„Ember lenni mindég, minden körülményben”

XIV. évfolyam, 20. (659.) szám
2004. május 18.

Beszélgetés gróf Tisza Kálmán egykori miniszterelnök azonos nevû leszármazottjával

      Az erdélyi magyar nemesség második világháború utáni kálváriájáról ’89-ig egyáltalán nem, de az azóta eltelt másfél évtizedben sem sokat olvashattunk. Az 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka bátran nevezhetõ Erdély egyik legsötétebb történelmi pillanatának, a Trianon és a második világháború után Romániában rekedt, maradt magyar arisztokrácia felszámolására, fizikai elpusztítására tett kísérlet egyike a dicsõnek semmiképpen sem nevezhetõ XX. század legsúlyosabb bûntetteinek. A Korunk 2002-es decemberi lapszáma, valamint az Álló- és mozgóképek címû gyûjteményes kötet, amelyben a legjelentõsebb erdélyi fõnemesi családok megpróbáltatásairól olvashatunk, bár mindenképpen értékelésre méltó teljesítmények, de nem többek, nem lehetnek többek figyelemfelkeltésnél. Bízunk abban, hogy – legalább erkölcsi jóvátételként – hamarosan számos továbbiak követik, amelyek eredményeként történelmi szerepüknek, jelentõségüknek megfelelõ helyre kerülnek a köztudatban is. Ennyivel tartozunk nemcsak nekik, hanem magunknak is.
      A Marosvásárhelyen élõ Tisza Kálmán az azonos nevû egykori miniszterelnök leszármazottja, annak dédunokája. A visszavonultan élõ, a közszerepléstõl ódzkodó, elõdeihez hasonlóan szerénységével kitûnõ szálfa termetû Tisza-leszármazottat csak hosszas rábeszélés után sikerült rávennünk a beszélgetésre, de végül sikerült. Olyannyira, hogy a korábban megbeszélt fél helyett, több mint két órán keresztül vallott családjáról, életérõl.

      – A Tisza család neves XIX. századi politikusai mind Gesztrõl, a geszti kastélyból indultak. A Nagyszalontához közeli, de a román–magyar határ túloldalán lévõ Geszt 1760-ban került, királyi kárpótlásként, a család birtokába, a török dúlások idején elveszett Borosjenõ helyett. Megjegyzendõ, hogy a család három generáción keresztül pereskedett jenei birtokáért, és végül nyert, de mivel közben III. Károly saját rokonának adományozta, Mária Terézia a váradi királyi uradalomhoz tartozó birtokkal kárpótolta Tisza Lászlót. A százegy esztendei erdélyi exílium alatt, bár a fejedelemség korában jelentõs közszolgálatokat is teljesítettek, inkább szegénynek, mint gazdagnak mondhatók a Tiszák, viszont, a földi javak helyett, ekkor halmozódtak fel azok a lelki és egyéb erények, amelyek újból vagyonhoz, tekintélyhez segítették a családot. A borosjenõi mellé a szegedi elõnevet és a grófi címet Tisza Lajos kapta 1883-ban, az 1879-es nagy árvíz után Szeged újjáépítésében végzett áldozatos munkájának elismeréseként. Dédapám, Kálmán, aki a kiegyezés után – 1875 és 1890 között – miniszterelnök volt, igen puritán gondolkodású református ember lévén, nehezen egyezett bele a grófi cím elfogadásába, végül halálos ágyán fekvõ testvérének kifejezett kérésére engedelmeskedett. Amikor bizalmas barátai kérdõre vonták, miért egyezett bele, azt válaszolta: „Ha ti egy haldokló testvér utolsó kívánságát meg tudjátok tagadni, ám vessetek követ rám.” Még egy érdekes adalék, ami fényt vet jellemére: a tomboló címkórság idején, ötévi miniszterelnökség után, még egyetlen rendjele sem volt. Fiai voltak a tragikus sorsú, gyilkosság áldozatául esett Tisza István, aki két ízben is viselte a miniszterelnöki tisztséget, öccse pedig nagyapám, ifj. Kálmán.
      – Hogyan alakult a család sorsa az elsõ világháborút lezáró trianoni békeszerzõdés után?
      – Az elsõ világháború után meghúzott országhatárok a Tiszák birtokait is kettészelték. Geszt maradt Magyarországon, a Romániához csatolt részek központja a Bihar megyei Erdõgyarakhoz tartozó Csegõd-puszta lett. A csegõdi kastély a XIX. század második felében épült, s mintegy ötezer holdnyi birtokkal a román állampolgárság felvételét vállaló nagyapámnak, ifj. Kálmánnak jutott örökségül. Ettõl a pillanattól válik a Tisza család két – úgymond magyarországi és erdélyi – ágra. Nagyapám a világháborúban szerzett sebesülésébõl hamar felépült, politikával nem foglalkozott, a gazdálkodást választotta, amit szakszerûen folytatott. A csegõdi uradalom – öntözéses gazdálkodással, mezei vasutakkal sûrûn behálózva – Nagy-Románia elsõ igazi mintagazdaságai közé tartozott, ennek köszönhetõen nem is érintette az 1920– 21-es román agrárreform. Nem sokáig örülhettek ennek, mert az 1926-ost már nem kerülhették el. Nagyapámtól a komoly szaktudással felvértezett apám, György vette át az irányítást, aki tovább korszerûsítette a gazdaságot. A négy esztendeig segédgazdatisztként Csegõdön dolgozó, késõbb Magyarországra áttelepült, s ott három évtizeden keresztül a kísérleti tangazdaságok vezetõjeként szakmai elismerést szerzett Balogh Pál a következõképpen emlékezett azokra az évekre: „Az Uradalomban foglalkoztatott dolgozók – állandó alkalmazottak, idénymunkások, napszámosok – bérüket és járandóságaikat minden esetben hiánytalanul és idõben megkapták. Szociális igényeiket az adott körülményeiknek és szükségleteiknek megfelelõen a földes uraság kielégítette. Az állandó, családos alkalmazottaknak korszerûsített szolgálati lakások álltak rendelkezésére. Gyermekeik is ott nõttek fel, alapítottak családot, és nekik is módjuk volt az Uradalomban elhelyezkedni. A központi majorban volt általános iskola. (...) Az általam ott megélt idõkben nem tudok olyanról, aki felmondott vagy elköltözött volna elégedetlenség miatt.” Nos, így mûködött akkoriban a népnyúzó arisztokrácia...
      – Az erdélyi fõnemesi és földbirtokosi osztály kálváriája a második világháború után folytatódott, illetve akkor kezdõdött igazán.
      – Az 1949. március 2-ról 3-ára virradó éjszaka sorsforduló volt az erdélyi arisztokrácia és természetesen a Tisza család életében. Az 1945-ös agrárreform – bár kártérítés nélküli kisajátításokkal megnyirbálták a birtokot – még nem érintette a csegõdi mintagazdaságot, amelyet a román hatalom is ekként ismert el. Ennek a besorolásnak köszönhetõen a csegõdi gazdaság még 150 hektárt megõrizhetett, viszont az 1947-es novemberi földreform után már 100 hektárra zsugorodott. Közben elkobozták az Arad közelében fekvõ Vadász-pusztán mûködõ 160 hektáros, gazdasági épületekkel, gépekkel fölszerelt, rizstermesztésre beállított gazdaságot is, amely az államosítás után, a szakszerûtlen munka következményeként, hamarosan tönkrement. Aztán következett az 1949-es 83-as számú dekrétum, amely teljes vagyon- és jogfosztásra ítélte az erdélyi arisztokráciát és földbirtokos osztályt. Az említett éjszakán négy hatósági személy tört be szüleim csegõdi otthonába, s minden magyarázat, indoklás nélkül azonnali távozásra szólították fel apámat, közben pedig vagyonlemondási nyilatkozatot próbáltak aláíratni vele, amit õ megtagadott. A szedelõzködés közben egyikük, nyilván a „nép nevében”, lefoglalta, magyarán zsebre vágta apám arany karóráját, de – amint az a fél évszázad után a levéltárból kiváltott dokumentumokból kitûnik – a többi lefoglalt értéktárgyat sem tüntették fel a sebtében készített jegyzõkönyvben. A háromtagú családot – bátyám akkor másfél esztendõs volt, anyám pedig velem volt várandós – egy nyitott teherautón a 60 km-re lévõ Nagyváradra szállították, ahol Marosvásárhelyt jelölték ki kényszerlakhelyül.
      – Milyenek voltak az elsõ vásárhelyi évek?
      – Vásárhelyre megérkezvén, szüleim személyi igazolványaiba beütötték a D.O. (kötelezõ lakhely) pecsétet, amellyel hosszú idõre, másfél évtizedre megbélyegezték, a lét peremére szorították a család tagjait. Apám három egyetemi diplomával, két doktorátussal napszámosként dolgozott. A család a város szélén, sõt még azon is túl, a Somostetõn, egy vályogból készült csõszkunyhóban húzta meg magát. Én már Vásárhelyen születtem, anyám még visszatért Csegõdre, abban a reményben, talán még megmenthet valamit a család javaiból, magával víve engem, a néhány hónapos csecsemõt is, de alig érkezett meg, máris vissza toloncolták. Így én kétszer éltem át a kitelepítést, elõször magzatként, másodszor pedig csecsemõként. A lakásként bérelt, fafûtéses vályogkaliba egy 4×4 méteres szobából állt, ez szolgált hálóként, nappaliként, konyhaként, fürdõként a négytagú család számára. Az ivóvizet két kilométernyi távolságból kannákban, vedrekben cipeltük, télidõben úgy befagyott a vederben a víz, hogy baltával kellett meglékelni. Lakóházak a közelben akkoriban nem voltak, és télen kiéhezett farkasok is ólálkodtak a ház körül, így éjszaka nem volt tanácsos egyedül kimenni az udvar végében álló árnyékszékre sem. A megpróbáltatások folytatódtak: apámat 1959-ben – vallási köntösbe bújtatott, de nyilvánvaló politikai okok miatt – 14 évi börtönbüntetésre ítélték, ahonnan 5 év után, 1964-ben, az általános amnesztiával szabadult. Megrongált egészségi állapota a családi gondoskodás eredményeként hamarosan javult, ezután többnyire idegen nyelvek tanításával kereste kenyerét.
      – Milyen volt „osztályidegenként” felnõni, mikor találkozott elõször ezzel a bélyeggel?
      – Már kisiskolásként, az ötvenes években, az „élezõdõ osztályharc” idején szembesülnöm kellett azzal, hogy megbélyegzett, s ebbõl kifolyólag másodosztályú emberként kezelnek. Emlékszem akkori tanítónõm kirohanására, aki a teljes osztály elõtt a következõképpen feketített be: volt a népnek egy nagy-nagy költõje – mondta –, aki nagyon szegény volt és apáméknál szolgált, akit kizsákmányoltak, kalibában lakattak és sokat dolgoztattak... Arany Jánosról volt szó, aki két esztendeig, az osztrák önkényuralom túlkapásai elõl Geszten talált menedéket és megélhetést. Nos, ez a gyerekként átélt élmény vezetett késõbb arra, hogy felkutassam az ezzel kapcsolatos dokumentumokat, s késõbb megírjam az Arany geszti éveirõl szóló tanulmányt... Apámék úgy gondolták, a megváltozott társadalmi viszonyok közé történõ beilleszkedésemet megkönnyítendõ, jobb, ha nem terhelnek a múlt történéseivel... De az említetthez hasonló élmények hatására, amiket a szükséges tudás híján képtelen voltam feldolgozni, az iskola helyett sokszor a Somostetõt választottam, fõleg nyáridõben, ahol szabadon kószálhattam az erdõben, a magam gondolataival foglalkozva. Végül mégiscsak apám tudomására jutott a dolog, ettõl fogva fokozatosan, apró részletekben adagolva felvilágosított mindarról, amit szerinte a család történetébõl tudnom kellett. Így alakult ki az én párhuzamos szálon futó történelmi tudatom. De közben még egy – most nevezzük csak így – kínos epizódot kellett átélnem: apám elítélése után, anyám súlyos, hosszan tartó kórházi ápolást igénylõ betegsége miatt, éveket a csíksomlyói árvaházban kellett töltenem, ami minden volt, csak nem „legényálom”. Csak 1969-ben sikerült visszatérnem Marosvásárhelyre.
      – A korábban említett, Arany János geszti éveirõl szóló tanulmány mellett nemrég megírta a Tisza család krónikáját is, amely – szakemberek szerint is – nemcsak jól dokumentált, hanem kiváló íráskészségrõl is árulkodó munka. Belsõ kényszer vagy külsõ ráhatás késztette erre?
      – Azt kell mondanom: is-is. Számos dokumentum már korábban a birtokomba került, sokat a jóvátételi törvény megjelenése után kezdõdött pereskedés kapcsán szereztem meg, de amikor 2003 tavaszán felkértek, hogy a Korunk számára írjak családom meghurcolásáról, nem mertem vállalkozni az igen megtisztelõ, de egyben nagyon nehéznek is tûnõ feladatra. Aztán mégis belevágtam. A családi krónika megírásakor az a cél vezérelt, hogy a magam szerény módján hozzájáruljak a két, úgynevezett vitatott pályájú miniszterelnökrõl kialakított hamis kép, ellentmondásos vélemény korrigálásához, de a szüleim által átélt 1949-es kálváriáról is meg szerettem volna emlékezni.
      – Mivel foglalkozik manapság?
      – A csegõdi birtok, pontosabban annak egy része visszaszerzése miatt pereskedünk, bátyámmal karöltve, már mintegy évtizede. Hosszas huzavona után 2003-ban visszaszereztük apáink, elõdeink egykori mintagazdaságának egy töredékét, azóta kettõs – román és magyar – állampolgárságú testvérbátyám, György többnyire Csegõdön tartózkodik és a gazdálkodás fortélyaival ismerkedik. Amennyiben peres ügyeink számunkra kedvezõen alakulnak, bátyámmal közösen, megpróbáljuk talpra állítani az egykori gazdaságot, amihez természetesen komoly befektetésekre lenne szükség, hiszen korszerû mezõgazdasági gépek nélkül nem lehet sikeres a vállalkozás.
      A pereskedések kapcsán mondom, minden pozitívnak tûnõ változás ellenére, szomorú tapasztalataim vannak: úgy tûnik, az új, demokratikusnak mondott román hatalomnak másfél évtized sem volt elegendõ arra, hogy visszaszolgáltassa mindazt, amit 1949-ben egyetlen tollvonással családomtól elvett. De ami még szomorúbb: 1989 után egyetlen kormányban, egyetlen pártban sem volt meg a politikai akarat, hogy elítélje az 1949-ben kiadott 83-as számû rendeletet. Mert ne feledjük: az arisztokráciát és a földbirtokosságot ért kár nemcsak anyagi természetû, hanem legfõképp erkölcsi, annak jóvátétele pedig csak belátás és akarat kérdése.

Szentgyörgyi László