A SZABADSÁGHARC EGÉSZSÉGÜGYE*
Dr. Kapronczay Károly
 
    Az első felelős magyar minisztérium kinevezéséig az ország köz- és orvosi ügyeit a Helytartótanács egészségügyi osztályának vezetője, az országos főorvos (protomedicus hungaricus) irányította. Hatásköre kiterjedt a köz- és a járványügy, az orvosi és a kórházi ellátás, valamint az orvosképzés felügyeletére. Ő lett a szakmai és szolgálati elöljárója a hazai orvosi karnak, a sebészeknek és a bábáknak, s a gyógyszerészet is az ő területe volt. Az 1770-ben kiadott Generale Normativum Sanitatis című rendeletgyűjtemény az "orvostartást" a közigazgatás területi szervezeteinek (vármegye, szabad királyi városok) feladatává tette, s a járásokban sebész alkalmazását rendelte el. Az országos főorvos feladatköre csak háborúban bővült ideiglenesen: tábori főorvosként a felkelt nemesi hadak katonaorvosi ellátásáról is gondoskodnia kellett. (Erre csak 1812-ben került sor.) E sajátos igazgatási forma kisebb módosításokkal 1848-ig érvényben volt.
    A márciusi forradalom után, az első felelős magyar minisztérium hivatalba lépésekor lehetőség nyílt a korszerűtlen egészségügyi kormányzás átformálására, az országos főorvosi teendők szétválasztására és a feladatoknak megfelelő országos hivatalok létrehozására. A magyar orvostársadalom aktivitását jellemzi, hogy még a Batthyány-kormány hivatalba lépése előtt, 1848. április 23-án Az álladalmi közegészségügyi és orvosi ügyekről hazánkban címmel javaslatot fogalmaztak meg. Az irat részletesen szólt az orvosképzés reformjáról, az ország közegészségügyét rendező új törvény szükségességéről, valamint az országos orvosi hatóságok és hivatalok felállításáról. A kormány első intézkedései közé tartozott az egészségügyi kormányzás rendezése: az 1848. április 29-én megjelent rendelet szétválasztotta az orvosképzési ügyeket az általános igazgatási kérdésekről. Balassa Jánost, a pesti orvosi kar tanárát kinevezték az orvosi kar igazgatójává, s a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tanulmányi és egyetemi osztályának élére került. A polgári egészségügyet a Földművelési, Ipari és Kereskedelmi Minisztérium felügyelete alá helyezték, és Stáhly Ignác (1787-1849) -1848. április 29-éig országos főorvos és a Helytartótanács egészségügyi osztályának vezetője - irányításával külön osztályt szerveztek. Stáhly a kinevezésekor lemondott országos főorvosi tisztségéről, hogy ezzel is segítse a szakosított egészségügyi irányítás kibontakozását. Régi feladatkörének egy része Balassa Jánosra, másik része Sauer Ignácra (1801-1863) szállt. Sauert országos főorvossá nevezték ki, és Stáhly helyettese lett a minisztériumban.
    A Földművelési, Ipari és Kereskedelmi Minisztérium egészségügyi osztálya alá rendelték a vármegyei, városi orvosi és közegészségügyi szolgálatot, a kórházi és gyógyszerészeti, valamint az állatorvosi feladatköröket. E területekkel külön szakemberek foglalkoztak, s a tevékenységüket az országos főorvos irányította, míg az osztályigazgató, Stáhly Ignác feladata a miniszterrel és más minisztériumokkal való együttműködés volt. Az osztály végleges formájában 1848. május közepétől működött. Még ebben a hónapban rendeletben szabályozták a gyógyszerészeti ügyeket, a hatósági orvosok megbízását állandó kinevezéssé változtatták, megtiltották a kuruzslást, elrendelték a prostituáltak állandó orvosi ellenőrzését, egységes kórházi rendszabályt léptettek életbe, s megbízást adtak az országos tébolyda tervének kidolgozására.
    A polgári egészségügyet átformáló intézkedések hamarosan háttérbe szorultak a hadsereghez és az országban pusztító kolera- és tífuszjárványhoz képest. E betegségek leküzdésére alakult meg 1848 júliusában az Országos Koleraügyi Választmány (később Bizottmány), amelynek vezetője, Pólya József kormánybiztosként szigorú intézkedéseket tett a kormány nevében.
    1848 nyarának elején még tisztázatlan volt a katonapolitikai kérdés: a magyar koronához tartozó területeken császári alakulatok katonaorvosi kara független volt a magyar királyi egészségügyi szervezettől, s a szerveződő nemzetőri egységekben polgári orvosok látták el a toborzással és a betegellátással kapcsolatos feladatokat. A tisztázatlan helyzetben a felelős magyar minisztérium megalakulása előtti időszak joggyakorlata szerint jártak el, így Sauer Ignác országos főorvos intézkedett katonaegészségügyi kérdésekben. A Jelačic bán vezette horvát támadás idején, 1848. szeptember 20-án Sauer Ignácot a nemzetőrség igazgató főorvosává nevezték ki, s ő gyors intézkedéseket tett a hadi egészségügy megszervezésére. (Tíz főorvost és harminc alorvost nevezett ki, megszervezte a magyar véderők betegellátását, gondoskodott a gyógyszerkészletekről és a kórházi felszerelésekről stb.)
    A Jelačic felett aratott győzelem után az Országos Honvédelmi Bizottmány szorgalmazta, hogy teremtsék meg a katona-egészségügy és a honvédorvosi kar intézményi rendszerét. Erre nem kerülhetett sor a polgári egészségügy keretei között, így - Kossuth Lajos javaslatára - október 13-án a honvédelmi miniszter mint tábori főorvost Stáhly Ignácot megbízta a minisztérium egészségügyi osztályának, a honvédorvosi karnak és a katona-egészségügyi szolgálatnak a megszervezésével. (Előző tisztségéből 1848. november 18-án mentették fel, s az utódjának Sauer Ignácot nevezték ki.) A feladatkörök tisztázatlansága miatt 1848 októberében még átfedések voltak Stáhly és Sauer munkaterületén. Stáhly a honvédorvosi kar főnöke, Sauer pedig a nemzetőrség orvosi igazgatója volt, így intézkedési jogaik a működő magyar fegyveres erők más-más egységeire terjedtek ki, a honvédegészségügynek viszont egységes elvekre kellett épülnie. E kettősséget 1848. december 5-én szüntették meg, amikor Stáhly hatáskörét kiterjesztették a honvédparancsnokságnak alárendelt nemzetőrségre is.
    A polgári és a katona-egészségügy ésszerű szétválasztása reményt ébresztett arra, hogy a két terület elkülönülten és egészségesen fejlődhet, de a hadi helyzet változása a katonai ellátás erősítését követelte meg. A már súlyos beteg Stáhly Ignác elévülhetetlen érdemeket szerzett nemcsak a Honvédelmi Minisztérium VII. katonaegészségügyi osztályának felállításában és a feladatkörök kialakításában, hanem 1848 őszének végén megszervezte a honvédorvosi kart, a tábori kórházak mozgó és álló (helyőrségi) láncát, a honvédorvosokat szakmailag felkészítő hadiorvosi tanfolyamot, rendeletben tisztázta a honvéd-betegápolók helyzetét, s előírta, hogy az alakulatokban és a tábori kórházakban milyen létszámra, szállítási eszközökre, valamint gyógyszer- és kötszerellátásra van szükség.
    A katonai vezetés számára 1848 őszén még másodrendű feladat volt a "kórápolók" szakszerű kiképzése; hiszen elsősorban magát az orvosi és egészségügyi szolgálatot kellett megszervezni. Stáhly az ellenőrzései során igen lehangoló képet látott: a katonai parancsnokságok szakképzetlen és fegyelmezetlen kórápolókat adtak a honvédkórházaknak. A kolera első pesti felbukkanásakor, 1848 novemberében Stáhly Ignác csak rendkívüli eréllyel és a saját pénzéből fedezett különdíjjal tudta maradásra bírni a pesti tábori kórházba vezényelt honvédkórápolókat. A kiképzésükre Kossuth Lajos segítségét kérte. A pesti Szvetanay utcai honvédkórházban 1848. december 1-jén Eckstein Ferenc sebésztanár igazgatásával kezdődött a honvéd-kórápolói tanfolyam, amelyre beosztották a honvédséghez jelentkező sebész, valamint az első- és másodéves medikushallgatókat, az ápolói szolgálat önkénteseit, továbbá olyan személyeket, akik a fegyveres és csapatszolgálatra fizikai állapotuk miatt alkalmatlanok voltak.
    A honvédegészségügy szervezésére alig két hónap állt rendelkezésre. Ebben az időszakban Stáhly Ignác és közvetlen munkatársai megteremtették a szervezeti és személyi feltételeket, a betegellátás anyagi alapjait, de a munkát 1849 januárjától Debrecenben fejezték be.
    A Windischgrätz csapatai eltel visszavonuló magyar honvédség 1848. december 31-én feladta a fővárost, s a Tisza vonalán rendezkedett be a védekezésre. A súlyosan beteg Stáhly Ignác nem követte a kormányt Debrecenbe, s 1849 áprilisában elhunyt. A Honvédelmi Minisztérium VIII. egészségügyi osztálya - Töltényi János törzsorvos vezetésével - január első napjaiban már elkezdte tevékenységét az új székhelyen. A polgári egészségügyet irányító minisztériumi osztály felbomlott, vezető munkatársai honvédorvosi szolgálatra jelentkeztek. Debrecenben a kormány és a hadsereg főparancsnokságának legelső feladata Stáhly hivatali utódjának kinevezése lett, hiszen még nem fejeződött be az egészségügyi szolgálat megszervezése, s a katonai helyzet is gyors munkát kívánt. Stáhly utódjaként több személy került szóba, (például Töltényi János, Lumnitzer Sándor, Sauer Ignác, Tormay Károly), míg végül Kossuth Lajos és Mészáros Lázár hadügyminiszter Flór Ferenc (1809-1871), a honvédorvosi kar legtekintélyesebb tagja mellett döntött. Személyében 1849. január 22-én kiváló szervező és jeles sebész - 1847 áprilisában Magyarországon elsőként műtött éternarkózissal - került a honvédorvosi kar élére. Flór Ferenc a szabadságharc kritikus időszakában gyors intézkedésekkel felülkerekedett a zavaros helyzeten: néhány nap alatt felmérte a mozgásban levő hadsereg egészségügyi szolgálatának helyzetét, a honvédorvosi és ápolói személyzet létszámát, a tábori kórházak helyzetét, befogadóképességét, gyógyszer- és kötszerigényét. Szigorú intézkedésekkel helyreállította a meglazult fegyelmet. 1849. február közepén pontos fejlesztési tervet terjesztett a főparancsnokság elé, növelte a honvédorvosi kar létszámát, új szolgálati szabályzatot adott ki, az önállósághoz szokott parancsnokokkal szemben kivívta a kinevezési jogot, s rendezte a honvédorvos kar zsoldját, rendfokozatát stb. Még a tavaszi hadjárat előtt - a hadsereg átszervezésével egy időben - pontos haditervet dolgozott ki az állandó (helyőrségi) és az ideiglenes, valamint a hadsereget követő tábori kórházak rendszerére, gondoskodott a tábori kórházak felszereléséről, épületeiről, szállítóeszközeiről és a megfelelő létszámról. Eredményes volt a gyógyszerellátás területén is: keresztülvitte, hogy az ország gyógyszertárai a honvédség rendelkezésére álljanak, sőt a termékeiket 5-15%-kal olcsóbban adták a hadseregnek. Debrecenben központi honvédgyógyszerraktárat és gyógyszerkészítő laboratóriumot állított fel, s ez irányította a mozgó tábori patikákat. Szigorú rendelettel felszámolta a gyógyszerpazarlást, s norma szerinti ellátást írt elő.
    Különösen súlyos volt a helyzet az orvosi műszerek terén. A visszavonulás után a kórházi felszerelések részben a központi raktárakkal együtt Pesten maradtak, pótlásukat pedig megakadályozta a Magyarország elleni gazdasági embargó, amely nemcsak a fegyverbehozatalra, hanem mindenre kiterjedt. Különben is, Magyarországon nem létezett önálló orvosi műszergyártás, az orvosi felszereléseket főleg bécsi és német műszergyártóktól szerezték be. A harctéri és a hátországi honvédkórházak műszerellátása érdekében 1849 februárjában Nagyváradon és Debrecenben - Grósz Albert törzsorvos felügyelete alatt - a VIII. egészségügyi osztály orvosiműszer-készítő üzemeket létesített, s a debreceni művégtag-(kar-) gyárat is igénybe vették. Ezenkívül Debrecenben (később Szegeden) a kocsikészítőket betegszállító szekerek gyártásávaI bízták meg, így segítették a csapatok betegszállító egységeinek munkáját.
    Mindez a közvetlen harctéri ellátást szolgálta, de a hátországi körházakat, gyógyszertárakat is a hadicéloknak rendelték alá. 1849 februárjában megszervezték az újoncozás orvosi ellenőrzését, a sebesültek folyamatos felülvizsgálatát és utókezelését, majd a tartósan rokkantak gondozását. Szatmáron rokkantházat létesítettek, Nagyváradon pedig központi rokkantkórház megnyitását tervezték. A pesti egyetemen működött honvédorvosi tanfolyam helyett Debrecenben - az újonnan jelentkező orvosok és sebészek felkészítésére - utóképző tanfolyamot indítottak. A szervezési munkát a VIII. egészségügyi osztályon működő adatszolgálat irányította, amely bármelyik pillanatban képes volt adatokat szolgáltatni az egészségügyi szolgálat átcsoportosításához.
    A honvédség átszervezésének idején, 1849 tavaszán minden fegyverforgatásra alkalmas emberre szükség volt, így Flór Ferenc felesleges pazarlásnak tartotta, hogy a csapatszolgálatra alkalmas férfiakat - az orvosi-sebészi képesítésűek kivételével - a kórházakba vezényeljék. Szorgalmazta a csapatszolgálatra fizikailag alkalmatlan honvédek kórházi foglalkoztatását, s ez a hagyományos katonai felfogásnak is megfelelt. 1849. április 11-én engedélyt kért Mészáros Lázár hadügyminisztertől, hogy négy tizedest és tizenöt honvédet a derecskei tábori kórházba vezényelhessenek. Sérülésük miatt még nem mehettek volna vissza az egységeikhez, így betegápolóként szolgáltak tovább. A tábori kórházakban a betegápoló-hiányt sem az átszervezés, sem pedig a hadifogoly orvosok és betegápolók munkára fogása sem enyhítette. Az egészségügyi személyzettel kapcsolatban - mint már említettük - 1849 februárjában rendezték a kinevezési, a rang- és a zsoldügyeket. A szolgálat negyedik csoportját az úgynevezett orvossegédek alkották, akik megemelt zsolddal, de rendfokozat nélkül, betegápolóként dolgoztak a honvédség kórházaiban. E szolgálatra eredetileg a sebészhallgatókat meg az első- és másodéves medikusokat szemelték ki, az ő előképzettségük ugyanis garancia lett volna a betegápolás szakmai színvonalára. Sajnos, az előléptetés és a rendfokozat hiánya nem tette csábítóvá e szolgálatot, így akik számításba jöhettek volna, azok letagadták képesítésüket, s csapatszolgálatra jelentkeztek. A betegápolás ügye sürgető feladattá vált, s Kossuth Lajos - szemleútjának tapasztalatai alapján -1849. március végén mielőbbi megoldást várt a Honvédelmi Minisztérium egészségügyi osztályától.
    Az ekkor kialakított új forma jóval felülmúlta a kor követelményeit és színvonalát. Kossuth javaslatára a társadalom öntevékeny erejét mozgósították, elsősorban a nők segítségét vették igénybe. Igaz, ezt nem először kísérelték meg: 1849 januárjában Debrecenben az Önkéntes Nőegylet gyűjtést rendezett, hogy kötszert, tépést és egyéb kórházi felszerelést szerezzenek. A felhívásra lelkes asszonyok és leányok kapcsolódtak be a munkába, sőt, önként jelentkeztek a tábori kórházakba takarítani és főzni. Flór Ferenc azt javasolta, hogy ugyancsak önként kapcsolódjanak be a hátországi tábori kórházak betegápolásába, s ezzel Kossuth is egyetértett. Igaz, ezt a gondolatot a honvédorvosi kar nem támogatta egyértelműen, sőt, sokan - joggal vagy jogtalanul - kételkedtek a nők teljes értékű kórházi munkájában. Mások - közöttük Töltényi János törzsorvos, Flór Ferenc állandó helyettese - erkölcsileg károsnak tartották a nők megjelenését a kórházakban, hiszen "elvonnák a betegek figyelmét a gyógyulástól, bujaság vágyát hevítené fel bennük". Ezt a véleményt mások is osztották: Görgey, Damjanich és Vetter tábornok szintén mereven ellenezte, hogy az önkéntes betegápolónők a kórházakban dolgozzanak. Az ápolásba való bevonásuk azonban enyhítette a súlyos helyzetet.
    Kossuth Lajos 1849. április 16-án ismerte el, hogy a nők alkalmasak a munkára: kinevezte országos főápolónővé Meszlényiné Kossuth Zsuzsannát, a legfiatalabb nőtestvérét. Kossuth Zsuzsanna 1849 januárjától az egyik szervezője volt az Országos Nőegylet gyűjtési munkáinak, s felügyelte a kórházi felszerelések raktárát. Főnővéri kinevezésekor az ő hatáskörébe került az akkor életre hívott Országos Kórodai Főápolónői Intézet. Az intézménynek az lett a feladata, hogy a nyilvántartsa az ápolónői kart, összehangolja az országos ügyeket, s begyűjtse, tárolja, majd szétossza a kórházi ápolási munkához szükséges felszereléseket.
    Kossuth Zsuzsanna a kinevezésekor, 1849. április 23-án felhívást intézett a tábori kórházak igazgatóihoz. Tájékoztatást kért kórházi felszereltségükről, s a válaszok alapján kezdte meg kórházszervezési tevékenységét. Ugyancsak ezekben a napokban felhívással fordult a nőkhöz is, hogy jelentkezzenek önkéntes ápolónőnek. A Honvédelmi Minisztérium egészségügyi osztályától megkapta az intézkedési jogkört, s ő lett az ápolásra jelentkező nők szakmai és fegyelmi elöljárója.
    Klapka György hadügyminiszter-helyettes 1849. április 25-én rendeletet adott ki a honvédorvosi kar munkájának erősítésére: a kórházparancsnokok kötelesek igénybe venni az önkéntes asszonyok és leányok munkáját, ápolási kiképzésükről pedig a beosztott orvosok gondoskodnak. Az új szervezet szerint a zászlóaljakban a betegszállítók, a frontvonalakra telepített kórházakban a kórápolók és az orvossegédek ápolták a betegeket, s a hátországban az önkéntes nővérek segítették őket.
    1849 áprilisában a nőknek az ápolási munkába való bevonása - a kinevezésektől és a rendelkezésektől függetlenül - még csak elhatározás volt, s a hagyományos katonakórházi gyakorlattal sem kívántak szakítani. Ezt tükrözi Flór Ferenc 1849. május 4-én kelt utasítása is: "Az országos főápolónő közreműködésével kórházi ápolókul nők fognak alkalmaztatni, mivel azonban valószínű, hogy a kórházak számához képest kellő arányban illy ápolónők rögtön vállalkozni nehezen fognak, ennél fogva minden kórházi parancsnokságok és igazgatóságok oda utasíttatnak: hogy a kórházakban eddig létezett valamennyi férfiápolókat a fentebb érintett kísérlet miatt ne bocsássák el, sőt, azokat, kik az ápolásra alkalmasak, s arra kellő ügyességet bírnak, az illető katonai hatóságok a tábori szolgálat alól mentessék fel, és a kórházakban továbbra is múlhatatlanul tartsák meg, annál is inkább, mivel a női kezek a betegeknek nyújtandó terhesebb erőt igénylő ápolásra férfi segítség nélkül nem is elégségesek." Ezzel Kossuth Zsuzsanna főápolónő is egyetértett, s amikor 1849. június 23-án Schweidel tábornok, Pest katonai parancsnoka őhozzá fordult segítségért, mérlegelte a helyzetet, s férfiakat ajánlott a felállítandó pesti kórházba honvédápolóknak.
    A már említett Kossuth Zsuzsanna-féle 1849. májusi felhívás nyomán az Országos Nőegyleten belül megalakultak a betegápolónői egyletek, s ezeknek a tagjai vállalkoztak ápolási munkára. Kossuth Zsuzsanna egyik feladata az ellenőrzés volt, így javasolhatta, hogy hozzanak létre új tábori kórházakat. Az egészségügyi osztály részletes útitervet dolgozott ki számára, elsősorban olyan területekre, ahonnan nem voltak megbízható adatok, vagy éppen úgy vélték, nehéz ott a helyzet. Kísérőjéül Barna Ignác törzsorvost rendelték ki, hogy orvosi szakértelmével a segítségére legyen. A szemleutak során szinte minden egészségügyi intézményt felkerestek, csaknem hetven új tábori kórház létesítésére tettek javaslatot, segítséget nyújtottak felszerelésükben, s megszervezték a női személyzetüket is.
    A magyar szabadságharc történetének figyelemre méltó területe, a hadifoglyok gondozása nagy hangsúlyt kapott az egészségügyi ellátásban. A sebesült hadifoglyok ellátásában a kormány és a katonai vezetés szinte egyedülállóan emberséges magatartást tanúsított. Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy a honvédség tisztikarának nagy része hónapokkal azelőtt még együtt szolgált a császári ellenfél egységeinek katonáival, azaz gyakran volt bajtársaik ellen küzdöttek. Ez a magyarázata annak, hogy a foglyok lefegyverzés után általában szabadon mozogtak a hátországban. Hasonlóképpen viselkedtek 1849 nyarán a hadifogoly orosz tisztekkel és legénységiekkel is. Ellenpéldaként csak a hadifogságba került magyarokat lehet említeni.
    A sebesültekkel kapcsolatban e szemlélet még erősebb volt: Flór Ferenc 1849 áprilisában vasra verette és hadbíróság elé állította azt a debreceni honvéd-betegápolót, aki tettleg bántalmazta a sebesült foglyokat. Kossuth Zsuzsanna szemleútjain külön figyelmet szentelt a fogságba esett sebesültek gondozásának, Lumnitzer Sándor, Flór Ferenc hivatali utóda pedig 1849 júniusában különbségtétel nélkül elrendelte, hogy a sebesült foglyokat szállítsák el, s a frontvonalakon kórházi ellátást kapjanak. A különbség csupán annyi volt, hogy ha lehetőség volt végleges kórházi elhelyezésre, a foglyok külön kórterembe kerültek. Több adatunk van arról, hogy Flór Ferenc kiválasztotta a foglyok közül az orvosokat és a képzett betegápolókat, s ha önként vállalkoztak rá, polgári fizetéssel a kórházakban alkalmazta őket. Buda visszafoglalása után majdnem kétezer sebesült császári katona feküdt a pesti Lagerspitalban, miközben a Pestre visszahelyezett központi honvédkórház elhelyezési gondokkal küzdött. Flór külön utasítására a Lagerspitalban mindenki a helyén maradt, s a központi pénztárból fedezték ellátásukat. Ennek az ellenpéldája az volt, amikor 1849 januárjában Windischgrätz fegyverrel távolíttatta el a sebesült honvédeket a pesti kórházakból.
    A sebesült osztrák és orosz katonákkal való bánásmódról szól Arányi Lajosnak, a pesti orvosi kar későbbi kórbonctanprofesszorának naplója is. Arányi 1849 júniusában tábori főorvosként működött a Ludovika épületében levő kórházban. A napló szerint 1849. június 5-én a fogoly Kildberger osztrák törzsorvossal és Joppe Antal alorvossal együtt főleg a Buda ostroma során megsebesült foglyokat operálták, majd 1849. július 4-én a Bicske felől Pestre szállított sebesült osztrákokat műtötték.
    Pest visszafoglalása után a kormányhivatalokkal együtt Flór Ferenc osztálya is visszatért a fővárosba. Pestre költözött a Központi Anyagraktár is, s az új központi tábori honvédkórház felszereléséből kivette a részét az Országos Kórodai Főápolónői Intézet is. Az ekkor készült nyilvántartás szerint a honvédorvosi karnak ötszázkilenevenhét tagja volt - egyetemet végzett orvosdoktorok, polgári seborvosok és utolsó éves medikusok -, a hátországi kórházakban pedig nagy számban (körülbelül kilencvenen) működtek önkéntes ápolónők, nagyjából azonos arányban az odavezényelt honvéd- és a fizetett polgári ápolókkal. A kormány 1949 júniusában ismét szétválasztotta a katonai és a polgári egészségügy irányítását, s az utóbbi számára a Belügyminisztériumban létrehozták az egészségügyi osztályt Bugát Pál vezetésével. Sajnos, alighogy kinevezték a szakreferenseket, a közelgő orosz és császári csapatok miatt a Szemere-kormány Szegedre helyezte át a székhelyét, így az egészségügyi osztály érdemi tevékenységet nem tudott végezni.
    1849 júniusának első napjaiban Görgey Artúr felmentette Flór Ferencet hivatalából, s Lumnitzer Sándor főtörzsorvost, Görgey hadtestének orvosfőnökét nevezte ki helyette. Lumnitzer az elődjével azonos nézeteket vallott mind a katonaorvosi szolgálatról, mind a betegápolásról-beteggondozásról. A pesti orvosi kar későbbi kiválóságának, a jeles orvos- és sebészprofesszornak a munkássága a szabadságharc utolsó két hónapjára, a katonai összeomlás időszakára esett. Első intézkedése ugyan arra szolgált, hogy a katona-egészségügyet felkészítse a békére, június végétől azonban már a császári és a cári csapatok túlereje miatt a visszavonulásra, a harctéri betegápolásra és az egészségügyi-kórházi egységek állandó áthelyezésére kellett összpontosítania. Szervezetileg figyelemre méltó, hogy a honvédápolók élére - a súrlódások elkerülése végett - őrmesteri rangú és főkórápolói című sebészmestereket állított, míg az önkéntes nővérek elöljárói a főápolónők lettek.
    Június elején ismét előtérbe került az ápolók szakképesítésének kérdése: Balassa János június 13-án javasolta Lumnitzer főtörzsorvosnak, hogy a pesti orvosi karon 1849 szeptemberében kezdődő honvédorvosi tanfolyammal egy időben kórápolói képzést is hirdessenek meg. A részletes tanterv kidolgozásával Gaál Gusztáv törzsorvost bízták meg. Ő a képzést egyesztendősre tervezte, s a részvevők az alapismeretek elsajátítása után oklevelet és tiszthelyettesi rangot kaptak volna. A tanfolyam azonban a hadihelyzet alakulása miatt nem kezdődhetett el.
    Június végén a kormány feladta Pestet, s a védelmi vonalakat az ország déli területére helyezték át. A pesti Központi Honvédkórház betegeit részben a komáromi várba szállították, részben a visszavonuló sereggel Szegedre vitték. A szállíthatatlanokat családoknál és az Irgalmas Kórházban helyezték el. A betegeket befogadó családok között kétszáz honvéd csaknem kéthavi zsoldját osztották szét.
    A lassan a déli területek felé hátráló csapatokkal menekülő tábori kórházak tartósabban sehol sem maradtak meg, így a fegyelem fellazult, s egyre több fegyelmi ügyben kellett intézkedni. Sokan lemaradtak, s a visszavonuláskor jókora készleteket kellett hátrahagyni. Az orosz csapatok megjelenésével ismét pusztítani kezdett a kolera, amely a szabadságharc ideje alatt mindvégig fenyegető veszély volt. A hadikörülmények különösen kedveztek a járványnak, s a kolera nagy veszteséget okozott a szemben álló seregek soraiban. Mindezek ellenére a honvéd-egészségügyi szolgálat szinte az utolsó napig híven ellátta a feladatát. A szabadságharc utolsó két hónapjá-ban a magyar honvédséget nemcsak a katonai túlerő, hanem a nyári hónapokban különösen veszélyessé váló kolera is sújtotta. A járvány az orosz csapatokban olyan nagymértékben pusztított, hogy a tényleges katonai emberveszteségük jóval kisebb mértékű volt, mint a járvány áldozatainak a száma. Ezt már a cári haderő magyarországi bevetése előtt is számításba vették, s 1849. június 2-án a magyarországi hadműveletekben részt vevő orosz hadsereg orvosfőnőkévé Roman T. Csetürkin (1797-1865) ezredes-főtörzsorvost nevezték ki, ő a járványos betegségek- pestis, kolera, tífusz - elismert szakértője volt, s a koleráról a nemzetközi szakirodalomban is visszhangot keltő munkát jelentetett meg. Csetürkin ezredes 1849 áprilisában Bécsben járt, a császári hadsereg parancsnokságán megbeszélést folytatott a katonaorvosi szolgálat vezetőivel, felkeresett több császári hadikórházat, s az emlékiratok szerint megfordult Pozsonyban, Győrben és több északkelet-dunántúli helyőrségben.
    1849 tavaszán az orosz katonai felkészülés során a cári hadsereg kilencven tábori, kórház teljes felszerelését, százötven katonaorvost, kétszáz sebészt, nyolcszáz sebesültvivőt és ápolót, valamint hatszáz betegszállító szekeret kapott. A cári hadsereg katona-egészségügyi szolgálata követte a hagyományos európai mintát, s a legmagasabb orvosi parancsnokság a Paskievics altábornagy, fővezér törzsénél működő - Csetürkin irányította - orvosi igazgatóság volt. A magyar földre lépő orosz hadseregben először a Felvidék nyugati területén felvonuló alakulatokban észlelték a kolerát, azokban az egységekben, amelyek érintkeztek a császári alakulatokkal. A kolerás megbetegedés olyan nagymértékű volt, hogy már június közepén orosz kolerakórházat hoztak létre Nagyszombatban, sőt Csetürkin 1849. június 28-án kelt jelentésében 6662 olyan kolerás betegről szólt, akit a pozsonyi-nagyszombati, illetve ezek alárendeltségében működő kisebb tábori kórházban ápoltak. Közülük 1345-en meghaltak (nyolcvan tiszt is). Csetürkin megjegyezte, hogy ezek az adatok nem vonatkoznak az Erdélyben és a Tisza vidékén harcoló orosz hadseregre, ott ugyanis szintén sok volt a megbetegedés, számos beteget a csapatokban ápoltak, és szállítás közben vagy hatszáz katona halt meg. Csetürkin ezért erősítést kért az egészségügyi szolgálat számára. Július első hetében ezredenként naponta hatvanan betegedtek meg. A Felvidéken húsz tábori járványkórházat, valamint negyven szükségkórházat létesítettek a Tisza vidékén, s utasították az orosz parancsnokokat, hogy a járványkórházak felállításában vegyék igénybe a magyar orvosokat, a fogságba esett honvédorvosokat és -betegápolókat, s a magyar gyógyszertárakból kapott gyógyszerekért az ezredkasszából azonnal fizessenek.
    A legnagyobb orosz kolerakórházak Nagyszombatban, Trencsénben, Kassán (négyszáz ágy), Nagyváradon (nyolcszáz ágy), majd Debrecenben, Tiszafüreden, Szegeden, Temesváron, Brassóban, Szebenben, Medgyesen és Kolozsvárott működtek, elsősorban az elfoglalt honvédkórházakban. A betegágyak száma összesen megközelítette a négyezret. Július végén a kolera már az orosz legénységi állomány 25%-át sújtotta, s a halálesetek száma elérte a húszezret. Figyelemre méltó Csetürkin 1849. augusztus 16-án kelt jelentése, amely szerint a magyarországi orosz hadművelet során 8114-en sebesültek meg, s ebből 956-an meghaltak. A kolerában elhunytalj száma 20 659 volt. A kimutatás szerint az egészségügyi szolgálat létszámának majd nem a felét elvesztette, főleg az ápolók és a betegszállítók között volt nagy a halálozási arány, a katonaorvosok közül harmincnégyen (köztük az orosz hadsereg két vezértörzsorvosa is), a katonasebészek közül pedig kilencvenhatan haltak meg kolerában. Amikor valamelyest enyhült a Felvidéken állomásozó orosz erők körében a kolerás megbetegedés, újult erővel támadott a betegség a Tisza vidékén, s 1849. július végén lassítani kellett a dél felé tartó előrenyomulást.
    Döbbenetes képet festenek a kolera pusztításáról a korabeli orosz katonai emlékiratok, sok esetben nagyobb számokat közölnek, mint a hivatalos orosz jelentések. Nem volt különb a helyzet a magyar oldalon sem. A. O. Sztreng, a III. hadtest segédtisztje így írt a Világosnál fogságba esett honvédekről: "Foglyainkhoz visszatérve azt láttam, hogy az a terület, ahol el voltak helyezve, fokozatosan temetővé vált. A hideg éjszakákkal váltakozó forró nappalok, a kétnapos szakadatlan eső és a sovány koszt a kolera nagymértékű elterjedésének okozóivá váltak, úgyhogy naponta harmincan- ötvenen haltak meg. Az a veszély fenyegetett, hogy ez a szerencsétlen helyzet lázadásra ad alkalmat, ezért a tábornagy (Paskievics), ahogy megkapta Anrep főhadsegéd jelentését, rögtön megparancsolta, hogy a foglyokat szállítsák át Gyulára Wenckheim grófnak, Radeczky marsall vejének közeli hatalmas birtokára. Ez a terület tiszta és tágas volt, ott még nem jelentkezett a kolera."
    A visszaemlékezések gyakran említik, hogy Kassa, Debrecen és Nagyvárad kórházaiban fogságba esett magyar orvosokat is alkalmaztak, a többségük önként jelentkezett erre a munkára. Név szerint Grósz Albert főtörzsorvost említik (többen vezér orvosnak, a honvédorvosi kar főnökének nevezik), akinek jóvoltából sikerült a kimerülő gyógyszerkészletet pótolni, és szakmailag is sokat segített nekik. A kolera végül arra kényszeríttette a cári hadsereget, hogy mielőbb elhagyja Magyarországot.
    A szabadságharc egészségügyi - polgári, majd katonai - szervezetének kialakításában, a honvédség szolgálatában a magyar orvostársadalom többsége részt vett, elsősorban az az ifjabb nemzedék, amely a kiegyezés után európai színvonalra emelte a hazai orvostudományt és orvosképzést. A szabadságharc leverése után az önálló egészségügyi szervezet kialakításában és irányításában részt vevőket különféle büntetésekkel sújtották: többöket (például Balassa Jánost, Arányi Lajost) felfüggesztették egyetemi állásukból, Lumnitzer Sándort közlegényként besorozták a császári hadseregbe, Flór Ferencet hosszú évekre internálták, sokukat hosszabb-rövidebb időre bebörtönözték. Majdnem ötvenen külföldre menekültek, s harmincegyen a Török Birodalom védelmét kérték. Elsősorban azok tartoztak közéjük, akik a szabadságharc előtt a császári hadseregben szolgáltak, s 1849 áprilisában hűségesküt tettek a Függetlenségi Nyilatkozatra, néhányan pedig (Gaál Gusztáv, Hammerschmidt Károly, Kálazdy Móric, Fontana Fermo) forradalmi tevékenységük miatt szorultak a török hatóságok védelmére. Az óriási orvoshiánnyal küzdő török állam már az 1830-as évektől jól fizetett állásokat ajánlott fel az európai egyetemen végzett orvosoknak, így a volt honvédorvosok előtt valóban remek szakmai lehetőségek nyíltak. Többen nagy karriert futottak be Törökországban: Gaál Gusztáv (Veli bég) (1816-1862) az isztambuli Orvosi Akadémia tanára és a hadsereg "vezérorvosa", Hammerschmidt Károly (1800-1874) Abdullah effendi néven ugyancsak az Orvosi Akadémia tanára és az isztambuli Természettudományi Múzeum alapítója, Robay János (1820-1855) pedig Ahmed pasaként az egyiptomi török hadsereg orvosfőnöke lett. Törökországon át menekült Angliába Schöpf-Merei Ágoston, a hazai gyermekgyógyászat megalapítója, valamint Czapkay József, aki 1862 és 1870 között az Egyesült Államok bukaresti követe volt. Különös életutak és szakmai karrierek formálódtak az emigrációban. Valójában nem a kalandvágy űzte el ezeket az orvosokat a hazájukból, mégis velük kezdődött el az a folyamat, amelyben a politikai emigrációban kiváló magyar értelmiségiek más országok tudományos életét gazdagították.
 


IRODALOM

Áldor, L: Vázlatok az emigráció életéből. Pest, 1870.
Gortvay, Gy.: Az újabb kori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. Bp., 1953. 
Jánossy, D.: Magyar emigráció Törökországban. Bp., 1899.
Kapronczay, K.: Az 1848-1849. évi szabadságharc volt honvédorvosai török földön. Honvédorvos, 1979/3-4.
Kapronczay, K.: A magyar szabadságharc betegápolásának kérdései. Orvostörténeti Közlemények, 1983, 137-I51. 1.
Kapronczay, K.: Orosz szemtanúk az 1848-49. évi kolerajárványról Magyarországon. Orvosi Hetilap, 1996/4.
Kapronczay, K., Szemkeő, E.: A betegápolás szervezése a szabadságharc idején. Orvostörténeti Közlemények, 115-122. I.
Kapronczay, K., Szemkeő E.: A magyar ápolónőképzés kezdetei. Orvostörténeti Közlemények, 1983, 185-198. I.
Papp, J.: A magyar emigráció Törökországban. Pécs, 1898.
Varga, E.: Az 1848-49-es magyar szabadságharc egészségügyi szervezete (Károly Emlékkönyv). Bp., 1933.
Veress, S.: A magyar emigráció Keleten. Bp., 1878, I-II.
Zétény, Gy.: A magyar szabadságharc honvédorvosai. Bp., 1948.


*Megjelent: Valóság 1998/3  15-23.


 
 
1