SZÓ-KINCS
Bakonyi István



„A létezés tövének közelében”

Kodolányi János centenáriumán

 

Az évfordulók arra is jók, hogy adósságainkat törlesszük. S azokból bizony van elég. Maradjunk most csak az irodalomtörténet adósságainál. Az 1899. március 13-án, tehát éppen egy évszázada született (és harminc éve halott) Kodolányi János életműve intő példa ebben a tekintetben

Intő példa azért, mert ugyan nem állíthatjuk, hogy nem él benne az irodalomtörténeti köztudatban, könyv is jelent meg már róla Tüskés Tibor tollából, s most készül el róla szóló monográfiájával Csűrös Miklós, ám mindezek ellenére a korábbi évtizedek gyakran rosszindulatú, s persze az aktuálpolitika bűvköréből kitörni nem tudó ítélkezésének máig megvan a nyoma. Tudjuk, e tekintetben Kodolányi nincs egyedül. A népi írókhoz tartozó kortársai is megjárták a maguk szellemi poklait, a vezéregyéniségnek számító Németh László és társai is megkapták a magukét a toleranciát csak a maguk körei iránt ismerők oldaláról. A rendszerváltásnak nevezett legújabb kori jelenség idején azonban senki sem hivatkozhat tovább a tiltásokra, a tabukra.

A legfontosabb persze az lenne, hogy olvassuk végre Kodolányi János műveit. Nem, mintha minden írása könnyed olvasmány lenne a mai kor olvasója számára. Az életmű fajsúlyai is eltolódtak az idők folyamán. A szocialista eszmeiségű kritika a korai novellákat, az ormánsági tárgyú műveket részesítette előnyben. Ezzel szemben az utóbbi időkben többen előszeretettel emlegetik Kodolányit együtt szellemtársaival, Várkonyi Nándorral és Hamvas Bélával, jelezvén, hogy most már inkább a misztikusokra, más szempontból – lásd írónk történelmi tárgyú regényeit – a középkorral foglalkozó alkotásokra figyelünk. Jókai Anna, mindhármuk értő ismerője így fogalmazott Kodolányi sírkő-avatásán: „S bár egymástól nagyjából függetlenül, mégis ugyanoda jutottak. A létezés tövének közvetlen közelébe – s kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan hiteles híradással.”

Ám akkor is érdekes újdonságokra bukkan a kutató, ha egészen a kamaszkorig nyúl vissza. A már említett Csűrös Miklós Kodolányi és Madách című tanulmányában a székesfehérvári gimnáziumi éveket idézi föl, s közben a Tragédia szerzője iránti korai rajongásról szól. „Kodolányit nemcsak lenyűgözte a Tragédia szellemisége, hanem a biblikus történetek fölélesztésében, például éppen a Mózes-epikum újraköltésében ugyanazon a nyomon is járt, mint Madách.”

Tanulságos mindez abból a szempontból, hogy, miként másoknál is, Kodolányinál is figyelnünk kell a különböző pályaszakaszokra éppúgy, mint a különböző témák egymást kiegészítő jellegére. Közhelyesen szólva: az életmű egységére. Ma már nem játszhatjuk ki egymás ellen a baloldallal szimpatizáló, s ugyanakkor a misztikum iránt fogékony írót és gondolkodót. Volt idő, amikor a jelenkor problémái előli menekülést láttak az utóbbi tendenciában, s keményen ítélték el az író ilyetén tevékenységét. Csak azt felejtették el, hogy például a Julianus barát vagy mások, így Jézus történetének természetesen megvannak a jelen, a mindenkori jelen számára „kódolható” üzenetei.

Mellesleg az sem baj, hogy többek között egy főiskola, a székesfehérvári alapítványi az ő nevét vette föl néhány esztendővel ezelőtt. Jel ez, annak a jele, hogy egy író ébresztésének számtalan alkalma lehetséges. Tudom persze, hogy mindez nem elég ahhoz, hogy egy életmű tovább éljen. A lehetőség viszont adott. S éppen az idei év évfordulós rendezvényei, s ezen belül például a székesfehérvári emlékülés anyagának várható publikációja mégiscsak jelentenek valamit.

De ne feledjük: a legtöbbet a könyvkiadás tehetné. A ma már nehezen hozzáférhető művek újrakiadásával. Hiszen – mint ahogy mondtam is – a legfontosabb az lenne, hogy olvassuk Kodolányi János írásait. 2000, az ezredforduló itt van a küszöbön. A lelki megünnepléshez ezek a művek hozzátartozhatnának!