Szokolay Sándor

 

Szokolay Sándor:

A soproni évek zenei termése

 

Dubrovay László: Szeretettel köszöntöm Szokolay Sándort és jó volna, ha gyakrabban látnánk magunk között. Az elmúlt hat évnek a munkáiról ad tájékoztatást és az ezekről készült felvételek közül szeretne zenéiből bemutatni.

Szokolay Sándor: A hívást, az alkalmat és figyelmességet szívből köszönöm. A gyakrabb megjelenésre bizony én is sokszor vágyakoztam. Ám ez részemre a legsajnálatosabb, mert bizony gyakran csapkodtak a villámok egészségem körül. Ettől: a lélek kész, de a test erőtlen! Most hadd kívánjak én is neked, s a szeretett baráti közösségnek minden jót. Isten adjon hozzá hosszú és értelmes, teljes életet! Jó is egy kicsit, hogy feloldódtunk már. Első helyen, az ugyancsak „ideszokott” mesteremet, Farkas Ferencet köszöntöm gyermeki szeretettel, aki elkísérte életemet idáig, s muníciójából a jövőre is futja. Igyekszem, hogy szereplésem veszélyét csökkentve, ne ismételjem magamat. Igazam célratörő szándékát észrevehetővé szeretném tenni. Magamnak is, de nektek is tartozom ezzel.

Pályakezdő békéstarhosi éveim óta sok perióduson mentem keresztül. Sose tudtam álmaimból engedni, ezért is okozott a közéletiség sok hiábavalósága csalódásokat. Azt is éreztem, hogy időnk fogytán van. Ahogy a költő mondja: „Múlik a Jövőnk!” Mivel az alkotói küldetéstudat bennem a legerősebb, gondoltam egy merészet, s itt hagytam a fővárost, az imádott átokvárost! Fogyó életem idejének elrendezését nem halogattam tovább. Az osztatlan alkotás nyugodt életformáját áhítottam. Végre mertem bátran dönteni, s fél évtized után ezt életfogytiglaninak is érzem már. Összefoglaló időszakom belső parancsának szinte későn engedtem. A soproni elbűvölően kedves környezetű, kertes, modern, szerzetesi alkotóházunkban boldog elégedettségben töltöm időmet. Most végre életművem elrendező, kifésülő, kiteljesítő, bölcsebb és ráérősebb idejében: nem én döntöm el, mikorra kész a mű. Most maga a Mű, kedvére kiforrhatja magát. Mit szépítsem: három embóliát derekas élniakarással, szinte nyomtalanul leküzdöttünk. De ne kiabáljam el. Ahogy orvos-cerberusaim mondják: Pesten te nem élnél már! Persze a küzdelmekből a legnagyobb rész ilyenkor a feleségnek jut. Erről még meghatottsággal is nehéz szólnom. Váratlan betegségekre nem igen lehet berendezkedni, de egy normálisabb életvitelre: igen!

Dubrovay László: A megpróbáltatások, úgy látom, hogy nem szegték kedvedet.

Az élet nehezét is derűsen igyekszem elfogadni. Alapvetően hálaadó típusú vagyok. Persze életünk, ha nem is hosszabbítható meg, de teljesebbé tehető. Az embernek a tartását mindig meg kell őriznie. A világban az igénytelenség és az elszabaduló ingerek térhódítása nagyon fájdalmasan érint. Ez az ország nem akar felnőtté válni. Fogyatkozik az ízlés, a méltóság, a lelkiség, s a szellemi magasabbrendűség körülöttünk. Sopron, mint igazi cívis-város, oldott polgári lelkületét megőrizte, a nagy orientációk túlzásait is mértéktartással fogadta. S talán a „hűség városávᔠis az tehette, hogy önmagához mérte a világot, ezzel pedig a legjobb értelmű lokálpatriotizmusa örökségévé vált. Az igazi békebeli polgári nyugalmát őrizni tudta, s ez nekem az ezredfordulón is „szélcsendes” hely átvitt értelemben. Időjárása ellenére a szelek iramlását nem épp nélkülözi. Ám a természet közelsége, sétáival, arra is újra alkalmat ád, hogy az ember gyakrabban találkozzon saját lényével. Ez a meditatív embert is újraélesztette. Persze egy pillanatra sem tett andalítóvá, hanem újabb nekirugaszkodásokhoz erőt adott. A lényeges dolgokba való igazi beavatást a magány érlelődései nélkül nem könnyű megélni. A földi életben majd minden visszahozhatatlan. Tűnődésekre, s ahogy Weöres életfilozófiája mondja: „mindennek bámulatraméltóságát” áhítja. Persze csodát a jelentől nem várhatok, de változásokat, igen. S mik ezek? Amíg ördögien marakszik a világ, addig, ha elmordulunk is időnként, de a napi megvilágosodástól nem fosztom meg önmagamat. Érzékeléseink felülrőlvalósága, úgy érzem, az alkotások pótolhatatlan táplálója. Nem is tudom: ez a föld az égiek nélkül, hogy tudja életét hiánytalannak érezni. A szakrális művek írása közben jöttem rá erre. Sopronban ért az az érzés, hogy a zene nemcsak szórakoztat. Megnyugtat, vígasztal, erőt ád, megtisztít, felemel... S annyira anyagtalan, légies, hogy maga az örökkévalóság előlege már. Sopron becses ajándékáért csak hálát adhatok a teremtő Istennek. Azt is itt vettem észre, hogy az isteni teremtés maga a tökéletesség. Lehet, hogy a magányban az ember túlzó dolgokra hajlamossá válik, de azok az aprócska bizonyosságok és jelek, melyek sugárzanak, azok létezése bizony kétségtelen.

Most azonban az általános jellemzőkről, a soproni évek zenei terméséről szeretnék szólni. Ezeket az éveimet azzal kezdtem, hogy számomra egy új zenei műfajba szerettem bele és három év alatt három szimfóniát írtam. Talán nem túl későn. Az opera műfajhoz sem lettem hűtlen. Abból is hármat írtam: Szávitrit, Bölcs Náthánt és Árpádházi Szent Margitról misztérium-operát. Sopron város felkérésére írtam egy szimfoniettát, Soproni akvarellek címmel Becht Rezső verseire, melyben szopránszóló énekli meg a négy évszakot a helyi zenekar adottságainak megfelelően. Orsi lányom hegedűművészi diplomájára az elkészült Kettős hegedűversenyem mellé egy új: Második hegedű szólószonátám. CD felvétel is készült róla. Hát első zenei szemelvényként a szólószonáta első tételét hallgassuk meg együtt, mely egy passacaglia. Farkas Ferencnél végzett akadémista éveim egyik igen kedves emléke maradt a Simor Andrásnak írt első szólószonátám. Az is, és ez is Bach-Bartók szellemi ötvözete szeretne lenni. Orsi lányom első CD felvétele nagy örömöt szerzett. Hallgassuk hát.
(egy kép ide)

Dubrovay László: Én is tanítottam Orsit a Zeneakadémián. Balázs után, most hallhatóan, ő is egy belevaló, igazi szokolays szenvedélyű muzsikus. És jó érzés ez?

Persze. A gyerekeimet is saját műveimnek tekintem... Tulajdonképpen Orsi ötlete volt, hogy Sopronban telepedjünk le, amikor egy jóval nyugodtabb környezet körülményeit javallták orvosaim. S milyen jól jártam! Nagyon megváltozott az életem. A rosszal most is birokra kelek, de nem telhet el ezzel az életem. Művek helyett, mi marad a szavakból? Művek jogán viszont, nem elaprózva magunkat, de „szólni” kötelesség, még az elszabadult pokolban is, ami bizony ma sem ismeretlen. Nehéz a belső és a külső világunk között egyensúlyt teremtenünk. Eddig kb. négyszáz művet írtam. Egy-egy jelentősebbnek vélt darab opusz száma köré négy-öt szerényebb darab megfér, a klasszikusok mintájára. Ilyen csoportosításokkal most az Op. 150. körül tartok. A szimfonikus művek előéletéről még annyit, hogy az utóbbi operáimban lényegesebbé váltak a zenekari intermezzók, melyek a szöveges részek után, mint a versenyművekben a szóló utáni tuttik, summázó megerősítéssel éltek. Szimfóniáimat megelőzte az „...ergo sum” című öt szimfonikus tételem is, melyet épp az első szimfónia előtt Vásáry Tamás vezényelte Rádiózenekarnak írtam, már ezt is a soproni periódusom kezdetén. A zenekari művek izmosodását segítette a római ösztöndíjam idején írt római vonószenekari szimfónia megírása is. Az sem véletlen, hogy három szimfóniám megírása után a Budapesti Vonósok felkérésére egy újabb vonószenekari szimfóniát írok a jövő évi Haydn Fesztivál nyitókoncertjére. A mű címe: Esterházi impressziók. S egy ausztrál megrendelésre Gyermekszimfóniám fináléján dolgozom. Az önálló zenekari művek bűvkörükbe vontak, épp Sopronban. Az említett életmű teljesebbé tétele mellett, az operaírás hátrányait is kezdtem megérezni az utóbbi időben. A szövegcentrikusság, az adott szöveg miatt időnként lelassította a zenei folyamatokat. Ilyenkor a zeneszerző kötetlen szabadságvágya egy új műben próbál töltekezni, sőt, lubickolni. Mielőtt az elkészült három szimfóniám egy-egy tételével adnék ízelítőt a jellemzőkről, röviden létrejöttükről is szólnék. Mindhárom hagyományosan négy tételes. Az elsőt haydn-mozarti kiszenekarra írtam. Tiszteletadó főhajtásnak szántam a bécsi klasszikusok előtt. Szellemében Prokofjev klasszikus szimfóniája módjára a saját formai tömlőmet tettem próbára, nem a saját termésű beleszánt boromat. A jó ideje elavultnak tekintett forma keretét vállalva kerestem a személyes mondandóm fokozatos elsajátítását. Eltávolodtam attól a nézettől, hogy az új művek nóvum-készlete lenne az életképességük kritériuma. Az élményanyag hitelességét sokkal többre tartom. S a mű jó megformáltságának célratörését.

A második szimfóniát már egy mai nagyzenekar apparátusára terveztem, hol a dallamjátszó ütős hangszerek kara (harangjáték, vibrafon, xilofon, harangsor) koncentrálásával nagyobb hangzó térhez jutva, a zengő hangzásoknak, és a sejtelmes finomságoknak egyaránt kedvezhettem. A harmadik szimfóniát, mely a millenniumi felkérésnek engedve: vállalt vokalitást is, nem valamiféle beethoveni „kilencedikességre” törekedett, s főleg nem lebegett még előttem az életmű-összefoglalásnak a gondolata. A kérés oratóriumot javasolt. Ettől határozottan elzárkóztam. Ebben a nemzet egyetértésének vitathatatlan azonosulását előfeltételnek értem. A zene adottságai nem vitatkozásra valók, hanem közös érzések keltésére. Ennek napjainkban nemzetünk ugyancsak híján van. De mennyire! Egy oratórikus szimfónia könnyebben elmondhatja közös eredményeinket, mint a még mindig vitatott történetek. A négy tétel közös sorsunk vitathatatlan fejezet-címeivel: Úton, Hitben, Háborúságban, Megmaradásban, történelmi időnket tényszerűvé, s éppen ezzel közösen megélhetőbbé teheti, mint ha az elszabadult értéseket ütközteti. Az ünnepi érzések egyetemessége, s nem alkalmisága vezérelt.

Farkas tanár úr növendék koromban gyakran mondta, hogy talán túlzása a Bach-rajongásomnak, hogy „kántoros” állandó négyszólamú orgonaletét „töltötthurka-sűrűsége” a saját stílusomban is meghonosodóban van. Bölcs meglátása nyomán levegősebb, franciás faktúrák ellensúlyozását kerestem. Ám a „harmonikus gondolkodásról” az ösztönöm nem hagyott leszoknom. Vázlataimat is oltvány-szerűen, stílusnemesítés irányába terelte. Ez még ma is visszaköszön több évtized távlatából. Az utóbbi időkben barátságunkat kollégai szintre próbálta vinni Feri bátyám, de a növendéki tisztelet nem igen engedte a szálak fellazítását. Az őszinte meghitt közelség, az közös örömünk. Visszatérve a soproni, talán minden eddiginél termékenyebb időszakomra, Árpád-házi Szent Margitról írt misztérium-operám volt az első, ami ottani éveim igazi önfeledt napjait bearanyozta. Másik – amit életem halogatott tartozásának éreztem – Szabó Lőrinc kantátám megírása volt. A költő családjához jó barátság fűzött, s mégsem tudtam életében e régi tervemmel megbirkózni. Verseinek racionalitása, szinte élve boncoló kérlelhetetlensége kifogott rajtam. Sopronban sikerült ezt a művemet kiérlelnem. Szabó Lőrinc istenes verseire nehezebben és lassabban találtam rá, mint más költőknél. Nyers vívódásai között megbújtak az áhítat vallomásai. A Kimondhatatlan című versét évtizedekig hordoztam, s ez is lett a mű első tétele. A fájdalom szorításától egyik legsötétebb versének éreztem. Ezt oldó második tételül a Magány-t választottam, melynek csendes zárása, az „Isten szívembe lopja a magányt.” A Párbeszéd, az ember dialógusa Istennel, melyben az ember mögött álló égi biztatás: a „ne félj fiam” a reményt adó. Ezt követi a finálé, melyet a Tavasz elé című versére írtam. Szabó Lőrinc száguldóan hitvalló, égbe röpítő vágya uralja. Ő különben megvallotta, hogy szeretett volna repülni. A zenei példa ezt röpülni vágyón kiáltja: „az égbe szétragozom” vers-lezárójában erő, megváltás, remény és vigasz, „Jövel, Szentlélek, Úristen, Tavasz!”
(egy kép ide)

Dubrovay László: Kitágítottad azt a képet, ami Szabó Lőrincről köztudott volt. S amit verseiről mondtál, valóban nem tűnik a legzenésíthetőbbnek. Az istenes költőt rajtad kívül nem sokat fedezték fel benne. S ez tette érdekessé.

De Ady is megmondta már, hogy „az Isten van valamiként minden gondolatnak alján”! Persze Szabó Lőrinc minden témájával birkózott. Az Istennel is és önmagával is. De ideje a beharangozott szimfonikus periódusomra is rátérnem. Szóltam is már róluk. Most azt szeretném zenei felidézésekkel érzékeltetni, hogy mennyire más mind a három. Az első szándékosan az adott formával való ismerkedés és azonosulás próbája volt. A drámaiság helyett az örömöt kerestem, a természetes önfeledtséget. A táncosan sodró rondo-finale valamiféle apoteózisba torkollik, mely a nyitótétel bevezető témáját továbbszövi, a teremtett világ isteni csodáinak bámulatával. A Rádiózenekart Vásáry Tamás vezényelte a zeneakadémiai bemutatón.
(egy kép ide)

Dubrovay László: Gondolom, hogy ezután a II. és III.-ból is valami jellemzőt mutatsz.

Persze. A fogytánvaló időnk miatt is, és viszonyításul is. Következzék a nagyobb apparátusú II. Szimfónia Scherzo tétele, mely vadságát később humorral váltja. A Budapesti Filharmonikus Zenekart Kovács János vezényli. Egy premier, melyen nem lehettem jelen. A rádióközvetítést egy pesti kórházban táskarádiómon át hallhattam. Szomorkásan...

Dubrovay László: A 2000-es millenniumi év nyitóhangversenyén, az Operaházban január elején hangzott el a Symphonia Ungarórum című oratórikus szimfóniád. Erről van már felvételed?

Természetesen. Nagy Gáspárt kértem fel a Szent István és Szent Gellért emlékét idéző versciklus megírására. Balatonszárszón ismerkedtünk meg, ahol egy versét idéztem előadásom befejezéséül: „gyanús vagyok, gyanús nagyon, hogy még nem ütöttek agyon!” Barátságunk szabályosan berobbant. A vers pár nap alatt megszületett. A mű is nagy lázban készült. Betegségem miatt szorongásban is. Az első tétel, az Úton című, vándorlásunk vonulását jelképezi, passacagli formában. A vers kezdése a régmúltat kétszótagú szavakkal érzékelteti: „puszták kövek folyók hegyek nyarak telek hideg meleg esők havak utak szelek zablák nyilak tüzek kezek...” Amikor a vers odaér: „Mintha szép aranyló hídon kelne át egy nép mire meghajnallik”, egy csángó népdal jelképezi mindezt: „hajnallik, hajnallik, de szépen hajnallik, édes hazám felett az ég nyiladozik.” (Domokos Pál Pétertől tanultam meg.) E kezdés jelképesen és szimbolikusan érzékeltet és jelenít. A versből kilépő zenei idézetek Szent Istvánra utaló énekek. A „Vagyon az égen egy csillag” István napi köszöntő, majd a második tétel végén: „Ó. Szent István dicsértessél”. A háborúságok előtti könyörgés. S a győzelmi énekké alakított „Magyarok éke, ország reménye” keretezi a tételeket egy-egy gyermekkórussal, s történelmi idézetté is válik. A zárótétel codája a pünkösdi gregorián himnuszt, a „Veni Creator Spiritus”-t az új évezred köszöntőjévé. Egy újabb zenei részlettel így a nemzet ezer évét, s a krisztusi kétezer évet együtt dicséri.
(egy kép ide)

Dubrovay László: Új opera-terveidről még nem szóltál. Elárulnád, hogy mit várhatunk?

Persze. Az én legszemélyesebb érzelmi mondandóm adósa még az operaműfajnak. Valószínű, hogy ez már csak hattyúdal lehet. Talán egy összefoglaló mű. Egész lényem kételymentesen életigénylő. A Nő szerelme kimenti a Férfit a halálból Szávitri operámban, s elűzi a tragédiát. A szeretet a mű vezérlő aranyfonala. A Nő után, már mélyen hiszem, hogy a Férfihős megmentő verzióját is meg kell írnom. A hegyeket mozgató hit megéneklése már érlelődik bennem. A Háló című nyolcadik operám világa elhatalmasodott bennem az elmúlt években. Valami Amor Sanctus-szerű lorcai balladisztikával és metaforákkal átszőtt operai szülőföldemre visszavágyó fellobbanás ez bennem. Mint ahogy a Vérnász-ban a vulkánikus szenvedélyeibe zárt férfi egyetlen megnevesített szereplője: Leonardó kiénekelhette lelkéből kiszakadt világdiagnózisát. Én is vágyom a legszemélyesebb emberi titkokat magamból kiénekelni még egyszer. Summázni azt, amit Lorca, Shakespeare, Németh László, Kazantzakis, Illés Endre, Lessing, és Nemeskürty István Margit-szövegkönyve összehalmozott bennem. Talán: összegeződve! Valamiféle „mégis bízom” kicsengéstől én semmiképpen sem riadok vissza. A zene toborzó szerepe csökkent. De nem is volt a gondolkodás főszereplője. Felerősítője, elmélyítője, teljességre vivője igen. A beszéd képes az igazi vitatkozásra. A megváltozott világról, ami már közkincs: azt jobban tudja felerősíteni. Új történelemkönyvek megírása kellene hozzá. Nem is a zene fogalmazza meg a törvényeket és értelmezéseket. Közös érzéseket elősegítő. Nem a gondolkodás elsődleges diktálója. A zenésített törvénykönyv csak kuriózum lehet. Ami igaz, igaz: Magyarország történetét az utóbbi évtizedek szinte évenként átírták. A recitatívó értelmi szintre képes, a lényegi éneklés érzelmi szintre tör. A magyar történelem drámáit „nem élhette végig”. Nem is a vesztes országok írják a történelmet, hanem a győztesek. Talán ezért oly hatalmas a költészetünk, mert a vágyaink, főleg a kiteljesületlen, lefejezett voltunk miatt a költészet sóhajait érleli. Ez hazánk jelenlegi szétosztottságát is szomorúan tükrözi. Az iskola, a törvény, a hivatal, a politika alakíthatja a gondolkodást. A zene a közös eredmények nélkül korlátozódik. A nemzet közös akaratáról akkor lehet közösen énekelni, ha azt a „közöst” már megtalálták. Ha a „háborúban hallgatnak a múzsák” mondás igaz, akkor azt is mutatja, hogy a gyűlölködésről ritkábban énekelnek. Nem is lehet állandó életformánk az ellenkező igyekezetek ellenére. Alkalmi dalokat nem is oly régen halomra írtak. De miről énekeljenek, ha az „alkalom” elmúlik? A történelmi viharok közelmúltja (talán az érintettek miatt?!) jó ideig időszerűtlen. Egy kis nép a nagyhatalmak szorításában nem ismeretlen fogalom. De a diktatúrákat még sohasem győzte le az ének. Csak keresetlen őszinteséggel tudok ezekről szólni. Jobb idők sem ártanának a művészetnek. Ezeket a nemzetünket érintő sorskérdéseket saját tulajdon bőrömön személyes emberként is és közéleti szerepvállalóként is egész pályafutásomon keresztül megéltem. Példaképeimet, magatartásomat, hitemet és nemzethez fűződő nézeteimet, hovatartozásomat nem hagytam megzavarni, s tovább járom azt az utamat, amin szeretett szüleim, tanáraim, jó földijeim útnak indítottak.

Befejezésül: jó két hónapja a Tavaszi Fesztiválon reanimált ifjúkori első felkiáltásommal több mint negyven év után újra találkozhattam, A Tűz Márciusá-val. Megerősítést nyertem a Kocsis Zoltán vezényelte Ady oratóriumom hangjainak sihederkorombeli igazából. E mű Finálé tételének szavaival és kicsengésével szeretnék búcsúzni tőletek. És azt köszönöm drága Feri bátyámnak, hogy óvott az ég kimeszelésétől, féltő atyaként. De az idő múltával, hatvanadik születésnapomon tanácsait taglalva szájára vette a szót, és kimondta: „az eget azt tényleg szinte lehetetlen kifesteni. De, Sanyikám, az a jó, hogy te mégis megpróbáltad.” – Köszönöm ezt is neked. Mert Ady szavai ma is igazak: „Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, mert az Élet szent okokból élni akar, s ha Magyarországra dob valakit, annak százszorta inkább kell akarni!”
(egy kép ide)

Supka Magdolna: Olyan nemzeti fontosságú dolgokat mondtál és csinálsz is Sanyikám, hogy azért nem lehet csak úgy szó nélkül hagyni a dolgot. Az első az, hogy te engem elhívtál Tarhosra. Végleg meg akarták szüntetni az intézményt. Emlékszel? Ott nevelkedtél. Kodály büszke volt rá a szocreál kellős közepén. Sanyi Tarhosért szólt. Gyertek le, mondta. Politikaiakból, akkor Szűrös Mátyás volt, az aránylag egy jó minőség volt. És vártuk, hogy segítsen a dolgon. Én ezt fontos dologként mondom, és nem szószátyárkodom, hisz Makovecz rég leintett volna. Kosáry Anna az én időmben egyik legnagyobb énekesnő volt. Azt mondta, hogy engem akar tanítani, mert mint a kéményből, úgy dől a hangom. Esküdött rá, hogy két-három oktávnyira fölviszi a hangomat, az ő énektanításával. Csak koncentráljak. Hogy a fenébe koncentráljak, de csináltam. Két hét alatt igaza lett. Závodszky volt ebben nagy példa. Akkoriban hittem el először, hogy amit Kodály tanított a szolmizálással, az viszonyító agymunkán is múlik. Ő mondta azt, hogy nincs rossz hallású gyerek. Mondom, aki ezt egy országban meg tudja valósítani, az egy zseni. S a nyelvünkkel függ ez össze. Hát egy Tóth Menyhért mitől olyan, amilyen? A mi izolált nyelvünk titka is az. Jelzőkben is iszonyatosan gazdag. A zenénk, a táncunk, képzőművészetünk világviszonylatban messze kiemelkedik. Hozzátartozik, ha Bartók nevét az ember kiejti, egy perc alatt ott vannak. Amikor azt mondtad, Sanyikám, hogy a huszadik század búcsúját, a huszonegyedik üdvözlését a műben megfogalmazva érzékeltetted: ha ezt most nem üti meg a guta, akkor már soha többet. Mert nincs baj, ha ennyiszer feltámadsz. Érted? Ezt tartom a legfontosabbnak. Ez a lényeg. De az, ami a Vérnász-nál volt, amiért annyit fúrtak, az nem olyan egyszerű. Én azt értem, akiket képviselek, ők is hasonlóan mellőzést élveznek. Ha fúrnak: véged van: Ha nem: akkor keresztet vethetsz! Jó, hogy te okosan látod ezt. Teszed a dolgod. S a betegségeid. A te koncentrációd miatt jósolom, hogy ötvenszer is talpra állsz. Van itt valami ősi transz, amit te is érintettél. Apád is ilyen volt. Mi összetestvérkedtünk valamikor régen.

Manna, ő nagyon szeretett téged. Többször mondta, nagy ösztönöd van, és természeted...

Supka Magdolna: Az a lényeg, hogy te hatalmas küzdőerőt is kaptál a magad természetéhez. Ez a csodálatos dolog. És ami még benned van. És nagy többlet él benned. Erre Tornyai azt mondta: ez Isten ajándéka! El ne felejtsd!

Farkas Ferenc: Pesten élt egy görög származású tenorista, Leon Konstantin. Elment Bécsbe az énektanárához és megkínálta görög cigarettával, amit úgy hívtak, hogy Papastratos. A tanára mondta, hogy nem dohányzom. És a mester dohányzik? Igen. Árt a hangjának? Ha észrevenném, akkor abbahagynám az éneklést! – Kinek mi a fontosabb... Ez itt, a mai esten nem vitás... Sándornak mindig ahhoz van ereje, hogy amibe belefog, azt véghez is vigye. Vonzzák a roppant dolgok. Őt nem elég érteni, érezni tán még fontosabb. Az átlagos dolgokat kerüli. Kölcsönös az ő viszonylatában a tanulás, s a tanulság. Jó kolléga. És nem szállt a fejébe a siker. Pedig van neki, és lesz is. Öt-hat nyelven komponál, s ebben lehet valami részem... Zenéi gazdagodnak. Jó, hogy perfektségre is törekszik. Az ég kimeszelése? Jól értette az ilyen célzásaimat. Okos volt, hogy nem hárította el, sőt, találatként fogadta el. Álltad a kritikát, Sándor. No, de egy igazi dicséret is érjen ma? Tény, hogy a hangjaid egyre szebbek. És jól beszélsz. Értesz a szavakhoz. Eősze László írta rólad: nyitott könyv az életed. Van benne valami.

Kocsár Miklós: Jó lehet neked Sopronban. Ma ismertem meg több darabodat, Sándor. Érdekesek a terveid is. Gratulálok. Köszönjük, hogy eljöttél.

Szőnyi Erzsébet: Orsi lányod a Passacagliát imponálóan játszotta. Neki valót írtál, kedvében is jártál. A második szimfóniád fergeteges darab. Az Operában aggódtunk a távolléted miatt. És vigyázz magadra!

Dubrovay László: Sanyikám, az a hit, amit itt mondtál, az a zenédből is ugyanúgy árad, és ugyanúgy téged és mindenkit boldoggá tesz. Jöjj máskor is közénk, és többször szólj műveidről.

2000 június 1.

Szokolay Sándorról részletesen még ITT olvashat