Identitásépítés és a holocaust: a roma politikai nacionalizmus

Jelentôségteljes, hogy azokban az idôkben, amikor erôszakos nacionalizmusok lépnek újra Európa politikai színpadára, a roma elit alapvetô emberjogi céljai közé tartozik a nemzetként való számításba vétel, amely tényt szimbolikusan is megerôsíti a nemzeti jelképekre fordított figyelem. Persze más célokat (egyenlô emberi jogok, kisebbségi jogok, politikai képviselet vagy közösségfejlesztés) is kituztek maguk elé a roma szervezetek1. Azonban ez utóbbiak tekintetében feltehetô a kérdés, hogy kinek kell ezeket az alapvetô emberi jogokat biztosítani. Más szavakkal: a roma elit felismerni látszik, hogy a legfontosabb jog, amelyért küzdenie kell, az egy általánosan elfogadott és külsôleg elismert csoportként való önmeghatározás joga, amely magával vonja más jogok biztosítását is. A jelen körülmények között, különösen Kelet-Európában, kevés kétség fér ahhoz, hogy a roma nép választott öndefiníciója nemzeti jellegu lesz, hiszen ezt erôsebbnek és tiszteletreméltóbbnak tekintik más identitás-építményeknél, mint például az etnikai kisebbségként való önmeghatározásnál.

Sôt, ha elfogadjuk Ian Hancock nemzet-meghatározását, miszerint a nemzet "nem politikai, autonóm etnikai csoport" (függetlenül a méretétôl és attól, hogy van-e saját területe) és nacionalizmus értelmezését - "egy néppel való azonosság tudata és törekvés ennek az azonosságtudatnak a megerôsítésére, amely elvezet oda, hogy a többségi társadalom a történelmi, kulturális, nyelvi, politikai, vallási vagy más jellegu öszszetartozás alapján önálló népnek ismerje el" -, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a Nemzetközi Roma Szövetség (IRU) képviselte nemzeti gondolat és vezetôinek törekvései pontosan ezt a felfogást követik. Más szóval, Nicolae Gheorghe kifejezését használva elmondható, hogy a romák az utóbbi években az etnogenezis folyamatának egyaránt tárgyaivá és alanyaivá váltak: tudatos kísérlet folyik a nem területi alapon szervezôdô etnikai-nemzeti csoport elfogadott státuszának elérésére.2

Roma etnogenezis

Az etnogenezis folyamatának segítésében három tényezôcsoportot lehet azonosítani. Az elsô az az erôfeszítés, amely a romák etnikai vagy kulturális azonosságát tagadó meghatározások kitartó külsô kísérleteinek visszaverésére irányul. A második a Kelet-Közép-Európában az utóbbi idôkben bekövetkezett fejlemények, a kommunista rendszer és romaellenes politikájának bukása, amely a régió országaiban a nemzeti azonosságépítési folyamat újraéledését hozta magával. A harmadik tényezô a roma nacionalizmus hagyományának megújhodása.

A romák külsô meghatározásának alakulása úgy is értelmezhetô, mint fogalmi fejlôdés a "társadalmi kaszttól" az "alsóbbrendu fajon" keresztül a "társadalmi problémáig". Kasztként való társadalmi meghatározásuk a más csoportokhoz való viszonyukat fejezte ki, amennyiben "elzárt közösségként, rájuk kényszerített és öröklôdô alárendeltségben" éltek. Késôbb ezt a kasztszeru helyzetet definiálták újra a rasszista elmélet kategóriáival, a sok országban fellelhetô, romákat sújtó rabszolgaság igazolására, állítólagos alsóbbrendu faji jellemzôikre hivatkozva. Azonban a faji meghatározást nyelvileg kombinálták a társadalmival: elôször is, mert elfogadtatta a romák társadalmi státuszát; másodszor, mert a faji jellemzôk a társadalmi jellemzôkkel együtt jelentek meg, ami inkább társadalmi, mint rasszista/etnikai jellegu külsô azonosításhoz vezetett. A szociális és faji jellemzôknek ugyanez a zavara lelhetô fel a náci ideológiában és gyakorlatban. Másfelôl a romákat rasszista kifejezésekkel jellemezték, mint "idegen vér", de ugyanakkor olyan társadalmi kategóriákkal is, mint "aszociális" csoport, illetve "paraziták".

A háborút követôen a kommunista Kelet-Közép-Európában a romákat szociális rétegként határozták meg hivatalosan, nem pedig etnikai csoportként, olyan definícióval, amely egybecseng a régió különbözô kormányzatainak asszimilációs politikájával. Csehszlovákiában például "a romákat olyan módon határozták meg, hogy az társadalmi csoport halódó etnikai identitással, saját kultúra nélkül és olyan nyelvvel, amely a szleng határán mozog; ebbôl következôen nem formálhatnak jogot az etnikumként való létezésre". Lengyelországban a helyzet alig különbözött: Andrzej Mirga szerint 1989-ig "a romákat cigány eredetu népként ismerték el, de a cigányokat etnográfiai kategóriaként vették figyelembe, nem pedig etnikai csoportként".

Két érdeket is lehet említeni, amely a romák "szociális" meghatározását támogatja. Elôször is egy ilyen meghatározás kellô ürügyül szolgál a kormányoknak arra, hogy ne garantálják a romáknak azokat a jogokat, amelyeket általában megadnak az etnikai csoportoknak, és hogy tagadják a "vendéglátó" társadalmak felelôsségét.3 Másodszor, a társadalmi kategóriákkal történô definíció a romaellenes állami intézkedések elfogadtatását is szolgálta. Nem azért határozták meg a romákat társadalmi csoportként, mintha a kormányzati szakértôk bármilyen "társadalmi identitást" tulajdonítottak volna nekik, hanem azért, mert "társadalmi problémaként", kóresetként tekintették ôket, amelyet az állami intézményeknek kezelniük kell. Ez a megközelítés azzal járt, hogy a legjobb forgatókönyv szerint is semmibe vették az adott csoport összes létezô etnikai és kulturális különbségét, a legrosszabb esetben pedig olyan társadalmi devianciának minôsítették, amelyet meg kell szüntetni.

Az etnogenezis folyamatának második tényezôje kapcsolatban van a Kelet-Közép-Európában lejátszódó gazdasági és politikai átalakulással. A kommunizmus összeomlása véget vetett azon programszeru kormányzati erôfeszítéseknek, amelyek a romák hagyományos kulturális mintáinak, társadalmi struktúráinak, életformáinak és gazdasági hátterének a lerombolását célozták.4 Ez azonban kevéssé szolgálhat vigaszul arra, hogy a kommunista kormányok által alkalmazott asszimilációs politika nagyon hatásos volt.

A kommunizmus összeomlása bizonyos mértékig kedvezô kimenetelu volt abban a tekintetben, hogy lehetôvé tette a romák számára az önszervezôdést és érdekeik kifejezését. Megnövelte az önmeghatározás lehetôségeit is: Lengyelországban például Andrzej Mirga szerint a romákat 1989 óta etnikai csoportként ismerik el, ha nem is nemzetiségként. Általában azonban a demokráciába történô átmenet a romákat inkább kedvezôtlenül érintette. Elôször is az átalakulási szakasz a velejáró összes bizonytalansággal és nehézséggel a jól ismert bunbakképzést hozta magával, amelyben a romák könnyu célpontot jelentettek a vádaskodáshoz. Másodszor pedig a széles köru romaellenes érzelmek gyakran erôszakos megnyilvánulásai most szabad utat kaptak, anélkül, hogy az állami apparátus ezt akadályozta volna, s ez olyan mechanizmus, amelyet az erôszak decentralizálásának lehet nevezni.

A rasszizmus, általánosabban szólva az intolerancia Kelet-Közép-Európában felerôsödô hulláma részben értelmezhetô azon tendenciák felszínre törésével, amelyek mindig is jelen voltak, de korábban politikailag és ideológiailag visszaszorították ôket. Másfelôl, ez a növekvô hullám a nacionalizmus különleges változatához illeszkedik Kelet-Közép-Európában, amely fokozott jelentôséget tulajdonít az etnikailag homogén állam gondolatának és az olyan "objektív" követelményeken alapuló nemzethez tartozásnak, mint a közös kultúra, nyelv, etnikum és vallás.

A nemzeti identitás jelentôsége Kelet-Közép-Európában, amely szorosan összefügg a kommunista rezsimek hosszantartó küzdelmeivel, amelyek a nacionalizmus (hivatalos) felszámolását és/vagy megnyilvánulásainak, jelképeinek (nem hivatalos) kisajátítását célozták, a romákra kettôs módon hat. Elôször is, a homogén nemzeti azonosság képzete magában hordja azt a fenyegetést, hogy a romák kizárhatók a társnemzetek sorából, ami a posztkommunista országok esetében gyakran valamiféle másodosztályú állampolgárságot jelent. Másodszor, ennek ellenhatásaként a roma elitek közelednek a roma nacionalizmus saját tradíciói felé, s ez azt a hitet fejezi ki, amely szerint a nemzeti azonosság a legbiztosabb és tiszteletreméltóbb formája a csoportazonosságnak a harcos nacionalizmus ellenében.

Elsô helyen a roma nacionalizmus úgy értelmezhetô, mint ami a roma csoporthoz tartozás és önbecsülés forrásaiból táplálkozik, azzal, hogy kiterjeszti és "korszerusíti" a romák között már létezô identitási mintákat. E nacionalista áramlat fô célja a hagyományos életstílus megôrzése és a roma nyelv hivatalos oktatásban való használatának támogatása. A roma nacionalizmus második forrása a keresztény ideológia, amelyet a Nemzetközi Evangelikus Cigány Misszió képvisel, s amely az emberi egyenlôségre, írástudásra és az etnikumok közötti határok átjárhatóságára teszi a hangsúlyt. Végül vannak más nacionalista hagyományok is, amelyekbôl a romák kölcsönözhetnek: a cionizmus, a XIX. század nemzetállamra és nemzeti önmeghatározásra épülô klasszikus nacionalizmusa és az olyan társadalmi/nacionalista mozgalmak ideológiái, mint a fanonizmus és a Fekete Hatalom. Mindez segít az önmeghatározás gondolatának újraformálásában és az autonómia "valaki más hatalmi struktúráján belül" gondolatának igazolásában.

Ahogy az elején hangsúlyoztuk, a roma nemzeti identitás elismertetése a roma elitek egyik legfontosabb törekvése. Ezért az örökölt nemzeti tradíció felé fordulást - beleértve a korábbi roma szervezôdési kísérletek "intézményesített tradícióját" - akként kell értelmezni, mint a roma etnogenezis lényeges részét, amely ösztönzi az életre kelt különbözô roma mozgalmakat és a romák jelenlegi politikai aktivitását. Mégis kétségek merülhetnek föl azzal kapcsolatban, hogy vajon ez a hagyomány önmagában elegendô-e az etnikai-nemzeti identitástudat kialakulásához a tágabb roma népességben. A romák csoportjai között létezô különbségek és a roma aktivisták kis száma, valamint viszonylag korlátozott hatásuk mind gátolják az etnogenezis folyamatát, és eléggé megnehezítik az egységes roma identitás kialakulását. Mindemellett annak a környezetnek, amelyben a roma aktivitás zajlik, az általános ellenségességét is számításba kell venni. Sôt megvannak a hagyományai - kívül és belül - annak is, hogy megtagadják a romáktól a meghatározott nemzeti identitást, és gátolják identitás kiformálási törekvéseiket. A következôkben azt vizsgáljuk, hogy a roma elit hogyan épít az üldöztetés hagyományára, amely a roma etnogenezis napjainkban zajló átpolitizálásához vezetett.

A hagyomány megteremtése és az etnogenezis átpolitizálása

A romák között a hagyomány és identitás közötti kapcsolat kiválóan megjeleníti az identitás és történelem dialektikáját, ahogy azt David Lowenthal leírta. Az ô felfogásában a közösen átélt múlt az azonosság szükséges elemét alkotja azok között, akik ragaszkodnak ehhez a múlthoz: arra a kérdésre, hogy "kik vagyunk mi?", a legkönnyebb válasz visszavezethetônek látszik arra a kérdésre, hogy "kik voltunk mi?". Másfelôl viszont pontosan a csoport identitás az, ami ezt a múltat valóságossá teszi: az életképes múlt mindig valakinek a múltja; egy történeti kép, átszurôdve és lerakódva a közös emlékezetben, hasznosnak bizonyulhat az identitásépítésben. Egy ilyen életképes múlt, ami hagyománynak, tradíciónak is nevezhetô, különös jelentôséggel bír azon csoportok számára, amelyeknek az identitása fenyegetve van: "A nemzeti múlttal történô azonosulás - írja Lowenthal - gyakran az érték biztosítékaként szolgál a leigázás ellen, vagy egy új szuverenitást támogat meg. Azok a népek, amelyeknek a hódítás elragadta valódi múltjukat, keményen küzdenek, hogy visszanyerjék annak megerôsítô biztonságát". Ugyanez egyértelmuen igaz nemcsak egy leigázott nemzet, hanem peremre szorult népek esetében is, általában minden olyan helyzetben, amikor egy csoport identitását megtagadják, s éppen ezek azok a helyzetek, amelyeknek a romák különösen ki vannak téve.

A helyzet mindazonáltal még bonyolultabbá válik, mihelyt nincs nyilvánvaló hagyomány, amely a fenyegetett identitás számára hivatkozásul szolgálhatna, vagy amikor több hagyomány verseng egymással. Ilyenkor a hagyományokat meg kell teremteni. "A teremtés eleme különösen tiszta - mondja Eric Hobsbawm -, amikor a történelem, amely egy nemzeti tudás vagy ideológia alapjának részévé válik, egy állapot vagy egy esemény nem az, amit a jelenlegi népemlékezet ôriz, hanem az, amit kiválasztanak, leírnak, ábrázolnak, elfogadnak és intézményesítenek azok, akiknek ez a feladatuk."

Hobsbawm felfogása a hagyományok megteremtésérôl különösen hasznos a romák esetében. Az ô identitásukat, Andrzej Mirga és Lech Mroz szerint, a kultúra keretei között alkották meg, nem pedig a történelem keretei között: ez a Romanipen által leírt, idôtlen értékmintában nyilvánul meg, azaz, "romának lenni" "mások" által körülvéve, és "horizontális" vérségi kapcsolatokat, életformát és kapcsolati mintákat fenntartani nem romákkal (gádzsó). Míg Európa nemzeti közösségei a saját történelmükre hivatkozva határozzák meg magukat, "a történelem szükséglete idegen volt a romáktól, és csak nemrégiben jelent meg a roma elitnek (.) abban a törekvésében, hogy egy megosztott és alcsoportokként megkülönböztetett (roma) népességben a nemzeti közösség érzését kialakítsák."

Egy ilyen idôtlen identitás semmi esetre sem gyengébb, mint az az identitás, amely egy csoport történelmének kollektív emlékezetén alapul. A roma identitás fennmaradása minden korlát, ellenséges környezet és szándékos rombolási törekvés ellenére jól ismert tényezô, amely azt bizonyítja, hogy életképes identitás elérhetô és átörökíthetô a nem-történelmi dimenzióban is. Mindemellett ez nem az a fajta identitás, amely könnyen nemzetivé alakítható: az utóbbi történelmi tradíciókat igényel, valami olyasmit, amit az elôbbi nem tud nyújtani. Ezért hát a romák közötti nemzeti identitás érzésének megteremtésére tett erôfeszítések szükségszeruen a tradíció megteremtését vonják maguk után. Az én érvelésem azt mutatja meg, hogy a romák által korunkban átélt üldözés egy ilyen hagyomány alapját fogja létrehozni.

Nem kérdôjelezhetô meg az, hogy a romák története jelentôs mértékben az üldöztetés, peremre szorulás és diszkrimináció története. E történelem folyamán különösen az utóbbi években olyan kegyetlen cselekményeket találunk, mint a roma nôk sterilizálása, a gyerekek elvétele családjuktól a csehszlovák kommunista kormányzat alatt; lincselés és programozott erôszak Spanyolországban, Lengyelországban és Romániában, nemrég Ausztriában; valamint brit tisztviselôk olyan kijelentései, amelyek népirtásra való felhívásként hangzanak.5

Valóban, a romák által átélt üldöztetés történeti feljegyzése a roma elit egyik leglényegesebb dokumentációs tevékenysége. Az üldözésrôl szóló beszámolókban foglalt üzenetet nehéz lenne bárkinek kétségbe vonni, ugyanakkor a romák különbözô csoportjai számára egyaránt könnyen elfogadható. Lehetôvé teszi az események kronologikus történeti-elbeszélô leírását, és ezzel hozzájárul a történelemtudatossághoz. Az üldöztetések folyamatosságának felmutatásával a leírás segít abban, hogy a romák jelenlegi helyzete magyarázatot kapjon a hosszú távú diszkrimináció összefüggésében.

Ugyanakkor e tradíció alkalmazása veszélyekkel is jár. Egyet kell érteni Jennifer Hohschilddal abban, hogy "míg az áldozat státuszának követelése hatékony lehet valaminek a megszerzésében a domináns társadalomtól, vagy források kipréselésére az államtól a lelkifurdalás és a társadalmi felelôsség manipulálásán keresztül, de fennáll annak a veszélye, hogy a hátrányos csoport elkezd hinni benne, azonosul az áldozat szereppel mint az élet változtathatatlan realitásával". Mindemellett, a történelem folyamatos szenvedésként való megjelenítése, kétségtelenül egyesítô érzelmi vonatkozása ellenére valójában egy olyan történelem lenne, amely külsôdleges hivatkozási keretet alkalmaz, nevezetesen az üldözôkét. Így hát az üldöztetés hagyományát kombinálni kell egy másik irányzattal, amely az identitásépítés biztonságos alapját teremtené meg.

A másik irányzat a roma nemzeti hagyományon belülre helyezhetô, és kapcsolatban áll a tradicionális roma kultúra, nyelv, életforma és hagyományos gazdasági foglalkozások megôrzésével. Ez a csoporthoz tartozás érzésének megerôsítésével célzottan a beolvasztási tendenciáknak szegül ellen. Ezen irány képviselôinek ugyanakkor nem szabad szem elôl téveszteni a roma kultúrában megnyilvánuló különbségeket, ami igen megnehezít bármilyen egységesítési próbálkozást. Az ilyenfajta kulturális identitást annak idôtlen jellege miatt szintén nehéz a történelmi hagyományba beépíteni. Meg kell azt is jegyezni, hogy a romák csoportjai között léteznek a megkülönböztetô roma azonosságtól való menekülési tendenciák is. A német szintik például német nemzetiségi csoportként (deutsche Volksgruppe) kívánják elismertetni magukat, ami a német társadalom elválaszthatatlan részeként kínálna státuszt számukra. Másrészt viszont Szlovákiában a roma tanulóknak csupán 6 százaléka szeretné, ha a domináns népességtôl eltérô etnikai hátteru csoportként látnák ôket.

Ez a fajta irányvonal küzd azzal a hagyománnyal, amelynek állandó törekvése a megkülönböztetô kulturális identitás megtagadása a romáktól. Ian Hancock idéz egy csehszlovák beolvasztás-párti szerzôt, aki elôszeretettel alkalmazza a marxista szóhasználatot: "Végképp téves vélemény, hogy a cigányok nemzetiséget vagy nemzetet formálnának, hogy van saját nemzeti kultúrájuk, saját nemzeti nyelvük (.) helytelen és végsô soron reakciós dolog lenne a cigány etnikai egység progresszív hanyatlása ellen fellépni. A beolvasztás elérésének módja nem zárja ki az erô alkalmazását sem, ami eltávolítaná az összes meglévô különbséget." Az ehhez hasonló vélemények egybecsengtek a hivatalos kormányzati intézkedésekkel és segítették a romák "szociális problémává" alakításának folyamatát. Az ilyen politikával és irányvonalakkal szemben természetes reakció az, hogy a romáknak nem pusztán az etnikai különbözôségüket kell hangsúlyozniuk, hanem a biztonságosabb és "tiszteletreméltóbb" nemzeti azonosság érdekében, a népcsoportból való kimenekülést megelôzendô, a romák speciális nemzeti identitását is egy más nemzeti csoportok között élô, nem-területi nemzet gondolatának támogatása céljából.

Ugyanakkor napjaink Kelet-Közép-Európájának speciális politikai összefüggésében az etnikai megkülönböztetésen alapuló transznacionális azonosság a terjedôben lévô helyi nacionalizmusok nem szívesen látott versenytársaként jelenhet meg. A helyi nacionalizmusok, mint azt korábban említettük, a homogén etnikai nemzet fogalmát hasznosítják, amely "különösen azok identitás- és jogtudatosságát" támogatja, akik "osztoznak a közös kultúrán és elôdökön". Ezek a körülmények kevés teret kínálnak a közösen elfogadott politikai egységben élô különbözô etnikai csoportok pluralista együttélése számára. Ebbôl következôen az etnikai-nemzeti hagyományt nemcsak hogy meg kell teremteni, hanem adottnak véve más tradíciókkal való ütközését, olyanná kell formálni, hogy a kelet-európai nacionalizmusok keretei között is életképes legyen, és ezzel egyidejuleg hatásosan szolgálja a roma azonosulást. A kötelezettségek eme kombinációja, valamint a hagyományok létezô konfliktusa eredményezi a roma etnogenezis átpolitizálódását.

Nicolae Gheorghe, amikor a roma etnogenezisnek inkább a politikai, mint kulturális jellege mellett érvel, azt a tényt hangsúlyozza, hogy a roma népcsoporthoz tartozás nem fogható fel független változóként. Ez véleménye szerint azon politikai akcióknak lesz a következménye, amelyek a romák létezésének biztosítása érdekében történnek, és elismerést nyújtanak számukra. Persze ez a folyamat nem jelenti az etnikai azonosság elhagyását. Inkább az jellemzô rá, hogy a Kelet-Közép-Európában dominánstól eltérô típusú nacionalizmus modellt eredményez. Ez az új politikai nacionalizmus mindenekelôtt politikai szervezôdést és a politikai életben való részvételt jelent; olyan közös tér megteremtésén fáradozik, ahol a különbözô népcsoporthoz tartozó emberek együtt tudnak muködni problémáik megoldásán, anélkül, hogy a köztük lévô különbség annyira rájuk telepedne, hogy megakadályozza a köztük zajló párbeszédet. Egy ilyen programban "a kultúra beköltözik a politikába": a kulturális különbség legbiztosabb helyének az egyenlô politikai szereplôk közötti kapcsolatok terepe látszik, ahol a politikai egység védi az etnikai különbözôséget.

Az etnogenezis átpolitizálódása ezért azon roma szervezôdések és mozgalmak kifelé irányuló tevékenységeire helyezi a hangsúlyt, amelyeket a roma nacionalizmus korábban tárgyalt ideológiai áramlatai támogatnak. Ezek a szervezôdések, és nem az identitás etnikai építményei, válnak gyújtópontjaivá a roma kollektív emancipációnak, és lesznek politikai elômozdítói a nemzetépítô folyamatnak.

A roma politikai nacionalizmussal való szövetség közömbösíteni tudja az üldöztetés hagyományának gyenge pontjait: az áldozatként megjelenítés tünetegyüttesét és a külsôdleges, nem-roma történelmi hivatkozási keretet. Ezek a gyenge pontok az ellenállásra és a roma mozgalom belsô történelmi perspektívájára összpontosítva ellensúlyozhatók. Továbbá, az üldöztetés hagyománya az egységesülés elemét, valamint az érzelmi és erkölcsi dimenziót viszi be a nemzetalkotó folyamatba. Így a politikai nacionalizmusnak és az üldöztetés tradíciójának kombinációja hatásos retorikai felhangot alkothat, amelyet különösen nehéz lenne támadni, és ugyanakkor nagyon jó kilátásai vannak arra, hogy életképes, népszeru program legyen. A hagyományok ilyen kombinációja "Lowenthal dilemmáját" is fel tudja oldani, oly módon, hogy az üldöztetés hagyománya olyan közösen viselt múltat hoz létre, amelyben a roma nemzeti identitás gyökerezhet, míg a nacionalista hagyomány a nemzeti identitás megalkotásával realitást biztosít e múlt számára, amely a politikai egységben meghatározott romákhoz tartozik.

Szükség van azonban egy további lépésre is, hogy a nemzeti/üldöztetéses hagyomány népszeru vonulat legyen: be kell vinni ezt a hagyományt a roma kollektív emlékezetbe, és élôvé kell tenni ezt az emlékezetet. Az emlékezet, ahogy Fentress és Wickham helyesen megállapítja, nem pusztán a múlttal kapcsolatos gondolatok megjelenítése, hálója. Cselekvés is: "az emlékekrôl való beszéd vagy írás" kommunikatív és emlékeztetô cselekvése, amely "a múlt formális újrafogalmazását" jelenti. Pontosan ez az az eleme a cselekvésnek, amely a megteremtett hagyományt elfogadott vonulattá teszi, és az egyéni emlékezetbôl egy olyan csoport kollektív emlékezetébe emeli, amely újrafogalmazza közös múltját.

Slawomir Kapralski
Nemzetiségi dolgozatok 25. kötet 2. szám, 1997.
Fordította: Erôs Ilona

A tanulmány második részét, amely a holocaust kommunikációs és felidézô emlékezetérôl szól, következô számunkban közöljük.

1 A roma himnusz és nemzeti zászló elfogadása az 1971-ben tartott elsô Roma Világkongresszus döntései közé tartozott. A következô kongresszus petíciót fogalmazott meg az összes államnak, hogy fogadja be a romákat, mint "egy meghatározott nemzet tagjait, és úgy kezelje ôket, mint nemzeti kisebbséget, amelynek egyenlô jogai vannak."

2 Valójában Gheorghe saját szavai szerint a roma cél "egy elismert etnikai kisebbség" státuszának megteremtése. Azonban az IRU tevékenységét számításba véve és azokat a kifejezett utalásokat a nemzeti azonosulásra, mint amelyeket olyan szerzôk tettek, mint Ian Hancock, mondhatjuk, hogy ez inkább egy etnikai-nemzeti státuszt idéz fel, nem pusztán egy etnikai kisebbségét. Persze különbözô roma közösségek öndefiníciójuk különbözô módjait alkalmazhatják, függôen hagyományaiktól és az adott körülményektôl, melyek között élnek.

3 Ez ugyanakkor nem kizárólagosan kommunista politika; 1992-ben a német kormány megtagadta, hogy elismerje a romákat mint németországi etnikai kisebbséget.

4 Szóra érdemes eltérés a Cseh Köztársaság, ahol az állam beépítette az aktívan romaellenes politikáját az új állampolgári törvénybe. Ugyanakkor, szemben a kommunista Csehszlovákiával, ahol az erôltetett asszimilációra volt kísérlet, a Cseh Köztársaság posztkommunista kormánya a roma népesség kizárását célozza meg az új köztársasági állampolgárság jogi építményébôl.

5 1990-ben a "brit konzervatív Tookey tanácsnok asszony nyilvánosság elôtt kijelentette, hogy azt akarja látni, hogy 'az undorító és koszos cigányokat feldolgozzák és belenyomják a tengerbe', a kenti Dartford polgármesterének azon hasonlóképpen nyilvános kijelentését követôen, hogy a cigányokat >le kell lökni Dover fehér szikláiról<"