, amikor ezt az adományát 1435-ben megerősítette, a vár még egészben állt, míg 1463-ban, már romként említették meg. Később a várat és birtokait Corvin János kapta meg.

            Az nem valószínű, hogy Iváncon, a középkorban állt e vár, mivel ez a vidék a bélai johanniták birtoka alá tartozott. 1558-ban Pethő Benkét (Benedek), miután a felesége révén bevették a Choron frakcióba (a gersei Pethő család, Iváncot ajándékba kapta Corvin Jánostól)  Ferdinánd király egy levelében megerősítette az ivánci várkastély birtokában „Ivancz simul cum castello in eadem noviter extructo. 1632-ben megemlítik, hogy az ivánci várkastélyt, a hagyomány szerint a keresztesek ősi templomának a romjaiból építették fel. Miután a Pethő család kihalt (1730-ban), VI. Károly, 1740-ben, Iváncot Erdődy Lászlónak ajándékozta, aki a halálig kijavítatta a kastélyt. A későbbiekben, a kastélyt a Pethők leszármazottjaiként, a Kukuljevichek kapták meg. A kastély körül egy várárok volt, melyen át egy híd vezet, a főbejárattól jobbra, mely fölött ma is ott van az Erdődyek címere, egy négyszögletes torony áll, ami talán a kastély legrégebbi része lehet (80. kép). A többi része, a későbbi nemzedékek műve.

            Ott, ahol a Podrutéből induló gyönyörű hegyi út ereszkedni kezd Béla felé, található Puszta Béla (Pusta Bela)11 várhelye, mely ezt az erdei átkelőt őrizte. Az övező falaiból elég sok maradt fenn és látható még a kapu helye is, de belseje egy rakás kőtörmelék. Lehetséges, hogy ez volt a bélai uradalom székhelye, ami a johannitákhoz tartozott, ő előttük, 1063-ban pedig a templomosokhoz. A johanniták perjele viselte a de Bela megnevezést, pld Palizsnai Iván is, prior ordinis s. Johannis Jerosolimitani de Bela. 1434-ben Thallóczy Matkó perjel foglalta el Bélát. Később Béla is Vitovác János és fiai kezére került, de ezután Corvin János tulajdona lett, aki a gersei Pethő famíliának adományozta. 1553-ban kifejezetten dirutum castrum Belanak említik. A vár alatt két kastély jött létre. Az egyiknek, mely manapság teljesen elhagyatott, két kör alakú tornya van (81. kép), a másik, melybe nemrég Ozsegovich báró telepedett meg, kimondottan masszív építmény, fallal kerítve, melynek négy sarkán, négy kisebb kör alakú torony van.

            Klenovnikban ma is áll egy XVII. század eleji kastély, amit a XVIII. század folyamán tovább építettek. A külső kapu, mind két oldalára egy-egy négyszögletes torony helyeztek el, a kapu védelmére, melyeknek még megmaradtak a lőrései. Ám a középkori vár valamivel távolabb volt, ahol még mindig láthatók a falak maradványai. Klenovnikot korán említették meg: 1244-ben IV. Béla király a várat elvette Puchuntól és Loborral, Velikával, és Zlogonjével együtt, Mihály varasdi ispánnak adta. A birtokot később a Draskovichok kapták meg, akik felépítették a mai kastélyt.

            Marusevácon (Maruševac) is egy újabb kastély van. A legrégebbi részeit Vragich Boldizsár építette 1618-ban. Később a Patacsichok birtokában volt, majd gróf Schlippenbach lett a tulajdonosa , aki a XIX. században egy hatalmas torony építetett hozzá.

            Az összes zagorjai vár közül, mindenképpen Trakostyán (Trakošćan) a legnépszerűbb. Semmi kétség, hogy itt már régtől fogva állt vár, mivel a helyét egy ilyesféle várnak teremtették. Az egyik oldalán a hegy meredélye, a másik oldalán a Bednje tó van (82. ábra). Azon várak között, melyeket a Cillei hercegek kaptak meg, megemlítik Trakostyánt is, később Vitovác János tulajdona, majd Corvin Jánosé, aki vicebánjának, Gyulay Ivánnak ajándékozta. Ám miután a Gyulay család kihalt, II. Miksa király a birtokot a várral, Draskovich Gáspárnak, a zágrábi püspök testvérének adományozta, és ettől kezdve a vár, máig a Draskovichok tulajdonában maradt. A XIX. század ötvenes éveiben, gróf Draskovich György altábornagy építette át a várat olyanná, amilyennek ma is látható (83. kép). Ám mind ez csak szemfényvesztés, mivel a mai Trakostyának nincs sok köze ahhoz, a régi várhoz, melyet egy várban lévő festmény ábrázol (84. ábra). Néhány régi mű, amit még 1564-ben és 1592-ben jegyeztek le, el mondják, hogy milyen is volt az átalakítása előtt12.

            Vinica13 várából meglehetősen sok fennmaradt. Először  1353-ban említették meg, 1391-ben Zsigmond király kezében volt, 1397-ben Cillei Herman tulajdona, a Cillei hercegek kihalta után, Vitovác János és fiai bírták, míg nem ez a váruk is Corvin János kezére került, aki vicebánjának, Gyulay Ivánnak ajándékozta. Miután az utolsó Gyulay meghalt, a vár egy részét a híres történetíró, Istvánffy Miklós, míg a másik részét a ludbergi Thuróczyak kapták meg. Thuróczy Benedek, Vinicában halt meg, a képmása a régi vinicai plébániatemplomban lévő sírfedélen látható. Későbbiekben a birtok a Keglevichek, a Draskovichok, a Malakochiak, az Erdődyek kezére került. A vár jelenlegi tulajdonosa, gróf Bombelles.

            Amikor, 1568-ban összeírták a Gyulay javakat, ezen összeíráskor, Vinica várát is leírták. Persze, hogy, csak ez a leírás nem elegendő ahhoz, hogy pontos képet alkothassunk a várról. A bejárati kapu fölött volt egy torony, nyugaton egy védőfolyosó (Wehrgang) és egy fürdő, északnak vezetett a középső kapu, melyek kívül volt még egy bejárat. Lejjebb, a kaputoronynál lakott a várőrség. A felső várban volt a konyha, annak a végében a kályhás „öreg ház”, ahonnan egy lépcsőházon át, a palotába, a nagy terembe, a hálószobákba és a lakószobákba, lehetett jutni. A konyha feletti tetőzet alatt, három kisebb szobácska volt, a toronyban (órával és haranggal) még két szobácska.

            Vinica várának maradványai, sokban emlékeztetnek Nagy Tábor várára. A felső vár F élével, a bejárat irányába fordul, mely a C külső várban volt (85. ábra).A kaputornyon kívül, volt még két félkör alakú tornya is,  A és B, melyek a vár ezen oldalát óvták. Az övező falaknak még egyes részei fennmaradtak, a D és az E tornyokkal, a 4 –nél feltehetően létezett egy másik kapu is. A felső várból, csak annak hatalmas kövei maradtak fenn. Akárcsak Nagy Tábornál, itt is a mindenütt, nagyon szépen megfaragott konzolokra építették fel az első emeletet, a tornyokat az övpárkányok szerint, az alapoktól jelentősen kibővítették. Vinica környékében az idők folyamán két nagyobb kastély is keletkezett: Opeka és Zelendvor.

            A Stájer határ felé található Krizsovlján (Radovečki Križovljan) kastélya, amit valaha földsáncokkal és felvonóhíddal védelmeztek, és még ma is láthatók a felvonóhíd csigái. E kapu (ma már belső) fölött még látható a valamikori tulajdonosainak, a Laki Bakichoknak a címere.

            Varasd (Varaždin) vára szép példája hadiépítészet fejlődésének. Itt már réges-rég is állt vár, mely a varasdi erdőispánság székhelye volt. Az egész XIII. századon keresztül emlegették a vármegye és az ispánjának a nevét. A valamikori fából készült várából semmi sem maradt fenn. Még az 1441-es cillei krónika is azt állítja, hogy sem város, sem a vár nem volt rendesen megerődítve: Nu was dieselbe statt Warasdin keinerley zain noch graben umbfangen. Do was ein burg in ein egg daselbst, die von gezein gemacht was, die hette der graff Ulrich von Cilli mavhen lassen.

            Varasd várának története szoros kapcsolatban állt Varasd városának történetével. Ez a vár is Vitovác János kezébe esett, a későbbiekben Corvin Jánosé, majd Corvin özvegyének második férjéé, Brandenburgi György őrgrófé. Aztán Báthory István magyar nádor kapta meg, és ez időben kellett Frangepán Kristóf csapatainak támadását elszenvednie, aki Szapolya János hűségén volt. Frangepán, 1528. IX. 27-én, el is esett Varasd falai alatt. Báthory után a várat, Ungnádi Iván kapta meg, miután leánya, Ungnádi Mária, Erdődy Tamás horvát bánhoz ment feleségül )1585.) a várat, az Erdődyek kapták meg, és még manapság is a tulajdonukban van.

            A számos régi, különösen Martin Stier hadmérnök 1600-as rajzából tudjuk, hogy Varasd vára és városa jól meg volt erősítve. A vár körüli várfalak, a sarkokon, félkör alakú tornyokkal és bástyákkal, valamint két kapuval: Porta gegen Ungarn und Porta gegen Crobaten, voltak ellátva, a várból hidak vezettek a várárkokon keresztül.. A várfalak egészen 1807-ig álltak, jelenleg csak nyomai maradtak meg, míg a várárkokat teljesen feltöltötték.

            Varasd várát különösképpen megerősítették. Minden oldalról, erős földsáncok védték a behatolás ellen. A városból, a várba egy őrházon keresztül lehetett bemenni, ami még ma is fennmaradt. Ezután a kaputoronyhoz érhettünk, ami mára eltűnt.

            Részletesebben megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a vár legrégebbi része, a kör alakú torony, mely jelenleg a vár kapuját képezi,  jobb oldalán lévő négyszögletes torony volt. Ez a torony eleinte jóval alacsonyabb volt, és valójában nem is a várhoz tartozott, hanem magának a városnak a legforgalmasabb, főkapuja volt, melyen át szekerekkel is közlekedhettek. A kapu kőkeretezése (Prellsteine), máig fennmaradt. A kapualjban, balról is, jobbról is kőpadok vannak, melyek árnyékvetőit rendkívül szép gótikus kőfaragó díszítményekkel látták el. A szépen faragott köveken, több kőfaragó jelet is találhatunk; leggyakrabban a W jel ismétlődik. Az okiratok szerint ez a helyiség nem volt beboltozva, ám még a gótikus korban bordaíves boltozattal látták el, manapság ezek a boltozati bordák a padok fölötti faragványok részeit képezik. A későbbiekben a tornyot felmagasították: az Ungnádiak címere tanúsítja, hogy mely korban tették ezt. Ezután a tornyot harmadszor is megmagasították és a nehéztüzérség részére egy platformot készítettek, továbbá az öreg torony hatalmas lőréseket kapott, ami által egy ágyútoronnyá vált. A tetőzetét csak később tették fel, mivel, amíg bástyatoronyként szolgált, semmiképpen sem lehetett tetőzete.

            A kör alakú tornyon át induljunk a várba (86. ábra). A kapja fölött az Erdődy –Rákóczy címer található, 1705-ből, amikor is a várat felújították. Ennek a kör alakú toronynak a felsőbb emeletein csak lőrések vannak, a kisebb tüzérségi eszközöknek (87. ábra). A földszinten még egy kandallót is elhelyeztek, ami mellett a vár őrsége melegedett.

            Bakócz Tamás építette fel a vár nyugati és északi részét (88. kép), amivel egy épületekkel övezett, várudvart alakított ki, melyeket festett oszlopokkal és ornamentikákkal díszítetett, melybe mázas kerámiákat nyomkodtak, amihez hasonlókat, Nagy Tábor várában láthatunk. Bizonyára ebben az időben (1592. körül) jött létre a két bástyatorony  V. és VI. is. Ezektől a tornyoktól sokat várhattak el, melyek azonban, nem éppen a legalkalmasabbaknak mutatkoztak. A VI torony különösen erős (hasas) építmény lett, az aljában a kisebb tüzérségi eszközök, feljebb a nagyobb ágyúk számára alakították ki, persze ezt a tornyot és az V tornyot is pótlólag fedték le cserepes tetőzettel. A szűkebb VI. várudvar galériáját, ívekkel díszítették, melyek teljesen megegyeznek a Nagy Táborban találhatókhoz.

            Egy órányi távolságra Varasdtól, található Kneginec települése, amiről azt tartják, hogy megegyezik azzal a Kene településével, ahol I. András királyt tartották rabságban, miután Imre király legyőzte őt. Manapság itt csak egy kör alakú torony nyomai vannak a plébániatemplom tövében, de máig fennmaradt az, az igazolt hagyomány, hogy itt egy három tornyos vár állott, és a templomot csak a későbbiekben épített ennek az fallal övezett területnek a közepébe. Magáról a toronyról semmi különlegesség sem mondható el.

            Ludberg, ahol valaha egy jelentős római település állt (egy hatalmas bronzkori emlékmű töredékes nyomai, a zágrábi régészeti múzeumban találhatók meg), majd a későbbiekben a Thuróczyak tulajdonában volt, középkori várából semmi sem maradt fenn.

            Ebben a vármegyében van még egy település Keresztúr (Rasinj), melynek kastélyán kívül, a középkori várának legalább egy tornya megmenekült (89. kép). A település igen ősi. Már 1170. körül, odaadományozott Prodan püspök, bizonyos Keresztúr körüli földeket a templomosoknak, 1329. körül pereskedésbe kezdett Keresztúrért, Herbort István, az Osl nembéli Ivánnal. A Keresztúr közeli hegyek egyikén, mely az ősi Buda nevet viseli, láthatóak Apaj (Opoj) várának kevéske nyomai. 1326. körül Apaj bán, a várát, a templomosoknak ajándékozta, a lelke békességéért. A Guth-Keled nembéli Apaj bán utódai a Bocskaiak és az Apaffyak lettek, akik megőrizték Keresztúrt és a hozzá tartozó közeli, Herbortya erősségét is14. A vár későbbi történetét, Istvánffy jegyezte fel, miszerint, 1527-ben, Frangepán Kristóf, leromboltatta a Pekryk Keresztúrát. 1746-tól a birtokosai a pallini Inkeyek.

            A négyszögletes torony, magában a faluban, a körzeti hivatal épületének közelében áll. Ez egy középkori vár maradványa, amit nagyon gyakran átépítettek, és azon kívül, hogy a védelem céljából készítették semmi más nem mondható el róla (89. kép).

 

            A mai Varasd vármegyében, már az ősidőktől kezdve rendkívüli élet volt. Itt még az ősidőkben is éltek emberek: a krapinai barlang homokos talaja kedvelt volt az új kőkorban is. A későbbi csiszolt kőkorban és a bronzkorban az élet még burjánzóbb volt: számos településen a mai napig fennmaradtak ennek az életnek a nyomai. A római korban sem szünetelt az élet, hisz a rómaiak csak olyan területeket kebeleztek be, melyek lakottak voltak. A varasdi hőforrásokat nyilvánvalóan, már az előtt is ismerték, hogy a rómaiak a maguk kedvére alakították át őket. A rómaik országútjai csak feljavított utak voltak, melyek a messzeségből vezettek erre a tájékra Ezek az országutak egészen a középkorig fennmaradtak, és gyakran, mint via antiqua emlegették őket, sőt a legnagyobb részük használatban maradt a mai napig. A középkorban itt kisebb, nemzetségi megyék keletkeztek, és csak lassacskán alakították őket nagyobb vármegyékké: Zagorja megye Krapinával, (talán) mint fővárossal és Varas megye, ezek mellett még más kisebb megyéket is megemlítettek: hrascsinai (hrašćinska), moraveci (moravečka).Egy kis időre a tehetős Cillei hercegei család is létrehoztak egy megyét a birtokaikból. Varas vármegyének a földjén jelentős események is történtek. A hagyomány úgy tartja, hogy Kálmán király és a horvátok közti szerződéskötésre az itteni Dráva mentén került sor. I. András király emlékezett arra, hogy mit köszönhetett a varasdiaknak, aki nem felejtkeztek el róla, amikor  Kneginecben rostokolt. És miután letűntek a középkor évszázadai, a várak is elvesztették a jelentőségüket, Zagorja megmaradt nemesei pedig az újonnan épített kúriáikba költöztek, és épp ezzel torpantották meg a kultúrájuk fejlődését. De egy kis idő múlva eltűntek a nemesek is, és mind többet emelt a helyzetén, visszafoglalva a földjeit, az a hallgatag parasztság, mely valójában ennek a tájéknak a legősibb nemzetsége – és lassacskán maguk a kastélyok is eltűnnek, még a föld felszínéről is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek a középkori várak Varasd vármegyében fejezethez

 

 

1.     Kunšperg, Cesargrad és Veliki Tabor várait részletesen a Vjesnik hrv. arh. društva, XII. str. 208. i sl. (Horvát régészeti társaság közleményei, XII. 208. oldal és képek) mutatja be.

2.     Korponáról, Loborról, Osztercről (Oštrc), Belecről, Milengrádról, Konystyináról (Konjšćina) és Gotalovecről lásd a Vjes. hrv. arkeol. društva, sv. XIII. 106. i sl. (Horvát régészeti társaság közleményei, XIII. kötet, 106. oldal és képek)

3.     Lobor telepélésehez közel, a Keglevichek egy kises kastélyt építettek fel, melyet egészen a legújabb korig laktak.

4.     Laszowski: Grad Belec. Hrv. Prosvjeta, 1914. str. 33. (Belec vára, a Horvát felvilágosodás folyóirat 1914-es számának, 33. oldalán)

5.        Laszowski: Hrv. Povj. Gradjevine I. 36. (Horvátország történeti építményei, I. kötet, 36. oldal), Csánki: Körös megye, 30. oldal.

6.        Punek fiának Lórándnak, két fia volt, Miklós és Herman. Az ő utódjaik bírták Greben várát, és róla, grebenvári Hermanffyaknak írták magukat. A címerükben, egy fogazott kör, benne négy csont, felettük egy lépő oroszlán volt. Az biztos hogy Greben vár ezen urai építették fel, a Greben vár alatti Remetinecben meglévő szép gótikus templomot (a valamikori ferences templomot) Lásd még Thallóczyt is: Studen z. Geschichte Bosniens und Serbiens in Mittelalter. München, 1914. 63. oldal.

7.        Klaić: Banovanje kneza N. Frankopana, str. 193. (Frangepán Miklós herceg bánsága, 193. oldal)

8.        Csánki: Körös megye Bp. Status familiae Patachich, a zágrábi egyetemi könyvtárban.

9.        Kukuljević: Neki gradine i gradovi u Hrvatskoj III. 1870. (Néhány várrom és vár Horvátországban)

10.     Krones: die Freien v. Saneck u. ihre Chronik als Grafen v. Cilli. II. 157.

11.     Laszowski: Vjes. hrv. arkeol. društva, sv. VIII. 191. (Horvát régészeti társaság közleményei, VIII. kötet, 191. oldal )

12.     Kukuljević: Neki gradine i gradovi u Hrvatskoj  (Néhány várrom és vár Horvátországban)

13.     Laszowski: Prosvjeta, 1899. str. 435. (a Felvilágosodás című folyóirat 1899-es számának 435. oldalán). Mitteilungen d. österr. Centralkomission, 1856. 234.

14.     Csánki: Körösmegye, 12.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A középkori várak Varasd vármegyében fejezet képanyaga      

 

 

52. ábra. Császárvár.

A vár romjainak alaprajzi elhelyezkedése.

 

 

53. kép. Császárvár főépületének homlokzati látképe.

A jobboldalon lévő ablak volt a várkápolna. Balra Kunšperg várhegye látszik.

 

 

 

54. kép. Klanjac melletti Új Kastély (Novi Dvor).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

55. ábra. Kosztel vár romjainak alaprajza.

 

56. kép. A Pregrad közeli Kosztel vár romjai.

A közepére, a későbbiekben építették fel az ágyúlőréses tornyot.

 

 

 

57. ábra. Nagy Tábor várának földszinti alaprajza.

 

58. kép. A Deszinity (Desinić) melletti Nagy Tábor vára.

 

 

59. kép. Nagy Tábor várának bejárata.

60. kép. Nagy Tábor várának legnagyobb, félkör alakú tornya.

 

61. ábra. Krapina vár romjainak alaprajza.

 

 

62. kép. Krapina településének egy régi képe, az öreg vár maradványaival.

Eredetije a zágrábi Városi múzeumban.

 

 

 

 

 

63. ábra. Lobor vár romjainak alaprajza.

 

 

64. kép. Ó Lobor maradványai.

 

 

65. kép. A Keglevichek lobori kastélya.

 

 

66. ábra. Oszterc (Oštrc) vár romjainak alaprajza.

 

 

67. kép. Oszterc várának romjai.

 

 

68. ábra. Belec vár romjainak alaprajza.

Az A. bástyát később építették fel.

 

 

69. kép. Belec várának romjai.

 

 

70. ábra. Milen vár romjainak alaprajza.

 

71. ábra. Gotolovac várkastélyának alaprajzi elhelyezkedése, 1864-ből.

 

72. kép. Gotolovac várának romjai.

73. ábra. Konjstyina vár első emeleti alaprajza.

 

 

74. kép. Konjstyina vára (a tetőzet, az újabb korok műve).

 

 

75. ábra. Greben vár romjainak alaprajza.

 

76. kép. Greben vár lakótornya.

 

 

77. ábra. Bikszád (Bisag) vára.

A „Status familiae Patachich” című mű rajza után.

 

78. ábra.  Kis Kemlék romjainak alaprajza.

 

 

79. kép. Kis Kemlék várának kaputornya.

 

 

 

 

80. kép. Ivánc várkastélya.

 

 

81. kép. Béla II. kastélya a XVIII. századból.

 

82. ábra. Trakostyán várának alaprajzi fekvése.

 

 

83. kép. A mostani Trakostyán vára.

 

84. ábra.  A rekonstrukció előtti Trakostyán vár.

 

 

85. ábra.  Vinica vár romjainak alaprajza.

 

 

 

 

 

 

 

86. ábra. A varasdi Öreg vár alaprajza.

 

 

87. ábra. Varasd várának régi ábrázolása.

 

88. kép. A mostani varasdi vár.

 

Középkori várak Belovár-Körös vármegyében

 

            A várak száma, a mai Belovár-Körös vármegyében, teljes mértékben ismeretlen, és közülük is csak mintegy három, négy vár vált ismertebbé. Ám ennek a termékeny vidéknek (mely a XV. században a hatalmas körösi vármegyének az egyik részét alkotta), mindig erős és fontos várai voltak, és miután a középkor végén megjelentek a törökök, még nagyobb számú helyiséget erődítettek meg. Miután itt húzódott a török birodalom felé eső határ, azt különösképpen megerősítették az un. Waldverhackkammal, mely félkörívben haladt Kaproncától (Koprivnica), Szent Keresztig (Sv. Križ), és a mai Belovártól (Bjelovar) a lejjebb lévő Szentgyörgyvárig (Đurđevac), ahogy azt M. Stier 1650-ben a „Mappa über die Windische, Petrinianische und Banatische gräntzen” című művében lerajzolta, melyben az akkori idők, akkori erődített helyeinek alaprajzait ábrázolta.

            E vidék legrégebbi várával, Nagy Kemlékkel (Veliki Kalnik)1 kezdünk. Két hegycsúcs közé, az ősidőkben, egy hatalmas sziklatömb szakadt le: ez a Katalin hegy, mely a Vuklecnek és a Vranilecnek nevezett hegyek között van. Réges régtől erődítésnek használták ezt a sziklafalat (91. kép): a történelem előtti, de a római kor emberei is lakták és valószínű, hogy közeli hegyeket is. A Sztárecnek (Starec) nevezetten is állt egy erősség, ahogy ezt az ottani leletek, különösen egy római kori lándzsa mutatja.

            Kemlék középkori vára nem egy ütemben jött létre. Már Kukuljevich felfigyelt arra, hogy a felső (román) része a régebbi, és az alsó, mely nagyon elromosodott, az újabbik része. Ő is és mások is, úgy tartják, hogy Kemlék még a nemzeti királyok korában keletkezett, ám az okiratok ezt nem erősítették meg. Feltehető, hogy régebben ezen a helyen már állt valamiféle erősség, akár több is, azonban valószínűbb, hogy az egész kemléki tájék, egy ősi, nemzetségi körzet volt, Túrmezőhöz (Turopolje) hasonlóan. Ám azok a maradványok, melyeket itt találhatunk, sokkal későbbi időkből eredeztethetők: csak a felső rész romjai tartoztak a középkori várhoz, a többi maradványt, egy későbbi kastély romjai képezik. Az a régi vár igen kicsiny volt, annak ellenére, hogy a királyok és királynék is gyakran tartózkodtak benne.

            A legmagasabb, sokszögletű részét, 10 a sziklafal egyik kitüremlésére építették, ám az építők a hasadékokat gerendákkal fedték el, melyek máig megmaradtak, annak ellenére, hogy a falak teljesen eltűntek (90. kép).  Nyilvánvaló, hogy ezen erődítés mellett egy kápolna is állt, igaz lehet az a hagyomány, hogy ezt a kápolnát Szt. Katalinnak szentelték fel. Ebből a legmagasabb részből, egy szűk folyosón  9-9 jutunk a fő épületbe 7. Ez a folyosó a főépület felső szintjére vezetett, de jelenleg nem lehet oda jutni. A 7 torony volt a vár, fő lakóépülete: rendkívülien megerősített építmény volt, a sarkait olyan faragott kövekkel, un. Buckelquaderrel, erősítették, melyeket az 1-es és a 2-es épületeknél is megtalálhatunk, nincs nála különb egész Horvátországban, Medvevárán kívül. A főépület földszintjét ketté osztották: jobbról meghagyták a csupasz sziklát, balról egy helyiség volt. Az első emelet padlógerendái, a gótikában megszokott módon, nagyon közel helyezkedtek el, melyek részben gerendafészkekben, részben konzolokon nyugodtak. A sarokban 8 lévő lépcsőháznak gótikus ajtókeretei vannak. A földszinti ablakok kicsinyek és íves záródásúak, a magasabban lévők szélesebbek  Két gótikus támpillér is erősítette ezt az építményt. Itt nincs sehol semmi több, ami román stílusú lenne: lehetséges, hogy a vár közvetlenül a tatárjárás előtt keletkezett, vagy pillanatokkal az után. Kukuljevich úgy gondolja, hogy Okics várának tulajdonosa volt Kemlék tulajdonosa is, és valóban, Kemlék sok mindenben Okicsra emlékeztet: mind két várat a csupasz sziklára és azt felhasználva építették fel. Hogy igazából mire szolgáltak az 1, 2, 3-as épületek valamint a 6-os torony (igazi út nincs is ezen épületek között, csak néhány, az élő sziklába vágott lépcsősor), azt mára többé nem lehet megállapítani. Az 1-es építményben nyilvánvalóan laktak, de itt volt a vár bejárata is.

            Azonban minden további várfal a későbbi kastély romjait képezik, mely teljesen elromosodott, és jóval nagyobb területű volt Kemlék váránál. A régebbi időkből fennmaradt egy litográfia, ami azt a falat is ábrázolja, mely a távolabbi elővárat zárta le a külső vártól. A várárkok nyomai még ma is megkülönböztethetőek.

            Nem éppen helytálló az, hogy Dionez Ochuz Kemléket is bírta, annak ellenére, hogy az övé volt a közeli Kemšnica, ahol egy rozzant gótikus templomocska található. Az oklevelekben erről így olvashatunk: Dionisius, comes Novi castri, Ochuz…, tehát, tévedés Dionüzosz ispánt „Okics újonnan épített várának tulajdonosává” tenni, mivel Ochuz egy másik személy volt. Nekünk azt kell tudomásul venni, hogy Kemlék castrumát, először 1243-ban említették meg (Cod. dipl. IV. 191.), abban a levélben, mely azt állítja, hogy Kemlék királyi várát, és a tatároktól, Bebek Fülöp védte meg. Ám ez az adomány levél is kétséges, mivel 1244-ben és 1245-ben is még mindig csak terra Kemluknak említették meg (a Kemlék nevet a szolgálati oklevelekben nem egyféleképpen írták le: Kemnuk, Kemluk, Kalnik, stb.). 1264-ben megemlítik, comes de Kemnuk et iobagiones castri. Tehát ebből az derül ki, hogy az oklevelek szerint, Kemlék is a király tulajdonában volt, a megyés ispánok és a bánok csak igazgatták.

            Kemléket, 1270-ben, V. István király, a Rátold nembéli Rolandnak ajándékozta, majd nem sokkal a család kihalta után, újra a királyé lett,  még ha az osztrákok ellen, grebenvári Vukoszláv védte meg. Ezután a várnak gyorsan változtak az urai: egy kis időre Zsigmond király újra a tulajdonába vette, majd eladta, Albeni Iván, zágrábi püspöknek. A későbbekbe, a várat, Brankovics Farkas kapta meg, de ez ellen a zágrábi egyházfő pert támasztott, és vissza is kapta a várat. Ám nem sokáig. Már 1453-ban, Cillei Ulrik elfoglalta mind két Kemléket, majd a vár, az utolsó Cillei hercegtől, halála után,  Vitovác János kezébe került, egy kicsivel később Mátyás királyéba, aki 1481-ben, mind két várat hadvezérének, Koszách István legidősebb fiának, Szt. Szávai Vladiszlávnak adta, akinek, már ezelőtt is Kalnik tényleges urának kellett lennie, de lehet, hogy csak Kis Kalniknak. Miután Mátyás király meghalt, a vár Corvin János kezén volt, aki Alapi Boldizsárnak és Batthányi Benkének (Benedek) adta el. Ők építették fel a vár újabb részeit, amit 1685-ben így említettek meg: castellum muratum sub castro Nagy Kemlek, situatum defuncti Ladislai Orehoczi. Ezután a várat ténylegesen a Keglevichek szerezték meg, majd tőlük a Patacsichok, és végül az Orehóczyak. Kis Kemlék nyilvánvalóan később keletkezett, történelme csak pillanatokra kapcsolódott Nagy Kemlékhez, míg más pillanatokban újból önálló történelmet írt.

            A kemléki tájékon elég sok olyan hely van, melyeknek fennmarad múltjuknak emlékei. Apáti (Apatovac), azért kapta a nevét, mert valamikor a Zala vármegyei, türjei apátságához tartozott. A Gradac hegyén, egy eddig nem vizsgált erősség maradványai vannak, hatalmas földsáncokkal. Az iménti Gradac és Oszek (Osek) falu között a gótikus Szt. Mihály templom volt megtalálható, melynek szentélye, raktárként máig fennmaradt. Glogovnica fából készült temploma, a templomosok, a johanniták, később a jezsuiták tulajdonában volt.

            Kustyerben (Gušćerovac)2, még pár évtizeddel ezelőtt is állt az Ozsegovichok kastélya, amit előbb eladtak, aztán lebontottak. Ám már a XV. század második felében megtalálható volt itt egy erősség, amit a szenternyei Kustyerek emeltettek, és a birtokot, 1390-ben, Kwsthyerolcz al. nom. Zenthernye-nek is említették. Később Pekry Lajos tulajdonában volt.

            Körös (Križevci) igen ősi város, mely tíz évvel Zágráb után, szabad városi jogokat kapott. Jelentőségét tanúsítja az is, hogy a szábort gyakran Körösben tartották: 1299-ben, 1324-ben és az 1397-es véres országgyűlést is. Zsigmond ezután (1405-ben) elrendelte, hogy a belső várat erősítsék meg. Ebből az erősségből semmi sem maradt fenn, de fennmaradtak a nyomai, a későbbi erődítéseknek. Földsáncokkal övezték az egész várost és ötszögletű bástyák voltak a sarkain. Egy kapu vezetett a várba, a másik a ferencesek kolostora felé haladt, mely nem esett a sáncokon belülre. A fából készült Szt. Kereszt plébániatemplom sem az erődítéseken belül volt, hanem külön lett megerősítve. A település erődítéseinek alaprajza, a bécsi udvari könyvtárban, a 8607. szám alatt található, Quadraginta iehnographiae…

            Lepovina városkának várából semmi sem maradt fenn, de a közeli Trema településen is sok időn át állt egy erősség, melynek a helye, ahol állt, ma is megkülönböztethető. Ám  távolabb egy jelentősebb erődítés is állt, Kapronca (Koprivnica)3. A település 1353-ban (?), I. Lajos király fiútestvérétől, Istvántól, teljes szabad városi jogokat kapott, 1356-ban, maga Lajos király, még további jogokat is adományozott Ám a városon kívül is  állt egy vár, Kuwar vagy Kukaproncza, csak azt nem lehet biztosra megállapítani, hogy vajon ott állt-e, ahol ma az Öreg várnak (Stari grad) a jelentéktelen maradványai találhatók (kb. egy órai távolságra Koprivnicától), vagy magában Kaproncában. Zsigmond király Kaproncát az erődjével, Albeni Iván, zágrábi pöspöknek adta, aki a végrendeletében meghatározta, hogy Kuwar vára testvéréé, Albeni Rudolfé legyen. Hamarosan Kaproncát is a Cillei hercegek kapták meg, majd kihaltuk után, Vitovác János, aki a lerontott „Kibrom” várával, az utolsó Cillei özvegyének, Brankovics Katalinnak adta el. Mátyás király Kaproncát a saját tulajdonába vonta, hogy aztán Corvin Jánosra hagyományozza, akinek 1504-ig, volt a tulajdonában. A XVII. században, Kaproncát egy modern erőddé építették át, négy bástyával és négy pajzsgáttal (93. ábra). M. Stier 1650-es rajza szerint a bástyákat: Pápa, Firenze, Kastély és „Genssbüller Pastey” nevezték el. Kapronca lényegében, a XIX. század második feléig így maradt, amikor is az erődítései, némi maradványokon kívül eltűntek.

            A szlavóniai határőrvidék, 1543-as összeírásakor (az Országos levéltár közleményeiben, IX. 83.),  a körösi vármegyében az alábbi erősségeket említették még, meg: Gerdák Iván újonnan állítatott Szent Péteri erősségét, Keressy Márton Prasnyicai új kastélyát, Vragich György Konckai kastélyát, a Dersffyek felhagyott otthonát, Reucsai kastélyát, Megyerőchy Kristóf Gedőci kastélyát, Horvát János Megyerőchi és Szent Páli kastélyát, Bánffy János Kocsicai kastélyát, Zempchey Miklós Svibovici és Bescinci kastélyát, Kerecsényi László Cirkvenai kastélyát, Prasovvczy István Prasovci kastélyát és Iváncs kastélyát (Gerdak Iván művét, Sv. Petar Čvrstecet (mint novum erectum), Keressy Mártonét, mint fortilicium novum Prasnycza, George Wragoych Konzkai fortiliciumát, a Dersffye   Reuche domine relictejét, fortilicium, Chrystophori Megyewrechey fortilicium Gwdowczát, Johannis Horwath  fortlicium Zenth Palját, Bánnffy Johannis Kochycze relictejét, Michaelis Zempchey Swybowcz fortilitumát és Bwschyncz fortilitumát, Ladislaus Kerecheny chzyrwuena fortilitiumát,  Stephanis Praschowczy Praschowcz fortilitumát és Iwanch fortiltuimát).

            A vármegye nyugati felében található Rakolnok (Rakovec)3 településének, melyet régebben Rakonognak neveztek, is volt saját vára, amiből ma csak a várnak a helye ismerhető fel. A vár egy részét, egészen 1540-ig, a Pucsichok tartották a birtokukba, az első rakolnoki birtokosok leszármazottjai, míg a másik részét a Cillei hercegek, majd Vitovác, aztán a Vitovác fiak lázadása után, ezt a várat is Corvin János kapta meg, aki Karlovich Ivánnak adta tovább. Karlovich halála után, 1531-ben, unokaöccse Zrínyi Miklós kapta meg, akik aztán a vár tulajdonosai maradtak egészen a bukásukig. Az udvari kamara 1710-ben, Rakolnok és Verbőc (Vrbovec) javait Patacsich Boldizsárnak adta el, az 1755-ös felkelésben, a parasztok állítólag Rakolnok várát is lerontották. A képe, a „Status familiae Patachich” című műben maradt fenn, mely már egy újabb kastélyt ábrázol, amit egy szélesebb árokkal övezett dombhátra építettek fel, a várárkon egy felvonóhíd vezetett át. A Zrínyiek birtokosságának egyedüli emlékeként, egy közeli forrás maradt fenn, amit a Zrínyek forrásának neveztek, de mára az is kiszáradt. Verbőc (Vrbovec)4, valaha a hatalmas rakolnoki uradalom része volt, mely valaha a verbőcinek, vagy tersztineieknek is nevezett Borotvai ( vrbovečki, trstenički Britvić) családhoz tartozott. A Borotvaiak birtokai, a Rácsától (Rača), ahol jelenleg is felismerhetőek a Borotvaiak várának romjai, nem messze lévő, Pozsega vármegyei Tersztenica (Trstenica) közelében feküdtek. Ezután a verbőci javak is a Zrínyiek kezére kerültek, majd később a Patacsichoké, erről a „Status familae Patachich” című mű is megemlékezik, ahol a verbőci vár képe is fennmaradt. E szerint, egy templomnak támaszkodott a háromszárnyú kastély, két sarkán tornyokkal, és az egész együttest egy várárok kerítette, melyen át egy híd vezetett.

            Lovrecsinában (Lovrečina)5 is állt egy várkastély, a Rakolnokiak tulajdonában, amit Ferdinábd kirély, 1550-ben Szentgyörgyi Ambróznak adományozott. Hogy milyen volt az ősidőkben, a zágrábi püspökök tulajdonában lévő Geréc (Gradec) vára, mára nem sokat tudunk, azonban a közeli Dubraván, szintén a püspökség tulajdonában, is volt egy ledöntött erősség, ha hihetünk a zágrábi országos levéltárban található alaprajznak (92. ábra). A települést fal övezte, kilenc félkör alakú toronnyal, ezek előtt egy nagyobb várárok volt, a település egyik sarkában pedig, egy négyszögletes, négy saroktornyos vár volt. A település temploma a vár előtt állt. Itt tartották meg azt a nevezetes 1527-ei országgyűlést, ahol a Zápolya Jánost a hívei, horvát királlyá választották.

            A település alaprajza, a már említett Martin Stier féle, a török birodalom felé eső határokat ábrázoló, 1650-es térképen tűnik fel. Ez elég hűnek tekinthető, mivel a fennmaradt objektumokat, csakugyan pontosan rajzolta rá. Itt tesszük meg, hogy az ehhez a vármegyéhez tartozó, és a térképen megjelenő erősségeket felsoroljuk: Varasd (Varašdin), Légrád (Legrad), Dernye (Drnje), Szigetác (Sigetac), Kapronca (Koprivnica), Újvár (Novigrad) Weissenthurn (talán Virje), Szentgyörgyvár (Đurđevac), Körös (Križevci), Tréma (Trema), Topolóc (Topolovac), Rovistye (Rovišće), Belovár (Belovar), Cirkvena, Szvibovec (Svibovec), Csázma (Čazma), Ivanity (Csázmától északnyugatra, Ivanić) és „Toproisa”.  Varasdon, Kaproncán, Szentgyörgyváron és Rovistyén kívül, az összes többi, kisebb, földművekkel védett, négyszögletes, a sarkain tornyokkal ellátott erősség volt. Érdekes, hogy Belovárt is ilyenfajta erősségnek rajzolta le. A többi, régebbi erősségeknek, ebben az időben, már nem volt stratégiai jelentősége. Rovistyének (Riucsa, Reucsa, Rovišće)6 , már a középkorban is volt egy vára, a település pedig egy hatalmas birtok központja volt, eleinte a király kezében, később (1393-ban) a szredicei Derzsfyak tulajdonában volt, akik Topolócot (Topolovac)7 is bírták, ahova egy erőséget építettek. A mai Sredice közelében állt, Szvobocsina (Svobočina) települése, melyhez Szvibovec (Svibovec)8 is tartozott, ahol a középkorban állt egy várkastély. Hogy az itteni erősség a XVII. századra felértékelődött, arról a M. Stier művében lévő alaprajz tájékoztat, melyre azt a javaslatot tették, hogy a jelenlegi egyszerűbb várat a jövőben egy korszerűbbre építsék át, ami azonban soha sem valósult meg. Csázma (Čazma), a zágrábi püspökség ősi birtoka volt, ahova egy kolostort és egy templomot emeltettek, amelybe szívesebben tartózkodtak, mint Zágrábban. A zágrábi országos levéltárban lévő régi alaprajz, azt mutatja, hogy a csázmai erősség négyszögletes volt, a sarkain bástyákkal erősítették, és várárokkal övezték (94. ábra). Még mai is fel lehet ismerni a téglából készül vaskos falainak a maradványait. Az erősséget, 1559-ben, Malkocs bég romboltatta le.

            A középkor folyamán ezen a tájékon, voltak még más erősségek is. Muszina (Musina), Csánki szerint, Rácsától északkeletre volt megtalálható. Rácsán (Rača) szintén volt egy erősség, amit Zsigmond király, 1396-ban, 8.000 forintért, elzálogosított Prodavich Mikcsnek. A Szredszkától (Sredska) délebbre, ma is megtalálható Szt. Jakabon állt feltehetőleg Jákószerdahely erőssége. Újudvarról (Novi grad), Csánki azt tartja róla, hogy valahol Palešniktól nyugatra volt megtalálható, amitől még nyugatabbra, Mogor vára volt. Ennek az Újudvarnak a közelében, a mai Dišnikben állhatott Décse vára is, Ilova közelében pedig Berivoj Szt. Iván vára. A mai Zdencnek, amit igen korán megemlítette, is volt egy vára, Gordovának (Grđevac) úgy szintén, ahol egy castrumot, már 1244-ben is megemlítettek (Wenczel VII. 154. oldal), az újabbat, 1455-ben építették fel és a Fancs9 családhoz tartozott. Ám az iméntiiekből semmi sem maradt fenn, ahogy  a vármegye szélén lévő Garesnia (Garešnica) várának helye sem ismert, mely pedig a korábbi időkben, nagyon nagy jelentőségű volt. Azonban ezeken kívül, más helyeken is bukkannak fel erősségek nyomai: például a Sirova Katalina felett egy Gradina,  Šandorovactól nem messze, egy torony jelentéktelen maradványai, Turnašica felett egy un. Gradačko hegy, Špišić Bukovicától nyugatra szintén egy Gradina, ettől még nyugatabbra egy Zidina, található. A fenti településeket a szomszédos Verőce vármegyéhez tartozóknak említették meg, mivel nyilvánvalóan annak voltak alárendelve (a gradina, gradacskó, gracsanica, zidina helynevek, általában olyan helyek elnevezéseit takarják, ahol valamikor, valamiféle erősség, erődítés maradványai találhatók, vagy a helyi lakosság tartja úgy, hogy ott valamikor egy vár állott, Ford.). Valaha erre kellett vezetnie a rómaiak Dráva menti útjának is. Kutényától (Kutina) nem messze, Mikleuši fölött szintén található egy Gradina, de az sem ismert, hogy a Kutényától nyugatra eső Gracsenica (Gračenica) honnan kapta a nevét. Egyedül már csak az maradt hátra, hogy azzal a pár jelentősebb várrommal foglalkozzunk közelebbről, melyek máig fennmaradtak.

            Kaproncától keletebbre, Virje közelében, mely a középkorban jelentős hely volt, ma is Szentgyörgy vára (Đurđevac)10. Már a történelem előtti korok végén is lakott volt, a közeli homokbányában egy feliratos római követ is találtak. Egy időben a települést Szusicának (Sušica) is nevezték, vagy valaha szorosan a mai Szentgyörgyvár mellett állhatott. A XIV. században Prodavicg Mikcs bán utódai bírták, akik hűtlenségük miatt vesztették el, majd Bebek Detre kapta meg, ám egy kis idő múlva újra királyi vár lett, ezután ismételten változtak az urai, míg nem, a Cillei hercegek kezére került, akik 13.000 forintért elzálogosították a Thallóczy fivéreknek. Később ezt a várat is elfoglalta Vitovác János, ám 1465-ben újra a királyé lett, aki 1477-ben, odaadta Csáktornyai Ernusztnak és vár, ezután az ő kezében, majd halála után a rokonai kezében maradt. A váron, már régtől fogva állt Zsigmond püspök rendkívül szép címere, az alábbi felirattal: Arma Sigismundi epi. quique ecclesiensis anno doi 1488. Jelenleg ez a finom kidolgozású munka, a zágrábi régészeti múzeumban található meg. A török háborúk idején, Szentgyörgyvár nagyon jelentős helységgé vált, amit gyakran megrohantak. Szentgyörgyvár képe, az udvari könyvtár, 8607-es számú kéziratában maradt fenn (95. ábra), az alaprajzát Martin Stier készítette el 1660-ban, aki az tervezte, hogy jelentősen erőddé bővíti ki. Egy XVIII. század eleji alaprajz a zágrábi országos levéltárban található meg, és elég hű képet ad róla, egy 1800 körüli időkből származó, ismeretlen tulajdonú térkép is.

            A várat11 egy síkságra építették fel, ezért minden oldalán védhetőnek kellett lenni, amiatt sokszög alakúra építették ki. A későbbiekben, a bejárata elé, egy tornyot állítattak, hatalmas lőrésekkel a legfelsőbb szintjén, nyilvánvalóan valamiféle bástyatoronyként. Ezen sokszögletű épülettömb előtt, volt egy háromszöget záró várfal is, két kör alakú toronnyal védelmezve a háromszög sarkait, közöttük, volt a külső kapu. Ahogy az udvari könyvtárban lévő kézirat alaprajza ábrázolja, aszerint ez egy „Wasserburg” azaz vizivár lehetett, mivel a kaputól egy hosszú híd vezetett, magáig a településig, mely a távolabb lévő némi szigeteken állott. M. Stier, nyilvánvalóan ezeket is meg akarta erősíttetni. Mára a várat teljesen egy iskolának alakították át, és csak néhány gótikus borda részlet tájékoztata a vár keletkezésének idejéről. A vár nagyon sokban hasonlít a Kupa menti Ribnik várára.

            Garics (Garić) vára egy igazi középkori vár volt. A Monoszlói hegység (Moslavačke gore) közepén, egy sziklahegyre helyezték el. Jelenleg a várromok megközelítése igen nehéz: dús erdő rejti, a délnyugat, északkeletnek elnyúló romokat. A vár belső része, szinte szabályosan ovális, kívülről még egy fallal övezték úgy, hogy a déli oldalon lévő főbejáratnál, valamiféle elő várként, egy nagyobb területet G alakítottak ki (96. ábra). Az E jelzetnél lévő főkapu nagyon masszív építmény volt, a kapu zárófejezetét félkörívesre alakították ki. A kapu előtt egy várárok van, rajta keresztül egy felvonóhíd vezetett, mely fölemelve, a kapu keretezésébe illeszkedett. Szinte minden falazatott tört kövekből építettek fel úgy, hogy egyes kőrétegek közé, egy réteg márgát tettek.

            A belső vár belsejében jelenleg hatalmas fák nőttek ki, ám még világosan megkülönböztethetőek a kapu melletti D D F épületek, a sziklába faragott C ciszterna és a lakótorony A, valamint a leggyengébb oldalra felépített másik B torony. Az A torony 12 méter széles és még mintegy 18 méter magas, kőből építették, ám a javítgatásához sok téglát használtak fel. A falai 2,50 méter vastagok, helyenként még vastagabbak. A bejárata ma a földszinten van. ám valaha úgy alakították ki, hogy csak az első emeletről lehetet bemenni. A falban lévő lépcsőkön, ma is fel lehet jutni a magasabb szintekre. A torony sarkait faragott kövekkel erősítették. A kisebb B tornyot úgy helyezték el, hogy az övező falba simulva, az éle a támadásnak kitett oldal felé irányul. A falak itt is vastagok (kb. 2,30 méter), míg a torony belseje 8 méter széles. Az alsóbb szintek nagyobb lőrései a közvetlen lövést segítették elő, a felsőbb szintek lőréseit, a falba ferdén metszették be úgy, hogy a lövész védve maradjon.

            A Garics név gyakran ismétlődik Horvátországban és Boszniában is, például Köröstől nem messze is áll egy Garics hegy, melyen állítólag szintén egy erősség maradványai találhatók. Kétségtelen, hogy Garics vára, amit, mint castrum említettek meg 1256-ban, a király tulajdonában, valaha ispánsági vár volt. Timotej püspök 1256-ban, királyi adományként megkapta Garics várát és az egész vármegyét is hozzá, ami által a püspök néha comes de Garichnak címeztette magát.

            A vár tehát mindenképpen abban a korban keletkezhetett, amikor Medvevára is létre jött, amit már a szerkezetéből is láthatunk, ám Medvevár hozzá képest, helyét és milyenségét tekintve egy főúri építmény. Mind két vár a püspökök kezén volt megtalálható. Azonban, 1290-ben, Iván püspök mind két várat a Gardunoknak adta el, de hét évvel később Mihály püspök visszavette Garics várát. A vár további története, azonban nem más, mint az urainak a szüntelen változása. 1380-ban királyi vár, 1409-ben a zágrábi püspöké, 1412-ben Cillei Borbála, Zsigmond király feleségének a tulajdonában volt, majd újra a püspökök birtoka, akik aztán ettől kezdve a vár urai maradtak. 1544-ben a vár a törökök kezére esett, a védők hanyagsága miatt, akik egytől egyig Ivanicsra szöktek. A vár az újabb időkre nagyon romossá vált, de még jobban leromlott, a Garics aljai (Podgarić) Szt. Mária pálos kolostor, mely Horvátország legrégebbi és legjelentősebb kolostorai közé tartozott (1295-ben alapították), sőt ezen kolostor alá tartozott, Sztrezoj (Strezoj) pálos kolostora, valamint a Dobra Kutya közeli Basztajnál (Bastaj) lévő Szt. Anna kolostor is. Ebből az erdei kolostorból csak fal részletek maradtak fenn. Olyan rejtetten helyezkedett el, hogy senki sem közelíthette meg könnyedén. Jelenleg ott található, ahol a katonai térképek, a Bela crkva (Fehér templom)  jelzetet jelzik.

            Északnyugatra, Mala Bršljanica falutól, a katonai térképre, egy rom jelet tüntettek fel, melyet „Crkvena”, azaz Templomrom felirattal láttak el. Itt valóban található egy templomrom (Crkvina), ám az valamivel lejjebb, a 161 méretvonalnál van, azonban ott, ahol a Crkvena nevet feltüntették, igazából, Berstyanóc (Bršljenica) várának maradványai találhatók. Persze olyan romos állapotban van, hogy csak egy, a hegy ormán lévő, négyszögletes falmaradvány, valamit egy előtte lévő kör alakú torony alapfalainak, a nyomait lehet megkülönböztetni. Ám a vár története ennél kimagaslóbb. Az okiratok szerint a király tulajdona volt, miután I. Lajos király a veszélyeztetett nemzetségeket (Subichokat, Horvátiakat, Nelipicheket), átköltöztette királyságának területeire, Berstyanócot, Vukoszláv fia Latkónak adta, a boszniai Kulcs (Ključ) váráért cserébe. Ezért nem hitelesítette 1363-ben a csázmai káptalan a berstyanóci vár határainak kijelölését mivel, I Lajos, 1364. III. 5-ei kiadványát, csak formális adományozásnak tekintette, amire okot adott az is, hogy castrum nostrum … cum villis Zenthtamas, in qua ecclesia in honorem s. Thome apostoli constructa extitit item Zobochyna, in qua eccl. honorem s. Johannis evangeliste extitit edificata, nec non Kotenya in qua eccl. in honorem O Sanctorum extitit. Zobochyna (amit Latkófalvának, Latkovinának is neveztek), ahogy azt a fentiekben említettük, egy Szredica melletti település volt, és ugyanezen helyiséghez tartozott a későbbi Szviboveci várkastély is. 1366-ban, Lajos király Latkót kivette a bán és a nádor ítélkezése alól is, mivel nem valósan állították azt, hogy Latkó ellen inkvizítori írást adtak ki12. A későbbiekben a vár nevnói (ma Levanski Varoš) Treutul Iván kezén volt.

            Kuténya (Kutina)13 egy ősi település, azonban középkori várából semmi sem maradt fenn, egy az erdőben található, mély sáncokkal övezett, némi várromokon kívül. Egy részének a Berstyanóciak voltak a tulajdonosai, de a vár nagyobb részét a décsei Rohok bírták. Kuténya később, Bakócz Tamás kezén volt, majd ő (1521-ben), Kutényát, Monoszlóval, Szarvaskővel (Jelengrad), Diánvárral és Blodynnal az Erdődyekre hagyta, akik a vár tényleges urai maradtak egészen az újabb időkig. Diánvár (Dijanovac) romjairól, még ma is csak azt tudni, hogy Ilova településtől nem messze vannak. Blodyn erőssége, Kutényától délebbre van, ott, ahol a kataszteri térképre, mint Balatin jegyezték fel, azonban a helybeliek csak Plodin várának nevezik. Két patak között található ez a kör alakú várhely, amit mély sáncokkal öveztek. 1529-ben, Kastellánovich Iván tartotta a birtokában, Diánvárát, Plodint és Kothint, melyeket, Erdődy Pál hiába tudta a magáénak.

            A kutényai tájékon rengeteg római kori maradvány található, különösen, a Repušnica településétől nem mesze lévő, Fratica, Egyházi (Crkvište) földjein. Kutényá, mint egyházmegye, 1334-ben és 1364-ben is megemlítik, először a Mindenszentek, majd 1488-ban Szent Katalin plébániatemplomával, 1501-ben csak a Kothenyai nemzetséget említették meg.

            Kutényától északra találhatók Kutinjica várának maradványai, amit arra a helyre építettek, ahol a katonai térképeken, a 184. méretvonalat jelölték be. Ez egy teljességgel szokatlan vármaradvány: egy hegyhát két kúpját, tégla és kőomladék takarja, és egyiket a másikkal, minden oldalon, mély, övező sánccal kötötték össze. A két kúp, a valaha itt állt, két kör alakú toronyból alakulhatott ki.

            Monoszlónak (Moslavina-Popovača), két újabb kastélya van, melyeket abban az időben építették fel, amikor az Erdődyek birtokoskodtak itt. A középkori várából semmi sem maradt fenn. Itt már igen korán állt egy vár, ahogy azt, Károly Róbert 1316. XII. 20-ai adományából láthatjuk, mellyel Babonics Ivánnak adományozta azt: posessionem Petri de Monozlou; cum castro similiter vocato, majd a továbbiakban: castrom Borsonouch c. posessione et villis Sup. et. Inf. Gersunche, posess. Polosnycha (=Položitica) cum castro in com. de Garyg. poss. Megeryuche c. castro. A XV. században Monoszló, a monoszlói Csuporok tulajdonában volt. Csupor Pál, Körös vármegye ispánja és 1412-1415-ig, horvát bán volt. Csupor Hervoját ökörbőrbe varrva vízbe fojtották. A család Csupor Istvánnal halt ki, 1492-ben, ekkor a javaikat, Bakócz Tamás kapta meg, tőle az Erdődyekre szállt, akik ma is viselik a monoszlói nemesi előnevet. Csupor György, mint miles Zagrabiensis, 1460, előtt megalapította a várallyai (Podgrađe, ma egy rom, Hruškovica falu mellett) ferencesek kolostorát. Monoszló is a törökök kezébe esett, de Erdődy Tamás újra elfoglalta, ezután, Grasswein tábornok hogy a törököket bosszantsa, újból kijavítatta a várat, mivel a törökök is azt tervezték, hogy kijavíttatják a Monoszló közelében lévő Szarvaskő várát. Szarvaskő (Jelengrad) és Košutvár várhelyeit, még ez idáig senki sem vizsgálta meg.

            Még két olyan későbbi korokból származó erősség létezett ebben a vármegyében, melyeket érdemes megemlíteni. Az egyik Ivanics erődje (Ivanić grad), a másik Cirkvenáé. Habár Ivanics igen régi település, de fiatalabb Ivanić Kloštarnál, és egészen 1567-ig semmiféle erődítése sem volt, amikor is hatalmas, négyszögletes sáncokból álló erődítést kapott, négy bástyával. Martin Stier alaprajzáról láthatjuk, hogy az egész erősség a mocsárban volt, és egy híd vezetett a püspökök ezen váráig, amit Stier szintén tovább akart erődíttetni. Cirkvena valaha még szabad királyi városi jogokat is kapott I. Lipót királytól, azonban ezen előjogait elveszette, melyeket egészen 1790-ig14, hiába próbált visszaszerezni. A királyi udvari könyvtár, 8607. számú kéziratos művében, megtalálható Cirkvena várkastélyának rajza, eszerint: a hatalmas lakótornyának az első emeleten volt a bejárata, mellette egy nagyobb épület volt. Az egész épületegyüttes köré a falat, palánkból emelték, melybe két, különösen megerősített kapu vezetett.

 

Jegyzetek a középkori várak Bélavár-Körös vármegyében fejezethez

 

 

 

15.     Kukuljević: Neki gradine i gradovi u Hrvatskoj III. 1870. (Néhány várrom és vár Horvátországban). Csánki: Körösmegye, 7. Prosvjeta, 1903. (Felvilágosodás folyóirat, 1903-as száma)

16.     Csánki: Körösmegye. 9.

17.     Laszowski: Az Országos levéltári Közlöny, II. 170. és 215. oldalán

18.     Csánki: Körösmegye. 4. – Jugoszláv trténeti levéltár, V. 341. oldal – Lopašić: Urbarumok, 166. oldal – valamint lásd még: Országos levéltári közlöny, VIII. 1. oldalán és VIII. 21. oldalán.

19.     Csánki: Körösmegye. 6.

20.     Országos levéltári közlöny, VIII. 19. oldalán

21.     A bécsi udvari könyvtár 8609. számú kéziratában lévő alaprajz szerint, Topolóc, négyszögletesre épített vár volt, melybe, egy létrával, az első emeleten át lehetett bejutni, a vár körüli területet, latorkert (paliszád) övezte, ezen térség belsejében néhány kisebb házacska volt megtalálható. Hasonló módón építették fel, Rovistye későbbi várkastélyát is,  mivel Laibach kapitány jelentésében, miszerint a várkastély elkészült (Starina folyóirat, 19. számának, 69. oldalán)  és, hogy  a bekerített részben, még 40 háznak volt helye. 1597. október 5-én, Grasswein tett jelentést a rovistyei építkezésekről: magas kerítéssel övezték az erősséget, de a fele kerítés mögött nincs földhányás, valamint négy kisebb bástyája van,  meg még egy, ami az erősség kapuját erősítette.

22.     Csánki: Körösmegye. 20.

23.     Starine IV. 257. országos levéltári közlöny, VIII. 144. és 163. oldal.

24.     Csánki: Körösmegye. 17.

25.     Csánki: Körösmegye. 14. Szentgyörgyvár 1549-es leírása, az Országos levéltári közlöny XV. számának, 22. oldalán.

26.     Thallóczy: Studien z. Geschichte Bos. und. Serb. 337. oldal és kép. Glasnik z. muzeja za Bosn. i Herc. 1906. 401-444. (A Bosnyák-Hercegovin Országos múzeumi közlönyének, 1906. száma, 401-444. oldala), Csánki: Körösmegye 28., Orsz. Lev. Közl. 224. old.

27.     Csánki: Körösmegye 27. – A décsei Roh család egyik tagjának a címeres sírkőfedelét a zágrábi régészeti múzeumba szállították át.

28.     Országos levéltári közlöny, VIII. 193. oldalán

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A középkori várak Bélavár-Körös vármegyében fejezet képanyaga

 

 

89. kép. Keresztúr (Rasinj) várának lakótornya.

 

 

90. kép. Nagy Kemlék romjainak alaprajza.

A felső részen vannak a középkori vár maradványai, az alsó részen a későbbi kastélyé.

 

 

 

 

91. kép. Nagy Kemlék romjainak látképe.

 

 

92. ábra. Dubrava várának alaprajza.

 

 

93. ábra. Kapronca erődjének alaprajza.

M. Stier XVII. század közepi alaprajza után. Talán az erőd helyén állt a régi kaproncai vár.

 

 

94. ábra.  Csázma erőssége.

E későbbi építmény, már inkább az erődök felé közelített.

 

 

 

95. ábra. Szentgyörgy vár régi rajza.

Eredetije bécsi udvari könyvtár, 8607. számú „Quadraginta ichographiae..” kéziratának, 15. képe.

 

 

96. ábra. Garics vár romjainak alaprajza.

E. főkapu, G. külső vár, D-D. lakóépületek, C. ciszterna, A. lakótorony, a falaiban lévő lépcsőzettel, B. egy kisebb torony a vár leggyengébb pontjának védelmére.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Középkori várak Pozsega vármegyében

 

 

 

 

            Ebben a vármegyében viszonylag sok vár maradt fenn, különösen a vármegye hegyvidéki területein. Azonban ne feledjük el, hogy ez a vármegye jóval kisebb kiterjedésű volt a középkor folyamán: szinte a vármegye egész nyugati fele, a régebbi körösi vármegyéhez tartozott. A várai persze különböző korszakokban keletkeztek, mint a középkori várak általában, és létrejöttük is ennek a kornak a sajátosságait, valamint a tájék jellegzetességeit mutatják.

            A várak ismertetését, a vármegye északnyugati részével kezdjük, ott, ahol a római, de biztos, hogy már a rómaiak előtti időkben is jelentős kultúra fejlődött ki. A rómaiak nyomai Kreštelovác falutól, Daruvár felé (ahol római hő fürdők voltak), majd innen tovább, a Basztaji (Bastaje gore) hegység felé vezetnek.

            Szaplonca (Stupčanica) várának romjai, Veliki Basztajtól egy órányi távolságnál is messzebb vannak. Veliki Basztaj települése, római régiségek lelőhelye, melynek különlegessége az a római sírfelirat, amit a daruvári kastélyban őriznek, miután 1842-ben Basztajból, oda szállították át.

            Szaplonca kicsiny várát, egy hegyorom szűk fennsíkjára építették fel úgy, hogy már messziről látható. Ennek a fennsíknak a közepén, egy 18 méter magas és 7 méter széles öregtorony (Berchfrit) emelkedik. Ez egy nagyon gondosan kivitelezett építmény volt, bemenni, az első emeleti kapun lehetett, és a felsőbb helyiségéknek se ajtajuk se ablakuk nem volt (98. kép). A belsejében egy a falakba épített kőlépcső vezetett az első emeletről tovább a másodikra, amit a későbbiek folyamán téglával magasítottak fel. Minden szintjén, a kapu fölött csak egy-egy ablak volt. Ennek a főtoronynak a sarkait is, faragott kövekkel erősítették, köré, a későbbi időkben melléképületeket készítettek, melyek nyomai ma is megkülönböztethetőek. Ezen kívül, egy szűk folyosó mentén, még néhány kisebb helyiség is található, melyek funkcióját már nem lehet felismerni. A hegy orma délnek esett, ezért itt a várat szilárdabbra építették. A vár védelmét leginkább a rendkívüli fekvése és a hegy nehezen megközelíthetősége jelentette, ezért kellett éppen dél felé megerősíteni, mivel innen lehetett a várba a legsikeresebben bejutni (97. ábra).

            Ennek az ismeretlen várnak, nagy története van1. A középkorban, az okiratok „Soplonczanak” nevezik, és e vár közelében, két település is állt: Felső és Alsó Szaplonca. Maga a vár az első pillanatoktól kezdve, amikor is az oklevelekben megjelenik, a Tibold nemzetség kezében volt, sőt az ő birtokuk maradt akkor is, amikor Károly Róbert király elvette a Tibold nembéli Mihály fia Páltól. 1356. körül a vár tulajdonosa, Poharas Péter, Abaúj vármegye ispánja volt, 1408. körül a király kezén van. Zsigmond király, a várat, 1428-ban, feleségének, Borbálának ajándékozta, még ugyanezen évben a vár tulajdonosa Garai Miklós, Zsigmond király rokonáé, horvát báné és magyar nádoré lett, ettől kezdve Szaplonca a Garaiak birtoka volt, egészen 1481-ig, amikor is a család Garai Jóbbal kihalt, ezután a várat annak birtokaival, az alsólendvai Bánffyak hódították el, akik aztán a vár urai maradtak, egészen a török invázióig. Ferdinánd király 1527-ben, annak ellenére, hogy castrum Soproncza ekkoriban a Szápolyához hű Banffya Iván tulajdonában volt, eladományozta Török Bálintnak, de ez csak papíron maradt adományozás volt, mivel Ferdinánd király 1541-ben újból megerősítette Bánffy István minden javaiban, így Szaploncáéban és Verőcéében is. 1542-ben, Szapolnca törökök kezére esett, és ide szállásolták el a leggonoszabb török agát. Ezután a környék lakossága eltűnt, ezért a törökök Boszniából, vlachokat hurcoltak ide. Egy 1702-es összeírásban, leírták Szaplonca várának területét is, ebben az állt, hogy teljesen elromosodott, a fali csupaszok, a nagy torony tetőzet nélküli, és, hogy az itteni török helyőrség, 1688-ban, Gradiskóba futott. Akkoriban két agával, Kassummal és Muráttal, 40 nefer (katona) állomásozott itt.

            Szaplonca tulajdonosai évszázadokon át, haragos viszonyban éltek, a szomszédos vár, Dobra kutya (Dorba kuća) uraival, mely a középkorban e vidék legjelentősebb erősségei közé tartozott és ennek okán nagyon sűrűn felemlítették. Ez a vár néhány kézben, élénk központja volt ennek a valaha nagyon eleven és gazdag tájéknak. A várnak a XIV. században kellett keletkeznie, jóllehet valamivel később mint Szaplonca, először 1335-ben említették meg.

            Amíg Szaplonca várhelye már messziről látszik, addig Dobra kutyát, valódi menedékhelyként (refugium), egy hegyekkel minden oldalon körbefogott, magányos dombhátra építették, mivel egészen addig nem látszik, míg az aljába nem érünk. Ez a vár is kicsiny volt (99. ábra). A kaput E, torony védte, melyből csak egy kevés maradt fenn, innen indul körbe, az egész várat körbefogó várfal is. Az öregtornyot A, egy sziklacsúcsra építették, a bejárata az első emeleten volt, és az ablakai is csak az egyik oldalon voltak (úgy, mint a szomszédos Szaploncánál). A kaputól balra, négy helyiség romjai láthatók, a B jelzettel helyiség ellátott alatti pincének, részben még fennmaradt a boltozata is. Az öregtorony falai 1,5 méter vastagok, ám az összes többi épület kivitelezése sokkal gyöngébb minőségű és felületesebb, Szapolncáénál. Az elég szűk várudvaron egy ciszterna is található, melyet 14 méter mélységben, az élő sziklába véstek.

            Az okiratok szerint a vár királyi jószág volt, csak miután I. Lajos király letörte Kurják fia, idősebb György túl hatalmát, tűnik fel fia, György (írták Georgijnak és Gregorijnak is), mint Dobra kutya kastellánusa, ám ő már 1358-ban, Meinhard goricai és tiroli gróf, ratspurchi várát foglalhatta el. Ezután a király Dobra Kutyát, a Horvátiaknak adta oda, a boszniai Greben várukért cserébe. Dobra kutya egyik urát, Nelipich Benedeket, a közeli Basztajban, a pálosok Szt. Anna kolostorában, mint annak kegyura, temették el, 1412-ben, a templom a kolostorral máig fennmaradt és a pravoszlávok búcsúhelyeként szolgál. 1476. körül eltűntek a Nelipichek, és leszármazottjaik, a Horvátiak bírták a várat, majd Hampó Ernuszt pécsi püspök és Szengyörgyvár uráé lett, 1480 után a vár a kevendi Székelyek kezén volt, míg a törökök, 1542-ben el nem foglalták, akik itt 30 fős helyőrséget tartottak. A törökök kitakarodása után ez a vár is üresen romlásnak indult.

            A környékben voltak még egyéb várak is, az egyik Končanicánál volt és Otkopenek nevezték, a másik Puklicánál, a harmadik Batinjától nem messze. A középkori Daruvárból semmi sem maradt fenn, ám azért még ma is megfigyelhetünk római épület és erődítés maradványokat a fürdő környéki parkban2.

            Daruvártól nem messze, egy magányos hegyháton állt a bencések Szt. Ilona apátsága, mely mindenképpen erődített építmény lehetett, de csak nyomok maradtak belőle.  Helyét és milyenségét tekintve, jelentősebbek a maradványai, a bencések egy másik erődített kolostorának Bijelában3, mely mintegy két órai távolságban van, Daruvártól északkeletre. Az újabb időkben persze tovább romosodott, de a régebbi fényképek (102. kép), még elég jó állapotban mutatják ezt az ősi erődítést. A kolostort és templomát, fallal és erős, lőréses, kör alakú tornyokkal övezték, melyek elé, a könnyebben megközelíthető helyekre, nyomaiban elég jól fennmaradt, árkokat ástak (101. ábra). Ez a hatalmas és szép épületegyüttes, a Tiboldy-Zemchei család műve volt, amit az okiratokban így neveztek: monasterium Bela sive Grab, és már 1234-ben is állt. Később világiak kezére került, majd a törökök tulajdonába, a törökök kiűzése után, a pravoszlávok kezében maradt, akik a közeli Pakrácon is egy monostort építettek. A maradványok szép leírása, a XVIII. századból (1782-ből), Pillertől és Mitterpachertől maradt ránk, akik még láthatták az ősi falak festői képét.

            Bijelától valamivel délebbre fekszik Szircs (Sirč)3 települése, középkori vára épületeinek, jelentéktelen romjaival, melyek feladata azon szoros védelme volt, mely fölé felépítették. Ez is a Tiboldi-Zempcheik birtoka volt, a XIV. századtól említik, majd 1343-ban, mint possessio Zirch. Később a szentlelki Kastellánovichok tulajdona lett, de újra a Tiboldiak kezére került. Az okiratok szerint eleinte itt egy castellum állt, majd 1430-ban Kastellánovich Gáspár kapott engedélyt arra, hogy ide egy castrumot építessen. 1542-ben, ez a vár is a törökök kezére került. A törökök kiűzése után, a várat Csarnojevics Arzén kapta meg egy kis időre. A védelmi értékét ennek a kicsiny várnak leginkább a fekvése képezte: csak egy oldaláról volt megközelíthető a vár.

            Egy órai járásra Szircstől, a hegyekben található, Szolnock (Zelnjaka) várának romjai, mely szintén a Kastellánovichok tulajdona volt, és az ő birtokukban maradt is, egészen 1537-ig. A gyenge fenntartású romjaiból, egyedül csak a gondolati képét tudjuk visszaállítani ennek a várnak, mely úgy fekszik, hogy védhette a hegyen átvezető utat is.  Megközelítőleg négyszögletes volt, két toronnyal, melyek közül az egyik kör alakú, a másik négyzetes volt (103. ábra).

            A szomszédos Badljevinának4 egy várkastély volt, ám semmi sem maradt fenn belőle. 1343-ban, mint: ad metas filiorum Bagin említik meg a települést. A későbbiekben itt voltak birtokosok a litavszki Horvátok, majd a Zapolyák és a Tahyk. Ám magából várkastélyból, szorosan a Bijela patak melletti várhelyének, elegyengetett helye található meg, amit „zidinának” neveznek. Az övező falakból csak nagyon kevés maradt fenn, de valaha, a terület egyik jelentős erőssége volt. Magának a várkastélynak a négyszögletű területét sánccal övezték melyet vízzel áraszthattak el, ez előtt volt egy szabálytalan négyszögletű térség is, amit sánccal öveztek úgy, hogy egyenlő távolságban, félkör alakú  kiugrásokkal látták el. Több, mint valószínű, hogy ezt megelőzően, itt Petrovina maradványai voltak, mely a Tétény nemzetséghez tartozott, akiktől a Pekryek származtak, közölük, Pekry Miklós játszott jelentősebb szerepet, Ferdinánd király idejében. Nem az okiratok nevezték el a Pekryeket „Pakráciaknak”, mivel Pakráccal soha semmi dolguk nem volt. Már 1543-ban, összefogtak a rendek, ennek a várnak a megtartásáért.

            Egy órányi távolságra Pakráctól, Dragović falu (melyben egy kicsiny gótikus templom maradványai maradtak fenn) fölötti hegyen állnak Csáktornya  (Čaklovac) várának romjai. A vár valószínűleg a vránai priorátus jószága volt, és már 1476. előtt, mint Csáktornya említődik meg, a priorátus birtokában, míg 1523-ban, Bijela Stijena urának, Keglevich Péternek a kezében, ám utóbb a Tahy, a priorátus gubernátora, a pozsegai Kővár tulajdonosa, lett az itteni birtokos. A szerkezetével a vár azon típusú várak közé tartozott, amilyenekkel, Szaploncánál és Dobra kutyánál, már megismerkedhettünk  (104. ábra). A várig elég nehézkes feljutni, előtte délkeleti irányban, egy mező terül el, amitől a várat egy mély sánccal és egy erős fallal választották el. A keskenyebb részéből nem sok minden maradt fenn, az öregtorony a felező mentén úgy omlott le, hogy az ötszögnek a fele maradt fenn. Az ötszög éle arra a mezőre irányul , ahonnan a legkönnyebben volt megközelíthető (105. kép). Még ma is látható, hogy a várnak ebben a legerősebb részében laktak is: a középső helyiségben fennmaradtak egy kandalló maradványai és némi gótikus kori faragványok is. A torony sarkait különlegesen faragott kövekkel erősítették meg, azonban a többi épület általános kivitelezése, meglehetősen szolid volt5.

            Ezen a tájékon kétségtelenül, Pakrác6 vára volt a legjelentősebb. Ez volt a johannita lovagrend és vránai priorátus itteni, területi székhelye, abban az időben, amikor Pakrác még a dubicai vármegyéhez tartozhatott. II. Lajos király a későbbiekben, Tahy Ivánnak, mint a pakráci priorátus gubernátorának elzálogosította, Bozsjákót (Božjakovina), Gredysthyerew, nec non curiae Rasse, Zloboschyna et Thernowa in regno nostro Sclavoniae. Pakrácon, egy rövid ideig, pénzverő is működött Ebben a hatalmas és erős erődítményben székeltek a vránai priorok is, kapnei Fülöp, Albert, Cornuto Baudon és Bebek „in Puchruch vel in domo nostra Pukricsa”. 1439-ben a Thallóczy fivéreket találhatjuk itt, majd a priorátus és a Cilleiek hadvezére, Vitovác János közt kitört háborúságban, itt is esett el Thallóczy János, Belgrád megvédelmezője7. A későbbiekben a priorátusi jószágokat Zrínyi Miklós foglalta el, sőt, már 1537-ben, Pakrácot az ő tulajdonában láthatjuk. 1543-ban, Pakrác már felhagyott volt, de még ugyan ezen esztendőben a pozsonyi rendek kérték, hogy a várat megőriztessék. Ezután, egy rövid időre, újra a Zrínyiek uralkodnak felette, mint, ahogy azt egy 1559. VI. 26-ai levélben láthatjuk8. Nem sokkal ez után, Pakrác szandzsák székhely lett. Pakrácot, 1691. X. 17-én adták át, Croy császári tábornoknak, aki 40 lovat, 150 törököt és 6 ágyút zsákmányolt itt. A későbbiekben, Pakrácot, Imbsen báró bírta, az ő özvegye, 96.000 forintért, Trenk bárónak adta el. Ő utána, Pakrácot, Mária Terézia, a szlavniczai Sándor grófoknak ajándékozta, 1760-ban, az akkori alispán, daruvári Jankovich vette meg. Csernojevich Arzén, Pakrácot, eparchiátusi székhellyé tette.

            Pakrác vára mára szinte teljesen rommá vált, de még pár évvel ezelőtt is jelentős maradványai álltak, sőt 1864-ben még az alaprajzát is megcsinálták (106. ábra), akkor, amikor a település kataszteri térképét is elkészítették. Az alaprajz és a régi fényképek alapján, elég hűen be lehet mutatni az egész várat. Szabálytalan ötszögletű, erős várfal övezte, melyen kisebb és nagyobb fegyverek számára alkalmas lőréseket láthattunk, az ötszög sarkain kör alakú tornyok voltak. Ezeken a tornyokon kívül, még kettőt állítottak fel: az egyik A, mely máig fennmaradt, a főtérre néz. Ezen fönnmaradt torony mögött, volt a főtorony C, melynek megközelítőleg patkó alakja volt, ahogy azt a régi fényképeken láthatjuk (107. kép). Hogy a várat még a reneszánsz korban átépítették, arról a fennmaradt torony ablakai tájékoztatnak.

            Pakráctól nyugatra, a vármegye határán találhatók meg Megyerecse (Međurića) várának maradványai, ahol a középkor folyamán birtokosok voltak a Marótiak, a Kanizsaiak, majd 1529-ben, I. Ferdinánd király, castellum in possessione Megyerichet, Steffkovich Gergelynek és Guszich Gáspárnak adományozta. A környékén a régebbi időkben vasat is bányásztak, ezért a települést a hivatalos okiratokban „Vas megywrechynek” is nevezték.

            Délnek haladva juthatunk Fejérkő (Bijela Stijena)9 várának jelentéktelen maradványaihoz. Az egész vidék, a Száváig, valaha a johannitákhoz tartozott, illetőleg, később a vránai priorátushoz, sőt az sem lehetetlen, hogy itt csakugyan létezhetett egy apátságuk is, mivel a Szt. Mária de Bela Stena cím a mai napig fennmaradt.

            A későbbiekben Fejérkő, egy jelentős nemzetség, a Tiboldi-Zemcheiek fő székhelye volt, sőt az okiratokban gyakran a castrum nepotum Thyboldi elnevezés alatt jelent meg. Igaz, a várat másokkal is meg kellett osztaniuk, de mégis, ennek a nemzetségnek a kezén maradt, egészen a XV. század közepéig, amikor is Utószülött László, a várat, Hunyadi János gubernátornak adományozta, külön érdekessége a várnak, hogy Corvin Mátyás király Fejérkőt, Brankovich György fia Farkasnak, a szerbek Tüzes Sárkányának nevezett despotájának adományozta, aki itt is halt meg, 1485-ben. Az ő özvegye, Frangepán Borbála, a várat, grabarjai Beriszló Ferencnek adta át, később Beriszló Péter ragadta el, majd a Bánffy családé lett. A vár mára teljesen rommá lett, egyedül egy félkör alakú torony megkülönböztethető nyomai láthatók. Ám a fekvése is elegendő biztonságot nyújtott, épp ezért, a török uralom egész ideje alatt lakták és számos támadás célpontja is volt.

            Ennek a várnak a közvetlen közelében, feküdt a priorátus egy másik vára, Racessa (Rača), mely a nevét a Rašaški patakról kapta. Benkovac falutól nem messze egy ismeretlen vár romjai vannak, amit a lakosság Cogoljnak nevezett el, sőt a szomszédos Caga faluban római maradványokat is találtak, akárcsak a Fejérkő körüli vidéken mindenhol.

            Fejérkőtől nyugatra eső tájékon számos már erősség is volt, ám egy sem maradt fenn belőlük. Szombathely (Subocka) várát egy hegy csúcsára építették úgy, hogy egy kúp köré, mély sáncot készítettek, ami által jelenleg teljesen egy kráterhez hasonlít. Ez a vár is a Zemchei-Szvetáchi nemzetséghez tartozott, sőt 1471-ben kimondottan „Zombothel, Vywae, Brytwychewyna nobilium de Zemchenek” említik meg. Ujwar a mai Novska volt10, ahol két várhely is megtalálható, Roždanik falu fölött találhatók meg Borotva (Britvić) várának maradványai, mely valaha a de Verbovecz Borotvai nemzetséghez tartozott, mely családnak a fő székhelye a Köröshöz közeli, Verbőcnél (Vrbovec) volt. Itt van még egy jelentéktelen várrom van azon hegy legtetején, melynek aljában juthatunk Szombathely váráig. Bujavicánál és Kukunjecicánál két másik vár is volt, egy-egy sánccal övezett kúpon, némi kőtörmelékkel. A Száva és az Una összefolyásánál, volt Jaszenovác vára, melyről Klaić azt tartja, hogy Csubin (Čubin) várával lehetett azonos, mely a Szvetáchiakhoz tartozott. 1536-ban, említették meg, mint castrum dicti Michaelis Zempthei…Jasenovacz vocatum, amit egy bizonyos Uszref bég foglalt el. A karlócai béke után készített térképre, ennek a várnak az alaprajzát is felrajzolták: egy szabálytalan háromszög alakot öveztek sáncokkal.

            Az Ó Gradiska (Stara Gradiška) nevű erődöt 1762-ben építették fel. Ezen az ősi településen keresztül kellett a Száván átmenni, azaz a vadum Gradyschen, hogy a nem jó emlékezetű Jajce felé indulhassunk. Valaha az egész vidék a pakráci johannitákhoz tartozott, majd a vránai priorátushoz, hogy a későbbiekben a hatalma alá hajtsa ennek a birtoknak a nagyobbik részét Tahy Iván (Barabás: Zrínyi Miklós, levelek és okiratok II. 121. oldal). A karlócai béke határ kijelölési térképére, ennek a régi erődöcskének az alaprajzát is felrajzolták (108. ábra): szorosan a Száva mentén, egy két bástyás négyszöget, sáncokkal öveztek, amit a Száva vizével árasztottak el. Az erőd magját háromszögletű fallal, azokat pedig bástyákkal erősítették, ahogy azt a XVI. század végén szokták csinálni. A zágrábi országos levéltárban lévő Gradisca in Schiavonia című alaprajz, nem több kitalációnál.

            Kraljeva Velika jelenleg nyomorgó falvának, valaha volt egy jelentős erőssége, mely az okiratok szerint királyi kézben volt, majd Zsigmond király, Maróti Ivánnak és fiának, Lászlónak ajándékozta, miután a család kihalt, a vára Egervári László bán kapta meg, ő utána a Kanizsaiak uralták, akik a XVI. századig maradtak az urai. A későbbiekben a Nádasdy család tulajdonában volt, majd a Mohács mezei csata után, Frangepán Kristóf fészkelte be magát. 1544-ben a törökök kezére esett, és csak 1687-ben szabadultak meg tőlük. Lopasich a Két hős horvát férfi című művében közli Kraljeva Velika képét is, ám ez merő kitaláció.

            A Pakrácról Pozsega felé vezető útról, Kamenskánál kell Striježevica (ahol római emlékek is találhatók) felé lefordulni, hogy mellette, Kővárhoz (Kamengrad) juthassunk. Itt meglehetősen jelentős romok maradtak fenn, abból a késő középkori várból, melyet jelenleg dús erdő takar el. A belső vár, melybe a 7 torony aljába lehetett bejutni, nagyon romos, egyedül csak a helyiségek némi maradványai láthatók (110. ábra). A várnak ezt a részét, valamivel távolabb, erős fallal övezték, amit déli irányban négy félkör alakú (Schalen) toronnyal erősítettek, a keletnek eső ötödik torony, ahol a ciszternai megtalálható volt, különösen erős volt, míg a hatodik, félkör alakú torony az északi oldalon ugrott ki, ennek a fallal övezett területnek a bejárata nyugaton volt, ahol valamikor egy őrház is állt (109. ábra). Mindegyik félkör alakú tornyon, kisebb fegyvereknek való lőrések figyelhetők meg.

            A vár tulajdonosa, Treutul (nevnói Trötöl)) Miklós, egy gazdag Pozsega és Valkó vármegyei nemes volt, ám halála után, a király, Garai nádornak ítélte oda, mivel, hogy maga Treutul Miklós, ajándékozta néki. Ennek ellenére Treutul nagybátyja, Cseh (lévai Cheh) Péter ragadta magához a várat. A XV. század kezdetén, Zapolya János király bírta,  Ferdinánd király azonban, 1528-ban Hoberdanz Johannak adományozta (papíron maradt adományozás volt), ám Ferdinánd, 1535-ben, ettől visszalépve, saját jogán Tahy Ferencnek és Györgynek  adta, sőt Ferencnek ezt a birtok adományát, még 1564-ben is megerősítette, amikor a vár, már rég a törökök kezében volt. A törökök, 35 lovast és 50 gyalogost tartottak benne. Egy 1702-es összeírás, már teljesen romként említik meg. Buč községben is állt egy kicsiny erősség, mely mára teljesen eltűnt.

            Valamivel délkeletebbre fekszik Velika települése. Ezen helyiség fölött emelkednek Velika várának maradványai, amit a XV. században a Velikai és a Békeffy család bírt, sőt, miután 1435-ben, a birtokot megosztották, Velikát az alábbiak szerint is megemlítették:  …unum palacium stratum et longum, aedificiis ornatum, una turris tecturis carens ac in medio ejusdem castri quaedam domus seu camere deserte et una cisterna seu puteus” Az 1702-es összeírásban azt állítják, hogy a vár, már emberemlékezetek óta áll. Mindenképpen egy hatalmas birtoknak a székhelyének kellett lennie. Velika településén, a törökök kitakarodása után, két templom is fennmaradt, az egyik, a jelenlegi plébániatemplom, a másik valaha egy kolostorhoz tartozott, melyben, még valamiféle gótikus kori is fennmaradt.

            Az erősség nagyon alkalmatos módon helyezkedik el, a megközelítése – miután egy kőszál szegletében fekszik (112. kép) – még ma is nagyon nehézkes, az egyik oldalát, mely azon szomszédos hegy felé irányul, ahonnan a várhegy legkönnyebben megközelíthető, egy éllel látták el. A vár nagyon kicsi volt, igazából nem más, mint egy nagyobb fajta lakótorony, melyet három részre osztottak (111. ábra). A vár háromszögletes részében, szintén lakóhelyiségek voltak, itt még a kandallók nyomait is megfigyelhetjük. A középső részét nyilvánvalóan, szintén e célból alakították ki, sőt arról, hogy itt legalább két szint is volt,  a falban lévő számos nyílás tanúskodik, melyekben gerendák helyezkedtek el.

            A Pozsegától északra eső vidéken, a leginkább fennmaradt vár együttese, Kaptol vára, a hasonnevű település közepén (113. kép). A várba, melyet mély sánccal öveztek, jelenleg egy felvonóhídból átalakított épített hídon, majd egy négyzetes kaputornyon keresztül lehet bejutni. Az ettől balra eső része a várnak romos állapotban van, egy kör alakú toronnyal a sarkán, a jobbra eső részét a várnak az újabb időkben újra helyreállították. Ezt is egy kör alakú toronnyal zárták. Az északnak haladó várfalat félkör alakú toronnyal erősítették, az ellenkező végében, a XVIII. században építették fel a szép, Szt. György  templomot, mely ma raktárként szolgál. Semmi több olyan berendezés sem látható, mely valaha a vár védelmét szolgálhatta. A vár a pozsegai káptalanhoz tartozott, melynek ténye a település nevében is fennmaradt. Ha az építmény alapjait megvizsgáljuk, láthatóvá válik, hogy a vár – Csernikkel rokonságban – valamikor a török invázió előtt keletkezhetett.

            A múltban ezen a vidéken sokkal több vár volt. Vranićnál római pénzeket találtak a gyűjtők, Vetovonál római emlékeket, Treštanovcinál római épületek alapfalait és római szobrokat. Radovanciban is római téglákat ástak ki. A történelem előtti időkben is sűrűn lakott volt ez a vidék. A Kaptoltól északkeletre található Pogana gradina, Bangradac  és Gradac, nyilvánvalóan történelem előtti kolóniák lehettek. Kutyevón (Kutjevo) valaha a híres templomos lovagrend apátsága volt, ám ennek középkori állapotából semmi sem maradt fenn, de Kutyevó környékén is találhatók jellegzetes történelem előtti és római maradványok. Gradištén szintén történelem előtti maradványok találhatók, a valamikori kicsiny várból csak némi fal maradt fenn. Londžicában bronzkori maradványokat találtak, a település végétől déli irányban, e maradványokat máig kevéssé vizsgálták meg. Velikától délnyugatra, Poljanciben valaha a ferences rendnek volt egy gótikus kolostora, melyből még némi fal fennmaradt, Sztrazsemán (Stražeman) várából, ahol a későbbiekben egy szép kastélyt emeltek, csak egy rakás kő maradt.

            Így közeledünk azon ősi település felé, melyről az egész vármegye a nevét kapta, Pozsegához (Požega). A település a Pozsegai hegységnek felfelé úgy öleli körbe a várhegyet (Burgberg), hogy annak jellegzetességei alig látszanak. Mára szinte semmi sem maradt fenn ebből a várból, mivel letilolták és elplanírozták, hogy a helyén egy sétányt alakítsanak ki. A települést a várral 1227-ben említették meg, amikor is II. András király, Pozsegát, Ugrin kalocsai érseknek ajándékozta, hogy innen könnyebben viselhessen hadat a bogumilok ellen. Az nyilvánvaló, hogy itt már az ősidőktől fogva állt egy település, ám azt nem lehet kijelenteni, hogy ez vélemény bizonyítható is, mint ahogy azt sem, hogy a római Inicerum a mai Pozsegával azonosítható. A későbbiekben, 1242-től, 1273-ig, Pozsega, Mária magyar királyné kezében volt, az utolsó Árpád házi édesanyja, Morosini Tomasina is gyakran tartózkodott Pozsegán, aki innen okleveleket is adott ki. A XIV. század elejétől, a pozsegai ispáni címet, a Frangepánok viselték. Erzsébet királynő, Mária leányával, in Posegavara, ubi erat curia reginalis, tartózkodott, még Zsigmond irály is adott ki okleveleket Pozsegán. Horváti Farkas fia  Hervoja háborúsága Zsigmonddal úgy záródott, hogy Hervoja a háláig (1416.) megtarthatta Pozsegát. Ez után, 1423-ban, Pozsegát a Tamási (Vajdafy) familia birtokolta, majd 1445-től Pozsegát, a főnemesi Héderváry családnak ítélték oda, ám ezt úgy tették meg, hogy míg a vár az ő tulajdonukban volt, maga a település és környéke, a Dessewffy család kezére került, akik aztán 6.000 forintért eladták a Héderváryaknak, a közeli rudinai apátság feletti patrónusi jogokat és az ottani birtokokat. Miután Héderváry Ference elvesztette Nándorfehérvárt, Ferdinánd király Pozsegát, Johann Hoberdancz de Zalathnoknak adományozta (1528.). Pár évvel ezután (1536) Pozsega a törökök kezére esett. Feltehetően az Újlakiaknak is volt némi joguk Pozsegára, mivel Újlaki Lőrinc leánya, Ferdinánd királytól, 1550-ben megerősítést kapott Pozsega várára is11.

            A pozsegai erőd, 1702-ben még kijavításra került, sőt 1751-ben, helyőrség is volt benne. 1770-ben az erődben felülvizsgálatot kellett tartani, sőt erről a szemléről egy leírás is készült (Kempf: Pozsega 371.), ami lehetőséget ad, hogy a várról némi képet alkothassunk. Ám a későbbiekben is készült két alaprajz e régi várról, az egyik a karslruhei hadi levéltárban

van (114. ábra), a másik a zágrábi Országos levéltárban, melyek alapján, most is meglehetősen pontos elképzelésünk lehet a várról. A háromszögletű alsó várban volt a bejárat és egy őrhely, innen egy fából készített létrán lehetett a felsőbb szintekre jutni, ahol déli irányban, egy 100 katonának alkalmas, kétszintes kaszárnya volt. Ennek az építménynek a végében volt egy kör alakú torony, míg a felső vár közepében egy betömedékelt kút, mely magának Pozsega településének a szintje alá nyúlt. A felső vár nyugat felé eső felezőjétől, az egyik várfal, a település Kő kapujának irányába haladt lefelé, ez a várfal máig fennmaradt. Ez a vár, mindig és mindenben egy igazi középkori vár volt, rokonságban más, Pozsega környékbelivel, különösen a Viškovac falu fölöttivel. A Lopašić, a Két hős horvát (Dva hrv. junaka) című művében közölt kép, semmiben sem egyezik meg a vár valóságos állapotával, de a zágrábi Országos levéltárban őrzött, Possega in Schiavonia elnevezésű alaprajz sem több kitalációnál.

           Visszafordulva nyugatnak, Kamenska felé, Orljavac falunál, egy téglából épített kicsiny vár maradványai találhatók, de múltjáról semmi emlék sincs. A hegyeken átkelve, még egy nagyobb, ismeretlen várhelyet találhatunk.

           Régebben a Pozsegai síkságot, várak és erősségek koszorúja fogta körül, melyek közül néhány elég jó állapotban maradt fenn. Orljavac közvetlen közelében lévő Čečavac falunál, azon ősi rudinai bencés apátság kövei találhatók meg, melyet 1210-től a török időkig említettek meg12.

       Pár évvel ez előtt, a terület tulajdonosa, dr. Reiner adott utasítást arra, hogy a falait kiássák és, hogy a kitűnően fennmaradt falfestményeket és kőtöredékeket kiválogassák. Ezen kőtöredékek között találtak néhány szépen faragott részletezésű és feliratos követ is, és néhány olyant is, melyekbe lőréseket véstek, kisebb lőfegyverek számára: ebből nyilvánvaló, hogy ezt a kolostort is megerődítették. Az építészeti nyomok, azt mutatják, hogy kora gótikus kori volt. Néhány részletét egy Čečavac közeli templom építéséhez is felhasználtak, ahol pár évvel ezelőtt, még római síremlékeket is találtak.

           Valamivel délebbre fekszenek Podvrško várának maradványai13. Ezt a helyet, már 1264-ben megemlítették, majd mint, curia Podvarsa 1413-ban, amikor is de Thomassi Iván vette meg. 1443-ban, Héderváry Lőrinc, budai káptalant és fiát Imrét vezették a birtok tulajdonjogába, ami ellen még 1453-ban is tiltakoztak a megelőző tulajdonosai, a Lorántfyak. 1521-ben, Héderváry Ferenc, 3.000 forintért elzálogosította Keglevich Péternek, de miután Héderváry elveszítette Nándorfehérvárt, büntetésből a király elvette tőle Podvrškot és engedélyt adott arra, hogy Mersich Simeont vezessék a birtok és a vár tulajdonába.

           A váracska egy hegy aljában helyezkedik el, az alaprajzát alig lehet kivenni, annak ellenére, hogy egy kör alakú tornya fönnmaradt (115. kép). Ennek ellenére meglehet, hogy a vár hasonlíthatott a Kaptolban és Csernikben találhatókhoz.

           Csernik (Cernik)14 vára valamivel délebbre fekszik, annak ellenére, hogy átépítették, az alapjait, általánosságban mégis a mai napi megtartotta. A települést a középkorban elég gyakran megemlítették és a Dessewffyek tulajdonában volt, akik a mai napig viselik a de Cserneki nemesi előnevet. A vár azon a síkságon fekszik, ahonnan Pozsegából, a Száva irányába lehet kijutni. Csernikben székelt az a legharciasabb aga, aki a települést önálló szandzsákká kiáltotta ki. 1595-ben Herberstein és Lenkovich elfoglalta a cserniki várat, ám végleg csak akkor szabadult fel a török elnyomás alól, amikor a törökök vereséget szenvedtek Bécsnél. Ám addig is német tábornokok dúlták Cserniket, akik közül a legismertebb Caprara volt. A XVIII. században a várat jelentősen átépítették, ám az alapjai általánosságban megmaradtak: négyszögletes erősség volt, a sarkain négy toronnyal. A barokk kapuzat felett a Markovich familia címere van, olyan amilyen Zágrábban is látható volt15.

           Cserniktől nyugatra, Šagovina településénél, némi falai találhatók, a hasonnevű várnak, melyet oly módon építettek fel, ahogy Szombathely (Subocka), Borotva (Britvić), stb. várai épültek meg. Egy elegyengetett területű hegy csúcsára ültették a várat, mely köré mély sáncot készítettek. A vár Drezsniki András (Drežnički Andrij) tulajdona volt, lehetséges, hogy amikor vétkei miatt elveszette „finitimae arcis Zwechan”, Ferdinánd király Šagovinát is elvette tőle, és 1527-ben, giletinci Osztrozsich Miklósnak adta (Országos levéltári közlöny VII. 191.). A törökök miután elfoglalták ezt a kicsiny várat, 1537-ben újra kijavítatták.

           Cserniktől keletre, a hegyekben látható Gracsanica (Gračanica) várának romjai. Az okiratokban hiába keresünk róla valamit is, ami ennek a várnak a múltjára rávilágítana. Ezt a  kicsiny várat oly kitűnően helyezték el, hogy belőle pont a Szávára lehetett látni az árterével együtt, de megfigyelhető volt innen a Pozsegából kivezető  főút egész vidéke is. A hegy csúcsán létrehozott várat sáncokkal övezték. Kör alakúra építették, amit egy harántfallal ketté osztottak (117. ábra). A vár egyik és a másik részét is átépítették, ahogy azt a gerendafészkek tanúsítják. Az övező fal nyugati falába egy kör alakú tornyot építettek be, mely egyben bejárat is volt. A kapuja előtt egy felvonóhíd volt, melynek keretezése, ahova a felemelt híd belesimult, ma is látható (118. kép). A tornyot oly módon alakították ki, hogy az volt a vár fő lakóépülete.

           Dolac falu fölött, az un. török vár maradványai maradtak fenn. Itt elég sok tárgyat találtak a római és a kora középkori időkből, melyeket Arneth közölt le16, a művének 210-220. oldalán. Voltak itt gyűrűk, fibula töredékek, fülbevalók, stb. A középkorban Dolac, az eltűnt orlajavai erődnek volt alárendelve. Némi kevéske falai maradtak fenn (120. kép), melyek azt mutatják, hogy az erősség nagyon kicsiny volt, és lakóépületként szolgált, egészen a késői időkig (119. ábra). Az is lehetséges, hogy Dolac valójában, a Pozsega vármegyei Brestovcz castrumnak alárendelt castrumok között található meg, amiben, 1525-ben, II. Lajos megerősítette Dessewffy Ferencet, „castrum Brewsthowcz, alio nomine Eleskew17.

           Dolactól keletre található Vrhovac vára. Annyi még fennmaradt belőle, hogy elegendő lehet az alaprajzának az elkészítéséhez (122. ábra). A vár négyszögletű volt, csak a homlokzati oldal falai (F –nél) hiányoznak. A várfalba építették bele az E, kör alakú tornyot úgy, hogy csak alig ugrik ki a falból. Ám a várba, az A, külső váron keresztül lehetet bemenni, ahol mindent megtettek azért, hogy megnehezítsék a hívatlan vendégek bejutását. 1444-től, 1500-ig, Vrhovacot a pozsegai vár alárendeltjei között említették meg.

           Viškovac falutól nem messze is, található egy erősség romjai, melyet olyan kitűnő anyagból emeltek fel, hogy elég jó állapotban maradt fenn (123. ábra). A várat ovális alakúra építették, egy kicsiny, négyszögletes kapuudvaron át lehetett bemenni a belső várba, ahol a lakóépületek voltak. A vele szembeni oldalon egy kör alakú torony, egy igazi középkori berfrit volt, melybe az első emeleti bejáraton át lehetett bemenni. Ezt a tornyot oly módon építették fel, hogy közte és az övező fal között mindössze annyi hely maradt, hogy csak egy ember csúszhatott át rajta. Ahogy az eddigi ismertetésekből látható, kör alakú tornyok alkották a legfőbb elemét, Pozsega, Gračanica, Vrhovac és Viškovac várainak.

           Pleternicában ma is áll egy kastély a Trenkek korából, de a régi várából semmi sem maradt fenn. Valaha itt voltak birtokosok a Pleternikiek és a Törökiek. 1470-ben, Mátyás király, a vármegyében lévő összes tulajdonát elvette, Szt. Miklósi Pleterniki Ivántól és bátyjától István, macsói bántól. A pleternicai templom jelenleg is Szt. Miklósnak van felszentelve. A későbbiekben, ennek a várnak is a Beriszlók lettek a birtokosai. Az innen nem messze lévő Frkljevciben is állt egy erősség, melyről az 1471-es, Corpus juris, 39. tv. cikkelye is beszél, amelyben az áll, hogy Mátyás király elzálogosította és, hogy „idem quod castella infrascripta Knesjevec (talán Knézsich?) et Farklevec in comitatu posegano Blasii Huszar sub nota infidelitatis infra viginti quinque dieru spatio a die datorum huius decreti computando distrahantur et penitus aboleantur”.

           Azon kívül, hogy voltak várak Bzenicénél, Ratkovicánál, Bučjenél és Slatinik fölött, többet nem tudunk róluk, de kétségtelen, hogy volt egy vár Drenovacon is, amit már 1230-ban megemlítettek: „castrum regis de Posoga Dornoch vocatum iuxta fluw. Orioa”, ami a későbbiekben a Bánffyak tulajdonában volt. Manapság itt egy középkori, gótikus templom (történelem előtti korok talaján) található (121. kép), mely szentélyének visszabontott boltozata fölé, egy két szintes tornyot építettek a védelem számára. Brodski Stupnik településétől nem messze, Lužanski Cigleniknél és Malinonál is láthatók némi vármaradványok18, ahol történelem előtti régiségeket is találtak. Kobašnál, szintén volt egy várkastély, ahogy azt Georgiceo is megerősítette 1620-ban (Starina XVII. 148.): Kubas a un Castelletto dishabitati che fuori ha da cento case et altretante persone. A közelében, máig fennmaradt egy kicsiny gótikus kolostor templom, ám kétségtelenül nem lehet megállapítani, hogy melyik rendhez tartozhatott. Az erőd leírásában, melyet 1536-ban foglalt el a török, a hetedik helyen, a Kobach nevet olvashatjuk, mint alio nomine Gyleth Kastel19. A vár a Beriszlók tulajdonában volt, legalább is egy ideig.

           Innen fölfelé fordulva még rápillantunk az Orljavac folyótól nyugatra eső részekre is, ahol Tisovachoz juthatunk, amitől nem messze, azt a Zápolya várat említették meg, amely régen, Zápolya János szülőhelye volt és, mely környéknek, Istvánffy szerint (XI. 115.), Szulimán nem engedélyezte a további pusztítását, miután a török seregek elértek Zápolyáig. Petrovo selo fölötti Oštri Vrhon, római régiségeket találtak, Mačkovacon, Dolinán, Sičen, prehisztorikus maradványokra leltek. Vrbovan egy erődítmény maradványai találhatók, amit, 1339-től, S. Cimbe, majd később, a Garaiak tulajdonában említettek meg.

           A Száva mentén Bródig haladva, először az ősi boszniai átkelőhöz, Dubočachoz érhetünk, ahol egy kisebb erődítmény volt, ami 1536-ban esett a törökök kezére. Kanižan prehisztorikus tárgyakat leletek, ahogy Bródban20, és közvetlen környékén is. Bródban már a rómaiak előtti időkben is fontos átkelőhelynek kellett lennie a Száván át; a Bród előtti szigetecske, tette könnyebbé ezt az átjárást. A rómaiak, már találtak itt egy települést, sőt a rómaiak előtti, ősi elnevezése, Marsonia is fennmaradt, a közeli Mrsunje patak nevében. A szigetecskén, melyre hídoszlopokat ültettek, római pénzeket találtak. Bród a középkorban, a grabarjai Beriszlók tulajdonában volt, akikhez a török invázió előtt, az egész vidék tartozott. Egy 1536-os okiratban, amit Ivić is leközöl (id. mű. 162. old.) az áll, hogy: „Ex litteris episcopi zagr. habetur, Turcos post edificationem castelli Kobas ad ripas flumini Savi et expugnationem castelli de Brod in quo 1500 homines in presidii reliquisse dicintur” Azon várak közül, melyeket a török, 1536-ban elfoglalt, Bródot a negyedik (harmadik!) helyen említették meg, mint Bród – a despotáé.

           Ez a despota, Beriszló István volt21!

           A mai romokban lévő bródi erődöt, a XVIII. században építették fel, ugyanazon a helyen, ahol már azelőtt is állt egy erősség. Mi itt, bemutatjuk ennek a kicsiny erődnek az alaprajzát, melyet az 1700-as, a karlócai békéhez készített térképre rajzoltak fel (124. ábra), amiből látható, hogy az erődítés, valóban még a törökök előtti korokból származott. Négyszögletű volt, melynek két sarkán kör alakú tornyok voltak, míg az északnyugati sarkán, egy kisebb bástya ugrott ki. Ez az erősség éppen a Szávában lévő szigetecske előtt feküdt, és sáncokkal volt övezve, és egy kicsivel távolabb folyt a Mrsunja patak a Szávába. Maga a bródi település is meg volt erősítve: a bástyás falak, három oldalról övezték a települést, míg a Száva  felöl nem volt megerősítve. Ezekben a falakban, három kapu volt.

           A Podcrkavlje körüli vidéken, ahol ma is a Gradina név utal egy eltűnt erősségre, még mindig fönnmaradt az emléke a Beriszlók itteni tevékenységének. A Podcrkavlje feletti Szt. Benedek templomot sajnos az újabb időkben elbontották, Glogovicánál viszont fennmaradt a Szt. István kápolna és egy kicsivel odébb a Szt. Péter kápolna. Ezek kisebb gótikus templomocskák. A Petnje patak felett maradtak fenn, Petnje várának némi falai. A birtokot 1282-ben, mint possessio Pethna cum turrisive castro, említik meg, később a Velikaiak és Békeffyek kezén találhatjuk, még később a Beriszlók tulajdona, talán haszonbérletként. Keleten volt még egy erősség, Garčin, mely a bosnyák püspökhöz tartozott. A települése pedig a valkói vármegyéhez tartozott. Lehetséges, hogy maga a vár sohasem volt a mai település területén, hanem valamivel távolabb a hegyekben, ott, ahol a térképek, Gardun várat tüntetik fel, és ahol ma csak egy várhely található.

           A pozsegai vármegyében voltak más, olyan várak is, melyek pontos helyét sem lehet megállapítani. 1442-től, említették meg castellum Gradachot, amit a Pákosi familia birtokolt, annak ellenére, hogy ez a jószág, a Pleternicaiak tulajdonában volt, nem fogunk tévúton haladni, ha elfogadjuk azt, hogy ez a Gradac ott volt, ahol ma, Pleternicától kicsit távolabb lévő, hasonnevű település található. Hogy hol volt, a Beriszlók tulajdonában lévő, Óvár (Starigrad), már nem lehet megállapítani, Csánki az okiratok alapján úgy gondolja, hogy valahol Bród környékén kell keresni. Ugyan ilyen nehéz megállapítani azt is, hogy állt Orljava erődje, amit már 1290-ben megemlítettek, mint possessio Oryva cum castro suo. Az okiratok szerint a Treutul-Cheh familia kezén volt, a továbbiakban, azonban gyorsan változtak az ura. Annak ellenére, hogy tudjuk róla, hogy különböző időkben, további erősségek is voltak az alárendeltségében (Csánki: Mo. Tört. földrajza II. 445. oldal), de e mű szerint még a nevét is elvesztette, sőt a nevének még a mai állapotát sem lehet azonosítani. Talán valami segítséget nyújt a vár megkeresésében, I. Ferdinándnak az, az adománylevele (1560-ból), amit a Paksy familia kapott: Gradac, Šagovina, Orja vár és Csukancz. Sőt, egy XVII. század végi okirat alapján láthatjuk, hogy a Paksyak, még mindig a sajátjuknak tekintették Gradac erődjét, Orjavica falvát, Szt. Miklós városát (Pleternica) és Csuckans várát. Lehetséges, hogy ez a vár a mai Orijovac települése fölött volt, ahol valóban található egy várhely. A Pozsegától keletre lévő Blacko település templománál, Luka Ilić, valamiféle erősség maradványait látta, sőt, amit le is rajzolt. Hogy ez valóban egy erősség volt e, azt nem tudhatjuk. A XV. században Terbus castellumát is a Velikaiak és a Békeffyek kezében említették meg, az okiratok alapján úgy ítéljük meg, hogy ez a vár, a Sapne település feletti Trbošnjak hegyen volt megtalálható (Csánki: Mo. Tört. földrajza II. 939. oldal).

           Tekintsünk át még egyszer mindazt, amire a pozsegai vármegyében felfigyelhettünk, és megláthatjuk, hogy itt már a prehisztorikus időktől kezdve, mindig és mindenütt volt lakosság, majd a római korban itt jelentős települések is emelkedtek, sőt a római kultúra nyomait számos településen is megfigyelhetjük. Az egész középkor folyamán, ebben a vármegyében pezsgő élet volt. Pozsega vára, magának a királynőnek a tulajdonában volt. Zápolya János király, Kővárat (Kamengrad) bírta, a nagyobb lovagrendeknek is voltak itt birtokaik: Kutyevó a templomosok kezén volt, a Gradiskától, Pakrácig terjedő vidék egésze, a johanniták tulajdonában volt, majd később a vránai priorátusé. A bencéseknek, három jelentősebb kolostoruk is volt itt. A Bród környéki egész vidék, a Beriszló család kezében volt, akik egészen, a török uralom alá estéig megtartották. Úgy különben az itteni várak tulajdonosai zömében idegenek voltak, még egyedül a szentlelki (Sv. Duh, ma Dežanovac) Kastellánovichok, a Thyboldiak, akiket a későbbiekben Zempcheieknek, majd végül a Szvetáchiak neveztek, tekinthetők honi nemeseknek, akik a név változásaikban, már az őslakossághoz közeledtek.

           Az alakjuk (és keletkezésük idejük) szerint ebben a vármegyében a középkori várak szinte minden típusa megtalálható. Az itteni váraknak a legrégebbi formáját azok képviselik, melyeknek még volt, négyzetes, vagy ötszögletes lakótornya (berfrit) úgy, mint: Csáktornya (Čaklovac), Szaplonca (Stupčanica), Dobra kutya. A későbbi időkben keletkezett Pakrác és Kővár (Kamengrad), valamint más, kisebb középkori várak úgy, mint: Gračanica, Viškovac és Vrhovac. A legkésőbbi idők vár típusai Kaptol és Csernik lettek, melyek másféle építésűek, mivel síkvidéken fekszenek. Más vidékeken a régi várak aljában, a későbbiekben kastélyokat emeltek, ám itt csak kivételes esetben tettek így, lehet, hogy azért mert a százötven éves török uralom megváltoztatta errefelé az élet folyását. Ennek ellenére itt is keletkezett egy szép kastély Sztrázsemanban (Stražeman), mely a hasonnevű tágas birtok központja volt, csak maga a vára tűnt el teljesen.

       

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek a középkori várak Pozsega vármegyében fejezethez

 

1.            Csánki: Körösmegye a XV. században, Bp. Szabo: Horvát régészeti társaság közleményei, XI. 40. oldal. Klaić: A Szvetich (Svetački) nemzetség, különösen a 15. oldalon.

2.            Szabó: Dobra kutya, Horvát régészeti társaság közleményei, X. 33. oldal.

3.            Szabó: Három bencés apátság a pozsegai vármegyében, Horvát régészeti társaság közleményei, IX. 201. oldal. Horvát régészeti társaság közleményei, XI. 51. oldal.

4.            Horvát régészeti társaság közleményei, XI. 53. oldal.

5.            A közeli Brusnik faluban találtak egy római síremléket, amit a zágrábi, horvát régészeti múzeumba szállítottak át.

6.            Horvát régészeti társaság közleményei, XI. 55. oldal.

7.            Krones: Die Chronik der Grafen von Cilli, Graz, 83.

8.            Barabás: Cod. Zrínyi, I. 513. oldal.

9.            Csánki: Körösmegye a XV. században, Laszowski: Prosvjeat, 1898. Klaić: A Szvetáchi nemzetség, Zagreb, 1913.

10.         Lásd Šišić: Országgyűlési határozatok II. 274. oldal. Ebben Zemchei Kristóf úgy véli, hogy miután nem tudja a várait megőrizni, ezért különösen Borotvát és Apparovácot,  mivel ezek fából készültek, fel kell gyújtani, ám Szombathelyt és Szenchewywart (=Novszka) is, annak ellenére, hogy bár épített várak és nem lehet őket teljesen megsemmisíteni. Zombathel Wywart és Brytwychewinat, azon várak között említették meg 1537-ben, melyeket meg kell erősíteni.

11.         Kepmf: Pozsega

12.         Horvát régészeti társaság közleményei, IX. 201. oldal.

13.         Csánki: Körösmegye.

14.         A karlsruhei hadi levéltárban található alaprajzot, talán rögtön Szlavónia visszafoglalása után készíthették, melyre fölrajtolták Csernik várát is, eszerint az övező árkot egy másik, nagyobb sánccal vették körbe. Ez a második erődítési vonal a vár helyétől messzebb, földsáncokkal és bástyákal készült.

15.         A cserniki tájékon vannak a rómaiak előtti korokból is leletek:az Új Gradiskó feletti Szlávcsi hegyen egy nagyobb neolitikus telepet találtak

16.         Arneth: Die Antiken Gold- und Silber Monumente d. k. k. Münz- und Antiken Cabinets, 1821. Hampel: A régebbi középkor, I.

17.         Thallóczy-Horváth: Alsó szlavóniai okmánytár, 291. oldal.

18.         1818-ban egy bizonyos Ferich nevű határőrvidéki katona, Malinoban talált egy arany „koronát”, amit Bécsben akart eladni, ahol is, beolvasztva 900 forintot adtak érte. Ez egy prehisztorikus ékszer volt. Lásd még: Gundrum írását, a Prosvjeta (Felvilágosodás) folyóirat 1905-ös, 21. és 22. számában.

19.         Ivić: Spomenici Srba u Ug; Hrv. i Slav. N. S. 1910. 163. (Szerb emlékek a Magyar királyságban, Horvátországban és Szlavóniában, Újvidék, 1910. 163. oldal.)

20.         Lešić: D. Entstehen d. Militärgrenze u. d. Gesch. d. Stadt u. Festung Brod a/S. Zagr. 1914.

21.         A Beriszlók, Borich bán leszármazottjai voltak, az okiratok szerint az egész vidék az ő tulajdonukban volt, mint „comes de Dobor” (mint például Beriszlói Péter egy 1516-os oklevélben – Starine, V. 168. oldal.) Már Mesich is helyesen figyelt fel arra, hogy ez nem vonatkozhatott a boszniai Doborra. Egy 1470-es okiratban (Starine V. 118. oldal) fel is sorolják a Beriszlók birtokait az alábbi sorrendben: Brod, Thomycza, Dobochacz, Kopas, *Ozonychky, *Mozuchky, Dobor, *Boroschyan, Darnocz, Komoricza, Owari Zwyna, Hrwsewa, Paka, Zalathnok, Dobowyk, Hrwstycza, Libuguschy, Zenth Laczlo, Herman, Lyzko, Zarwas et Petrocz in de Walko et Posega comitatibus aliisque. Áttekintve ezeket a helységeket láthatjuk, hogy a Beriszlók birtokai Bród környékén és az Orljava folyó mentén voltak megtalálhatók. Boroschyan, amit már 1282-ben megemlítettek, mint terra Burstian, egy Bród közeli birtok volt, melynek egy része Orjava várához tartozott, a másik része Óvárhoz (Starigrad), amit biztos, hogy e felsorolásba helyezhetünk. Ezen a tájékon kellett lennie Dobornak is, lehet, hogy Podcrkavlje felé (Csánki: Magyarország földrajza II. 401. oldal.). A későbbiekben, a Beriszlók a szerbek despotái lettek (miután Brankovics Farkas özvegye, másodszor Beriszlói Ferenchez ment férjhez), akik a birtokaikat, egészen a törökök támadásáig megtartották. Az ebben az okiratban foglalt erődítéseket, melyeket már Ivić is leközölt (idézett műve, 163. oldal), mi is idézzük:

Arky             - a despotáké

Vywar           - a despotáké

Brod              - a despotáké

Garchyn        - a despotáké

Wynycz        - a despotáké

Pethnyewar   - a despotáké, et nobilium communis

Plethernycze  - a despotáké

                    Ezek a helységek ma is ismertek, mint: Jarak (Árki), Novigrad (Újvár), Garčin (Garcsin), Vinica, nyilvánvalóan a mai Podvinjemmel lehet azonos, Petnja (Petnyevár) és Pleternica (Szt. Miklós falva). A Slatinik fölötti romok talán a Beriszlók erősségének maradványai lehetnek. A Zwyna névből később Svinjar lett, majd a mai Davor, ahol az a várkastély álhatott, amit Redemlyének neveztek, és 1536-ban Móré Lászlóhoz tartozott.

22.   Thallóczy-Horváth: Alsó szlavóniai okmánytár, 304. oldal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A középkori várak Pozsega vármegyében fejezet képanyaga

 

 

97. ábra.  Szaplonca romjainak alaprajza.

1.      lakótorony, 7-10. lakóépületek.

 

 

98. kép. A Daruvártól nem messze lévő Veliki Bastaj melletti Szaplonca romjai.

 

99. ábra. Dobra kutya romjainak alaprajza.

Jobbra A. lakótorony, B. C. D. lakóépületek, F. ciszterna, E. kaputorony.

 

 

100. kép. A szlavóniai Daruvár közeli Dobra kutya romjai.

Jobbról a lakótorony maradványai vannak.

 

 

 

101. ábra. Bijela erődített kolostor romjainak alaprajza.

 

 

102. kép. Bijela erődített kolostorának romjai.

 

 

 

 

 

 

 

103. ábra. A Szircs (Sirač) közeli Szolnock (Željnjak) vár romjainak alaprajza.

 

 

 

 

 

 

104. ábra. A Pozsega vármegyei Csáktornya (Čaklovac) várának alaprajza.

 

105. kép. A csáktornyai vár lakótornya, melynek ötszögletű éle a legkönnyebben megközelíthető oldal felé néz.

 

 

106. ábra. Pakrác várának alaprajza, még abból az időből, amikor a vár egyben volt. Ma csak az A. torony, a B. tornyocska, valamint némi várfalak állnak belőle.

 

107. kép. Pakrác várának képe, még abból az időből, amikor állt a lakótornya.

 

108. ábra. Gradiska alaprajza.

Weigel 1700-as térképéről.

 

 

 

109. ábra. Kővár romjainak alaprajza.

I.                    belső vár, II. a várfallal és 6 félkör alakú toronnyal övezett külső vár. 6. ciszterna.

 

 

110. ábra. A szlavóniai Kővár.

E. Kramberger igazgató úr rajza 1878-ból.

 

111. ábra. A Pozsega városától nem messze lévő Velika várának alaprajza.

Az éle a várható támadás irányába fordul.

 

 

112. kép. A Pozsega vármegyei Velika várának romjai.

 

 

113. ábra. A kaptoli öreg vár.

 

114. ábra. Pozsega várának alaprajza.

Eredetije a karlsruhei levéltárban. Balról, a külső várból egy létrán lehetett a felső várba jutni, amelynek jobb oldalán volt a kör alakú lakótorony.

 

 

115. kép. Podvrško (Pozsega vármegyében).

Az Ó vár utolsó maradványai.

 

116. kép. Csernik várkastélya (Pozsega vármegyében),

amit a régi várból építettek át.

 

117. ábra. Gracsanica alaprajza (ez a vár Pozsega vármegyében van).

 

 

118. kép. A Pozsega vármegyei Cserniktől nem messze lévő, Gracsanica várának kaputornya.

 

119. ábra. Dolac vár (un. Török vár) romjainak alaprajza.

 

120. kép. Dolac várának maradványai.

 

 

121. kép. A Pozsega vármegyei Drenovac erődített temploma.

A szentély fölé egy lőréses tornyot emeltek.

 

 

 

122. ábra. Vrhovec (Hegyesd) várának alaprajza.

A főbejárat az A-nál volt, E. lakótorony, a várfalba falazva.

 

 

123. ábra. A Pozsega vármegyei Viškovac (Magasvár) vár maradványainak alaprajza.

Jobbra, közvetlenül a várfal mellett volt a kör alakú lakótorony.

124.ábra. Bród erődjének és városának falai.

 Weigel 1700-as térképe után.

 

 

Középkori várak Verőce vármegyében

 

 

            Ebben a síkvidéki és gazdag vármegyében, valahogy nem sok középkori vár maradt fenn: a kultúra itt annyira megtört, hogy szinte teljesen eltűnt. Ez a természeti gazdagság lehetet az oka annak, hogy már a rómaiak előtti korokban is sűrűn lakott volt ez a vidék:  ennek nyomaira leletek, amit a mélyből előkerült bizonyítékok is világosan tanúsítanak, Marjanciban, Valpón, a leletekben gazdag Bizovácon (80. darabos),  Szatnicában (Satnica), Szamatovciban (Samatovci), Csépén (Čepin), Budinciban, Garában (Gorjinci), Diakóváron (Đakovo), Bijelo brdon, Dállyán (Dalja), és Verőcén (Virovitica), Felső Mihojlácon (Gornji Mihojlac), Miklósin (Mikleuš), Nekcsén (Našice), hogy másokat ne is említsünk. Tekintélyes leleteket találtak a római korból, Diakóvárnál, Eszéken, Tényén (Tenja), Bijelobrdon, Dállyán, Szatnicán, Podgajciban (miljokaz - oltárkövet). A római utak is itt haladtak át, főként a Dráva mellett, le Eszékig, majd tovább, Dállya felé. A középkorban aztán, újra gyakrabban emlegették ezeket a vidékeket.

            A mai Špišić Bukovican, a középkori okiratokban Bakván, semmi sem maradt fenn a középkori várból. Verőce (Virovitica) régtől fogva a legjelentősebb település a vármegyében, mely a nevét is róla kapta, sőt már 1243-ban szabadságjogokat kapott IV. Béla királytól, de még azt az oklevelet is itt adták, melyben Zágráb ugyanolyan szabadságjogokat kapott. Verőce (Wereuche) városának pontos határait abban az 1248-as oklevélben jelölték ki, melyben Mária királynő megerősítette Verőce szabadságjogait1. Már korán, 1280-ban megemlítik a ferencesek verőcei kolostorát is. 1290-ben, már a dominikánusok is a városban találhatók. A törökök betörése előtt, a vár, az alsólendvai Bánffy Iván kezében volt, ám tekintettel arra, hogy ő Zápolya János hűségén volt, Ferdinánd, 1527-ben elvette tőle és Anna királynénak adományozta. Azonban, 1541-ben Ferdinánd mégis csak megerősíti Bánffy Istvánt minden birtokában, melyek között Verőce és a Pozsega vármegyei Szaplonca is ott található (Orsz. levéltár közleményei, VII. 184. és 259. oldal). A verőcei vár ott volt megtalálható, ahol azt a kastély találni, amit a Pejácsevich grófok emeltettek, és még ma is valamennyire kivehető ez az un. „Wasserburg” Mi is megtudhatunk valamit abból a rajzból, mely abban az időben ábrázolja a várat, amikor Leslie tábornok elfoglalta a töröktől.  Egy bástyás fallal volt körbefogva, a sarkokon négy tornyokkal. Ez az erősség, ami magában a városban volt, egy körbeárkolt, paliszáddal ellátott kicsiny építmény volt. A bejárata különösen meg volt erősítve, egy felvonóhíddal ellátott híd vezetet a széles árkon keresztül, mely mindig vízzel volt elárasztva. A karlsruhei hadilevéltárban őriznek egy képet Leslie ostromáról (125. kép), ám ez nem több, mint merő kitaláció. Ahogy az is, mely a győzelem örömteli pillanataiban készült, de bizonyíthatóan, a német Flugblatté is, mely ugyan ezt az eseményt rögzíti2. A vár 1532-től, 1684-ig volt a törökök birtokában: ugyanis a vár parancsnoka, Brodarich, nem tudta megvédeni a törököktől. A visszafoglalás után, a várat Pejácsevich gróf vette meg, aki 1800-tól, 1804-ig, egy új kastély építetett a helyére3, amit aztán 1841-ben eladott, Schaumburg-Lippe hercegnek, a jelenlegi tulajdonosai a Draskovich grófok.

            Északkeletre Verőcétől, két olyan jelentős középkori település is volt, melyek mára elpusztult falvak lette. Vaska (Vaška) valaha a zágrábi püspök birtoka volt, amit már 1193-ban megemlítettek. Ennek a településnek birtoklásáért gyakran ádáz harcok dúltak. Novaki, valaha egy megyei székhely volt. Egy 1255. III. 30-ai oklevél azt állítja, hogy novákit, a Kán nembéli Gyula, valaha a templomosoknak adományozta, de most IV. Béla odaadományozta az egész megyét, hívének, Prijezdi bánnak, ám az a része, amit a templomosoknak ajándékoztak, kiesett a törvénykezése alól4. Szopjétől (Sopje) nem messze, szintén volt egy várkastély, Rachkus Iván és Bethlen (Beglin) Márton tulajdonában, akiket (1463-ban) szopjaiaknak is neveztek, ám ebből sem maradt fenn semmi. A Miklósihoz (Mikleuš) közeli vidéken, még a XIX. század második felében is megtalálhatók voltak egy vár maradványai (a katonai térképek a jelzetet, Ruine Zrínyi jegyzettel látták el), ami valaha a Garaiakhoz tartozott, akik Dárnócot5 is bírták. Dárnóc (Drenovac) várának története, összekapcsolódik az athynai (Voćin) vár történetével. 1308-ban, a Monoszló nembéli Egyed, sógorának, az Aba nembéli Lőrinc fia Miklósnak adta örökül a várat. 14818-ban, dárnóci Athynai Zsigmond birtokában volt. A későbbiekben a dárnóci várat és birtokainak egy részét, Garai Dezső és Iván kapta meg, 1484/85-ben a Garaiak és a velük rokonságban álló Kishorváti-Hlapcsichok megkapták az egész birtokot. Ettől kezdve a Garaiak ezen ágát, dárnóczi Bánffyaknak nevezték5. A dárnóci várból meglehetősen kevés maradvány maradt fenn, ám ez arra elegendő, hogy bemutathassuk ezt az egészen különleges szerkezetű várat, melyet egy Drenovac falu fölötti, nehezen megközelíthető hegy csúcsán helyeztek el.  A hegy csúcsán lévő szűk platón, egymás mellett három kör alakú torony volt, melyek közül a legnagyobb A, a legjobban lepusztult, és a legkisebb C, a legjobban fönnmaradt, míg a középsőnek csak gyenge nyomai találhatók (126. ábra). Mind a három tornyot fal kötötte össze, a legkönnyebben megközelíthető helyen, egy különösen erős és még jó fenntartású védőfal E-E, van. Az építőanyaga tégla volt, melyek formája és kialakítása, a római téglák korába nyúlik vissza.

            Athyna (Voćin)7 várát a XIV. századtól az Athynai familia tulajdonában említették meg (Voćint az okiratokban Athynnak, Othynnak, Vuchinnak nevezték. Ugyanígy nevezték a mai Šarengradot - Atya várát is, de a Száva menti Kupinovovotól - Kölpénytől nem messze is találhatunk egy Vočininak nevezett mocsarat – Vočinska bara. Az elnevezés a Monoszlói hegységben is megtalálható.). Ez a familia az Aba nemzetség egyik oldalága volt, és az Anjouk által meglehetősen jelentős tekintélyekké váltak. Annak ellenére, hogy Zsigmond király elvette az athynai javak egy részét, 1424-re újra elérték az Athynaiak, hogy minden jószágukat bírhassák, majd amikor utódok nélkül kihaltak, 1434-ben ezt a birtokot is a Garaiak kapták meg, sőt maga a király mondott le a várral kapcsolatos minden jogáról, 6.000 forintért. Miután a Garai család Jóbbal kihalt, a várat visszavette Mátyás király, majd Athynát is Mátyás fia, Corvin János birtokai között említik meg. Ám 1508. körül a vár már a Batthányiak kezén volt, és maradt is, míg 1538-ban a törökök el nem foglalták. A törökök 1687-ig maradtak itt. Merim bég fia, Ibrahim pasa egyik levele szerint, Athynában 70 porta és ahhoz való 70 katona volt. Persze a törökök nem hagyták oda könnyedén a várat: 1686. szeptember 10-én itt egy ádáz csata is volt8. Miután a törököknek végleg el kellett hagyniuk a várat, 10 ház nem maradt megkímélve, maga a vár is teljesen lepusztult volt és csak a falakon belül maradt meg valami. A törökök az itt lévő szép kolostort is – a gótikus templomának legalább egy része máig fennmaradt – kőbányának használták. A törökök után a birtokot a várral, Caraffa tábornok kapta meg (1703-ban), ám hamarosan újra az államkincstár birtoka lett, míg 1776-ban, a jószágot az Erdődyek meg nem vették, tőlük préselték ki a birtokot a Jankovich grófok.

            A vár, azt a voćini falu feletti hegyet foglalta el, ami jó védelmi adottságokkal rendelkezett. Ebből a várból is csak a védőfalak részletei maradtak fenn, amit kőből és téglából építettek fel, kívülről szépen faragott kövekkel borították ( 127. kép). Ezeknek a gyenge maradványoknak az alaprajzát nem lehetett elkészíteni.

            Raholca9 (Orahovica) várának romjai, amit a köznép Ružicának10 nevez, ha Horvátországban nem is legnagyobbak, de e vidéken mindenképpen a legnagyobbak közé tartozik (129. kép). A Raholca nevével a történelem során, abban az 1228-as, határkijelölő levélben találkozhatunk először, melyben megállapították az ismeretlen elhelyezkedésű Aszuágy birtokhatárait (Az Orahovica nevet persze nem lehet kapcsolatba hozni az orah – dió elnevezéssel, mivel a neve, mindenképpen az írásokban szereplő Raholcza, Rahoczia és hasonlókból eredeztethető).  Raholca várát 1357-ben, királyi birtokként említik meg. Blagaj Iván herceg (valójában ez a sógorára, a Héder nembéli Herczeg Péterre vonatkozik), 1328-ban elzálogosította Ugrin Lőrincnek és Ivánnak, Zríny várát, ám a várat sohasem tudta visszaváltani és, már a Lőrinc fiak, Kont Miklós nádor és Leukus, valamint rokonságuk bírta, amikor is a király 1357-ben engedélyezte neki, hogy eladhassa a Subichoknak, ahogy arról a király 1357. III. 28-ai tanúságlevele szól, de emiatt, Zríny régi tulajdonosai, megkapták Raholczát1. Kont Miklós (a neve mindenképpen kapcsolatba hozható, a Grubišnopoljétól nem messze lévő Kontovac kisvárosával, mely a török invázióig, ehhez a családhoz tartozott), a későbbi újlaki hercegi famíliának a tagja volt, de a családnak ezen ága Raholczaiknak tartották magukat, sőt Raholczaiaknak is neveztettek, ám Újlak birtokosai, legalább is némileg, Raholca birtokosainak tekintették magukat. Miután az utolsó Újlaki herceg, Lőrinc, ellenszegült V. László királynak, Lőrinc, Újlakról, a neki egyedüliként megmaradt, Raholcába menekült. Itt a király nevében, a vár védőit, Vuk despota ostromzár alá fogta, amiről Istvánffy azt állította, hogy „arx natura et arte egregie munita”, Bakócz László azonban nem bírta megvédeni a várat. A későbbiekben Lőrinc, valamiképpen kibékült a királlyal, aki meghagyta neki Raholcát. Miután Lőrinc második felesége, Bakowcz Magdolna, újra férjhez ment Móré Chula (a szó horvátul bunkót, jelent) Lászlóhoz, a pécsi püspök, Fülöp testvéréhez, vele megkapta Raholcát is. Móré olyan elvetemült ember volt, hogy mind két király, Ferdinánd is, és Zápolya János is vagyonvesztésre ítélte, sőt a Zápolya pártiak ostrom alá is fogták Raholcát, akik a vár falait aknával levegőbe repítették, majd minden védőt levágtak, de Móré elmenekült. Annak ellenére, hogy Raholcát a Podmanicki fivérek, Rafael és Iván, kapták meg, a vár ténylegesen, továbbra is Móréé maradt. sőt 1536-ban, innen írt leveleket a török sereg mozgolódásáról, mi több, még 1543-ban is a várban volt. Innen végül is Felső Magyarországra menekült, de a törökök elfogták és Konstantinápolyba szállították, ahol iszlám hitre tért. Még 1550-ben is megerősítette Ferdinánd király, Móré Magdolna leányát, Katalint, az újlaki hercegek minden jószágában, melyek között megemlítették Raholcát is. A törökök, 1685-ben, meg lettek szalasztva  Raholcánál, és 1687-ben, Dünewald már azt jelenthette, hogy Raholcát minden nagyobb ostrom nélkül foglalhatta el. Egy 1702-es szolgáltatási összeírásban, leírták a raholcai várat is. A falak ekkor még magasak voltak, ám tetőzet már sehol sem volt. Az alsó várban még kilenc mennyezetes szoba volt, ám három szobának már a mennyezete sem volt meg. A felső várban minden romba dőlt, csak a pompás pincék maradtak fenn. A meglehetősen nagy kápolna még boltozott volt. A vár alatti nemesi kúria, romokban állt.

            A valamikori szpáhiluk egészét, de Cordua báró kapta meg, 1723-ban, báró T. Fleischman vette meg, hogy hamarosan átengedje a Pejácsevich grófoknak, akiktől, 35.000 forintért, Mihalovich Demeter vette meg.

            A raholcai vár valójában kastély is, de erőd is volt (128. ábra). A várba bemenni, jelenleg a romba dőlt A, tornyon keresztül lehet, de ennek előtte, egy felvonóhídon kellett átmenni, melynek az első emeletre vezető alépítménye a 14, 15 és a 16-nál maradt fenn, ahonnan az O-O, külső várba érkezhettek. Itt, jobbra állt a B, kápolna, melynek gótikus építményét ellenálló képességgel kapcsolták össze: a bordás boltozat fölött, a védelem számára alkalmas helyiség volt (130. kép). A későbbiekben, a kápolna, dongaboltozatot kapott, de ez is teljesen beomlott. A 4-nél lehetett bemenni a várudvarba E, ahol egy szűk folyosó nyomai láthatók (5). Ebből a térségből, melyet az idők folyamán újra és újra átépítettek, egy négy helyiséges részbe F, juthatunk át, mely lakóépületként szolgált, sőt hatalmas, ülőfülkés ablakai vannak. Az ellenkező oldalon, nyolc kisebb helyiség van, melyek egy részének a boltozata is fennmaradt. Itt, a délre eső falat, ék alakúra képezték ki, melynek legnagyobb vastagsága a 9 métert is eléri, ezt azért készítették ilyenre, mivel a vár ezen oldala előtti területen, egy rét volt. Egy félkör alakú fallal és egy mély árokkal ért véget valaha a vár, melyek a hegy további részétől választották el. A vár nyugati oldalhoz építették, a reneszánsz ablakos L, tornyot, és a nehezen értelmezhető aknát a 9-esnél. Az M, félkör alakú torony még külön is védte az N-N, térséget, mely az J-J, bástyának támaszkodott, amit a nehéz tüzérség számára alakítottak ki és három támpillérhez hasonló kúppal (K) szilárdítottak. A H, tornyot a D-D, fallal kötötték össze a kápolna sekrestyéjével (C ). Ám miután a tüzérség elterjedt, az addigi művek, nem bizonyultak elegendőnek, ezért elkészítették a déli oldal, félköríves, P-P, falát, 11 nagyobb lőréssel, melyek úgy helyezkednek el, hogy a már említett sík terület minden veszélyeztetett pontját megsemmisíthessék. Az egész várat szinte kizárólag tört kövekből építették fel, a másik részüket leginkább téglából építették fal, csak az alsó részükhöz használtak követ.  Hogy milyen gondos kidolgozásúak voltak ezek az építmények, arról még a helyenként jó állapotban fennmaradt faragott kőrészletek is tanúskodhatnak: például az, az egész épületben számos konzol maradt fenn, melyekről persze nem tudhatjuk, hogy mit hordozhattak. A kandallók nyomai több helyen is fennmaradtak.

            Egy órai járásra a hegyekben, éppen Raholca fölött találhatók Óvár (Stari grad) romjai, melynek hosszan elnyúló falai szinte meghaladják az alsóbb, ruzsicai várét. Persze ennek  a vár régebbinek kell lennie, sőt a falak jellege is teljesen eltér, és hiába is keresnénk benne olyan pazar lakóhelyiségeket, mint az alsóbb várban. Az idők által felőrölt falak alaprajza azt mutatja, hogy a várat négy részre osztották. A régi építők itt sem egyengették el a csupasz sziklákat, hanem az arra alkalmasakat felhasználták a falik alapozásához. A várrom északról keletnek nyújtózkodik: mind két végét különleges módon alakították a védelem fokozásához. A történész nem tud semmit sem mondani erről az építményről.

            Valaha Baranya vármegyéhez12 számítódtak az a alábbi várak és települések: Nekcse (Našice), Matučina, Podgorač, Szeglak (Harkány közelében) és Valpó (Valpovo).

            Nekchét (Našice) már a XIII. században megemlítették, amikor is a templomosok bírták, ám a javaik mellett, itt voltak birtokai az Aba nemzetség tagjainak is, akiknek Károly Róbert király 1310-ben odaadta a templomosok nekcsei birtokait is, sőt 1312-ben, a Nekcse közelében lévő szentmártoni birtokot is (ahol ma is megtalálható egy ősi kápolna). Ekkoriban a király engedélyezte az Aba nembéli Sándornak, hogy „si in ipsa possessione Scenmortum…castrum edificare seu construere voluerit, facendi habeat facultatem et pecuniam eadem expendere valeat tanquam is sua propria hereditaria possessione…”13. A templomos rend feloszlatása után, a birtokaikat, legalábbis azok nagyobb részét a johanniták vették át. Zsigmon király idejében, Nekcsét a Garaiak kapták meg, majd házasság útján az Újlakiak jutottak a vár birtokába, mivel 1499-ben, Lőrinc, Újlaki Fruzsina által, aki Garai Jób özvegye volt, megkapta, Gara, Nekcse és Újvár (Novograd) várait, majd Korbáviai Iván özvegyétől, Katalintól, Athyna várát. Ez ellen, 1499. VII. 6-án, már Corvin János is tiltakozott14. Nekcse 1532-ben esett a törökök kezébe.

            Azt, hogy vajon magában Nekcse városában, vagy a közeli Gradac falu fölötti hegyen emelkedett e a vár, ahol ma Bedemgrad maradványai láthatók, nem könnyű meghatározni. Ám Bedemgradból  fönnmaradt egy kaputorony, az is csak egy részben, míg a többi épületének csak az alapjait látni (132. kép). Azonban ezek a maradványok is azt mutatják, hogy itt egy nagyon szépen megépített gótikus vár állott: a falainak egy részét faragott kövekből alakították ki és részben a sarkokat is faragványokkal erősítették. Várallya (Podgorač) is a Garaiak tulajdona volt, 1467-ben megemlítették Poygoracz caszellanusát. Motičina erősségét, mint Matucsina, a XIV. században, a Matucsiniak tulajdonában említették meg, de egy kis időre Marótiak is birtokoskodtak itt, ám 1469-ben a régi tulajdonosai visszakapták a várat és birtokait is.

            Valpó (Valpovo) várának, amit a XV. századtól említenek meg, máig fennmaradtak a maradványai (állítólag itt állt Jovalia római települése). legelőször a birtok, Sólyagh Iván tulajdonában volt, majd 1397-ben Maróti Iván kapta meg, sőt 1438ban már az itteni várukat is megemlítik. Maróti Mátyás halála után, Mátyás királytól (1481-ben), a Geréb testvérek, Péter és Mátyás kapták meg, sőt a vár urai is maradtak.

            1512-ben a vár tulajdonosa, Perényi Imre nádor és horvát bán, sőt a továbbiakban is az ő, illetve övéi kezén maradt a vár. 1543-ban, Murát bég fogja ostrom alá Valpót és nagy kínnal el is foglalta. A török uralom alóli felszabadulása után, 1721-ben, a várat és a javait, Prandau Péter báró kapta meg, majd a gazdaságot, a Normann Ehrenfels grófok örökölték meg. A XIX. század elején kastéllyá építették át úgy, hogy valami azért fennmaradt a régi várból is. Különösen a hátsó traktuson mutatkozik meg a vár régi állapota: a megkezdett modern „restaurációt” a világháború állította le.

            A mai kastélyt, talán az ősi alapokra építették fel, legalább is azt mutatja ez a szép kétszintes építmény, a tornyával a kapuzata felett. A két szárnya úgy kapcsolódik össze, , hogy ezen szárnyak illesztékében, szinte érintetlenül fennmaradt egy kör alakú torony, míg a szárnyakat úgy átépítették, hogy a régi várból csak a külső falak maradtak fenn. A karsruhei hadilevéltárban fennmaradt egy XVII. századi rajz a várról (133. ábra). Egy hídon át, a „palatuba”, egy gyenge minőségű sövénykerítéssel övezett külső várba lehetett menni, majd egy további hídon valamiféle építményig,  és csak innen lehetett, talán az első emeleten át, a várba jutni. A vár alaprajza nem változott jelentősen: a várudvar körül egy oszlopos galéria, a vár egésze körül, pedig várárok volt, mely máig fennmaradt. A kör alakú toronyban három szint van, melyeket lépcsők kötöttek össze, amit egy külön álló tornyocskában helyeztek el. Az első és a második szinten, egy-egy kör alakú, helyiség van, melyeket alacsony kupolával boltoztak be. Az első emeleti kupola közepén a Marótiak sárkánnyal megkoszorúzott,  állítólagos címere található, mivel hogy, a Marótiak a sárkányos lovagrend lovagjai voltak. Az ablakokban padok látszódnak, a bejárat keretezése gótikus munka, és mindenütt látszanak annak nyomai, hogy ez a torony másféle módon kapcsolódott az övező épületekhez. A kőlépcsőkön és az ablakokon, sőt az ajtófélfákon mindenütt, késő gótikus kőfaragó jelek találhatók,        az első a lépcsőkön és az ablakokon, de a többi is jó néhányszor.

            Dél felé indulva, Budimcinál egy ismeretlen középkori vár maradványai találhatók, Đakovotól északra fekszik Gara (Gorjani) falva, ahol sajnos csak, az egészen nagy Garai család, nevezetes várának, a helye maradt fenn. A középkorban írták Gorának, Garának. Mint terra Gora, már 1244-ben megemlítették, majd 1269-ben, IV. Béla király ezt a helyet, a Garaiak ősének, Drusina (Dorozsmai) Jánosnak adományozta oda15. A XV. században sűrűbben említik: 1408-ban, mint castrum Gora, 1467-ben, mint castellum Gara. Miután a Garai család, Garai Jóbbal kihalt, a birtokaik egy részét, a csömöri Zayok kapták meg, a másik, nádori részét, Corvin János. Markos Péter várai között, melyek 1536-ban török kézbe estek, megemlítették Garát is. A đakovoi térség 1702-es hatósági összeírásában16, leírták a várat is: ennek a falunak e régiségei között volt egy vár is, mely mára egészen rommá lett, aminek a megtalált alapfalait ugyancsak kiásták és, amelynek környékét, ma is árok erősíti. Ehhez a leíráshoz semmi mást nem lehet hozzáadni, csak azt, hogy az újabb időkben az alapfalak köveit is kibontották, sőt a négyszögletű vár köveit kiárusították, továbbá azt, hogy jelenleg csak szétdobált téglákat láthatunk belőle. Gorjani környékén prehisztorikus régiségek is találhatók, magától a várromtól nem messze, egy téglából épített gótikus templom romjai vannak. A településen lévő, un. Jaich bég házat, templommá alakították át. Eredetileg ez is egy torony volt, a földszintjének három oldalán lőrések is láthatók. A felsőbb részének egyik ablaka, megtartotta a keleties ívét.

            Diakóvár (Đakovo) ma, valójában egy nagyobb falu. Ám hajdani történelmében, az egész vidék nagyon jelentős volt, ami alkalmassá tette a megtelepedésre, mivel Diakóvár körüli egész tájék, egy hatalmas síkság, amit várfalként. minden oldaláról,  természetes magaslatok zártak körbe. Elég hacsak rátekintünk a térképre, hogy meggyőződjünk egy erődhöz való hasonlóságáról. Ugyanakkor ezek a természetes falak soha, semmiben sem akadályozták a közlekedést. Szatnicában (Djakovačka Satnica) két rómaiak előtti időkből származó várhely is van, a római kor kezdetéről, egy pénzgyűjteményt találtak. Viškovcitól délkeletre, rómaiak előtti és római régiségeket találtak. Djakovački Selciben egy római mozaikra leltek, a település a középkorban jelentősebb volt.

            Klokočevciben rómaiak előtti tárgyakat találtak, Ivanovciban (ahol a törökök előtti korokban, Szt. Márton temploma állt), római maradványokat találtak, Štrbinciben, egy nagyobb, mozaikos épület maradványait, római sírokat, római pénzeket találták meg, sőt ez a település, egy rómaiak előtti helység folytatólagossága. Magában Diakóváron is találtak római feliratos köveket.

            Diakóvár17, mint possessio Dyacou említődik meg egy 1244-es írásos emlékben. A Bosnyák káptalan (1238-ban alapították), nem sokáig maradt Boszniában, már 1355-ben Diakóvárban volt, ami a XV. századtól vált az állandó tartózkodási helyéül: az nem teljesen világos, hogy miért éppen ide települt át. Már a XIV. században itt állt a püspökség temploma18, 1355-ben kifejezetten azt állították róla, hogy „in Dyaco, prope ecclesiam cathedralem”. A püspökség palotáját 1437-ben említették meg: „in Dyaco, in palacio solite nostre habitationis”. Zsigmond király kétszer is Diakóváron tartózkodott. A törökök markába 1526-ban esett. A đakovoi térség 1702-es hatósági összeírásában ez áll: „ez a vár még mindig áll, melynek összekötő falai még használható állapotban vannak, a váron belül, egy meglehetősen nagy templom volt, melynek alapjai ma is fellelhetők…a várat erősítő árok, még abból az időből maradt fenn, amikor a törököket ebből az országrészből elűzték”.

            A későbbiekben ez a diakóvári, középkori vár eltűnt, miután egy új kastéllyá alakították át, a régi templom lebontására, Strossmayer püspök adott utasítást, hogy a helyére felépíthessék a mai katedrálist. Ám a vár egy része mégis csak fennmaradt: a templomot és a kastélyt összekötő falazat, a régi vár maradványa, sőt még a falkoronája is fennmaradt úgy, ahogy sehol máshol nem maradt fenn (135. kép). A falkorona fogazatát az egyenes lövésekhez alakították ki, ezen fogak között kiugró védőművek vannak ferde lőrésekkel, hogy a falak alsó részét is védhessék.

            A püspöki kastély parkjában, egy torony romjai találhatók, ezen ovális építmény romja mellett folytatódott a fal. E nagyobb fajta torony előtt, egy földalatti folyosó található, helytállónak tűnik az a vélemény, hogy ez csak egy épület része volt, melynek többi része még mindig a föld alatt található. A jelenleg ismert maradványok alapján, alig lehet következtetni arra, hogy mi célból való volt ez a téglából kivitelezett építmény.

            Diakóvártól nyugatra található Nevnó (Levanjski Varoš) települése. A régi okiratok ennek a falunak a végében, egy középkori várat, földsáncokkal, ám ma már semmi sem látható belőle. Kétségtelen, hogy valóban állt itt egy vár és, hogy ez a hely a közékori Nevnóval azonosítható19. Mint castrum, már 1395-ben megemlítődött, 1399-ben azt állították róla, hogy „in turri de Newna, sőt a továbbiakban, mint castrum Newnawara, egészen 1486-ig. A középkorban számították a pozsegai, de a vukovári vármegyéhez is, majd a nevnói Treutulokhoz tartozott, aztán házasság útján Czeh Péter kezére került, hogy zálogba adja a Kórógyiaknak, akik a későbbiekben a vár és birtokai urai is maradtak. Egy kis ideig a monoszlói Csuporok tartották zálogban a várat, majd 1474-ben, Mátyás király ezt a birtokot is a kalocsai püspöknek, Matucsinai (a mai Motičina után) Gábornak és testvérének, Zsigmondnak adományozta.

            A XIII. századtól tartozott a Kórógyi családhoz, Kórógy (Korođ) vára, amit 1290-ben, mint castrum Kourough említettek meg, 1296-ban, mint castrum Koorong ultra fluv. Drauwe. 1472-tól a Rozgonyiak kezén volt, ám a későbbiekben a Kórógyiak újra a birtokokba vették a várat, míg nem ezt a várat is monoszlói Csupor Miklós és nádasdi Ungor Iván kapta meg, majd 1747-ben, a Csuporok kihalta után, a várat Dengelegi Pongrácz Iván kapta meg Mátyás királytól. 1697-ben, mint dirutum castellum Korogyvar, ad quod nullus aditus ob palustria nisi hiberno gelido tempore, cuius dominus terrestris ignoratur tam turcicus quam Christianorum, említik meg (Smičiklas: 200. god. osl. Slav. II. 60.).

            A várromnak némi falai ma is állnak Eszéktől délre (136. ábra). Egy valamivel magasabb földhányást, mély árokkal öveztek, melyen belül állt, a téglából kör alakúra épített vár. Ezt a földhányást az árokkal, még a prehisztorikus korokban készíthették, de még a középkorban is egy vár helyéül szolgált. Talán máshol is hasonlóképpen megtették ezt, ez különösen szembeötlő, a Pozsega vármegyei Drenovacnál lévő Szt. Demeter templománál, sőt ilyen prehisztorikus várhely, mély sáncokkal található a mai Szerém vármegyei Slakovac településénél is, de ide a későbbiekben soha többé nem építkeztek.

            Erdőd20 (Erdut) várának némi maradványai a Duna fölött emelkednek, melyet 1472-ben, a titeli prépostság tulajdonában említettek meg, a későbbiekben az alsólendvai Bánffy familia kezében találhatjuk. 1526-tól szinte folyamatosan a törökök kezében volt: Prandstetter az útleírása szerint, 1608-ban, nagyon rossz állapotban találta. 1687-ben Erdőd is felszabadult, majd a Kamara kezére került, 1730-ban, mint zálog, báró Zuan Iváné, majd erdődi Pálfy Jánosnak adták el, hogy véglegesen a csepéni Adamovich familia és Cseh Ervin kapja meg a várat, akik utasítást adtak arra, hogy egy családi sírboltot alakítsanak ki belőle. Prandstetter útleírásában a várat, teljesen sematikusan rajzolta le, ám lényegében mégis csak pontosan, annak ellenére, hogy üresen áll, egész jól fennmaradt. Ma a lakótorony jóval alacsonyabb, a ma látható falkorona sem eredeti, a kicsiny fogazatokat is a sírbolttá történő átalakításkor készítették. Még a legjobb állapotban, a kiugratott felső részű, kör alakú torony maradt fenn (a konzolokra történő építkezés, a XV. századi olasz épületekre emlékeztetnek. Az övező falakból csak nagyobb falcsonkok maradtak fenn. Hötzendorf festőművész, a XIX. század közepén lefestette ezt a várat (137. kép), sajnos meglehetősen romantizáló módon úgy, ahogy az, abban a korban követelmény volt.

            Verőce vármegye legjelentősebb városa, de az egész országban is  a második város Eszék21 (Osijek), ahova már az ősemberek is betelepedtek, ami a neolitikus korból származó leletekben is megmutatkozik. A romai korban ezt a települést Mursanak nevezték, a maradványokat és a gyakori említését ítélve, nagyon jelentős település lehetett. Eszék a középkorban is megtartotta jelentőségét: már igen korán, mint oppidum említődik meg, de korán említik, mint tributum portus fluvii Draue is. Az eszéki várkastélyt a XV. században említik meg (1472-ben, de lehet hogy már 1460-ban is). A XIV. századtól, sőt az egész XV. századon át, a vár és a település tulajdonosai a Kórógyiak voltak. Miután ők kihaltak, a birtokot a Rozgonyiak kapták meg, majd ő utánuk Csupor Miklós és Ungor Iván. Miután Csupor is meghalt, a vár a birtokaival, a budai káptalané, lett, hogy aztán átadják a vingárti Gerébeknek. 1526-tól, 1687-ig a törökök kezén volt, majd a visszafoglalása után, 1712. és 1719. között felépítették az Erődöt, melynek nagy része máig fennmaradt. A középkori várából, csekélyke nyomokon kívül, mára semmi sem maradt fenn.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            Jegyzetek a középkori várak Verőce vármegyében fejezethez

 

1.        C. D. IV. 374-376. oldal.

2.        Ezt a munkát, a Felvilágosodás (Prosvijeta) folyóirat, 1904-es számának, 276. oldalán közlik.

3.        A építésze, N. Roth volt.

4.        Orsz. levéltári közlöny, VIII. 237. oldal

5.        Csánki: Körös megye, 54.

6.        Csánki: Körös megye, 52.

7.        Csánki: Körös megye, 50.

8.        Smičklas: Szlavónia 200 éves felszabadulásáról írt tanulmánya, az Orsz. levéltári Közlöny, III. számának, 154. oldalán.

9.        Szabo: Orahovičke gradina. Vjes. hrv. arheol. društva, XIII. 94. (A raholcai vár romjai, A horvát. régészeti társaság közleményei, XIII. 94. oldal)

10.     A Ružica szó nincs semmi kapcsolatban a rózsa szóval, erre a csak a népi elnevezések etimológiája adhat magyarázatot. A középkor folyamán azonban a mai Čadavica környékén megemlítettek egy Rosoncz nevet (ahogy azt Csánki állítja: Körös megye, 52.), és az nem lehetetlenség, hogy az, ugyan ezzel a várrommal lehet azonos.

11.     Országos levéltári Közlöny, VIII. 250. oldal.

12.     Csánki: Mo. tört. földrajza, II. 456. oldal és kép

13.     C.D. VIII. 329.

14.     Országos levéltári közlöny, VIII. 265. oldal

15.     Csánki: Mo. tört. földrajza, II. 270, 282. oldal. Pavić: Glasnik đakov. biskupije, 52 (A diakóvári püspökség közlönye, 52. oldal)

16.     Simičklas: Szlavónia felszabadulásának 200. évfordulója, II. 316.

17.     Brunšmid: Kameni spomenici, br. 361. (Kőemlékek, 361. szám), Fermedžin: Acta Bonae, Klaić: Orsz. lev. közl. II. 103., Šišić: ŽUpanija virovitička u prošlosti (Verőce vármegye a múltban), Pavić: Glasnik đakov. biskupije, 1893. i 1903. (A diakóvári püspökség közlönye, 1893. és 1903) Csánki: Mo. tört. földrajza, II. 281. oldal, Hodinka: Tanulmányok a bosnyák-diakóvári püspökség történetéből. Bp. 1898.

18.     Csánki: Mo. tört. földrajza, II. 285. oldal.

19.     Csánki: Mo. tört. földrajza, II. 271. oldal.

20.     Csánki: Mo. tört. földrajza, II. 270. oldal. Lazowski: Hrv. Povj. Građevine I. 19. (Horvátország történeti építményei I. 19. oldal)

21.     Csánki: Mo. tört. földrajza, II. 282. oldal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A középkori várak Verőce vármegyében fejezet képanyaga

 

 

125. ábra. A török kéztől, 1684-ben, megszabaduló Verőce ábrázolása.

Eredetije a karlsruhei levéltárban.

 

126. ábra. A Verőce vármegyében lévő Drenovac közeli vár romjainak alaprajza.

 

 

127. kép. Athyna várának maradványai.

A falakat kívülről, faragott kövekkel borították.

 

 

128. ábra. Az Orahovica közelében lévő Raholca (Ružica) vár romjainak alaprajza.

14. 15. 16. egy fából készített híd, melyen át a várba lehetett jutni, tartópillérei. A. egy félig leomlott torony, B. várkápolna, C. sekrestye, E. F1. G. lakóhelyiségek, J-J. tüzérségi plató, három támpillérrel megtámasztva, P-P. a legkönnyebben támadható oldal felé forduló bástya, ami felé a belső vár éle is fordul.

 

 

 

 

 

129. kép. Az Orahovicánál lévő Raholca (Ružica) vár romjai.

 

 

130. kép. Az Orahovicáná lévő Raholca (Ružica) vár gótikus kápolnájának romjai.

 

 

131. ábra. Az Orahovica fölötti Öreg vár (Stari grad) alaprajza.

 

 

132. kép. Nekchevár (Bedemgrad) maradványai Nekcsétől (Našice) nem messze.

 

 

 

133. ábra.  Valpó várának régi alaprajza.

Eredetije a karlsruhei levéltárban.

 

 

134. kép. Valpó várának lakótornya.

 

135. kép. Diakóvár (Đakovo).

A templom és a palota közti várfalnak, lefelé irányuló kilövést biztosító, lőréses pártázata van.

 

 

136. ábra. Kórógy vára.

A vár maradványai, Hötzendorfer akvarelljén.

 

137. ábra. Erdőd vára a rekonstrukció előtt.

Hötzendorfer festőművész képe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Középkori várak Szerém vármegyében

 

 

 

            A mai Szerém vármegye két középkori vármegye: Valkóból (Vukovar) és Szerémből (Srijem) jött létre. Ha horvát hazánk bármelyik vidékének azt kellene bizonyítania, hogy területén az élet régtől fogva és mindenféle megszakítás nélkül folyamatos volt, akkor ezt a folyamatosságot, a szerémi vármegyével lehetne igazolni. Számtalan település adott bizonyítékot a prehisztorikus korszak egészének életéről, a római városok mellett tekergő, római utakról, sőt egy római csatorna máig fennmaradt (a Jarčina folyó medre). A középkorban nagyon nagy számú vár volt Szerémben, de olyan kevés maradt fenn belőlük, hogy e várak ismertetésén kívül a többiről nem sokat tudunk. Nagy a száma az olyan váraknak, melyeknek a helyét sem ismerjük, és nagy számban vannak olyanok is, melyek helye fennmaradt, de ezen kívül mást nem tudunk róluk.

            Csánki1, az egykori Valkó vármegyében, 33 várat számlált össze: ezek közül némelynek csak a nyoma maradt fenn.

            Alsán castruma (1463-ban), az Alsániak tulajdonában volt, a későbbiekben a Marótiaké, vélhetőleg a mai Ašanjnál lehetett. Athya castelluma, a ma Šarengradnál van. Belethyncz castelluma, a Tamásiak tulajdonában volt, majd a Héderváriaké és az Újlakiaké, valahol a Báza (Bosut) folyó mellett volt. Berekszó castruma, kétségtelenül azzal a mai Berkasovval azonosítható, ahol Brankovics Vuk volt a birtokos. Berkasov falunak a végében, ma is egy hatalmas sáncvár található, amit a helyiek Despota várának (Despotovec) neveznek. Marsigli, amikor lerajzolta ezt a várromot, talált még itt némi maradványokat. Miután Vuk meghalt, a várat István despota fiai, György és János kapták meg, 12.000 forintért Mátyás királytól.

            Monostornál (Nuštar), egy ismert helyű várrom található, ahol valaha (1474-ben), egy várkastély állott. Ide lokalizálható a Szt. Lélek kolostor is, melynek birtokai is itt voltak: 1377. possessio Monostor, abbatis S. Spiritus nunc apud Nicolaum, dictum Berzethe. Erről az uráról nevezték a várkastélyt Berzétemonostornak, ám ugyanebben az időben, a birtok egy része a Garaiak tulajdona is volt, akik 1401-ben az egész birtokot a hatalmukba vonták, sőt a bencés apátság patronátusát is. A későbbiekben a vár királyi tulajdon lett. Egyszer említették meg Borczot, mint castrum regale, amikor is Zsigmond király, 1389-ben odaadományozta Perényi Péternek, de ennek a várkastélynak a helyét sem lehet beazonosítani. A mai Borovoban is volt egy várkastély, mint castrum Boroh (1481, 1491.), ami Miklós fia Imre és Fülöp tulajdonában volt, majd 1427-es haláluk után, a Garaiak tulajdona, aztán a Bánffyaké 1527-ig, amikor is I. Ferdinánd király, a várkastélyt Török Bálintnak adományozta. Cerna várából, némi kevéske fal maradt fenn. 1408-ban, mint: castrum et districtus Ceurna ubi fluvius Bygh et Baza conjunguntur említik meg. Diakóvár, Erdőd, Eszék és Gara, ma Verőce vármegyéhez tartozik, Garcsin (Garčin), Pozsega vármegyéhez. Antinnál, a Vuka folyó északi partján egy hatalmas vár maradványai találhatók, ez kétségtelenül Hermanvárának a maradványai lehetnek, mely 1435-ben az Alsániak tulajdonában volt, akik a Thallóczyak javára léptek vissza. Simičklas: Szlavónia felszabadulásának 200. évfordulója, című műve, 45. oldalának, 1697. évi bejegyzése szerint: „exstat etiam in ruderibus castellum olim habitum dictumque Herman”. Ivánka-Szent-Györgyben (ma Ivankovo) is megemlítettek egy várkastélyt 1453-ban, voltak tulajdonosai, a Garaiak, Kórógyi István, Bothos András, majd újra a Kórógyaik, aztán egy ideig Csupor Miklós, a vingárdi Gerébek, Corvin János és más családok is. Hogy hol állt a Kalatynchi várkastély, ma már nem lehet megállapítani. Kórógyot a Verőce vármegyei várak között említettük meg. Kosztromán-Szt. Dienesen volt, Kosztomán erődje, melynek romjai a mai Babine grede közelében maradtak fenn. A neve vélhetőleg a római castrum szóból ered. Hogy hol volt Lövő (Leve) várkastélya és a várkastély melletti település, ma már nem lehet meghatározni. Csánki csak feltételezi, hogy a mai Trepinye (Tripinje) közelében lehetett. Marót castruma, a Marótiaké volt, Mikola castruma, a mai Mikluševcinél lehetett, Nemptiben (Njemci), 1461-ben említenek egy castrumot, sőt 1495-ben is, mint: castelum Nempthy iuxta Fluv. Bozotha. Nészth castelluma az Újlakiak tulajdonában volt, lehetséges, hogy a mai Neštinnél állt, a Levanjski Varošnál lévő, nevnói castrum, Verőce vármegyében volt. Palina castrumát, 1480-ban Mátyás király, miután a Bakonyai familia, Istvánnal kihalt, Péter és Urbán prépostoknak adományozta. Az okirat szerint, nehéz azon a véleményen lenni, hogy ez a várkastély Vinkovciban volt. A helyét sem lehet megállapítani, hogy hol állt, az Újlakiak tulajdonában lévő Poltos várkastély, amiről Csánki úgy tartja, hogy nyugatabbra volt Rácsától, ahol szintén található volt egy vár, előbb a Marótiak, utóbb a Báthoryak tulajdonában. Szata castruma a Garaiak tulajdona volt, később a kalocsai püspök birtoka lett, a mai Sotinnál volt, ahol jelenleg is látható egy várrom, szorosan a főút mellett. Valahol a Báza (Bosut) folyó mentén feküdt Szt. Lőrinc erőssége: castrum S. Laurencii iuxta aquam Baza (1408.), a Horvátiak, a Garaiak, a Ráskaiak és vingárti Gerébek tulajdonában volt. Az Újlakiak tulajdonában lévő, Szilszeg, mint castrum Zilzeeg, a mai Susekben állhatott, hogy volt a kalocsai püspök tulajdonában lévő Sywycz castellum, ma már nem lehet megállapítani. A Garaikhoz tartozott egy várkastély a mai Slakovciban, mint: castellum Zlaakowcz. Újlaknak és  Valkóvárnak is volt egy-egy erőssége, melyeket a későbbiekben ismertetünk. Várallyában (Podgrađe) is megemlítettek egy várkastélyt az Alsániak tulajdonában, később a Tahallóczyaké, akik Alsáni Iván halála után, 1437-ben megkapták Zsigmond királytól, mint: castrum seu castellum Weruar, majd Berzsenyi Kelemennek adták át. Ez a várkastély mindenféleképpen az Otok közelében lévő Virovciban (erdőben? mocsárban? nem azonosítható földrajzi név, a szó töve forrásost, örvényest jelent, a ford. ) állhatott. Vicsedál, mint: castrum Vichehdal penes Danubium (1408.), a Garaiak tulajdona volt, a Vukovártól nem messze lévő Vučedol településnél állhatott.

            Csánki2, a hajdani Szerém vármegyében, 17 várat számlált össze: ezek közül egyedül háromnak maradtak fenn jelentősebb maradványai. Árky (1465) várkastélya a Marótiak tulajdona volt, a későbbiekben Brankovich Györgyé és Iváné, a mai Jarakban állt, Árpatarró (1498.) várkastélya, a hasonnevű településsel, a Marótiak birtoka volt, Csánki úgy tartja, hogy a mai Rumában volt. Bánmonostorában3 (Banoštor) a szerémi püspöknek volt egy várkastélya. A települést, mint Kő, nagyon korán, 1198-ban, említették meg: monast. S. Stephani prothomartyris situm in loco, qui dicitur Keu, majd 1309-ben, mint: Civitas de Ku que alio modo Monosterium Bani nominatur. Hogy hol állt, Báránd várkastélya, amit az Újlakiak birtokai között említettek meg 1495-ben, már nem lehet megállapítani, Csánki semleges abban a tekintetben, hogy a szerémi vármegyében feküdt e. A kalocsai püspök tulajdonában lévő Barics (Barić) várkastélya, valahol a Száva mentén volt, Cserög (Čerević) várkastélya előbb a Garaiakhoz, utóbb Corvin Jánoshoz tartozott. Dombó várkastélya, ahol a Szt. György apátság is állt, talán a Beočin közelében lévő Dumbova (patak? ford.) mentén állhatott. Ireg (Irig) várkastélya a despotákhoz tartozott, Karom (1465-ben, castellum Karom) volt a mai Srijemski Karlovci (Karlóca) régi elnevezése, valaha a Marótiak birtoka volt, 1477-től a Báthoryaké. Kölpényt (Kupinovo), mint: castrum regale Kulpen, említették meg 1388-ban, később a despoták, majd a Hunyadiak tulajdonában volt. Csánki úgy tartja, hogy Šimanovac közelében ott, ahol Kuvalovi mocsár (Kuvalova bara) van, állhatott Kővál várkastélya, Martonics várkastélyának a helyzetét, amit a kalocsai püspök birtokai között említettek meg, nem lehet meghatározni. Pétervárad (Petrovaradin), Rednek (Vrdnik), Szalánkemén (Slankamen) külön ismertetést érdemel. Szávaszentdemeternek (Mitrovica) is volt egy várkastélya, mely Hunyadi János és Brankovich György tulajdonában volt, a későbbiekben Újlaki Miklósé és Lőrincé (S. Demetrius, Laurencii ducis castellum), a XV. század vége folyamán, bajnai Both András kezében volt. Zimonyban (Zemun) fönnmaradtak annak a várnak a maradványai, amit igen korán, 1173-tól, a török időkig, mint castrum Zemlen említettek meg.

            Így nem maradt hátra más, minthogy bemutassuk azokat a kisebb várakat, melyeknek vagy ismerjük a régi vázlataikat, vagy jelentősebbek a maradványaik. A karlsruhei hadilevéltárban fennmaradt néhány rajz Valkó (Vukovar) váráról és településéről, melyeket egy spanyol mérnök készített a visszafoglalás idejében. Ezek általánosságban is, bármely horvátországi várábrázolásánál sokkal régebbi rajzok. Ábrázolja még a mecseteket és a karavánszerájt is, néhány épület mai állapota alapján megítélhető, hogy ez az rajz nagyon pontos (138. ábra). Különösen az amelyik a várat profilból ábrázolja. Egy másik rajzról, mely ugyanabban a levéltárban van, az ítélhető meg, hogy a települést tornyokkal és védőfalakkal szándékozták megerősíteni, de ebből soha semmi nem jött létre.

            Valkó castruma igen ősi: először királyi birtokt, a későbbiekben (1382-ben) a bazini Szentgyörgyi grófok kezében volt. 1231-ben, hospites juxta castrum Walkow kedvezményeket kaptak, Kálmán, szlavóniai hercegtől. Valkóvár a törökök kezére 1526-ban esett, ettől kezdve erről a várról is, csak a Konstantinápolyba járó császári követek útleírásaiból értesülhetünk. 1567-ben Pigafett útleírása említi meg Valkóvárat, melyben azt állítja, hogy nagy város volt és, hogy volt ott egy nagyjelentőségű híd is. Karl Rym az egyik itteni hegyen megemlít egy kicsiny várat, melyről azt tartotta, hogy ez Teutoburg volt. Georgius a boszniai pasalikról szóló leírásában, azt állítja, hogy Valkó egy várral ellátott, fallal övezett város volt, melyben összesen 100 ház és 150 (!) lakos volt, a várban volt némi tüzérség és, hogy ott székelt az aga. Ő utána Prandstetter is leírta Valkóvárat4: „…und zeitlich auf Walkowar khomen alda der fluss Valko in die Thonau fleust. darüber ein lange Pruggen so Kheyser Solimanus, als er für Sigeth dies belegern gezogen, bawen lassan. Dieser fluss ist sonst nit Schifreich, doch zimblich braidt, thief und sumpfig Das Schloss ist vor Jahren, wie der Augenschein gibt ein fein lustig und zimblich vest Hauss gewest, auf einem runden und freyen Perg ligent, wie es noch ein starckh gemeuer aussen herumb unnd seine Tächer hat, aber inwendig ist, wie andere törggische Heüser, vast alles ganzt verwüest und unsauber, unnd hat klein einiche Wochung…sein gleicwol zimblich viel Veldstöckhel darinnen”.

            Prandstetter le is rajzolta a valkói várat, ezért ezen ábrázolás (139. ábra) és a karlsruhei rajzok (138. ábra) alapján megjeleníthetjük a vár képét, amit oda építettek, ahol ma a ferencesek kolostora található. A vár előtti dombot paliszáddal övezték körbe, erről a dombról egy felvonóhíd vezetett a vár irányába, a várárkon át a kaputoronyig. Ezen a kapun áthaladva, egy szűk udvarba juthattak, melynek minden oldalát lakóépületek öveztek. A vár együttese körül, egy várplató volt, ami egy félkör alakú és egy négyzetes toronnyal erősítettek.

            A Duna feletti Atya (Šarengrad) várának, elég jelentős maradványai maradtak fenn. Persze ez a hely is lakott volt már a rómaiak előtti időkben is: A Bašćine hegyen talált jelentős halstatt kori lelet együttes is ezt bizonyítja. A Šarengrad név azonban az újabb időkben jött létre, míg annak előtte a települést Athyanak, Othinnak, vagy annak újabb alakja szerint Vočinnak nevezték, de így nevezték a mai Verőce vármegyében lévő Vočin (Athyna) várát és települését is. Šarengradtól délebbre, néhány mező, még ma is a Vočin nevet viseli. Athyát, mint birtok már 1275-ben megemlítették, mint mezőváros 1481-ben, míg Athya castellumát a XV. század kezdetétől említették meg. Miután ez a vár is a törökök kezébe esett, róla is csak útleírásokból tudunk valamit. Verancsich azt mondta róla 1553-ban, hogy: „ad Athyavar arcem dirutam. Ochinum indigenae vocant” Karl Rym (1571-ben) megemlít egy hegyen lévő, négyszögletes kisebb várat, amit Athyanak nevezett, ám a jelentésében szereplő minden további adat igazából Újlakra vonatkozik. Ungnád Dávid (1572-ben) szintén úgy tudja, hogy az Athiavar romjait a helyiek Otthinnak nevezik, Schweiger Salamon azt említi meg, hogy „Vokingban” egy kisebb vár és egy templom falainak a romjai fehérlenek. Még 1687-ben is azt állítja Aspermont gróf az egyik levelében, hogy: „Wotschin oder in den Landkarten Attina genannt”.

            Abban az 1405-ös oklevélben, melyben először jelent meg Atya, azt írták, hogy Maróti Iván az „Athia nuncupato” saját városában, megalapította a Szt. Lélek kolostort, melybe boszniai ferenceseket települtek. Miután Maróti Mátyással kihalt a család, a várat Mátyás király, vingárti Geréb Mátyásnak és Péternek adományozta, akiket még a XVI. században is, mint a vár tulajdonosait említettek meg. Geréb III. László, kalocsai érsek, a közeli Teleki (Bapskától délebbre) birtokán halt meg, majd a saját vára, Athya, alatti kolostorban temették el, 1507-ben.

            Szorosan a Duna mellett, Šarengrad településétől keletre emelkednek, a mély sáncokkal övezett romok. A vár északi része, már régen eltűnt, de a többi része még mindig úgy áll, ahogy azt egy XVIII. századi kép ábrázolja. A déli oldalról, egy alacsonyabb, négyszögletes kapuudvaron át, melynek némi falai fönnmaradtak, lehet bemenni, majd a kapu előteréből a fő toronyhoz B, érkezünk, melynek alsó szintje, dongaboltozattal volt fedve, míg a felső szintjén, egy gótikus boltozatú helyiség volt (140. ábra). A sarkokban még látható egy késő gótikus konzol és a bordaívek egy darabja. Ezt a helyiséget olyan hatalmas ablakokkal világították meg, hogy ilyet, ilyen helyen, egyetlen középkori várban sem találhatunk (141. kép). A még fennmaradt többi maradvány, az övező falak részét képezik, melynek lőrései és koronázata nincsen, de nem lehet azt mondani róla, hogy soha nem is volt. A vár biztos, hogy Maróti Iván műve volt, az erős falakat téglából építették fel, különösen a borítópalást tégláit égették ki nagy gonddal. Ilyen gondos munka található a maróti vár maradványainál is. Hogy mi volt megtalálható a várudvar területén, ma már nem tudható.

            Az Újlaki (Ilok)5 vár történetét, a Savremenik (Mindenidők folyóirat), 1917-es számában közölték le. Már az elhelyezkedése is arról tanúskodik, hogy itt már régen emberi település jött létre, a leletek arról is beszélnek, hogy itt egy jelentős római település állt: úgy tartják és joggal, hogy itt volt Cuccium. 1365-től, Újlakot, Kont Miklós, a későbbi nádor, az Újlaki hercegek ősapja, bírta. Az Újlaki nemesi előnevet, azonban csak Kont Miklós unokái, Imre és László viselte. Lászlónak három fia volt: János, István és Miklós, aki az egész család legjelentősebb tagja lett, számos tisztséget viselt, sőt végezetül, a bosnyák király címet is megkapta.

            Miklós, Mátyás ereje elöl sem hátrált meg, csak látszólag engedelmeskedett neki, valójában egészen haláláig, vele egyenrangúnak tekintette magát, sőt mint Bosnyák király, még saját pénzt is veretett. Fia Lőrinc, csak az apja gyenge másolata volt: ő is ellenszegült Ulászló királynak, ám a király még Újlakot is elvette tőle, és csak azután adta vissza, miután kibékült vele. Lőrinc ezután nem viselhette többé a Bosnyák királyi címet. Ő volt a család utolsó tagja: halála után, az újlaki javak legnagyobb részét, özvegye, Bakos Magdolna kapta meg azzal a feltétellel, hogy férjhez megy Móré Chula Lászlóhoz. Egy évvel Lőrinc halála után Újlak, idegenek kezében volt (1526.).

            Az újlaki vár, egy Duna fölé emelkedő hegyen van. Itt igazából, csak a középkori erődített városról beszélhetünk, mivel az Újlaki hercegek vára nem maradt fenn: az Odescalchi hercegek (akik Szlavónia visszafoglalása után, kapták meg, a hatalmas újlaki birtokot és a Szerém hercege címet) kastélya a középkori vár helyén áll, ami lehet, hogy éppen a rómaiak castrumán állt. Még máig fennmaradt az övező falak nagy része, csak a nyugati része, ahol egy mély várárok (Halsgraben) választotta el a felső várost a hegy további részétől, maradt fenn nyomaiban. Ám a karlsruhei levéltár alaprajza után, jól ismerjük az összes övező falat. A nyugati oldalon volt a kapu. Délnyugatra még ma is áll egy kolosszális bástya, a déli falat, öt ferdén beépített toronnyal és két félkör alakú toronnyal erősítették meg (142. ábra). Keleten, a félkör alakú toronytól, mely ma is áll, nem messze volt egy ötszögletű falszoros, amit megszüntettek, amikor ide, egy a várig érő, feljárót készítettek. Az északkelti sarkon ma is áll egy kör alakú torony, mely most a ferences kolostor részét képezi (144. kép), az északi, szabálytalanra kialakított falat, két félkör alakú torony erősítette, míg az északnyugati falnak csak nyomai maradtak fenn. A visszafoglalás idejében keletkezett az a rajz, amit egy bizonyos Schmalkalder rajzolt le, ami teljesen ugyanazt ábrázolja, ami ma is megállapítható (143. ábra). Ezen az ábrán még látható az újlaki hercegek vára is, mely elég jó állapotúnak mutatja, csak tetőzete nem volt. A falakat kitűnő téglákból építették fel, melyek belső szerkezetét kisebb gondossággal vitelezték ki, ám a falak mind két oldalán meglévő palástot, a legjobb téglákkal borították.

            A várfalaknak fönnmaradt a koronázata is. A falkorona fogazatai nem teljesen egyeznek: az északi oldalon kisebbek: itt a külső oldalon, valamivel alacsonyabban konzolok vannak, melyek valaha, egy fából készített védőfolyosót hordozhattak. Helyenként minden fogban lőrések vannak, helyenként csak minden másodikban (145. kép). A legjellegzetesebb fogak, a keleti oldal falkoronáján vannak: mindegyik 2,52 méter széles és 2,35 méter magas (a belső oldalról), az egyes fogak közötti távolság, összesen 61 centiméter, és minden másodikban szűk lőrések vannak. A ferdén kialakított falkoronát, cserepekkel takarták, ami minden tekintetben alkalmas volt arra, hogy a lövészeket megvédje.

            A török uralom alatt álló Újlakról az útleírások, elég sok feljegyzést közöltek. Már 1553-ban megemlítette Verancsich, hogy Újlaki Lőrinc vára ekkorra eléggé lepusztult, de a törökök gondosan őrzik. Pigafett 1567-ben említette meg Újlakot, míg Karl Rym Újlak leírása közé tévesen betette Athyát, a mai Šarengradot is. Valamivel terjedelmesebben mutatja be, Unnád Dávid 1572-ben, de Újlak legjelentősebb bemutatása 1608-ból származik, amit Prandstetter adatott ki, ehhez a leíráshoz csatolta a török Újlak képét is, amit azonban semmi választ nem ad arra, ami elvárható lenne tőle. Ennek az útleírásnak egy része megjelent a horvát Országos levéltári közlemények  XII. kötetének, a 205. oldalán, eszerint: A várat egy magasabb hegyre építették fel, amit nach teutscher Manier védelmeztek, aztán fallal és árokkal nyugaton, ahol a főkapu volt megtalálható, amihez egy híd vezetett, amin kívül volt két kisebb kapuja is. A falaknak, hogy „starke und weite stänt zur Wehr” legyenek, koronázata volt. Az Esztergomhoz hasonlított váron belül, egy károsodásokat szenvedett templomot és egy kolostort talált. A várban volt egy kastély is, amit külön fallal öveztek, de az teljesen rozzant volt. A váron kívül, egy nagyobb falu volt.

            A nem sokkal Prandstetter után Újlakra utazó Katich püspök a kastélyról azt tartotta, hogy azok a püspöki palota romjai. 1867-ben, Aspremont gróf megközelítette Újlakot, de csak, 1688. július 12-én esett Újlak, Caprara kezére…

            Pétervárad (a római Cusum, később petrixon, Petrovaradin) elhelyezését olyan gondosan választották ki, hogy itt a kezdetektől fogva erődítésnek kellett lennie. A Duna egyik kunkorában egy szikla mered fel, melyen ma is, egy későbbi erőd emelkedik (147. ábra). A helyiség gyakran változtatta a nevét, ahogy azt, egy 1237. IV. 24-ei levélben láthatjuk, amelyben IV. Béla király javakat adományozott a cisztercita apátságnak6, sőt a péterváradi királyi palotát is: „Locus ubi monasterium est constructum, qui antea Ukurd sed modo Belafons appallatur….Peturwarad et regale palacium ibidem”. A Belafons elnevezés a későbbiekben is megmaradt: „Civitas Waradin Petri et abbacia B. V. M. Belafontis de monte Waradpetri” (1477.). Garai László macsói bán, 1439-ben megkapta Albert királytól a várat és az apátság patrónatusát is. Pétervárad és Kamonca (Srjemska Kemenica) települése ahhoz a kalocsai püspökséghez tartozott, melyhez az apátság is. A XV. század végén az erődítmény is ezen  püspökséghez tartozott7. A törökök kezére 1526-ban esett, és maradt is 1687-ig, ám a törököknek még egyszer, 1716-ban sikerült visszafoglalniuk, de Savoyai Jenő, ugyanitt, teljesen tönkreverte Ali pasa nagyvezírt. 1754-től, 1766-ig Mária Terézia egy erődöt építetett ide, annak a helyére, amely, már 1699-ben is itt állt, és amit Weigel, a karlócai béke térképre is felrajzolt. Mindenesetre itt kellett állnia a középkori erősségnek is.

            A XVI. századi (1567-ben) utazó, Pigafett, úgy említi meg Péterváradot, mint egy kisebb jelentőségű erősség, mely egy hegyen, körítő falakkal és tornyokkal van övezve, aminek a közepén egy hasonló módra épített kisebb erődítmény volt.

Karl Rym (1572.) is megemlítette Péterváradot, és azt, hogy: „a törökök, 40.000 embert veszettetek az ostromkor. A törökök abban az  erődben laktak, ahol még mindig áll egy régi keresztény templom, melynek egy részét a törökök mecsetté alakítottak át, a másik részét hombárrá. A Törökországban járó követségek arról tájékoztattak, hogy ekkoriban az erősség tornyai és ágyúi, Zsigmond császár címerével voltak ellátva. Gerlach útleíró és Ungnádi Dávid 1573-ban Péterváradon éjszakázott, de ők nem láttak semmit abban a toronyban, mely egy török mecsetre hasonlított, mint tömérdek lisztes korsót és három ágyút, melyből az egyik Országh János szerémi püspök címerével volt ellátva, a másik pedig Ulászló feliratával. Schweiger írta le Sinzendorf követ útját, amelyben megemlítette Péterváradot is, melyet egy magaslatra építettek: a templom kórusán láttak egy M 70 –es feliratot, amit ők 1070-es évnek tartottak.

            Mind ezt persze feltűnik Pétervárad azon régi rajzain (alaprajzán) is, melyeket egy kicsit sem lehet hitelesnek tekinteni (148. ábra), ám az, az alaprajz, amit Karlsruhében találtak, ugyanarról tanúskodik, amit az útleírásokban leírtak (146. ábra). Erős fallal övezték a hegyet, és csak egyetlen bejáraton át, lehetett bemenni az erősség belsejébe, ahol egy belső vár volt megtalálható, egy gótikus templommal. A kaputornyon kívül, még két négyzetes torony védte a belső várat a Duna felöl és két félkör alakú torony erősítette az ellenkező oldalon.

            A Duna menti ősi főúton továbbhaladva találhatók, Rednek8 (Vrdnik) várának maradványai. Valaha talán erre vezetett az út Rumból a Dunáig, ahol esetleg, Ratkovac falunál, a dombói (Dumbovo) apátság romjai találhatók. Redneket a középkorban, mint Rednak, Rednuk, Regnicz említették meg, sőt, már 13515-ben, saját vásártartási joggal rendelkezett. A várat, a XV. század közepén, a kalocsai érsek tulajdonaként említették meg.

            A várat egy olyan alacsonyabb hegy csúcsára ültették rá, melynek minden oldalát könnyen védhették. Mára nagyon elromosodott és növényzettel benőtt, ám ennek ellenére az egyetlen olyan középkori vár egész Szerém vármegyében, melynek szerkezetét, még meglehet határozni. Egy fennsík sziklacsúcsára építették fel a régi építtetői, mely elé (délen), egy erős védőfalat emeltek, amit még támpillérekkel is megtámogattak (149. ábra). A várfal alapjaiban 2,90 méter vastag. Talán a keleti oldalon, a B, jelzetű építménynél volt a bejárata. Északon semmi fala sem maradt fenn, miután az alapjáig leomlasztották.  A sziklacsúcsra az építtetők, egy kör alakú tornyoz építettek E, mely a főtornyot, D, védte, ami egy valódi, középkori berchfrit volt. Ennek a lakótoronynak patkó alakja van, melybe a nyugati oldalon lévő, első emeleti bejáraton át lehetett bemenni, ahonnan lépcső vezetett a felsőbb helyiségekbe. Ennek a bejáratnak kőkeretezése, gótikus metszést mutat. A torony sarkait faragott kövekkel erősítették, a belseje teljesen elromosodott. Nyugat felé, egy valamivel alacsonyabb fennsík található, ahol jelenleg egy kevéske téglatörmeléken kívül semmi sem található. Ezt a fennsíkot (suburbium) egy fallal választották el attól a magasabban fekvő résztől, ahol a lakótorony áll (150. kép).

            Az egész várat kevert kövekből építették, csak a felsőbb részen láthatók téglák, amit a későbbi idők javításainál használtak.

            Szalánkemén9 (Slankamen) helyiségét igen korán megemlítették. Már 1072-ben megemlítette Florianus, majd később, 1287-ben, és a továbbiakban is. Ám maga a település, biztos, hogy a rómaiak előtti korokban keletkezett, a római korban itt állhatott Acumincum városa, sőt, római régiségek még ma is fellelhetők, magának a várnak a területén is. A középkori várat, 1425-ben említették meg, amikor is, Zsigmond király, Kölpénnyel (Kupinovo) egyetemben, Brankovics Györgynek adományozta, még 1451-ben is ő a tulajdonosa. A későbbiekben Hunyadi kezén volt. 1498-ban, Corvin János bírta, majd 1502-ben, a település királyi tulajdon, mint: civitas regis Zalonkamen. 1521-ben nem tudta a várat megvédeni, Hédervári Ferenc és Sulyok Balázs a töröktől, sőt a szultánnak győzedelmesen azt jelentik, hogy a csapataik elpusztították Berekszót, Szávaszentdemetert, Kölpényt, Baricsot, Zimonyt, Szalánkemént és Karom várát is. Az nem világos, hogyan birtokolhatta még a későbbiekben, kifejezetten kiemelve, a várat Pesey. Ferdinánd követei 1598-ban követelték, Belgrád, Sabác, S z a l á n k e m é n, Pétervárad és Újlak visszaadását.

            Verancsich, 1553-ban, megnézte a hegyen lévő várat, és a mélyebben fekvő. vékony falakkal övezett várost is. A várról azt állította, hogy gyönge és öreg falakkal van övezve (151. ábra). Más útleírók is kiemelik Szalánkemén gyöngeségét: Schweiger Salamon, 1577-ben megemlítette, hogy Szalánkeménben, egy hatalmas romba dőlt templom van. Az 1702-es hivatalos összeírás (Smičiklas: Szlavónia felszabadulásának 200. évfordulója, II. 292. oldal), adataiból képet alkothatunk a maradványokról. Ekkoriban, Szalánkemén településének, a három, jól megépített kapuja meg volt még, sőt az övező falak egy része is. Volt három temploma is, a két katolikus teljesen romosan. Állt még a török fürdő is. A 131 öl hosszúságú és 67 öl szélességű vár teljesen romba dől, de a vár közepén volt egy szép, tetőzet nélküli templom. volt.

            1691-ben itt, a törökök számára egy végzetes csata zajlott le, sőt innen haladt Marót felé a karlócai béke után a határ, az un. Marsigli vonal. Mára mindebből nem sok maradt fenn. Szalánkemén török kiűzése utáni képét, nagyon jól ábrázolja Schmaldkalder rajza (152. ábra, a karlsruhei hadilevéltárból), melyre fölrajzolta, a még elég jó állapotban fennmaradt falakat is. Több sematikus ábrázolás van Szalánkeménről, a bécsi császári és királyi hadilevéltárban, de ilyent találunk Marsigli, „Danubius” című művében is, melyen a településtől nyugatra lévő, római erődítmény romjait is feltüntette.

            a Duna menti, ősidőkben keletkezett hegy hatalmas területét, ma egy teljesen leromlott fal övezi (kb. 140. méter hosszúságban), melynek nyomai legalább mindenütt felismerhetőek. Így jött létre az a szabálytalan félkörív alakú erősség, melynek végpontjai 140 méter távolságra estek. A délkeleti védőfal maradt fenn a legjobb állapotban, és innen lehetett a legkönnyebben lejutni a Dunához (mintegy 90 méter). Itt a vár építőanyaga teljesen kevert és nagyon rossz minőségű. Más részeken némi római tégla is található. Tornyoknak, vagy más építménynek, mára semmi nyoma sincs, csak az e terület közepén lévő, 20 méter hosszúságú és 11,5 méter szélességű templomnak a romjai vannak meg, ami kétségtelenül az a templom lehetett, amit az 1702-es összeírásban említettek meg. A most is körülötte meglévő temető, még a XVIII. században keletkezhetett. Ennek a templomnak a falai teljesen eltérőek az övező falaktól. Az egész terepen, az 1691-es ádáz csata hatalmas sáncait figyelhetjük meg. Magában a településen is fennmaradt néhány beazonosíthatatlan építmény, melyek az Új Szalánkeménbe (Novi Slankamen) vezető utat zárták le. Lehetséges, hogy ezek, azok a helyiséget övező falakban lévő kapuk lehettek, melyeket Weigel, az 1699-es karlócai békéhez készített térképére is feltüntetett (151. ábra). Érdekes, hogy a szalánkeméni plébános házának a pincéjében máig fennmaradhatott egy török fürdő nyoma: a falakban fönnmaradtak a csövek ( mint ahogy a vele rokonítható fürdőben Újlakon), és a mázas falba belenyomkodott ornamentika.

            Marót (Morović) várát a Sztudva (Studva) és a Báza (Bosut) folyó összefolyásában építették fel, szabálytalan négyszög alakúra, melyet egy csatornával választottak el a településtől, ahogy az Weigel, 1699-es térképén lévő alaprajzból látható (154. ábra), aki a várat még egészben találta. Ez a vár is az ősidők végén keletkezett: a prehisztorikus és a római leletek világosan beszélnek erről, sőt a közeli Batrovacban, még egy neolitikus telep is fennmaradt. A vár láthatóan jelentős volt: Oláh Miklós propugnaculum Slavoniaenek nevezte. Ez volt a Gut-Keled nemzetség, Marótiaknak, vagy hivatalosabban, Maróthiaknak nevezett tagjainak a székhelye, sőt az általuk uralt hatalmas horvátországi tulajdonaiknak is. Közülük különösen János emelkedett ki, aki, macsói bán és az atyai (Šarengrad) kolostor megalapítója volt. Miután a család kihalt, Mátyás király Marótot, fiának, Corvin Jánosnak adta, jóllehet, azt már a megelőzőekben, szentszávai Vladiszláv hercegnek adományozta. A várnak még ma is fönnmaradt némi körítő fala, amit igen jó minőségű téglából építettek: ezek a falak 2 méter vastagok voltak és támpillérekkel erősítették őket. Ennek a falakkal övezett helyiségnek közepén, még ma is áll egy plébánosi lakóépület. A helyiség mellett fönnmaradt egy régi templom, védőtoronnyal, amit árokkal öveztek Ennek, XXIII. János pápa, Maróti János kérésére előjogokat adományozott, ami különleges helyzetet biztosított a számára.

            Kölpényből (Kupinovo), amit 1388-ban, mint castrum regale említettek meg, a későbbiekben a despoták váraként, még 1905-ben is jóval több maradvány állt. A vár falazata négyszögletű volt, sarkait erősítő tornyokkal, melyek közöl az egyik feltehetően kör alakú volt, a másik három nyolcszögletű (156. ábra). A falak magassága 4 métert is leérte. Az építőanyaga zúzott kő volt, nagy mennyiségű téglával.

            Zimány10 (Zemun) várából, amit a Gárdos hegyre építettek fel (prehisztorikus lelőhely is), épp annyi maradt fenn, hogy meg lehessen állapítani a vár együttes alakját: téglából, négyszög alakúra készítették, a sarkain félkörös tornyokkal. A várat már 1173-ban megemlítette Florianus, mint castrum Zemlen, a későbbiekben a Hunyadiak tulajdonában volt. Szinte a mai állapotot mutató romokat, Belgrád 1789-es rajzára is feltüntették, amit Mancini kapitány készített, sőt már akkoriban is állt egy fából készített kilátótorony a közepén. Ma a helyén egy ízléstelen milleniumi emlékmű van.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek a középkori várak Szerém vármegyében fejezethez

 

 

 

1.        Csánki: Mo. tört. földr. II. 268. oldal és kép.

2.        Csánki: Mo. tört. földr. II. 231. oldal.

3.        A romai maradványairól (itt volt Bononia vagy Malata római települése) lásd a Vjes. hrv. arh. društva (Horvát régészeti társaság Közleményei). I. 183. oldalán, valamint a régi sorozat, 1886. évi, V. számának, 148. oldalán. Hogy a középkorban Bánmonostora nem Kamonc – Srjemska Kamenica volt, arról Klaić tájékoztat, a Vjes. hrv. arh. društva (Horvát régészeti társaság Közleményei) régi sorozat, 1880. évfolyamának 65. oldalán. Lásd még a Jugoszláv történeti levéltár közleményeit, IV. 221. oldal. Ilije Okrugić: Povjesničke crtice Srijema (Szerém történeti vázlatok) című művét, ahol Szerém, minden jelentősebb településéről említést tesznek. A település egyik házának pincéjében, nemrég találtak egy szépen faragott római oszlopot, jó állapotban maradt oszlopfővel.

4.        Vjesnik zemaljskog arkiva (Országos levéltári közlöny), XII. 208. oldal.

5.        Laszowski: Hrv. Povj. Gradjevine (Horvát történeti építmények) I. 57. oldal.

6.        Cisztercitákat találhatunk 1205-ben Topuszkóban, a Száva egyik szigetén 1218-ban, Kutyevóban (Kutjevo) 1250-ben, Zágrábban, 1259-ben, Szamoborban 1277-ben.

7.        Csánki: Mo. tört. földr. II. 233, 236. oldal. Schams: Topogr. Beschreib v. Peterwardein. 1820.

8.        Csánki: Mo. tört. földr. II. 233, 237, 254. oldal.

9.        Ruvarac: Stari Slankamen, Zemun 1892. (A régi Szalánkemén, Zimony, 1892.) – Jugoszláv történeti levéltár, IV. 181, 225. oldal,  - Horvát rég. társ. közl. I. 181. oldal, Marsigli rajzai, a Danubius című művében.

10.     Sopron. Monographie von Semlin u. Umgebung, 1890.

 

 

 

 

 

 

 

 


A középkori várak Szerém vármegyében fejezet képanyaga

 

 

138. ábra. Vukovár várának alaprajza.

A török alóli felszabadulás idejéből. A vár mára teljesen eltűnt.

Eredetije, spanyol nyelvű jelzetekkel, a karslruhei levéltárban.

 

 

139. ábra. Vukovár vára.

Prandstetter 1608-as útleírásából.

 

 

140. ábra. Atya vár maradványainak alaprajza.

 

 

141. kép. Atya vár romjai.

 

 

 

 

142. ábra. Újlak várának alaprajza.

A bal alsó sarokban csak a ferences kolostor van, a jobb oldalon az Odescalchi hercegek kastélya, melyeket két félkör tornyos fallal kötötték össze. Jobbra fent egy erős bástya van, ahonnan az övező fal, három félkör és három négyzetes toronnyal keríti a várat a kolostorig.

 

 

 

 

143. ábra. Újlak várának régi képe.

Eredetije a karlsruhei levéltárban – Schmalkalder rajza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

144. kép. Újlak most.

 

 

 

145. kép. Az újlaki vár falainak pártázata.

Minden második részben van egy lőrés.

 

 

 

 

146. ábra. A régi péterváradi erősség alaprajza.

Eredetije a karlsruhei levéltárban. A helyén áll ma a későbbi erődítmény.

 

 

147. ábra. A péterváradi erőd alaprajza.

Weigel 1700-as térképe után.

 

 

 

148. ábra. Pétervárad képe a XIX. század kezdetéről.

 

 

 

149. ábra. Rednek vár romjainak alaprajza.

B. kaputorony, D. lakótorony első emeleti bejárattal, C. külső vár.

 

150. kép. A szerémi Rednek.

Az óvár lakótornya.

 

 

151. A szalánkeméni erősség romjainak alaprajza.

Weigel, 1700-as térképe után.

 

 

152. ábra. Szalánkemén erősségének és településének képe.

Közvetlenül a török alóli felszabadulás után. eredetije a karlsruhei levéltárban. Schmaldkalder rajza.

 

 

153. kép. Szalánkemén.

Az óvár hegyen lévő romjainak látképe. Római régiségek lelőhelye.

 

 

154. ábra. Marót várának alaprajza.

Weigel, 1700-as térképe után.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

155. kép. Marót plébániatemploma.

A torony lőrései kereszt alakúak.

 

 

156. ábra. Kölpény várának alaprajza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Középkori várak Modrus-Fiume vármegyében

 

 

            Az ebben a vármegyében lévő váraknak rendkívüli a száma és a történelme, de a megkutatott várakon kívül, rengeteg vizsgálatlan várnak a nyomaira is rátalálhatunk. Ezen a meglehetősen járhatatlan vidéken, ahogy azt a fellelt maradványokból megítélhetjük, már a római kor előtt is jelentős kultúra bontakozott ki, de még megközelítőleg sem vizsgálták meg még azt, hogy mire is szolgálhattak. A prehisztorikus tárgyak legjelentősebb lelőhelyei: Bosiljevo, Duga gora, Otok, Josipdol, Munjava, Čakovac, Plaški, Drežnik, de Grobnik, Fiume, Grižani és Novi is. Római kori maradványok maradtak fenn: a Mrežnica közeli Szt. Péternél, Perjasicban, Budačkiban, Čakovecben, Fiumében, Bakarban, Bakaracban, Tribaljban, Grižaniban és Noviban. Külön ki kell emelnünk a Čakovac közeli Viničica hegyet, ahol a japodák Metulum nevű városa állt, mely alatt, a síkságon a rómaiak, hasonló nevű városa jött létre.

            A középkori várak közül a legjelentősebbek: Cetin, Slunj, Modruš, a későbbi Ogulin, majd a tenger mellékén: Grobnik, Trsat, Bribir és Novi, valamint a már boszniai területen álló Tržac, melyről a Frangepánok egyik ága, a trzsáci, a nevet kapta.

            Belaj1 vára nincs többé. A katonai hatóságok, 1834. körül, adták ki a parancsot a romok teljes elbontására. A vár 1639-es rajzát, Pieroni készítette el, és erről készít M. Stier, 1660-ban (157. ábra). Eszerint egy négyzetes lakótornyot, falakkal öveztek, melybe egy kaputornyon át lehetett bemenni. Valaha Sztenicsnyák (Steničnjak) alá tartozott, Belaj, ahol már 1360-ban megemlítették a Mogorovich nembéli, nemes Tomasichokat, sőt Mátyás király meg is erősítette őket minden Korana folyó körüli javaikban. Miután, 1535-ben, Tomasich Gáspár Törökországba szökött, sőt törökké is lett, a várat Ferdinánd király odaadta Kruzsich Péternek. A várat a törökök ismétlődően támadt úgy, hogy Pieroni, 1639-ben, már felhagyva találta. 1638-ban, vétel útján kapta meg Paradeiser Rudolf, a későbbiekben Sauran Frigyes gróf bírta, majd a Prešen család. 1768-ban a Katonai határőrvidék foglalta le Belajt. A közeli Velemerić várából sem maradt fenn semmi egy rajzon kívül, M. Stier művében, mely alapján megitélhető, hogy meglehetősen nagy volt: a kör alakú lakótornyos belső várat, két félkör alakú toronnyal erősített fallal övezték.

            A Korana folyó menti Barilović2, vára az ősi Barilovács familia birtoka volt, sőt ezt a várukat annak ellenére is megtartották, hogy maga Frangepán István 1564-ben,  erőszakkal akarta megfosztani Barilovács Gáspárt a vár tisztétől. Miután, 1584-ben, határőrvidéki parancsra elfoglalták a várat, Barilovács, az Ozalj közeli birtokaira távozott, ahol a család utolsó tagja 1672-ben halt meg. A vár határőrvidéki parancsra történő elfoglalása után, itt helyezték el (1690-ben, 80 legénnyel): Budački, Perjasica, Klokoč, Skrad vajdaságok kapitányságát. 1749-ben ide helyezték a slunji ezred nyolcadik kompániáját. Jelenleg a várban, körzeti hivatal van.

            Valvasor művében közli a barilovići vár képét, de ez teljesen pontatlan, gyermeteg rajzolmány. Stier megemlítette (1650. körül), hogy Barilovićban: „vielmehr etliche übrige stickgh von alten gemäuer” talált, és maga is közöl egy rajzot a jó fenntartású várról. Egy 1701-es rajzról magunk is megítélhetjük, hogy a vár ugyan olyan jó állapotban volt, mint manapság (159. kép). A C, jelzetnél lévő lépcsőn lehet a várba bemenni, innen a kör alakú lakótoronyba B, a lakóépületbe D, a vár sarkán álló F, toronyba. Minden egészben maradt fenn máig, az E, építményen (istálló) kívül és a G, épületen, ahol valaha a várőrség volt (158. ábra).

            A közeli Budačka3 várából sem maradt semmi. Ez volt annak a Budácski familiának a székhelye volt, akik állítólag a likai Budakból jöttek ide, és a leszármazottjuk 1575-ben halt meg.  A vár, 1596-ban esett a törökök kezére, de a későbbiekben fölszabadult és 1686-ban határőrvidéki őrséget helyeztek ide. Nem sokkal ezután (1699.), Hollstein hadmérnök fölvette a vár alaprajzát, sőt ez az alaprajz fönn is maradt a bécsi hadilevéltárban (160. ábra). A XVIII. század közepe körül, egy bizonyos Schiltinger is lerajzolta a várat, meglehetősen hűen (ez a rajz is megtalálható a bécsi hadilevéltárban), de báró Schernding A. sokkal jobb rajzot készített róla 1790-ben (161. ábra). Valvasor képe egy gyermeteg rajzolmány. A vár egy négyszögletesre épített, négyzetes lakótornyos belső várból állt, ezt egy fallal öveztek, amit két kisebb és nagyobb félkör alakú, valamint egy négyzetes toronnyal, melyben a várnagy lakott, erődítettek meg. A várba egy lépcsőn lehetett bemenni az F, jelzetnél, de 1790-ben az egészet úgy rendezték át, hogy ezt a bejáratot elbontották és egy újat készítettek azon a tornyon D, melyben a várnagy lakott. Addig a torony földszintjén istálló, a cselédség szobája és egy fáskamra volt, az első emeleten három szoba, egy konyha és egy éléskamra, a második emeleten a várkapitány szobái voltak. Budačkatól nem messze, ma is megtalálhatók Zimić várának maradványai, mely a hasonnevű nemesi család tulajdona volt.

            Škradnak4  a Frangepánok voltak a legrégebbi tulajdonosai, utánuk a Cillei hercegek bírták, míg nem 1456-ban, László királytól, az a Kreiger András kapta meg, aki a zagorjei Kosztel várát (Kostelgrad) is magáénak tudhatta. Ám a vár továbbra is Frangepán Márton kezében volt, akinek Mátyás király, 1464-ben engedélyezte, hogy tetszése szerint rendelkezzen a várral, ő aztán, 1466-ban, oda is adta a várat, Okics és Cetin urának, osztrozsini Bevenjudi Tamásnak, aki aztán zálogba adta Frangepán Jánosnak (akit Anzsnak is neveztek), hogy kisegítse Mártont, akit épp Anzs vetett rabságba. A későbbiek folyamán Skrad újra a Bevenjudiaké, majd miután 1504-ben kihaltak, Ulászló király, Skradot és Osztrozsint, Bornemissza Jánosnak adta, ám már a következő évben a várat Frangepán Bernát foglalta el.

            A törökök gyakran megjelentek Skrad alatt, melyet már 1558-ra elpusztítottak. A későbbiekben a Zrínyiek, majd újra a Frangepánok bírták, sőt 1569-ben, Frangepán Ferenctől kapta meg a Mogorovich nembéli, slunji Babonozsich György. A törökök 1585-ben  újra fölperzselték, hogy ettől kezdve mindörökre rommá legyen.

            Valvasor rajza Skradról teljesen hiteltelen: Skradot, Barilovićtyal szemben ábrázolja annak ellenére, hogy ez a vár egy óra járásnyi távolságra van tőle. A XVIII. századból van egy rajz Skradról, a bécsi hadilevéltárban, de ezen is csak az elpusztult romok láthatók. A belső várat, egy 1701-es alaprajzi ábrázolás szerint, háromszögletűre épített falakkal övezték, innen a falak tovább folytatódtak, hogy aztán az egész helyet körbevegyék (162. ábra) A bejáratnál volt egy templom is, ahogy az, a Frangepán váraknál teljesen bevett szokás volt.

            A Korana folyó mellett, valamivel délebbre van Blagaj5 vára, a Blagaj hercegek ősi birtoka, akiknek a boszniai Blagajt is a tulajdonában volt. A XVI. század végén, a szábor az egyik záradékában arról határozott, hogy a vár 40 legényt kapjon, de kicsivel később, 1854-ben, az egész vidék a törökök alá került. A karlócai béke után a várat kijavítatták, sőt a blagaji kompánia székhelyévé vált, míg át nem költöztették őket Veljunba. 1865-re Blagaj teljesen rommá lett. Egy 1701-es alaprajzból látható, hogy a vár még a középkori állapotában maradt fenn, egy (téglalap alakú) lakótoronnyal, külső várral és palotával, melyek a belső vár épülete körül álltak. Az egészből valami azért még fennmaradt.

            A Blagajtól keletebbre eső Klokoč6 vára, a Klokocs nemzetség székhelye volt. Ezek a nemesek IV. Béla 1224-es oklevelével lettek erről a castrumról elnevezve, 1387-től e vár fölött is a vegliai Frangepán hercegek rendelkeztek, hogy a későbbiekben a helyükre a Cillei hercegek kerüljenek, majd Vitovác János. 1530-ban a vár, Karlovich Iván tulajdona, de 1557-ben, már határőrvidéki vár. Bihács eleste után, a mieink felhagyták, és 1681-ig pusztán is maradt, amikor is Herberstein elfoglalta és kijavítatta, ez után a barilovići kapitányság alá tartozott. A XIX. század közepéig, határőrvidéki tisztviselők laktak benn, majd egy kicsivel később teljesen rommá lett.

            A várat egy, 1701-es alaprajz még egyben ábrázolja úgy, ahogy az a keletkezése óta állt (164. ábra). A téglalap alakú falak egyik sarkán, egy kör alakú torony ugrott ki. A falakon belül fából készült épületek voltak. A vár körül paliszád és várárok volt, melyen át egy híd vezetett. A várba, egy létrán át, egy őrgóréig, majd onnan tovább az első emeleti kapun keresztül lehetett bemenni, ahonnan újra a földre lehetett leszállni. A vár két sarkára, fából készült őrgórékat építettek. A bécsi hadilevéltárban fönnmaradt a vár 1746-os képe. Egy, 1863-as fotógráfia a várat úgy ábrázolja, hogy még meg volt a lakótorony tetőzete és a fából készült védőfolyosó is (165. kép). Klokoč közelében még állnak némi falai Otmić várának és lakótornyának, mely az Otmichi nemzetség székhelye volt. A vár Bihács eleste után pusztán maradt.

            Kersztinjának7 (Krstinja) 1334-ig saját megyéje volt. Itt volt a Ladihovich nemzetség tartózkodási helye, később a jószágot a cetini Frangepánok vették meg, ő utánuk a várat és birtokait a Frangepánok slunji ága foglalta el. 1572-től Kersztinja határőrvidéki helyőrséget kapott, majd utóbb, 1585-ben a törökök foglalták el.

            A kör alakú öregtornyot, övező fallal kerítették, amit három félkör alakú toronnyal és egy kaputoronnyal erősítettek meg (166. ábra). A tágas külső várat övező falat, mely 1701-ben már romokban állt, egy félkör alakú toronnyal védték. 1744-ben valaki lerajzolta Kersztinját, és ez a rajz fönn is maradt a bécsi hadilevéltárban (167. ábra).

            Kevés az olyan vár melyről annyi és olyan jó minőségű ábrázolás maradt fenn, mint Slunj8 váráról. M. Stier, császári hadmérnök, két rajzot (169. ábra) és három alaprajzot is készített a slunji várról (1660-ban). Valvasor is leközöl egy képet róla, amit nyilvánvalóan, valamilyen alaprajz után készített, de az semmi hasonlóságot sem mutat, Weigelnek a karlócai békéhez készített (1700.) térképére felrajzolt, igen jó alaprajzzal (168. ábra). Ez a bécsi hadilevéltár, 8655. számú kéziratában található. Weiss is közöl egy kitűnő rajzot Slunj váráról, a: Relatio germanica… című művében, sőt báró Schernding is készített 1790. körül, egy pontos rajzot Slunjról, de 1746-ból is van egy rajz a várról, a bécsi hadilevéltárban.

            Állítólag 1193-ban, Slunj egész környékét a vegliai hercegeknek, a későbbi Frangepánoknak adományozták. 1323-ban, Károly Róbert király, Frangepán III. Frigyes hercegnek adományozta az egész drežniki megyét Slunj várával együtt, de nem örökös birtokként. Slunjt 1390-ben, egy időre, Zrínyi Pál kapta zálogba, ez a zálogba adás addig tartott, míg a Zrínyiek összetűzésbe nem kerültek a Frangepánokkal, mivel azok elfoglalták a Zrínyiek egyik várát, ők nem is békültek meg soha, és csak az erőszakoskodó Frangepán Miklós halála után jött el a béke. A Frangepán javak 1449-es megosztásakor, Slunjt, Frangepán Duim kapta meg, a Frangepánok ezen slunji ága, 1572-ben, Ferenccel halt ki. 1558-ban a horvát rendek arról határoztak, hogy Zríny, Komogovina, Prekovrška, Gradac, Svinica és Slunj új várát, a király erősítesse meg (a slunji új várat itt említették meg először, míg a másik Slunj, Zbijeg falu közelében volt). A törökök először 1561-ben, támadták meg sikertelenül  Slunjt, ami nem sokkal később határőrvidéki erősség lett, 1573-ban Ernő főherceg adott utasítást a vár kijavíttatására, majd hat évvel később, a stájer-karintiai rendek, 5.000 forintot rendeltek a vár újbóli megerősítésére. Hamarosan egy rövid időre a törökök kezére esett, és ettől kezdve Slunjért, szinte szüntelen harcok folytak. 1671. után, az államhatalom vette a birtokába Slunj várát, majd 1746-tól, 1775-ig Slunj lett a slunji ezred fő székhelye, 1788-tól, 1790-ig, Slunjban állomásozott, de Vins báró, Horvátország főparancsnoka, 1822-ben a várat tűz pusztította el (170. kép).

            Slunj várát egy Slunjčica melletti hegyre építették fel ott, ahol a Slunjčica beleömlik a Koranába, hogy minden oldala egyformán védhető legyen, hatszögletű alakot kapott, amit egy, négy félkör alakú toronnyal ellátott, övező fallal vettek körbe (168. ábra). A várba, egy létrán át, egy őrgóréig, majd onnan tovább a kaputornyon át lehetett bemenni. Hogy milyen volt a belső vár kiépítése, azt csak báró Schernding, 1790-es rajzából tudjuk, amikor Slunj már, a határőrvidéki parancsnokság székhelyévé vált, és miután az akkori szükségleteknek megfelelően átépítették. Eszerint, alacsony tetőzet fedte a belső vár védőfolyosóit, ahogy azt már Stier képén is láthattuk (169. ábra), a sarkain még a fából készült őrgórék voltak elhelyezve, hogy a falak védelmét megkönnyítsék. A vár gondosan lerajzolt környezetétől valamivel távolabb, M. Stier felvázolta az un. „Polterturm”, egy olyan külön álló őrtorony, képét is, mely Brinje várának közelében is állt (210. kép).

            Slunjban állt egy megerősített ferences kolostor is, amit 1578-ban, egy török támadás alkalmával tettek tönkre, ennek a kolostornak, a Szt. Háromságnak felszentelt temploma, a mai plébániatemplom helyén állt. M. Stier rajzánál még pontosabb ábrázolású az, az alaprajz, amit a bécsi hadilevéltárban őriznek, a GIa 28. szám alatt.

Slunjtól keletebbre találhatók meg, Kremen várának romjai9, mely a Ladihovich nemzetség vára lehetett. Krement, 1442-ben vette meg Frangepán István, Ladihovich Dömse özvegyétől, Kapitanich Balázs leányától, Ilkától, ám 1454-ben, a csávai (Čave) Imrét vezették a vár birtokába, majd a későbbiekben, a Lika vármegyei bužimi Herendichek alá tartozott. A vár és javai végül, a Frangepánoké maradt. Kremen, 1582-ben lett a törököké, sőt a törökök még 1645-ben is kijavítatták, csak 1699-ben vehették birtokukba a katonáink.

            Ennek kicsiny várnak az alaprajza, szabálytalan háromszög alakot mutat, melynek az élébe építették az öregtornyot (171, 172. ábra).

            Valamivel délebbre fekszik Furjántól, egy Sokolacnak (Sólyomkő) is nevezett kicsiny vár, ami valaha a Frangepánok tulajdona volt és Tržac alá tartozott. A vár egy kör alakú toronyból állt, amit félig kiugrattak az övező falból, és szabálytalan háromszög alakúra építették fel. A bécsi udvari könyvtárban fennmaradt ennek a váracskának a rajza, ekkor a még álló tornya, részben tető alatt volt.

            Cetin várát (Cetingrad), még mindig Ferdinánd, 1527-es, királlyá választásával említik együtt. Az 1864-es kataszteri térkép még egészben ábrázolta a várat, egy kitűnő, 1790. körüli időből származó alaprajzon kívül (173. ábra), egy halom későbbi alaprajz is található a zágrábi, országos levéltár emlékeit védő bizottságnál. Annak ellenére, hogy még 1866-ben is a várban kapott helyet a határövezet katonai parancsnoksága, a várat kevéssel ezután, a határőrvidéki hatóság megrendelésére eladták és lebontották, csak fényképek maradtak fenn a vár utolsó napjairól. Persze az a régi cetini vár, melyben egy királyt választottak, ekkorra már rég nem állhatott: a várat 1559-ben alapjaitól fogva felújították, de ez is elpusztult 1581-ben, 1638-ban, aknával repítették a levegőbe, 1646-ban elfoglalták és lerombolták, 1670-ben török várrá lett és újból, teljesen kijavították. Egy török leírás szerint (jelenleg a zágrábi régészeti múzeumban van) a Drenđulának nevezett lakótornyot, 1756-ban (vagy 1765-ben),  Mehmed pasa építette, a Hergarska tornyot, 1739-ben, Ali, boszniai pasa. Még 1849-ben is felépítettek egy hatalmas kaszárnyát, 50.000 forintért. Így nem is csoda, hogy Cetin vára, teljesen másféle képet mutat, mint a többi várunk: itt nincsenek kör és félkör alakú tornyok, hanem a helyükön olyan sokszögletű bástyák (ágyútorony-tabija) vannak, amilyeneket a török építészek előszeretettel alkalmaztak a XVI. századtól kezdve. De megtették azt is, hogy ilyen tabijákat építettek a régi várak helyén is, mint a Drenđulának nevezett főtoronynál, ami nem volt más, mint egy kibővített középkori lakótorony (berchfrit). Mostanra, hogy leomlottak a később hozzáépített falak, előbukkant a torony magja is (175. kép). Cetin várát egy török erődítménnyé alakították át, majd egy határőrvidéki kaszárnyává. A tabijákat, az alábbiak szerint nevezték el: a főbejáratnál volt, a Bég tabija, délen a Nebojša, nyugaton a cigány kapunál, a Hergerska, északnyugaton a Lenkovich tabija (173. ábra).

            Nagyon érdekes az, az 1790-es, Cetin elfoglalásakor készített kép, mely meglehetősen hűen ábrázolja Cetint, jelenleg a zágrábi Országos levéltárban található. Eszerint a főkapu előtt volt egy mecset, a Drenđula körül, a várnép házai álltak, a cigány kapun keresztül, a Hergaska toronynál volt a külső vár kapuja, a Hergerska és a Nebojše tabija között a pasa palotája volt. Egy 1866-os fénykép a várat északról ábrázolja: balra van a Lenkovich bástya, középen a Drenđula, fából készült őrgórékkal, előtte egy pártázatos várfal volt, a felvonóhidas várkaputól jobbra, a Bég tabija volt. Mindent összevéve: a lebontott cetini várnak, csak a legkisebb része lehetett az a vár, mely kapcsolatba hozható a horvátok király választásának emlékével.

            Vegliai János herceg kapta meg Cetint Zsigmond királytól ajándékként, mivel kiszabadította Mária királynét (1387), János fia Miklós, újabb megerősítést kapott Cetinre, Zsigmondtól, majd Cetint zálogba adták legelőször a Zrínyieknek, aztán 1429-ben, az okicsi Bevenjudiak, akik, aztán az 1435-ben megvett, Bović közeli Ostrožinról, Osztrozsiniaknak neveztették magukat. Miután a Frangepánok összetűztek Zsigmonddal és bánjaival, a Thallóczy fivérekkel, Miklós fia, Jánost (akit Hansnak is nevezetek) korai halál ragadta el, ezért ezt a jószágukat apósa, Nelipich Iván örökölte meg, ám jogilag, továbbra is Frangepán jószág maradt. 1438. körül a Frangepánok kiváltották Cetint, majd a birtokaik 1449-es megosztásakor, János fia Györgyhöz került, ettől kezdve a Frangepánok ezen ágát, cetinieknek nevezték. Cetini Frangepán János, Udbinánál esett el, 1493-ban, fivére, mint kalocsai érsek halt meg 1521-ben, az utolsó cetini herceg, János fia Ferenc, ugyanezt a tisztséget viselte és 1542-ben halt meg, ezután Cetin a Frangepánok slunji ágához tartozott. 1536-ban egy időre, a törökök ragadták el Cetint, majd 1578-ban Rudolf király foglalta vissza, ám már 1584-re a vár  tönkre ment, ezért felhagyták. Ezután Frangepán Miklós szerződést kötött a boszniai pasával, hogy Cetint pusztán hagyják, de a törökök ebbe nem mentek bele, ám 1636-ban egy időre, mégis csak felhagyták, és Frangepán Farkas, 1638-ban engedélyt kapott arra, hogy a várat aknával levegőbe repítse. A harcok ennek ellenére tovább folytatódtak: a törökök 1646-ban elfoglalták Cetint, ám Frangepán Gáspár visszafoglalta és leromboltatta a várat. 1670-től Cetin végleg a törököké lett, a császári haderő, hiába vette ostromzár alá 1737-ben, Cetint, sőt, Etyimovity (paša Ećimović) pasa arra adott utasítást, hogy a várat tovább erődítsék. Csak 1790-ben foglalta el a várat Wallisch generális, de a törökök nem feledkeztek meg e várukról, mivel már 1809-ben, újból elragadták egy kis időre, Cetint, sőt szerencsét próbáltak 1813-ban és 1834-ben is de nem jártak sikerrel.

            Modrus11 (Modruš) várának romjai alatt, már a rómaiak előtti korszakokban is vezetett itt egy út a tenger felé, a római korban pedig biztos, hogy már egy igazi út. A Modrus név igen ősi, akárcsak a települése, sőt más vidékeken is megtalálható, az írásos emlékekben, 1193-ban említették meg először, amikor is II. Béla király, Modrus vármegyét a tersáci Frangepán hercegeknek ajándékozta, ám sajnos ez az adomány elsősorban hamisítványnak tekinthető. Magát a várat Thersennek, Trzsánnak (Tržan) nevezték, de a hagyományban fönnmaradt a Širingrad (Széles vár) és Trojangarad (Hármas vár) is.

            Modrust a Frangepánok a török invázióig bírták; Corvin Mátyás, még megerősíti ennek a várnak a birtokában Frangepán Istvánt és fiát Bernátot, aki 1493-ban elűzte, a törököket Modrus alól, majd úgy kijavítatta a várat, hogy hosszú idő multán is a székhelyük maradt. Modrusban lakozott a korbáviai püspök is, 1460-tól, 1493-ig, miután Udbinából ki kellett költöznie, majd utóbb a törökök elől Noviba menekült. 1553. után, a várat a határőrvidéki katonaság foglalta el, melyben 12-20 legényt helyeztek, a felszereléséhez tartozott: két nagyobb ágyú, öt mozsár, 31 szakállas puska és 10 kisebb puska, továbbá, 10 mázsa lőpor. Ezután gyakran, de hiába kérték vissza e várukat a Frangepánok. Amikor Pieroni, 1639-ben erre a vidékre is ellátogatott, Modrus váráról is készített egy leírást: a négyszögletes tornya tető nélkül állt és benne állomásozott az őrség. A palotában még lehetett lakni, de csak a kapu fölötti szobákban. 1642-ben engedélyezték Modrus és Ogulin kijavíttatását, 3.000 forint értékben, egészen 1791-ig volt a várban őrség, de 1720. után a vár szinte már pusztán állt. A vár 1742-es leírása, Riceputtól maradt fenn, de Fras is megemlíti, a: Vollst. Topographie című művében (293. oldal), hogy Modrus várának környékén hat templomnak a romjai vannak meg, melyek közül a legnagyobb a Szt. Márk (azelőtt Szt. Mária) volt, melynek romjai ma is felismerhetőek, akárcsak a Szt. Lélek gótikus templomának a romjai, míg a Szt. Antal kápolnát, mely feltehetően valaha egy kolostor temploma volt, még ma is használják. 1380. körül alapította, Frangepán János herceg, Miklós bán apja, a Modrustól délre lévő Szt. Miklós kolostort, ám a romja, melyek ma is állnak, nem annak az eredeti kolostornak a maradványai melyben valaha 80 pálos szerzetes élt, hanem azé, amit már 1708-ban, a pálos Matevcsich újítatott fel, a rendet II. József oszlatta fel 1786-ban.

            Egy 680 méter magas kúp csúcsán fekszenek, ennek a valaha jelentős várnak a romjai. Pieroni 1639-ben még jóval több falat láthatott, ő még rálelhetett a falakkal övezett külsővárban lévő házak maradványaira is, melyek a várfalakhoz csatlakoztak .M. Stier 1660-as képe (176. ábra) csak Pieroni másolata. Az 1707-es alaprajz nem egészen hiteles (a bécsi hadilevéltárban, GIa 46. jelzet alatt), de a vár főbb részeit azonban megmutatja: a lakótornyot A, a felső várat a lakóépületekkel, a külső várban lévő laktanyát E, a település körüli falakat, a két kapuval és a három félkör alakú toronnyal. Ennek a körítő falnak az egyik kiugrásában állt a Szt. Mária (később Szt. Márk) plébániatemplom. Minden falazat kövekből, un. gussmauer módon lett felépítve, a falak mind két oldalát faragott  kövekkel, palásttal borították, míg a közepét kötőanyaggal és tört kövekkel ömlesztették el (177. kép).

            Modrusból továbbhaladva Plitvica felé, Plaški településre érkezünk, ahol még áll egy négyszögletes torony és, amelyről egy alaprajz is fennmaradt a bécsi hadilevéltárban, e szerint 1663-ban Zrínyi Péter építette, de Stier azt állította, hogy ez egy templomnak a harangtornya volt, amit egy véd toronnyá építettek át. Mint, parochia Plasi, a korbáviai püspökségben említették meg, már 1185-ben, jóval később, mint comitatus Plazy említődik meg. Abból az ősi Frangepán várból, mely egy óra járásnyi távolságra esik Plaški településétől, még megtalálhatók a főtorony és némi övező fal maradványai. Már 1558-ban is azt állította róla egy eljárásjogi oklevél, hogy: castrum Plaaz est totale desertum. Ám a harcok Plaškiért tovább folytak, és csak 1592-ben pusztult el a vár teljesen.

            Jesenicában12 egy nagyon későn keletkezett váracska található: először 1544-ben említették meg, nem sokkal ez után a határőrvidéki katonaság tulajdonába került. Benne, 1588-ban, 40 ember volt. Ám a Frangepánok a várat, továbbra is a saját tulajdonuknak tekintették. A későbbiekben tisztségviselők tartózkodtak itt, jelenleg egy iskolát helyeztek el benne. A kicsiny váracska egy épületből áll, melynek két sarkához egy-egy kör alakú tornyot építettek hozzá, valamint a várudvar falának az egyik sarkán található a harmadik kör alakú torony (178. kép).

Északkeletre Plitvicától - a hágója szintén erődített volt - fekszik Drežnik13 települése, a valamikori hasonnevű vármegye székhelye, melyet 1253-ban, III. Béla átmenetileg oda adott a Nelipich hercegeknek, ám már 1278-ban a Németújváriak birtokoskodtak itt, akik a várat, a Babonicsoknak adták el, amit, II. András is megerősített. Ámbár a Nelipichek 1321-ben, visszakapták a várat Károly Róberttól, de csak rövid időre, mivel már 1323-ban, Frangepán Duim a tulajdonosa és még 1475-ben is megerősítette Corvin Mátyás  ennek a várnak a tulajdonában, Frangepán Miklós herceget.

A császári hadak nem tudták megvédeni Drezsniket, így 1592-ben végleg a törököké lett, és maradt is a kezükön, még annak ellenére is, hogy 1686-ban Herberstein egy rövid időre visszafoglalta.

Még egy 1871-es fényképen is az látható – persze már teljesen átépítve – hogy a vár elég jó állapotban volt (180. 181. kép). A belső vár szabálytalan négyszögletű volt, egy kör alakú toronnyal, amit falakkal vettek körbe, két négyszögletes toronnyal, a várnak, az első emelet magasságában lévő kapujához egy lépcsőn lehetett feljutni (179. ábra). Weigel, a karlócai békéhez készített térképére is felrajzolta a vár alaprajzát (1700.), azzal a megjegyzéssel, hogy a vár már romokban áll.

A régi drezsniki vármegyében, a Korana folyó mentén fekszik Tersác (Tržac) falva. A Frangepán javak, 1449-es felosztásánál, Tržac, Brinje, Jalovik, Sokol és Bihács, Frangepán Bertalanhoz került, sőt a fia, Miklós,  már tersácinak hívatta magát. Már 1530-ban az jelentették, hogy a törökök a várat kifosztották, majd Lenkovich azt javasolta a királynak (1551-ben), hogy Tersácot meg kell védeni, sőt Miklós herceg még 200 lovast is kapott Tersác, Modrus, Mutnik és Drežnik váraiba, ám 1576-ban a török ennek ellenére elfoglalta a várat és egy ideig meg is tartotta. Annak ellenére, hogy 1588-ban azt állapították meg, hogy a vár romokban van, 1590-ben még egyben állt, ám a továbbiakban már puszta, míg a törökök, a XVII. század közepén ki nem javították. Az 1625-ös  gyarmati béke III. törvénycikkelyében, megemlítették, hogy Drezsniket és Tersácot, a törökök a szerződések ellenére is kijavítatták. 1685-ben Herberstein fosztotta ki.

Egy bécsi udvari levéltárban található régi alaprajz szerint, a vár állt: egy kör alakú toronyból, egy azt övező falból, amit félkör alakú tornyokkal erősítettek, a települést a templommal egy második övező fallal és négy félkör alakú toronnyal vették körbe (182. ábra).

Ogulin vidéke az ősidőktől lakott volt, ezt a településtől nem messze lévő „Malo i Velike Gradišće” helyei és „Gračac” ottani erődje tanúsítja. Ám Ogulinban – Lopašić az okiratok alapján úgy tartja, hogy 1486-ig, semmilyen vár sem volt, hanem feltehetően, Modrus lerombolása után, Frangepán Bernát építette fel, aki úgy állapította meg Ogulin várának határait. hogy elvett némi földeket Modrustól és Vitunjtól. A helye azért volt várnak alkalmas, mert a Dobra folyó itt egy mély szakadékot alakított ki, ami megkönnyítette a védelmet. Pieroni 1639-ben készítette el a vár alaprajzát, míg egy másik 1701-ben készült (183.ábra), Valvasor képe az ogulini várról viszont hiteltelen. Egy a szakadékon átvezető hídon juthattunk a kapuhoz, aminek a végében egy kápolna állt, mely máig fennmaradt (184. kép). A vár jobb oldalát, két toronnyal erősítették meg, melyek jelenleg börtönként szolgálnak. 1701-ben a rajzoló, egy négyzetes tornyot is berajzolt a külső várba az alábbi megjegyzéssel: „die Temnitz, so aber eingangen”, mely lehetséges, hogy mégis csak egy megelőző erősség maradványa volt. Az egyik torony elé, gróf Strassaldo utasítására, egy rondellát készítettek. A Frangepánok 1451 körül, Ostarijában14 egy hatalmas templomot építettek fel, melynek hajója 32 méter hosszú és 20 méter széles, a szentélye 24,80 méter hosszú és 10,55 méter széles volt. Ennek a még mindig jó állapotban fennmaradt hatalmas alkotásnak a maradványai ma is megfigyelhetőek: a szentélye jelenleg maga a plébániatemplom. Pieroni és Stier is elkészített ennek az építménynek az alaprajzát és a rajzát, ezek szerint, Stier idejében a templom már rom volt. A szomszédos Otokban is a Frangepánoknak volt egy várkastélya, mely már régen eltűnt, a közeli Gomirjében álló várkastély szintén a Frangepánok birtokában volt, a törökök egyik támadása során tűnt el. Itt valaha egy katolikus egyházmegye székhelye volt, a későbbiekben a Boszniából idetelepített pravoszláv lakosság egy kolostort alapított magának itt, mely ma is áll. Gomirje, Vitunj alá tartozott, ahol a falu fölött, ugyan ezzel a névvel, romokban ma is látható a Frangepánok vára, mely a javaik 1449-es elosztásakor Frangepán Istvánra esett, majd 1481-ben Corvin Mátyás is megerősített őket ebbéli birtokaikban. 1575-ben a vár már pusztán állt, és tekintettel arra, hogy 1500-ra már felépítették Ogulint, Vitunj továbbra is romokban maradt.

Ogulintól északra fekszik Tovunj15, amit valaha Tovunji kőszálnak neveztek. 1481-ben ez a vár is Frangepán Istvánhoz tartozott, majd 1558-ban egy bizottság üresen találta, annak ellenére, hogy 1577-ben határőrvidéki katonaság szállta meg, soha sem került vissza a Frangepánok kezére.

Pieroni és Stier alapraja, a kicsiny várat, téglalap alakú falakkal felépítettnek ábrázolja. Az egyik sarkon egy erős lakótorony emelkedett. Stier alaprajzán az is látható, hogy a lakótoronnyal szemközti sarokban volt még egy kisebb kör alakú torony is. Egy 1701-es alaprajz, még egy lakótoronyhoz épített épületet is ábrázol (185. ábra). Kivételesen jó képet közöl Valvasor, a „Ehre des Herzogtums Krain” című művében, de a gyűjteményében van még egy érdekesség, egy eddig kiadatlan rajza ennek a várnak (186. ábra). A falakon belül fából készített lakóházak álltak.

A Bosiljevo16 körüli vidék, az ősidőktől fogva lakott volt. Mind erről világosan tanúskodik, egy neolitikus halom Hrsina falunál, három halom Korenić falunál, egy temető Trošmarijánál, római régiségek Čatrnjében, Toplice Lešćében, a Bosiljevo közeli Gradišćében (egy szép templommal együtt, melynek a helyén a későbbiekben, Frangepán Farkas herceg egy dominikánus kolostort alapított). Sőt a bosiljevoi vár mellett is volt egy római temető.

Bosiljevot, 1334-ben, mint egyházmegyei település említették meg, ennek az egyházmegyének az, az évi összeírásában. Még a XV. században is itt élt a Bosiljevoi nemzetség, hogy mikor épült fel a vár és hogy került a Frangepánok kezére, nem ismeretes. Az ő kezükben először 1461-ben említették meg, a javaik 1449-es elosztásánál, külön nem említették meg, ám a későbbiekben a várat és javait, a Frangepánok tersáci ágának a tulajdonában találhatjuk. Az Erdődyek tulajdonába, 1648-ban került át, majd házasság útján, az Auspergeké lett, tőlük gróf Laval Nugent vette meg, aki a várat felújítatta és benne is halt meg, 1862-ben. A legújabb időkben a vár, Cossulich fiumei nagykereskedő kezére került, aki a vár teljes „rekonstrukciójára” adott utasítást.

A vár kapuja előtt lévő őrházon található apró pártázatot, valamint a kapu két oldala fölötti, kicsiny tornyocskákat, Nugent gróf rakatta fel. Az összességében tágas várudvar bal sarkában, egy háromszögletes kápolna van egy toronnyal, mely az utóbbi idők restaurációja során elveszette a tetőzetét és helyette egy teraszt kapott. A kapu bal oldala és a sarokban emelkedő kör alakú torony közé egy épületet szorítottak, amit Nugent gróf teljesen átalakítatott (187. ábra). A vár délnyugati sarkában egy kisebb, szabálytalan kör alakú torony áll. A vár fő része, egy háromszintes, eredetileg is pártázatos, erős lakótoronyból, és az ettől valamivel távolabb álló háromszintes palotából áll, melyeket valaha egy építménnyel kötöttek össze, de az már hosszú idő óta nincs meg. A palota és a kápolna között is voltak másféle épületek, de ezeket is már régen elbontották. 1697-ből fennmaradt Bosiljevo várának az inventáriuma is, mely részletesen leírja a várat, ám egyes részeit, már nem lehet pontosan beazonosítani. A vár előtt megemlítettek egy részben falazott őrgórét, egy lépcsőszerkezetet, de megemlítették a híd láncait, a kapu vasalatát, a darabontházat, a tölgyfából készült tömlöcöt, a régi őrlőházat, a tömlöc tornyocskáját, az alatt lévő lóistállót, a nagy palota (terem?) alatti serfőzdét, a második és a harmadik várkaput, és az alsó csapást (?) is.

            A Kupa folyó mellett fekszik ma is Severin települése17, egy kastéllyal. Ez a birtok is a Frangepánokhoz tartozott, amit Lukovdolnak is neveztek a közelében lévő falu után, ám a várát nem említették meg, a becsérték megállapítók csak 1558-ban találtak Lukovdolban egy hatalmas tornyot. Örökösödés útján kapták meg Lukovdolt a Zrínyiek, majd lemondtak róla, a tersáci Frangepán Gáspár javára, sőt a Frangepánok tulajdonában is maradt a család bukásáig. Orsich János18, 1682-ben kapta meg a birtokot Lipót királytól, majd ennek a famíliának a tulajdonában is maradt 1823-ig, amikor is Vranicz Ambróznak adták el. Erről a severini településről nevezték el az egyházmegyét is, mely 1776-tól, 1786-ig állt. A mai kastélyt Orsich János fejeztette be 1803-ban, amiről egy emléktáblát is elhelyeztek rajta (189. ábra).

Innen továbbhaladva a tenger melléki országrész felé, Grobnikkal kell kezdenünk. Nem csak a település, hanem a környéke is nagyon jelentős volt. A néphagyomány úgy tartja, hogy a várat valaha Zelengradnak (Zöldvár) nevezték és, hogy Grobnik alatt egy tatár csapatot is tönkre vertek. A vár igen régi, már a vinodoli törvények megalkotása előtt is állt (1288.), amikor is az jelent meg róla, hogy a Frangepánok kezén volt megtalálható, a birtokaik 1449-es megosztásakor, II. Istvánra esett, de a várat az ő nevében egy alherceg irányította. Mátyás király 1460-ban és 1466-ban is megerősítette a birtokaiban Frangepán Istvánt, majd 1481-ben, István fia Bernátot, 1550-ben III. István, lemondott róla, leánytestvére, Katalin javára, majd ő utána a fiai, Zrínyi Miklós, György és Kristóf kapták meg a várat, ezután a vár a Zrínyi családé maradt, egészen a bukásukig, az utolsó Zrínyi, Ádám, még egy időre megtarthatta, majd az özvegye az udvari kamarának adta el. 1725-ben Perlas Rajmund gróf tulajdonában volt, aki ezt a birtokát, 1766-ban, Batthyányi Tódornak adta el, akitől, Thurn-Taxis Viktória hercegnő családja vette meg.

Grobnik egy igazi Frangepán vár volt, a háromszög alakúra épített várat, három félkör alakú toronnyal erősítették, az övező falakat pedig egy kör alakú és három félkör alakú toronnyal (190. ábra). Ez a vár valójában átmenet egy vár és egy későbbi kastély között. A vártól, egy az egész települést övező várfal ereszkedik alá, melynek bejáratától délre, egy hatalmas kör alakú torony ma is áll. A vártól nem messze található a Strázsa hegy, amit valaha szintén régi falakkal vettek körül, de még nem vizsgálta meg őket senki. Ettől egy Grobištének nevezett hely található, ami meglehet, hogy egy prehisztorikus település volt.

Terszát19 (Trsat, Terzatto) vára, az un. Nugent gróf féle restauráció után, elveszette minden középkori jellegzetességét, és úgy néz ki, mint egy színházi kulissza (193. kép). A mai Trsat, a római Tersaticoval lehet azonos, de annak helyét már nem lehet megállapítani és nem is valószínű, hogy valaha meg is lehet. Csak a vegliai, utóbb Frangepán hercegek korában jelent meg újból Terszát és biztos, hogy ezen a kitűnő helyen, már sokkal régebben is állt egy erődítmény. Persze a Frangepánok is, szinte rögtön, ezen a helyen építik fel a várukat, amit aztán egészen 1449-ig, együtt birtokoltak, majd még ugyanezen évben, a vár Frangepán Mártonnak jutott. Frigyes császár 1490-ben foglalta el Terszátot, és a pozsonyi szerződés alapján az övé is maradt, csak az utódja, Miksa, adta vissza a várat. Időközben, 1508-ban, a velenceiek elfoglalták Fiumét és Terszátot is, ám Frangepán Bernát visszafoglalta el a várat és haláláig, 1533-ig, meg is tartotta. Terszátot az ő unokája, ozalyi Frangepán István örökölte meg, de sajátjuknak tekintették a Zrínyiek és a Frangepánok is, ám a vár jelentősége miatt a császári sereg kezében maradt, sőt 1563-ban, Lenkovich Iván bírta a saját őrségével. Károly főherceg, 1582-ben, Raab Gáspár, zenggi kapitánynak zálogosította el., aki elkészítette a vár nyugati kapuját és, aki Terszátot, sógorára, Knezich Gáspárra hagyta. Ám 1616. körül, legalább is egy kis időre, Frangepán Miklós, horvát bán kezében volt, majd ettől kezdve a határőrvidék fennhatósága alá került. 1826-ban, gróf Laval Nugent vette meg és kiadta Pavonuzzi építésznek, hogy építse át. Ő utána a várat, fia, Artur Nugent (V 1897) kapta meg, a vár ma is a család tulajdonában van (191. kép).

A Riječica folyó felett, egy kicsiny fennsíkon emelkedik Terszát vára. Az alaprajzát (172. ábra, 1660-ban, M. Stier hadmérnök készítette el, aki a várat, Fiume városával együtt is lerajzolta (195. ábra).

A vár két részes: egy elülsőre, ahol ma a bejárat van és egy hátsóra, az északi részre. A kaputoronnyal szemben egy félkör alakú torony B, található a sarkon, melynek átalakítására a későbbiekben adott utasítást Nugent gróf. A C, lakótoronyról a keresztény hagyomány azt tartja, hogy egy római egy római torony volt, ám semmi okunk sincs arra, hogy elhiggyük ezt a hagyományt. A közelében lévő félkör alakú kaputornyot D, a már említett Raab készítette. Az E, területen egy nagyobb lakóépület volt, ahogy az Valvasor képén látható. Stier a várat meglehetősen romosnak találta, hiányzottak a tetők és a lépcsők, sőt a ciszternát is felújításra tartotta érdemesnek.

Manzoni 1827-es képe, elég hűen ábrázolja a múltba süllyedt várat. A restaurálásnak nevezett átalakítás után semmi sem maradt, ami valamennyire is megegyezne a régi várral. Minden részére, olyan zavaró és jelentéktelen falkoronát készítettek ami az előtt nem volt, a C, lakótorony elé egy mauzóleumot alakítottak ki, antik lépcsősorral (193a. ábra).

Fiume (Rijeka)20 városa, már a római korban is nagyon jelentős település volt, amit a legújabb ásatások is megerősítenek. Ezt a jelentős települést, Liburniát, de lehet, hogy Tarsaticát, Nagy Károly semmisítette meg 799-ben, és csak 1139-ben tűnt fel újra, amikor a pólai püspökség is, amely az addig hozzá tartozó Fiumét, a Divini hercegeknek adta hűbérbirtokként, akik a XV. század végéig birtokoskodtak az itteni tájékon, 1138-tól, 1635-ig Fiume zálogként, a Frangepánok kezében volt. A Divini hercegek sikerrel hárították el az aquileai patriarcha fennhatóságát, majd 1399-ben Fiumét, az osztrák Wallsee grófok kapták meg, miután az ebből a nemzettségből való Rambert felesége, az utolsó Divini hercegnő, Katalin lett. A Wallsee grófok 1471-ig tartották meg Fiumét, amikor is, Wofgang gróf, III. Frigyes császárra hagyta, ettől kezdve, 1776-ig Fiumét, császári helytartó igazgatta. 1530-ban, Ferdinánd király is elismerte Fiume deklarált önállóságát, ahogy azt már az előbbiekben is elismerték, sőt, Fiume 1659-ben még saját lobogót is kapott. 1728-ban VI. Károly, Fiumét szabad kikötővárossá nyilvánította, sőt a Pragmatica Sanctiót is külön írta alá. 1776-ban, Mária Terézia Fiumét Horvátországhoz csatolta, de csak 1779-ig maradt ott, amikor is, mint corpus separatum, a Magyar királyságba tagolták be. 1809-től, 1819-ig a franciák birtokolták, aztán 1822-ig Ausztriához tartozott, majd újra a Magyar királyságba tagozódott.

            Fiume városának legrégebbi képe, a bécsi hadilevéltárban, 1579-ből származik, ami a várost falak övezve ábrázolja, melyek a tengerig futottak le, míg a várkastély és a különösen kiemelkedő templom a háttérben emelkedett. Silvio Gigant, leközli a város reprodukciós képét a művének a címlapján. Pieroni, 1639-es alaprajza Fiuméről, a ljubljanai Rudolphinumban található meg, ezt Fiuméről való tájékoztatásul, a „Starina” folyóirat 29. kötetének, a 17. oldalán jelentették meg meg. Eszerint, az északra berajzolt várkastélytól, kettős fal vezetett a város körül, a tenger mellett lévő kicsiny fortezzáig, majd innen tovább, és csak északkeleten volt egyszeres. Evvel teljesen megegyezik M. Stier rajza 1660-ból (194.. ábra). Pieroni kisérője, Kreutzhaler, szükségesnek tartotta, a várkastély északi falának a kijavítatását, hogy tornyokkal erősítsék, hogy közéjük egy platformot készítsenek, továbbá, hogy a város falait is új bástyákkal erősítsék meg, valamint a Sokol tornyot is egy bástyává kell átépíteni, mivel így nagyon távol esik a legközelebbi toronytól, ami nem biztosítja a falak elégséges védelmét. Szerinte északra is bástyákat kellene kiépíteni és mindet alkalmassá kell tenni a nehéztüzérség számára.

Hasonlókról tájékoztatott M. Stier is, aki a falakat, Haupt und Zwingermauernek, nevezte. Szerinte a várkastély semmilyen értéket sem képviselt, mivel sem a várost, sem a tengerpartot nem tudná megvédeni. A tornyai csak részben felelnek meg, ezért mindenhova bástyákat kellene emelni. Stiertől fenn is maradt, egy jó minőségű rajz Fiume városáról (195. ábra), Valvasor rajza valamivel későbbi időből származik, mely itt-ott különbözik Stierétől. Merian is lerajzolta Fiumét, 1649-ben, a Carnioli című művében, de ez csak annyiban érdekes, hogy a fiumei várkastélyt láthatóan, Terszát várával teljesen megegyezőnek rajzolta le, holott ez a várkastély szinte mindenben különbözik tőle. Ám ennek ellenére, megközelítőleg, jól ábrázolja a fiumei várkastélyt: négyszögletes fallal vették körbe, melynek közepén egy lakótorony emelkedett, a falak magasak voltak és a sarkait, félkör alakú tornyokkal erősítették. A vár Pieroni rajza alapján is így nézhetett ki. A várkastély összes erődítéseiből csak egy órás torony áll a Korzón, persze a későbbieknek megfelelően, jelentősen átépítve.

Biztos, hogy már a római kor előtt is állt egy település ott, ahol ma Bakar vára áll21. A római korban jóval jelentősebb település volt (lehet, hogy ez Volcer volt, aminek az értelme a Bakar (réz) szónak felel meg), és itt számos római emléket is találtak, melyekről, S. Ljubić adott tájékoztatást a horvát régészeti társaság, 1882. évi Közleményeiben. A középkori Bakarról kevés híradásunk van, csak a XV. század elején említik meg, hogy a város a Frangepánok kezében volt. Cillei Frigyes, 1405. körül házasodott össze, Frangepán István leányával, Erzsébettel, amivel megkapta Bakart is, ám 1422-ben megölette a feleségét, ezért a várost vissza kellett adnia a Frangepánoknak. Azonban Zsigmond király, 1435-ben kiadott egy utasítást, hogy Cillei Ulrik nevére vezessék be a város birtokjogát, ami után az övé is maradt, míg a Frangepánok ki nem fizettek érte 32.000 forintot.

Miután a Frangepánok 1449-ben megosztoztak a javaikon, Bakar, Frangepán Mártonra esett. 1480-ban, Mátyás király elvette Bakart a Frangepánoktól, de a király halála után visszakapták. Az 1577-es szerződés értelmében, Bakart a Zrínyieknek adták át, hogy aztán, 1670-ben, a katonai komisszió kifosztassa. Ettől kezdve Bakar ezen hivatal alá tartozott, aztán a hivatal irányítása alatt, kórházként és kaszárnyaként hasznosították.

A Frangepánok városi vára Bakarban, a gótikus korból való, ám a reneszánsz korban teljesen átépítették, ami után a tipikus kastélyokhoz állt közelebb (197. kép). A lakótorony mellett van a bejárat, amihez egy másik, patkó alakú torony támaszkodik. E két torony között, az első emeleten egy kicsiny kápolna található gótikus maradványokkal (196. ábra). A harmadik torony félkör alakú, glagolita feliratokkal, melyben az áll, hogy ennek a bástyának a felépíttetésére, zárai Jeromos, a királyi hajóhad főkapitánya adott utasítást, 1530. hajnalán (kezdetén). A kicsiny várudvar körül, melyben egy ciszterna található, egyéb épületek sorjáznak, amiket mára teljesen átalakítottak.

Bakarac közelében egy mindezidáig megvizsgálatlan rom található (40 méter hosszú és 3,5 méter széles). Itt három római, könyörgő feliratos kőre leltek, a Bakarból, Bakaracba, majd innen tovább, Tribaljába és Noviba vezető útban.

Hreljin22 egy felhagyott település, akárcsak Ledinice (Novitól délkeletre): a település semmit sem árul el abból, hogy miért nem volt rá többé szüksége a lakosainak (198. kép). A délnyugati sarkában valami még fennmaradt a Frangepánok várából, melytől falak indultak ki az egész város körül, a település közepén egy hatalmas épület volt egy toronnyal, mely jelentős mértékben károsodott. Sabljar ezt az építményt egy templomnak tartotta, sőt az épület mellett ma is áll egy jó fenntartású kápolna, amit állítólag, 1699-ben emeltek a régi Frangepán templom helyén, melynek ostyatartójából ered az a szép kőkeret, amit jelenleg a zágrábi Régészeti múzeumban őriznek. A vegliai hercegek gyakran tartózkodtak Herljinban, majd a javaik 1449-es megosztásakor, Hreljint, Frangepán János herceg kapta meg. Mátyás király, 1481-ben megerősített Hreljin birtokában, Frangepán Istvánt és fiát, Bernátot is. 1649-ben Zrínyi Péter birtokoskodott itt, majd 1670-ben kifosztják Hreljint, de az utolsó Zrínyi, Ádám visszakapta, hogy halála után (1691-ben halt meg a szalánkeméni csatában), ezt a birtokukat is a kamara foglalja le. Mára a helység távolabbra tolódott és most Piketnek nevezik: a plébániatemplomába, a Frangepánok korából fennmaradt egy csodaszörny (griff? sárkány? ford), egy remek képzőművészeti alkotás. A település alaprajzát Sabljar készítette el, és Laszowski közli a művében.

Kraljevica kastélyai igazából nem tartoznak e középkori várakról  szóló áttekintésünkhöz, de nagyon szép példái az akkori korok építészetének. A templom mellett lévő Stari gradnak (Öreg vár - Zrínyi palota) két udvara van, melyeket árkádok öveznek, közülük az alsónak félköríves zárófejezetei vannak, a felsőnek lapított ívei. Az első udvar körül – a benne lévő ciszternán a Zrínyiek címere és egy C. P. A. Z. 1651. felirat van – a szobák helyiségei sorjáznak, az egyik oldalon a templomnak támaszkodva. A második udvar még nagyobb, az itteni árkádok felső részét elfalazták.

Novi grad (Új vár - Frangepán kastély) egy igazi reneszánsz építmény, amit egy tengerre néző hegyfokon, négyzetes alakúra építettek fel és, amelynek minden sarkát, egy-egy kör alakú toronnyal erődítették (199. ábra). A középen lévő várudvaron árkádok vannak, melyek oszlopainak az alsó része négyzetes, míg a felső része hengeres. A jelentős átépítések ellenére – a jezsuiták az itteni tartózkodásuk alatt, egy egész szintet húztak rá – még ma is fennmaradtak a vár gazdag díszítésének nyomai, a reneszánsz szobrok a kapu fölött, a gazdagon díszített padok és oszlopok, annak ellenére, hogy 1670-ben, ezt a várat is könyörtelenül kifosztották.

A Srščic fokon egy kicsiny Frangepán erődítés maradványai láthatók, amit Sabljar őrnagy, szabálytalan négyszög alakúnak rajzolt le, amihez a tornyot és egy kaputornyot építettek, melyek elé egy falat emeltek. A fortezza délkeleti oldala igazából nem volt más, mint egy fal, számtalan lőréssel, ami mögött egy kisebb épület emelkedett.

A vinodoli síkságból kiemelkedik egy magányos hegynyereg, melynek egyik végébe emeltették fel a Frangepánok régi várát, Driveniket, aminek 1499-ben a tulajdonosa, a Hreljint is bíró, Frangepán János lett. A várat négyszögletes alakúra építették, négy félkör alakú toronnyal a falakban és egy kör alakú öregtoronnyal, a délkeleti sarkon (200. ábra). A déli oldalon lehet bemenni a várba, egy félköríves zárófejezetes kapun keresztül, melynek a dongaboltozata részben fennmaradt. Balról a kaput egy kisebb torony óvta, jobbról az öregtorony, mely csak a kisebb részével érintkezik a fal sarkával, a nagyobb részével pedig kiugrik belőle. A bejárata az első emeleten volt. A torony kívülről hengeres, belülről négyzetes. A vár északi oldalán lévő, teljesen félkör alakú tornyok – a várudvar északi részét, egy fallal választották el az udvar nagyobbik részétől, amiből valami még látszik – sohasem voltak zártak, hanem valójában is csak un. „Schalek” (héjtorony) voltak (201. kép). A vár lőrései mindenhol nagyon kicsinyek. A zágrábi Régészeti múzeumban őriznek egy 1572-re emlékező, glagolita feliratos kőtöredéket, ami állítólag az itteni építkezések kezdetét jelöli. A Drivenikből, Cirkvenicába kanyargó út mentén, egy hegyen áll Badanj vára, ami kitűnően védte a vinodoli hágót erről az oldalról. A szemben lévő Kotor hegyen, ma is egy ősi templom romjai vannak, amiről a néphagyomány azt tartja, hogy valaha egy vár állott itt. Badanj egy Frangepán vár volt, melynek fennmaradt romjainak szerkezetéből az is látható, hogy ez egy igazi középkori vár volt, mely fekvésével ma is dominál az alatta elvezető út fölött (202. ábra): a felső és a külső vár, ovális alakú volt, melyek köré egy újabb falat emeltek, amit az újabb korokban lőrésekkel láttak el.

Már állt a vinodoli törvények megalkotásának korában, Grižane vára23: ahol Ljuban és Péter atyák, Damnjan százados, Dunat, Dragomir és Vlčić Vidomir képviselték Grižanét. A valaha egy birtokot képező, Kotorból, Belgradból, Badanjból és Grižanéből, a Frangepánok birtok megosztásakor, Biograd és Kotor, Frangepán Mártonra esett, aki 1474-ben megvéve a többi birtok rész is, egyesítette azokat, majd Belgradot (203. kép) odaadta, a Novi feletti, Ospa hegyen lévő pálos kolostornak, Kotort pedig a terszáti ferences kolostornak. Cirkvenica ekkoriban csak Grižane öble volt.

A Frangepán és a Zrínyi családok közötti birtokegyesítési szerződésből látható, hogy a ekkortól Zrínyiek lettek a vár urai, Zrínyi Péternek itt 360 jobbágya volt. Miután Zrínyi Péter a bécsújhelyi börtönbe zárták, a várat, Gall, zenggi alkapitány kifosztotta, de Zrínyi Péter elveszejtése után, a várat Zrínyi Ádám, visszakapta. A későbbiekben a vár a magyaroké lett, majd a gráci kamaráé, aztán végül a Banco Geföhlen Administration im Herzogtum Krain und Littorale Austriacum igazgatta úgy, hogy a vár teljesen tönkrement. A romjai alapján az ítélhető meg, hogy a várnak négy tornya volt, amiből kettő részben fennmaradt.

Bribir24 is adott küldötteket a vinodoli törvények megalkotásához. Ez is egy olyan Frangepán vár volt, mely házasság útján, egy rövid időre a cillei hercegek kezére került, a Frangepánok birtokosztozkodásakor a vár, Mártom hercegre esett. 1480-ban, Mátyás király a várat, Mgyar Balázs zenggi kapitány alá rendelte, tőle Zsunjevich Maroj vette el, aki utóbb a vár ura is lett, ám a XV. század végén, újra a Frangepánok kezén volt, majd a birtokegyesítési szerződés alapján, a Zrínyi hercegek lettek a tulajdonosai, sorsában ugyan azt élte meg, mint a grižanei vár.

A zágrábi Régészeti múzeumban található meg az a glagolita feliratos kőlap, mely azt mondja el, hogy a várat Bernát herceg építette fel, 1527-ben. Még pár évtizede is egyben állt a bribiri vár, mostanra csak egy része maradt fenn. A vár egy részét a leánynevelő iskola felépítésekor rombolták le, 1878-ban, a másik részét, 1891-ben a körzeti hivatal épületének felépítésekor. Rendkívül szépen és gondosan építették fel a lakótornyát (négyszögletesre): az egyik elfalazott kapuja fölé az Anno dni M C C C I I és néhány értelmezhetetlen szöveget vésték (203a. ábra). A vártól kiinduló falak az egész várost körbevették.

Vinodol fővárosa már régtől fogva Novi25 volt, erre a nyilvánvalóan a különleges fekvése adott lehetőséget, amit az itt fennmaradt népszokások, népviseletek és népdalok is tanúsítanak. Még ma is megfigyelhető a noviak néhány különleges szokása, sőt az asszonyok rendszerint csak maguk között vannak. A néphagyomány is szokatlanul erős, ezért érthető, hogy miért éppen Noviból származik a Csengics Szmail aga halála című alkotás szerzője, Mažuranić bán, aki ezeket a hagyományokat a lelkében hordozta és, aki ezek kifinomult formáját a világ elé tárta. Novi városa a római korban keletkezett, de bizonyára már lakott volt a rómaiak előtti időkben is. 1288-ban, Vinodol fővárosában, Noviban alkották meg a vinodoli törvényeket, melyben a tradicionális szokásjogokat és rendelkezéseket kodifikálták. Persze Novi is a Frangepánok kezében volt. 1449-ben, Mártom herceg kapta meg, Okiccsal, Starigraddal, Bribirrel, Kotorral és Bakarral együtt, majd 1481-ben, Mátyás vette magához a várat, hogy odaadományozza Frangepán Istvánnak és fiának, Bernátnak. Frangepán István és sógora, Zrínyi Miklós közötti, kölcsönös birtokegyesítési szerződés alapján a Zrínyiek kerültek a vár birtokába, de miután, 1580-ban, Zrínyi György és Miklós elállt a szerződéstől, a vár, Frangepán Gáspáré, Miklósé és Györgyé lett.

Ekkoriban azonban már a törökök gyakran Novi alá szálltak, de a velenceiek is rátámadtak a várra, először 1598-ban, majd 1613-ban és 1615-ben újból, amikor is Venier Markantun megostromolta várat és egy kis idő múlva el is foglalta. Ám ezután Miklós herceg kijavítatta, sőt gyakran itt is tartózkodott, a halála után (1647.), testvérére, Farkasra maradt. Frangepán Ferenc Miklós, a család utolsó tagja, életének alkonyán, a saját kezébe tarthatta újra a család minden ősi birtokát.

1670-ben, Ernest Gall, zenggi alkapitány szálta meg a várat, ezután Novi a kamara alá tartozott, majd 1692-től a ljubljanai Banco Geföhlen Administration im Herzogtum Krain und Littorale Austriacum igazgatta ezt is, mely 1761-ben indítványozta a vár részbeni lebontását, amit meg is tettek. A maradványokat, 1768-ban, részben kijavították.

Novi várát teljesen átalakították a későbbi idők igényei szerint. A valaha négyszögletűre épített vár, legrégebbi részét egy „Kvadracnak” nevezett lakótorony erősítették, melynek földszinti bejáratát és hatalmas ablakait, az újabb korokban készítették, a régebbi szűk nyílások csak részben maradtak fenn (204. ábra). A torony lezárása valaha másféle volt, amint az ma is megfigyelhető. A jelentéktelen pártázata csak későbbi (205. kép). A torony előtt egy később épített rondella volt, amit az 1858-as kataszteri térképre is feltüntettek. Ebben az időben a várat kicsiny házacskákkal vették körbe, melyek a vár falaihoz simultak és csak az újabb időkben távolították el őket. Az ellenkező oldalon egy kör alakú torony állt, mely a Nagy (Vela) kaput őrizte, amíg fölöslegessé válva, le nem bontották őket. Fönnmaradt viszont a két torony közötti épületszárny, a szabálytalan homlokzatával, melynek  szerkezete mögött, tágasabb és kisebb termek voltak, amik őrszobaként, raktárként, börtönként és községi hivatalként szolgáltak. A második szinten egy nagyterem van előszobával és egy nagyteremvégi helyiséggel, melyből abba a szárnyba lehet átmenni, amelyikben jelenleg egy iskola van. Ennen a nagyteremnek fennmaradt, de nagyon rossz állapotban a régi fából készült mennyezete is, kék alapon fehér ornamentikával, valamint két ülőfülkés ablaka is. Magába a várba valaha ott lehetet bemenni, ahol most az iskola van: itt volt a várkápolna is. Az északi szárnya már rég óta nincs meg. A hagyomány úgy tartja, hogy az északi oldalon is két torony volt, az egyik kör alakú, a másik négyzetes.

Novi, 1463-ban lett a modrusi káptalan székhelye, amit Kristóf püspök telepített ide. Itt alapította meg, 1462-ben, Frangepán Márton herceg a pálosok kolostorát, amiből a temetőkápolna maradt fenn, melynek boltozata 1916-ban omlott be.

Ledenicának is hosszú történelme van, ők is közreműködtek az 1288-as vinodoli törvények megalkotásában. A város, 1449-ben, Frangepán IV. Duim tulajdonában volt, aki a Frangepánok slunji ágát alapította meg, majd 1572-ben a zenggi kapitány, határőrvidéki várossá tette. Még 1660-ban készítette el M. Stier hadmérnök a város alaprajzát, ami azért jelentős tett, mert az általa javasolt javításokat is tartalmazza. A vár körül kanyargó település már rég óta lakatlan, még a valamikori házacskák romjait is alig figyelhetjük meg. Csak a Szt. István templomocska maradt fenn, mely egészen 1827-ig plébániatemplom volt. E templom mellett volt a város kapuja, melynek még a közel múltban is állt a gótikus kapukeretezése. Magának a városkának a belseje egy kőrakás, ám még láthatók a külső falak két kör alakú tornya és két, a városfalból kiugró, félkör alakú torony is (206. kép).

Végül meg kell említenünk egy Novi melletti titokzatos romot is, ami a rejtélyes Lopar ( a Lopar szó, halszárítót, szárított halat jelent, ford.) nevet viseli. A még álló ötszög alakú falai elég jó fenntartásúak, melyek közvetlenül a tenger mellett állnak, élével a főút felé fordítva, a tenger melletti homlokzat mind két oldalát, egy-egy torony őrizte (207. ábra). Egy harántfallal az egész építmény ketté osztották úgy, hogy a tenger felé egy nagyobb, négyszögletes várudvar jött létre, amihez egy háromszögletű rész támaszkodott. A két rész összeeresztésénél lévő falon, két kisebb torony, vagy erkély látható. A tenger felőli homlokzati fal hiányzik, de az is lehet, hogy itt soha sem állt annál nagyobb fal, mint ami ma is áll. Az építmény körüli hatalmas fal, félkörívben vezetett a tenger partjától, a tenger partjáig. A falakon belül még ma is eredeti állapotában van a sziklás talaj: senkinek sem kellett se hozzányúlnia, se elegyengetnie. valamiféle lakóépületnek, sehol semmi  nyoma sincs. Azonban mindegyik oldalán hatalmas kőlépcsők állnak, melyek a falakra vezetnek, aminek valaha gondosan kivitelezett pártázata volt (208. kép).

Hogy mely időből származik ez az építmény? Vannak jelek, melyek arra utalnak, hogy ez római kori építmény lehetett, ám vannak mások, melyek ennek az ellenkezőjére. Valószínűbbnek tűnik, hogy ez egy középkori, Frangepán építmény volt, amit tengerparti céllal emeltek, de a feladat nem világos. Lehet, hogy egy hajódokk volt, ám ennek nagyon kicsi a valószínűsége. Vagy csak egy őrhely, vagy árú lerakat volt? Lehetséges, hogy csak a későbbi időkben fogják ezt megállapítani.

 

 

„..Fölreccsen a karó, újra és újra.

suhint a kar, s lesújt jó néhányszor,

megremeg a bitó vékony húrja,

de a hegyek ifjú népe néma,

föl sem szisszen, foga sem csikordul.

Vér patakzik a mezőn sötéten

szisszenés sincs, fog sem csikordult.

Holtestekkel teli, már a térség:

hang sem mukkan, egy fog sem csikordult,

akadt talán, aki Istent hívta,

vagy a mások Jézust szólította:

könnyen válik meg a napvilágtól

a rab, ki a halált már megszokta.”

            (Ivan Mažuranić: Csengics Szmail aga halála.

                       Részlet Csuka Zoltán fordításában)

 

 

 

 

Jegyzetek a középkori várak Modrus vármegyében fejezethez

 

 

1.     Lopašić: Oko Koupe i Korane, 43. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 43. oldal)

2.     Lopašić: Oko Koupe i Korane, 35. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 35. oldal), Laszowski: Hrv. Povj. Građevine, I. 219. (Horvát történeti építmények, I. 219. oldal)

3.     Lopašić: Oko Koupe i Korane, 90. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 90. oldal)

4.     Lopašić: Oko Koupe i Korane, 259. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 259. oldal)

5.     Lopašić: Oko Koupe i Korane, 51. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 51. oldal)

6.     Lopašić: Oko Koupe i Korane, 142. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 142. oldal)

7.     Lopašić: Oko Koupe i Korane, 166. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 166. oldal), Laszowski: Hrv. Povj. Građevine, I. 197. (Horvát történeti építmények, I. 197. oldal)

8.     Kukuljević: Neki gradovi i gradine (Néhány vár és várrom) – Klaić: Krčki knezovi Frankapani (A vegliai Frangepán hercegek)

9.     Lopašić: Oko Koupe i Korane, 153. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 153. oldal)

10.  Kukuljević: Neki gradovi i gradine, „Vijenac” god. 1888. 173. i 1891. 396.  (Néhány vár és várrom, a „Koszorú” folyóirat 1888. évi számának 173. oldalán és az 1891-es évfolyam 3396. oldalán) – Vjes. hrv. ark. društva, 1884. 76. (Horv. rég. társ. Kötl. 1884. évfolyam, 76. oldala) – „Prosvijeta” 1897, 1897. 49. („Felvilágosodás” folyóirat, 1897. évfolyam, 49. oldal) Napisi sa Drenđule: vkes. hrv. arh. društva, n. ser. III. 239. i Kukoljević, Napisi  (Drendzsula cikk a Horv. rég. társ. Közl. új sorozatának III. kötete, 239. oldal és Kukuljevich, cikke) - Lopašić: Oko Koupe i Korane, 101. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 101. oldal)

11.  – Klaić: Krčki knezovi Frankapani (A vegliai Frangepán hercegek I. 42-47. oldal) – Fényképeit és képeit Standlov adta ki. Lopašić: Urbari I. 20-81. oldal, Laszowski: Prosvjeta, 1894. 146. oldal.

12.  Laszowski: Hrv. Povj. Građevine, I. 201. (Horvát történeti építmények, I. 201. oldal)

13.  Laszowski: „Hrv.Prosvjeta” 1914. (Horvát Felvilágosodás, 1914.)

14.  Vjesti društva hrv. inžinira i arhitekta, g. 1901. br. 8. (Horvát mérnökök és építészek közleménye, 1901. évfolyam, 8. szám)

15.  Laszowski: Hrv. Povj. Građevine, I. 165. (Horvát történeti építmények, I. 165. oldal)

16.  Laszowski: Hrv. Povj. Građevine, I. 11. (Horvát történeti építmények, I. 11. oldal), Lopašić: Urbari, 306. oldal.

17.  Lopašić: Oko Koupe i Korane, 249. (A Kupa és a Korana folyók környéke, 249. oldal)

18.  Az Orsichok szülőhelye Károlyváros körüli vidéken lehetett, ott ahol Skradtól nem messze lévő Oršić és Lipovac (az egyik generalitási szék) birtokaik voltak. E katonai határőrvidék járásában található az egyik váruk is, Mrsingrad. Az ő tulajdonuk volt a Krnjak vidéki Gorica és Dol is, sőt a goricai Szt. Márton templom patrónusai is ők voltak, ahonnan a harangot állítólag, 1560-ban, Szlaveticsbe átszállították át, mely jószágot, Corvin Mátyás adományozta nekik 1480-ban. Róluk egy monográfia is megjelent a Jugoszláv Akadémia levéltárának gondozásában, I. b. 130. (Lehetséges, hogy ez a harang ugyan az volt, amit csak formálisan adtak oda, mivel az eredeti rekvizitum egy másolat készítés alkalmával, a XIV. század kezdetén eltűnt.)

19.  Laszowski: Hrv. Povj. Građevine, I. 1. (Horvát történeti építmények, I. 1 oldal)

20.   Topographie von Fiume u. Umgebung. W. 1869. v. Silvio Gigante: Fiume nel Quattrocento. 1913.

21.   Ad. Veber: Bakar „Vijenac” g. 1875. br. 37. 38. (A „Koszorú” folyóirat, 1875. évfolyam, 37. és 38. száma), L. Salvator: Der Golf v. Buccari. 1871. 30-35. oldal. – Sabljar: Bakar i Turopolje: Književnik, I. 495. (Bakar és Túrmező: „Irodalmár” folyóirat, I. 495. oldal) Mažić M.: Prilozi za povijest gr. Bakra. Sušak. 1896. (Adalékok a bakari grófok történetéhez, Szusak, 1896.)

22.  Laszowski: Hrv. Povj. Građevine, I. 31. (Horvát történeti építmények, I. 31 oldal), L. Salvator: Der Golf v. Buccari.

23.  Lopašić: Urbari, 82. oldal.

24.  Klaić: A Frangepánok, 56. oldal.

25.  Laszowski: Hrv. Povj. Građevine, I. 225. (Horvát történeti építmények, I. 225 oldal)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A középkori várak Modrus vármegyében fejezet képanyaga

 

 

157. ábra. Belaj vár romjainak képe.

Stier művéből.

 

 

158. ábra. Barilovity várának alaprajza.

M. Pilar régész felvétele.

 

 

 

159. kép. Barilovity vára.

 

 

160. ábra. Budacska vár romjainak alaprajza, 1701-ből.

Eredetije a bécsi hadilevéltárban, a G.Ia 2. szám alatt. A. B. belső vár, melybe egy lépcsőn át C. lehetett bejutni.

 

 

161. ábra. Budacska várának régi ábrázolása.

Eredetije a bécsi hadilevéltárban B. IXa szám alatt.

 

 

 

162. ábra. Szkrad várának alaprajza.

Eredetije a zágrábi királyi országos levéltárban. – A vártól egy fal nyúlnak le, mely az alsó várat övezi a várig. A. B. D. belső vár (egy élő forrással). A bejárata F. G. a külső váré, a templomnál, K.

 

 

163. ábra. A Korana folyó menti Blagaj vár romjainak alaprajza, 1701-ből.

 

 

164. ábra. Klokocs várának alaprajza, 1701-ből.

A várba egy létrán és egy őrgórén D. át lehetett bemenni, B. öregtorony, K. a várárok, melyen át az L. híd vezetett, J. palánkkal védett terület.

 

 

165. Klokocs most.

 

 

166. ábra.  Kersztinje várának alaprajza, 1701-ből.

A. öregtorony, B. ciszterna, F. kaputorony, C. D. félkör alakú tornyok, G. a lerombolt külső kapu.

 

 

167. ábra. Kersztinje várának alaprajza, 1701-ből.

Eredetije a bécsi hadilevéltárban a B. IX.a 856. jelzet alatt.

 

 

168.    ábra. Szlunj alaprajza.

Weigel, 1700-as térképéről.

 

 

169.    ábra. Szlunj.

M. Stier, XVII. század közepi alaprajza után. Érdekes az őrgóréig vezető létra, amin keresztül lehetett a várba jutni. Balra fönn, egy elpusztult település helyén, egy különálló őrtorony volt.

 

 

170.    ábra. Szlunj várának romjai most.

 

 

171. ábra. Kremen várának alaprajza, 1713-ból.

A.     várudvar, B. öregtorony, C. egy fából készült épület, D. fából készült félszer, E. palánk.

 

 

172. ábra. Furjan.

Eredetije a bécsi udvari könyvtárban.

 

 

173. ábra. Cetin várának alaprajza.

A katonai határőrvidék, 1790. körüli hivatalos tervrajza után. Eredetije a zágrábi régészeti múzeumban. Az alaprajz a várnak azt az állapotát mutatja meg, amikor már a határőrvidék egyik kaszárnyájává alakították át.

 

174. kép. Cetin a XIX. századi lebontása előtt.

A középkori várat előbb egy török erőddé, majd egy határőrvidéki kaszárnyává alakították át. Balról a Lenkovich bástya, középen a Drendzsula, jobbról a főkapu, a Bégek tabijával (ágyútorony) van.

 

 

175. kép. Cetin várának romjai most.

 

 

176. ábra. Modrus vára a XVII. század elején.

Pieroni rajza után, M. Stier átrajzolatában.

 

 

177. Ábra. Modrus várának romjai.

 

 

 

 

 

 

178. kép. Jeszenica várkastélya.

 

 

179. ábra. Drezsnik alaprajza, 1830. körül.

Az alaprajzot akkor készítették, amikor a régi középkori várat, már a határőrvidéki helyőrség elhelyezésére alkalmassá építették át. I. és II. védőtornyok, III. lakótorony. B. kapu.

 

 

180. kép. Drezsnik várának romjai, 1870-ben.

 

 

181. kép. Drezsnik vára most.

 

 

 

 

182. ábra. Tersác várának sematikus ábrázolása.

Eredetije a bécsi udvari könyvtár, 8609. számú kéziratában. A belső várat egy lakótorony és több kisebb torony alkotta, a körülötte lévő külső várat félkör alakú tornyos falak övezték. Itt volt a várkápolna is.

 

 

183. ábra. Ogulin várának alaprajza.

M. Stier rajza után.

 

 

184. ábra. Ogulin vára most.

 

 

185. Tovunj alaprajza.

 

186. Tovunj, Valvasor korában.

 

 

187. ábra. Bosziljevo várának alaprajza.

Az alaprajzot nem sokkal az alapjaitól kezdett restauráció előtti állapotban ábrázolja a belső várat, ahogy azt Nugent gróf megkapta.

 

 

188. ábra. Bosziljevo várának látképe,

a restauráció előtti utolsó évtizedben.

 

 

189. ábra. A Kupa folyó menti Szeverin kastélyának szituációs alaprajza.

A kataszteri térkép után.

 

 

190. ábra. Grobnik várának szituációs alaprajza.

A valaha a vártól induló falak, Grobnik városának az egészét övezték.

Sabljar őrnagy, 1854-es alaprajza után.

 

 

191. kép. Grobnik vára most.

 

 

 

 

192. ábra. Terszát várának alaprajza.

M. Stier, XVII. századi művéből.

 

 

193. kép. Terszát vára.

Nugent marsall restaurációnak nevezett átépítése után

 

 

 

194. ábra. Fiume városának erődítései.

M. Stier, XVII. század közepi műve után.

 

 

195. ábra. Fiume és Terszát, a XVII. században.

Eredetije, M. Stier művében.

 

 

196. ábra. Bakar várának földszinti alaprajza.

Salvator: Der Golf v. Buccari, című műve után.

 

197. kép. Bakar vára.

 

 

198. kép. Hreljin településének romjai.

 

 

 

199. ábra. A kraljevicai Novi dvor (Frangepán) kastélyának alaprajza, 1701-ból.

B. kapu, C. ciszterna, D-G. szobák.

 

 

200. ábra. Drivenik várának és településnek, szituációs alaprajza.

A kataszteri térképről.

 

 

201. kép. Drivenik vára.

 

 

 

 

202. ábra. A Cirkvenica közeli, Badanj vár romjainak alaprajza.

 

 

203. kép. A Grizsane közeli, Belgrád vára.

 

 

Számozatlan ábra (203a). Bribir vár lakótornyának elfalazott kapuja feletti felirat.

 

 

204. ábra. A vinodoli Novi várának alaprajza.

Balra a mára lebontott kör alakú torony, jobbra, az un. Kvadrac van. M. Pilar régész felvétele.

 

 

205. kép. A vinodoli Novi vára.

A főhomlokzat és a lakótorony látképe.

 

 

206. kép. Ledenice városának kapuja.

 

 

207. ábra. A vinodoli Novi közelében lévő Lopar romjainak alaprajza.

 

 

208. kép. A vinodoli Novi közelében lévő Lopar romjai.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Középkori  várak Lika-Korbávia vármegyében

 

 

 

            Lika az ősidőktől kezdve teljesen egyedi életet élt, és teljesen különleges világ létezett itt és létezik ma is. Likának a múltban, hol több, hol kevesebb jelentősége volt: valójában áttekinthetetlen számú tárgyat találtak minden korszakból és az un. prehisztorikus korokból is1. Ebben a bőségben Likát hazánkban, egyedül, csak Szerémmel lehet összevetni. Sőt ezek a leletek nem csak szórványban jelennek meg, mivel itt már a rómaiak előtti korokban is nagyon nagy települések voltak: elég rápillantani a zágrábi Régészeti múzeum, Prozorból származó leleteket tartalmazó szekrények sorára. Minden főút, mely ma átvezet Likán, már a rómaiak előtti időkben is megvolt, átélte a római kort, és még most is használják őket, sőt a modern közlekedési eszközök, a vasutak is ezeken az ősi utakon közlekednek. Lika városai és városkái, a római korban jöttek létre, vagy inkább csak tovább fejlődtek úgy, mint: Senia, Monetium, Arupium, Epidotium, Ancus, Curcum, Ausancalio, Vegium. Másoknak csak a nevük ismert, de nem lehet őket pontosan lokalizálni, míg számos más várost egyáltalán nem említenek, de létezésükről, számos lelet tanúskodik. Még ma is azt tanúsítja egy felirat, a Krasno Poljétől délre lévő Lomskai duliba egyik sziklájában, hogy a Parentina és az Ortoplina nemzetség megegyezett az itteni vizek használatának tekintetében. Kicsivel ezután jelenik meg Likában a középkori nemzetségi megye, több újabb megyével egyetemben: az odorjáni, otucskai, unai, lapaci, likai, korbáviai, nebljuski, buskai, gacskai, zenggi, brinjei és podgorszkai, sőt  nagy számban sarjadtak ki azok a várak is, melyek a török korig folyamatosan fönnmaradtak, de ugyanezek nagy részének a romjai még ma is megtalálhatók. Sajnos ezeket a várakat mindezidáig, csak kevéssé kutatták meg, ezért csak nagyvonalakban lehet róluk beszélni, mivel ezen várak tanulmányozásához, hosszantartó és szorgalmas élet munkája szükségeltetik. Fokozatosan letérve Lika nagyobb közlekedési útjairól, valahogy begubózva és látszólag tetszhalott állapotban, de halva nem, él ez az országrész. És most irány az újabb korok felé.

            Brinje2, mely már a prehisztorikus korokban is létezett, a brinjei nemzetségi vármegye fővárosa volt. A nem messze lévő Hum hegyen, egy körbesáncolt, rómaiak előtti terasz található. Patsch úgy véli, hogy itt állt a rómaiak városa, Monetium.

            Brinje várát Sokolnak vagy Sokolovacnak (Sólyomkő) is nevezik, melynek első említése 1411-ben volt, amikor Brinjében Frangepán Miklós és Nelipich Iván találkozott, a következő évben, Zsigmond király is Brinjében tartózkodott. A vár, Mátyás királyig maradt a Frangepánok kezén, aki elvette Frangepán Hansnak is nevezett Jánostól, akinek aztán az általa bérelt, Kosinjba kellett költöznie, és csak Mátyás halála kaphatta vissza a várat. 1493-ban a vár alatt találkozott a Frangepánok serege a báni hadakkal, hogy megbéküljenek egymással és együtt induljanak a korbáviai mezőre, ahol hatalmas vereség várt rájuk. Frangepán Hans János, 1521-ig, haláláig Brinjében maradt, amit fia, Kristóf örökölt meg, aki ott volt a cetini száboron, ahol Szapolya Jánost támogatta. Kristóf halála után, Brinjét, testvére, Farkas kapta meg: ez az erőszakos ember, Ferdinánd híveként pusztult el 1546-ban. Brinje, 1537-től, katonai irányítás alá esett, majd, 1553-ban, a király költségén kijavítatták. A törökök gyakran szálltak a vár alá (1530-ban, 1623-ban, 1630-ban, 1661-ben). 1613-ban a vár romokban állt: „an Gebäude zerissen und an anderen Kriegsnotdurffen gar öde”, majd 1651-ben újra kijavítatták, sőt ekkor egy új hidat is készítettek. 1639-ben Pieroni, császári hadmérnök mérte fel a várat, majd 1650-ben, M. Stier, aki megemlített, hogy a vár jó állapotú és a falai is erősek. A falakon belül sok fából készült ház volt. Az utcái nagyon szűkek. A falak védőfolyosói és a tornyok padozatai tönkrementek. Ő a javíttatásokra, 1850. forintot indítványozott.

            Brinje egy igazi Frangepán vár volt;  falakkal védték a települést, amit a vár falai is oltalmaztak úgy, mint, ahogy azt szinte minden nagyobb Frangepán várnál megfigyelhetjük (209. ábra