A valóság és a fotók kapcsolatáról

A közkeletű tévedéssel, mely szerint a fényképezőgép a valóságot örökíti meg, leginkább kezdő fotósok félresikerült képei kapcsán találkoztam eddig. A fotók szerzőinek elmondása szerint a zavaró háttér, az innen-onnan belógó, oda nem illő tárgyak, a rosszul választott vágás és hasonló problémák mögött a 'valóságű ábrázolás' iránti vágyuk húzódik meg: azért lett ilyen a kép, mert 'nem akarták megmásítani a valóságot'. Hogy ki miért akar 'valósághűen' ábrázolni millószor fotózott virágokat, szokványosan középre komponálva, zavaros háttérrel, rossz fényviszonyok között, mindenféle egyedi megoldás nélkül, azzal most talán inkább ne foglalkozzunk. Vizsgáljuk meg inkább a valóság és a fotók viszonyát.

A relativitáselmélet szerint 4 dimenziós téridőben élünk, a húrelmélet szerint ennél jóval több dimenziósban. A világunkat felépítő alapvető építőköveknek nincs szaguk, nincs ízük, nincs hangjuk, nincs hőmérsékletük, de a kvantummechanika szerint még meghatározható helyzetük és impuluzusok sincsen. Az emberek által a hétköznapok során megélt valóság ettől sokban különbözik: érzékszerveink elemi részek sokaságát fogják fel, melyeken agyunk különböző műveleteket végez, melyek eredményei az összehangolt, tudatosan megélt érzetek. Az elektromágneses spektrum általunk pirosnak érzékelt hullámhosszaiban például nincs semmi, ami 'pirosas érzetet' váltana ki - a színérzeteket az evolúció önkényesen (saját törvényeinek megfelelően) rendelte hozzá. Sok különböző módja van a világ észlelésének, és mi emberek ennek csak egy részével rendelkezünk. A denevérek például általunk nem is hallható üvöltéseik visszhangjainak segítségével tájékozódnak; egyes madarak a mágneses mezőket érzékelik; mások legfőképp szaglásukat használva fürkészik a környezetüket.

Nem csak mást és másképp érzékelünk mint a többiek - az érzékletek ráadásul még ezen keretek között se valósághűek. Az emberek számára például rendkívül fontos volt mások felismerése - így külön arcfelismerő területek vannak az agyunkban, s könnyedén látunk arcokat ott is, ahol valójában nincsenek. Optikai illúziók ezrei használják ki azon módokat, ahogyan agyunk a kapott információkat feldolgozza - egyes állóképeket mozogni látunk, ugyanolyan hosszú vonalak különböző hosszúságúnak tünnek, azonos árnyalatokat egészen másoknak érzékelünk és még sorolhatnánk. Az általunk megélt valóság 'virtuális valóság', melyet az agyunk állít elő - így amikor 'valósághűségről' beszélünk, legfeljebb ezen 'virtuális valósághoz' való hűséget érthetünk rajta.

Mennyire 'virtuális valóság-hű' egy fotó? Nyilvánvaló különbség, hogy a képet nézve a látvány két dimenzióból érkezik. Miközben a valóságban nincs olyan hogy 'mélységélesség', a mi virtuális valóságunkban létezik, és a fotó is rendelkezik vele. Hasonló a helyzet a látószöggel és a fókusszal. A 3D-ben való tájékozódással ellentétben a fotók esetén a képkivágást, a nézőpontot, a fókuszt, a mélységélességet, az expozíciós időt készen kapjuk és nem tudunk változtatni rajtuk a kép nézése közben. Ezeknek pedig semmi közük a megörökített téma 'valóságához': beállításuk a fotóson múlik. Az objektív lehet olyan nagy vagy kis látószögű, amilyen a szemünk nem, a torzítások, az optikai hibák mind a kép részeit képezik, és a 'virtuális valósággal' szemben a fotón semmi se mozog. A képérzékelő/film dinamikája különbözik az emberi szem dinamikájától, a fehéregyensúlyt a gép automatikája nem úgy állítja, ahogy az agyunk teszi, hogy a zajról és a digitális technika utólagos információfeldolgozásával járó problémákról már ne is beszéljünk. A fotó nem 'virtuális valóság-hű', a képben a szükségszerű technikai különbségek mellett a fotós értelmezése - vagy géphez-nem-értése - is benne van. Aki valóban a lehető 'legvirtuális valóság-hűbben' akar fotózni, annak a dinamikától kezdve a látószögön át a zársebességig mindent úgy kellene beállítania, hogy az eredmény a lehető leginkább hasonlítson az emberi szem által nyújtott látványra. Ezzel egyrészt megfosztaná magát az illető egy csomó fotótechnikai lehetőségtől, másrészt rengeteg pluszmunkát igényelne minden képe és az eredmény így is csak közelítően hasonlítana ahhoz, amit ő eredetileg látott. Elmondhatná viszont a rosszul sikerült virágfotóiról, hogy tudatos felkészülés és hosszas utómunka eredményeképp jöttek létre, és a fénykép korlátaihoz képest a leginkább hasonlítanak arra, amit ő eredetileg látott (ami bizonyára nagyon művészi dolog).

A valóságnak van egy harmadik értelmezési lehetősége, 'a fénykép virtuális valósága' - mikor valaki úgy akarja megmutatni a fotót, 'ahogy a gépből kijött'. Mivel a digitális fényképezőgép (vagy a labor) maga is végez utómunkálatokat a képen, és a legtöbb gépen már be lehet állítani ezzel kapcsolatban sokmindent (élesítés mértéke, kontrasztosság stb.), számomra furcsa az ehhez való ragaszkodás - miért gondolja valaki 'eredetibbnek' a képet, ha egy fényképezőgép csinálta kontrasztosra, mintha a PhotoShop? Ez nyilván hasznos lehet, amikor valaki a gép tudását akarja bemutatni, vagy szeretné megmutatni hogy ő bizony ezzel a géppel tudott ilyen képet csinálni és semmi másra nem volt szükség - bár ezek egyike se növeli a fotó, mint látvány értékét.

Más a helyzet akkor, amikor valamilyen nagyobb utólagos manipulációról van szó. Mivel a kész képet bármikor össze lehet hasonlítani az eredetivel, itt a leglátványosabb a különbség a (fénykép-) 'valóság' és az eredmény között. Bizonyos típusú fotóknál - például ha dokumentálni akarunk valamit - számít, hogy mi lett utólag megmásítva. Más képeknél - például amik érdekes koincidenciákat ábrázolnak - számít, hogy mit tud a néző a kép keletkezéséről. A tipikus 'street-fotó', például amin egy felemelt karú embert ábrázoló reklámplakát előtt a járókelők véletlenül mind a levegőben hadonásztak a fotó készültekor, elveszti hangulatát, kevésbé lesz érdekes és tetszetős, ha tudom, hogy meg van rendezve vagy utólag lettek rámásolva a felemelt kezű járókelők. Van ugyanakkor a képeknek egy jelentős hányada, ahol a nagyobb utólagos manipulációk - még ha tudunk is létükről - nem zavaróak, és javítani tudnak a képeken. Tipikusan ilyenek lehetnek például a bevezetőben említett virágfotók is.

Vannak persze olyan iratlan szabályok, mint hogy például egy műtermi, vagy PhotoShopban összeeszkabált képet ne adjunk ki természetfotóként. Fontos azonban látni, hogy itt nem a kép 'élvezeti értékéről' van szó. Műteremben vagy PhotoShopban is lehet csinálni olyan képet, ami természetfotónak tűnik, és nagyon tetszetős - csak épp nem természetfotó. Ez azt jelenti, hogy ha rájönnek, kizárnak a természetfotópályázatról, vagy kiközösítenek a természetfotósok vagy valami hasonló - a kép azonban ettől még lehet hatásos, válthat ki érzéseket, tetszhet az embereknek. Vannak olyan képek is, ahol a képhez tartozó történet számít, sőt kifejezetten az teszi érdekessé, érthetővé a képet. Ezek leggyakrabban riportfotók, ahol a nagyobb utólagos manipulációt értelmezhetjük 'a tények megmásításaként'.

Bár a 'valósághűség' sokféleképp értelmezhető, a kezdő, unalmas, technikailag színvonaltalan képeket egyik értelmezés szerint se menti meg a szerző 'valósághűségre való törekvése'. A fotó nem a valóság hű másolata, hanem annak egy kiragadott, sok tekintetben megmásított és értelmezett (vagy sok esetben csak véletlenszerűen létrehozott) ábrázolása. Az elkészült kép látványa arra hasonlít, ahogy mi látjuk a valóságot, nem pedig magára a fizikai értelemben vett valóságra.

ViDe0 (Varga Gábor)
2005.V.10.