Elmúlt tizenöt év

Megjártuk a rendőrséget

Egy jubileumi visszaemlékezés hangulatához a békés nosztalgia illik, a szép emlékek felemlegetése. Van is ilyen jócskán, hiszen az elmúlt tizenöt évben sok minden történt, amire szívesen emlékszünk, és idézzük is őket egymás között a karácsonyi Mások-partikon vagy a borozásba fulladó szerkesztőségi értekezleteken. Most mégis, amikor ezekről az évekről, az 1991-től máig tartó időszakról, a Mások születéséről és történetéről (ami már történelem) kéne írnom, a legdurvább esemény jut eszembe, amit átéltünk még a kezdetek kezdetén. Ma már tudjuk, hogy akkor a régi beidegződés és az új világ felszabadult gondolkodása csapott össze. A hatóság még abban a tudatban ringatózott, hogy a buzik lapulnak, megfélemlíthetők, zsarolhatók és felhasználhatók, miközben mi már szerettük volna hinni, hogy léteznek az emberi jogok, hogy minden állampolgár egyenlő, és nekünk melegeknek sincs okunk bujkálni, szégyenkezni.

Akkor már majd egy éve jelent meg a Mások hivatalosan, nyomdában készült, és megvásárolható volt a vidéki városokban is, és mi egyre öntudatosabban viseltük a meleglap szerkesztőinek státuszát. Jártunk konferenciákra, beszélgetésekre, meséltünk a tapasztalatainkról, a szamizdatos időszakról, a stencilgépekről és a titkos összejövetelekről. 1992. január 10-én, egy pénteki délutánon egyedül voltam otthon. Éppen takarítottam, amikor csengettek. Egy jóképű fiatalember állt az ajtóban kissé lihegve. Gyalog kellett felkaptatnia a hatodikra, mert a lift nem működött már évek óta, mi pedig a párommal ott fönt laktunk egy kétszobás manzárdlakásban. Ebben a lakásban volt a szerkesztőség is. Mindig magánlakásban dolgoztunk, külön irodát bérelni sohasem volt pénzünk. A fiatalember tehát lihegett és bemutatkozott. A nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy rendőr volt. Egy gyilkosság ügyében nyomozott, mutatta is az áldozat fényképét, és kérdezte: ismerem-e. Nem ismertem, sajnálkoztam, hogy nem tudok segíteni. Pedig – így a nyomozó – az illető holtteste mellett egy Mások újságot találtak, s a rendőrség szeretné tudni, hogy hirdetett-e a lapban, és a hirdetésére érkezett-e válasz. Hát erre sem tudtam mit mondani, hiszen a válaszokat mi rögtön továbbküldjük, nem adminisztráljuk semmilyen módon, a hirdetők neve pedig titkos. De ő csak erősködött, hogy most rögtön szüksége van az összes hirdető és előfizető nevére. Én pedig nem adtam, bár be voltam szarva, és fogalmam sem volt róla, hogy jogszerűen cselekszem-e. Lehet a hatóságnak ellentmondani? Lehet megtagadni a rendőrség kérését? Nem tudtam, mit írnak a jogszabályok, csak azt, hogy visszaélnék minden Mások-olvasó bizalmával (addigra voltak már pár ezren), ha én most teljesíteném ezt a kérést. – Beszélhetünk más hangnemben is – mondta, és kiállított a nevemre egy idézést másnapra, január 11-én tíz órára.

Időközben a postafiókunkra is érkezett üzenet, amelyben felszólították a lap főszerkesztőjét, hogy szombat reggel 9-kor telefonáljon be a bűnüldözési osztályra. Az még nem a mobiltelefonok korszaka volt, csak utcai fülkéből tudtunk érintkezésbe lépni másokkal, mert nekünk a lakásban sem volt vezetékes telefonunk. Péntek este utcai fülkéből segítséget kérni majdnem lehetetlen vállalkozás. Hónunk alá csaptuk a spirálfüzeteket, amelyben nevek és címek szerepeltek, s átvittük egyik barátunk lakására, hogyha ne adj’ isten házkutatást tartanának, ne találjanak semmit.

Másnap reggel 9-kor, ahogy elő volt írva, ment a telefon Paulovics őrnagynak, a tisztnek, aki foglalkozott az ügygyel. Gábor még próbálta menteni a menthetőt, és a személyiségi jogokra hivatkozva tiltakozott az eljárás ellen. – Elegem van a nyavalygásból! Tizenegy óráig itt legyen a listával! Végeztem! – üvöltötte, és lecsapta a kagylót.

Én pedig, jogtisztelő állampolgárként, üres kézzel ugyan, de besétáltam a Deák Ferenc utcába, a Budapesti Rendőr-főkapitányságra (ma sokkal békésebb célra használják az épületet, ez a Le Meridien Budapest szálloda). Gábornak még maradt egy órája szabadlábon, ezt az időt kétségbeesett telefonálgatással töltötte. Többek között felhívta a Kossuth rádiót is, hátha a nyilvánosság segít.

Elérte a Szombat délelőtt című magazinműsor szerkesztőjét, Orosz Józsefet, de csak néhány szóban tudta ecsetelni a helyzetet, mert kezdődött az adás, és nem volt idő a beszélgetésre. Aztán ő is bevonult a kapitányságra.

Hosszan tartott a megdolgozásunk, nekem legalábbis nagyon hosszúnak tűnt az az idő, amíg az irodában győzködtek bennünket, hogy ha akadályozzuk a nyomozást, akkor minket is eljárás alá helyeznek. Többen ültek a szobában, például egy gépírókisasszony is gúnyos mosollyal a szája szögletében, de csak lóbálta a lábát, egy sort sem vetett papírra abból, ami elhangzott. (Nem csoda. Azokat később letagadták.) Aztán berobbant maga a bűnügyi osztály vezetője, Chilkó alezredes úr, és magából kikelve számon kérte, hogy mertük a rádiót értesíteni. Az egésznek, mint egy rossz álomnak, hipp-hopp vége szakadt, és mi újra kint találtuk magunkat, mehettünk, amerre láttunk. Az történt ugyanis, hogy Orosz József pillanatok alatt átlátta az ügy mélyebb vonatkozásait, hogy a pártállami időben szocializálódott hatóság még a régi beidegződés hatása alatt akarja hatósugarában tartani a zsarolhatónak tűnő embereket, és jogtalanul próbál adatokat birtokolni. (Milyen jól működött ez annak idején, amikor besúgók hadával vette körül magát a hatalom!) A másodperc hatása alatt döntött, és egyenes adásban bemondta, hogy a Mások újság szerkesztőit ebben a pillanatban hallgatják ki a rendőrségen. Jogi és rendőrségi szakértőket hívott fel, s az élő műsorban faggatta őket az eset jogszerűségéről.

A rádió később sem szállt le a sztoriról; interjúk, vitaműsorok foglalkoztak a rendőrség módszereivel és a melegek helyzetével. A homoszexuálisok új szerepkörben tűntek föl. Az 1992. februári számban így vontuk le a következtetéseket: „Ez volt az első olyan eset Magyarországon, amikor a hatóság ellenállást tapasztalt a homoszexuálisok részéről. Egy újabb jel, ami arra utal, hogy nem akarnak többé kiszolgáltatott, másodrendű állampolgárok lenni, és ha kell, a nyilvánossághoz fordulnak segítségért.”

A cikk címe: A csatát megnyertük, de mi lesz a háborúval? Azt hiszem, azt is megnyertük.

Láner László