Pannon Front 29.
 
 
 
Julius Evola

JEGYZETEK A HARMADIK BIRODALOMRÓL

– Harmadik rész –

 
VI.

Ezután tekintsük át a Harmadik Birodalom néhány olyan kezdeményezését, amelyek számunkra érdekesek, és amelyekben az „értékőrző forradalom” eszméihez kapcsolódó befolyások is működtek. Ezek a kezdeményezések a Volksgemeinschaft – a nemzeti-faji közösség – és a totalitárius, populista és diktatórikus Führer-állam kollektivizáló elgondolásain túl az Ordensstaat-naka „rendi államnak”: egy olyan államnak, amelyet egy „rend” irányít – a fogalmához vagy eszméjéhez kapcsolódtak. (Ez hallgatólagosan szemben állt a pártállam gondolatával.)

A rendi állam gondolata bizonyos mértékben visszanyúlt a porosz kezdetek hagyományához. Tudjuk, hogy a poroszság őssejtje egy rend volt, a német lovagrend. 1226-ban a lengyel Mazúriai Konrád herceg ezt a rendet kérte fel a keleti határok védelmére. A meghódított és a hűbérbe adott területen kialakult egy olyan állam, amelyet a rend irányított. A rend pártfogója a Szentszék volt – amelytől fegyelmileg függött –, valamint a római szent birodalom, amely magában foglalta Poroszországot, Brandenburgot és Pomerániát (1415-től a Hohenzollern-ház uralma alatt). 1525-ben a reformáció hatására ez a rendi állam „szekularizálódott”, vagyis függetlenné vált Rómától. Ezzel meggyengült a a rend sajátosan felekezeti kötődése, de megmaradt aszketikus-harcos alapja, és később ez adott formát a porosz államnak: ez határozta meg a porosz állam legjellegzetesebb aspektusait. Amikor Poroszország 1701-ben királysággá alakult, létrehozták a Fekete Sas Rendet, amely az örökletes nemességhez kötődött. Ennek jelszava a kezdeteknek és a klasszikus igazságnak a jelszava volt: Suum cuique (Mindenkinek a magáét). Nem érdektelen az a tény, hogy a „porosz” jellemformálásban – különösen ami a tisztikart illeti – az önfegyelem megvalósítása érdekében explicit módon utaltak a sztoicizmus férfias vállalására, az önfegyelemre és a józan és egészséges életstílusra. Így például a Corpus Juris Militaris-ban – amelyet a katonai főiskolákon a XVIII. században vezettek be – a tiszteknek azt javasolták, hogy tanulmányozzák Seneca, Marcus Aurelius, Cicero és Epiktetos műveit. Speciálisan Marcus Aurelius Nagy Frigyes egyik legkedvesebb olvasmánya volt. Ugyanakkor bizonyos ellenszenvet tápláltak az intellektualizmussal és az irodalmi világgal szemben. (Ebben a vonatkozásban feljegyezték I. Frigyes Vilmosnak, a „katonák királyának” szarkasztikus és drasztikus magatartását. Ő Berlint az „Észak Spártájává” akarta átalakítani)1. A lojalitás („szabadság az engedelmességben”), valamint a szolgálat és a becsület elve jellemezte azt a magasabb politikai osztályt, amely az – az egykor rendi – porosz államot irányította, és amely formát és erőt adott neki.

Talán itt van a helye annak, hogy rámutassunk arra a befolyásra, amelyet későbben – még a weimari köztársaság idején is – bizonyos körökben az úgynevezett Bundesgedanke – a Bund koncepciója vagy eszméje – gyakorolt. Ez a szervezeti formák vázlataiig jutott el. A Bund szó általában azt jelenti, hogy egyesület vagy társaság; de ebben a különleges esetben olyan jelentést vett fel, amely közel állt a „rendhez”. A Bund kapcsolatban volt azzal is, amit némely etnológiai-szociológiai kutatások Männerbund-nak neveznek, vagyis a „férfiak szövetségének”. Egy olyan elitre gondoltak, amelyet a kizárólagosan férfiúi szolidaritás és egy sajátos krizma tart össze. Németországban a nemzetiszocializmus megjelenése előtt is felbukkantak különböző Bund-ok, és ha szerény méretekben is, de különböző árnyalatokban és szinte mindig exkluzivista jelleggel. Amikor érdeklődési körük politikai is volt, az elit uralmáért szálltak síkra, szemben a tömeg uralmával.

Miután áttekintettük ezeket az előzményeket, beláthatjuk, hogy a hitlerizmust korrigáló idea az az idea lehetett volna, amely szerint az államot nem egy egypártnak, hanem egy „rendnek” kell irányítania. A Harmadik Birodalomban tehát alapvető feladat lett volna, hogy adekvát kereteket hozzanak létre egy olyan elit szisztematikus kialakításával, amely az új állam és az ennek megfelelő világnézet legfőbb „hordozója” lett volna. Az ókori hagyományoktól csak abban kellett volna – legalább is részlegesen – eltérni, hogy a jellembeli vonások mellett fizikai követelményeket is figyelembe kellett volna venni, és érvényesíteni kellett volna a „faji” tényezőt, különös tekintettel a „nordikus” típusra. A Harmadik Birodalomban ebben az értelemben két lényeges kezdeményezés volt.

Az egyik az volt, hogy a párt létrehozott három Ordensburg-ot, vagyis három „rendi várat”. Ezek olyan épületegyüttesek voltak, amelyeknek architektúrája az ókori nordikus-germán stílusból igyekezett ihletést meríteni. Az épületegyütteseket óriási területek vették körül, erdőkkel, rétségekkel és tavacskákkal. Előzetes válogatás után ide ifjakat gyűjtöttek össze, hogy katonai, fizikai, morális, intellektuális és „világnézeti” képzést kapjanak. Különös hangsúlyt fektettek a bátorságra és a határozottságra; ezeknek a tulajdonságoknak a meglétét a jelölteknek meglehetősen kockázatos próbákkal is bizonyítaniuk kellett. A várakban olykor bírósági pereket folytattak le a jelöltek (Junker-ek) mint hallgatóság előtt. Olyan pereket választottak ki, amelyekben a becsületnek vagy egyéb etikai értékeknek szerepük volt. Ennek az volt a célja, hogy a pert követő beszélgetésekben megvizsgálják az egyes jelöltek morális érzékenységét és természetes ítélőképességét. Az Ordensburg-ok feletti legfőbb felügyeletet Rosenberg gyakorolta, ezért az oktatás főként az ő eszméin alapult. Ez – tekintettel azokra a fenntartásainkra, amelyeket ezekkel kapcsolatban már kifejtettünk – az egészbe egy problematikus elemet vitt be. Azoknak az ifjaknak, akik ezekből az intézetekből kerültek ki – amelyekben a „magányos férfiak társaságának” szinte teljesen elszigetelt életét élték – különleges előjoguk lett volna arra, hogy politikai feladatokat lássanak el és felelős pozíciókat töltsenek be a Harmadik Birodalomban; vagy – pontosabban szólva – abban, amivé a Harmadik Birodalomnak válnia kellett volna.

De az Ordensburg-oknál sokkal fontosabb volt az SS. A háború utáni propaganda következtében, mihelyt az SS-ről esik szó, manapság legtöbben csak a Gestapo-ra gondolnak, a koncentrációs táborokra, arra a szerepre, amelyet az SS egyes egységei a háború idején az elnyomó és megtorló akciókban betöltöttek. Ez meglehetősen durva és tendenciózus leegyszerűsítés. Mivel itt nem szabad esetlegességekkel foglalkoznunk, nem térünk ki erre a témára. Ebben az esetben is – mint mindig – bennünket csak az elvek, a vezérlő eszmék érdekelnek. Ezeket attól függetlenül vizsgáljuk, hogy egyes alkalmazásaik olykor hova vezettek. Ezért célszerű, ha feltárjuk az SS néhány olyan aspektusát, amelyek általában nem ismeretesek (és amelyeket nem is igyekeznek ismertté tenni).

Eredetileg az SS a Saal-Schutz rövidítése volt. A Saal-Schutz testőrségként jött létre, amely Hitlert és azoknak a helyiségeknek a rendjét védte, amelyekben pártgyűléseket tartottak. Akkortájt az SS csak egy kis csapat volt. Később azonban a két S-et Schutz-Staffeln-ként értelmezték (szó szerint: a védelem lépcsőfokai), és két cikk-cakk vonallá stilizálták. Ezek egy ősi nordikus-germán jelet jelenítettek meg, a „győzelem rúnáit”, de az „erő-villám rúnáit” is. Végül egy valódi testületet hoztak létre, most már az állam védelmére, az úgynevezett „fekete testületet”, amelyet meg kell különböztetnünk a barnaingesektől, vagyis az SA-tól. Ezt a „fekete testületet” használta fel Hitler és Göring 1934. június 30-án. Amint már mondottuk, az 1934. június 30-ai eseményeknek az volt a jelentőségük, hogy a párton belül letörték a radikális „második forradalomra” irányuló törekvéseket. Ebben az akcióban az SS különleges státust és felhatalmazást kapott. Úgy tekintettek rá, mint a „nemzetiszocialista forradalom fegyveres őrségére”.

Az SS igazi megszervezője Heinrich Himmler volt, akit az SS Reichsführer-ének – vagyis birodalmi vezetőjének – neveztek ki. Himmler bajor származású volt, és katolikus nevelést kapott. Agrármérnök-hallgatóként 1919-ben tagja volt a kommunizmus ellen harcoló önkéntes csapatok egyikének. Monarchista és jobboldali konzervatív nézetei voltak. Ezeket apjától vette át, aki Henrik bajor trónörökös lojális nevelője volt. Azonban különösen nagy hatást gyakorolt rá egy „rend” ideálja. Tekintetét szívesen fordította a német lovagrend felé (amelyről már beszéltünk). Az SS-t olyan testületté akarta alakítani, amely megújított formában betöltené az állam központi magvának a funkcióját. (Ezt valamikor a lojális nemesség töltötte be.) Az SS-t úgy képzelte el, mint a spártai szellem és a porosz fegyelem keverékének a megtestesülését. De a jezsuita rend hagyományaira is szem előtt tartotta (Hitler Himmlert tréfásan az ő „Loyolai Ignácának” nevezte). Itt arra a személytelenségre gondolt, amely olykor az embertelenségig jutott el. Így például azt, aki az SS tagja akart lenni, kezdettől fogva arra tanították, hogy szükség esetén még saját testvéreit sem szabad kímélnie, hogy az SS tagjai számára nincsenek mentségek, hogy az adott szó megszeghetetlen. Hogy egy példát idézzünk Himmler egyik beszédéből, ha valaki az SS-be jelentkezett, felszólíthatták arra, hogy hagyja abba a dohányzást. Ha ezt nem vállalta, esetleg visszautasították; de ha megígérte, és felvették az SS-be, azután pedig rajtakapták, hogy mégis dohányzik, „csak a pisztoly maradt meg számára”, vagyis öngyilkosságot kellett elkövetnie. A militarizált egységekben a fizikai rettenthetetlenség próbáit kellett kiállni, például az SS tagjának nyugodtan kellett kivárnia, hogy a rohamsisakjára helyezett kézigránát felrobbanjon.

Sajátos aspektus volt a faji záradék. Az „árja” véren (1750-ig visszamenőleg igazolni kellett az „árja” ősöket) és a fizikai egészségen kívül nagy fontosságot tulajdonítottak a magas termetnek és a nordid típusnak. Himmler továbbá azt szerette volna, hogy az SS Sippenorden legyen, vagyis olyan „rend”, amely – eltérően a régi lovagrendektől – egy törzset, egy vért, egy öröklési vonalat (Sippe) képvisel. Ezért az SS tagjainak párválasztási szabadságát jelentősen korlátozták. Nem vehettek feleségül akármilyen lányt. (Hogy más fajhoz tartozó lányt ne is említsünk.) Szükség volt a különleges faji hivatal jóváhagyására. Ha valaki nem fogadta el ennek döntését, ki kellett lépnie a testületből. De a jelölttel már belépéskor is (amelyet próbaidő előzött meg) ismertették ezt a feltételt. Ezzel a biológiai rasszizmust erősítették meg, amely a nőideál banalizálásával járt együtt: a nő anyaaspektusát egyoldalúan túlhangsúlyozták.

Miközben Hitler ellenszenvvel viseltetett a régi német uralkodóházak leszármazottai iránt, Himmlernek ők voltak a gyengéi. Úgy vélte, hogy a Harmadik Birodalomban az SS az a testület, amely méltó arra, hogy a soraiban hercegek is legyenek. Valóban, a nemesség képviselői is szerepet játszottak az SS-ben. Waldeck-Pyrmont herceg 1929-ben lépett be. 1933-ban többek között beléptek Mecklenburg, Hohenzollern-Sigmaringen, Lippe-Biesterfeld stb. hercegek. Filippo d'Assia herceg Himmler személyes barátja volt. Az utolsó időkben a Harmadik Birodalomnak ez a fontos szervezete és a német nemesség egyre közelebb kerültek egymáshoz. Ez fejeződött ki abban szívélyes viszonyban, amely az SS és a berlini Herrenklub (Urak Klubja) között kialakult, és abban, hogy Himmler beszédet tartott a Deutsche Adelsgenossenschaft-ban (a Német Nemesek Szövetségében). Visszafogottabbak voltak a hadsereggel, a Reichswehr-rel fenntartott kapcsolatok, nem a véleménykülönbségek miatt, hanem presztízs okokból. Az SS-ben ugyanis szintén létrehoztak fegyveres katonai egységeket, végül pedig igazi hadosztályokat, amelyeket Waffen-SS-nek neveztek. Paul Hauser – aki altábornagyként lépett ki a hadseregből, hogy az „értékőrző forradalmárok” soraiban és Seldte Stahlhelm-jében harcoljon – volt az, aki 1935-ben újjászervezte az SS-akadémiát, és később a braunschweigi Welfenschloß-ban az SS kadettiskoláját felügyelte.

Ahogyan fejlődött, az SS egyre tagoltabbá vált. Egyes egységeiben – tekintettel sajátos jellegükre – „a rendi” aspektusok azonban háttérbe szorultak. Így például a „halálfejes” SS a bűnügyi és a politikai rendőrség segédcsapatává lett. (Egyébként 1936. június 17-én Himmlert rendeletileg a rendőrség fejévé és belügyminiszterré is kinevezték.) Az SS-nek ez az egysége képviselte a testületnek azokat a negatív aspektusait, amelyeket később arra használtak, hogy az egész SS-t a vádlottak padjára ültessék. Említsük meg még az úgynevezett Verfügungstruppe SS-t. Ez egy „rendelkezésre álló” fegyveres erő volt, amely közvetlenül a birodalmi vezető parancsnoksága alatt állt. Ezt váltotta fel 1940 júliusában a már említett Waffen-SS, az az elit katonai szervezet, amelynek teljesítményei a második világháború idején az ellenség elismerését és csodálatát is kiváltották. (Ezek a teljesítmények azoknak a személyes kvalitásoknak voltak tulajdoníthatók, amelyeket az SS tagjaitól megköveteltek.) Eltekinthetünk a Rusha-tól is (Rasse- und Siedlungshauptamt), amely faji kérdésekkel és a belső gyarmatosítással foglalkozott. Az SS kulturális kezdeményezései viszont olyanok, amelyek érdeklődésünkre számot tarthatnak.

Himmler eszményének megvalósítása szempontjából hátrányos volt, hogy egy „rend” feltételezi a krizmát, a szellemi alapot; ebben az esetben viszont ez semmiképpen sem lehetett a katolicizmus. A keresztényellenes beállítottság, az a gondolat, hogy a kereszténység a benne található nem árja és nem „germán” elemek miatt a nemzetiszocializmus szempontjából elfogadhatatlan, éppen az SS-ben kapott nagy hangsúlyt. Noha Himmler és Rosenberg között volt bizonyos feszültség, ez a pont volt az, amelyben nézeteik tagadhatatlanul összhangban voltak. Miután elutasították a kereszténységet és a katolicizmust, – a szigorú fegyelmen és a jellemformáláson túl – újra felvetődött a világnézet problémája. Az SS Weltanschauliche Stoßtruppe-vé akart válni, vagyis világnézeti élcsapattá. Az SS-en belül már régóta megalakult az SD, a Sicherheitsdienst (biztonsági szolgálat). Ennek eredetileg kulturális tevékenységet is ki kellett volna fejtenie, és ellenőriznie kellett volna a kultúrát. (Himmler így nyilatkozott 1937-ben.) Az SD tevékenysége később más irányban fejlődött – többek között feladatává vált a kémelhárítás –, VII. osztálya azonban megőrizte az eredeti jelleget; ezért játszhattak az SD-ben komoly kutatók és egyetemi tanárok is szerepet. Előfordult, hogy közülük egyeseket „szolgálataikért” az SS tiszteletbeli tagjaivá nyilvánítottak. Ez a kulturális élet olyan személyiségeinek esetében fordult elő, akikről úgy vélték, hogy jelentősen hozzájárultak az említett irányzat kibontakoztatásához. Megemlíthetjük például Franz Altheimet, a hallei egyetem tanárát, az ókori – kiváltképpen a római – történelem ismert művelőjét, és O. Menghint, a bécsi egyetem tanárát, a prehistória jeles kutatóját. Az SS különleges intézete volt az Ahnenerbe. Ennek az volt a feladata, hogy kutassa az ősi örökséget, a szimbólumokat és a tradíciókat, és archeológiai kutatásokat is folytasson.

Valójában a figyelem arra irányult, amit világnézeti vonatkozásban hasznosítani lehetett ebből az örökségből. Ezen a munkaterületen nem érvényesült bizonyos körök nacionalista exkluzivizmusa. Így például Himmler anyagi támogatást biztosított a holland Herman Wirthnek, „Az emberiség hajnala” című hatalmas mű szerzőjének. Ez a mű a nordikus-atlanti eredetekkel foglalkozott. Meghívott egy olasz kutatót is, hogy tartson előadásokat. Ez a kutató ezen a területen – és általában a tradicionális világgal kapcsolatban – folytatott kutatásokat. Távolságot tartott a katolicizmustól és a kereszténységtől, de elkerülte azokat a torzításokat, amelyekről Rosenberggel és másokkal kapcsolatban már említést tettünk2.

Mindebből tehát a megszokottól sokban eltérő és annál sokkal árnyaltabb SS-kép bontakozik ki. Ha ezeknek a sajátos kezdeményezéseknek csak a csírái jelentek is meg, már az a tény is jelentős, hogy egyáltalán megjelentek. A jobboldal szempontjából elvileg mindenekfelett a totalitárius és diktatórikus tömegállammal és a pártállammal szemben álló „rendi állam” eszményét kell pozitívan értékelnünk. Erről már szóltunk, amikor az egypárt fasiszta koncepcióját kritizáltuk. Németország sajátos esetében minden attól függött volna, hogy milyen mértékben sikerült volna integrálni a jobboldal meglevő elemeit, és kiigazítani azokat az aspektusokat, amelyekben a Harmadik Birodalomban az „értékőrző forradalom” és a poroszság képviselői különböző elbitorolt eszméik hamisítványát látták.

Az SS egyre nagyobb politikai fontosságra tett szert. Volt, aki azt mondta, hogy az SS „állammá vált az államban”, sőt, hogy az állam az „SS államává” változott. Az SS valóban kezében tartotta a birodalom számos kulcspozícióját: a közigazgatásban, a diplomáciában stb. Ezt természetesnek kell tekintenünk, hiszen a „rendi állam” koncepciója éppen azt jelenti, hogy a „rend” tagjai töltik be ezeket a pozíciókat, ahogyan ez korábban a nemesség esetében történt. Végül említést kell tennünk a Waffen-SS-ről. Ahogyan már említettük, 1940 után az SS-nek azok az egységei, amelyek békeidőben „rendelkezésre álló erők” voltak, átadták helyüket katonai egységekké és páncélos hadosztályokká alakultak át, amelyek – még ha bizonyos autonómiával is – a Wehrmacht oldalán harcoltak. A háború vége felé ebből a Waffen SS-ből alakult ki az, amit az „első európai hadseregnek” nevezhetünk. Himmler jóváhagyta azt a gondolatot, amelyet először Paul Hauser vetett fel, azután pedig Gotlieb Berger szorgalmazott. Ez a gondolat az volt, hogy a kommunista Oroszország elleni harcnak és Európa és az európai civilizáció védelmének a jegyében minden európai nemzet önkénteseiből Waffen SS hadosztályokat kell szervezni. Így feltámadt az a funkció, amelyet a keleti határok védelmezőjeként eredetileg a német lovagrend töltött be, és ugyanakkor az a szellem is, amely a Freikorps-t lelkesítette, azokat az önkéntes csapatokat, amelyek az első világháború után a keleti régiókban és a balti államokban saját kezdeményezésükből harcba szálltak a bolsevikok ellen. Végül is több mint tizenhét nemzet képviselői harcoltak a Waffen SS-ben, sokan teljes hadosztályokkal: franciák, belgák, hollandok, skandinávok, ukránok, spanyolok, sőt még svájciak is. Összesen körülbelül nyolcszázezer ember, akiknek csak egy része volt német. Ezek az önkéntesek nem törődtek azzal, hogy a háború után olykor árulóknak és „kollaboránsoknak” tekintették őket, és sokakat közülük hazájukban üldöztek és bíróság elé állítottak.3

1943. október 4-én Himmler Poznanban beszédet mondott. Ebben az SS-t fegyveres „rendnek” nevezte, amelynek a jövőben – a Szovjetunió felszámolása után – meg kell védenie Európát az Urálon túli „ázsiai hordáktól”. A fontos az, hogy ebben a szorult helyzetben a perspektíva bizonyos mértékben megváltozott. Az árjaságot többé nem azonosították a németséggel. Nem az egyoldalúan rasszista alapokon nyugvó expanzionista nemzetiszocializmusért és a „pángermanizmusért” akartak harcolni, hanem egy magasabb eszméért, Európáért és európai „új rendért”. Ez a beállítottság tért nyert az SS köreiben, és végül a charlottenburgi nyilatkozatban fejtették ki. Ezt a háború vége felé az SS központi hivatala bocsátotta ki, válaszul a San Francisco-i nyilatkozatra, amely a szövetségesek álláspontját rögzítette a háború, a „demokráciáért vívott kereszteshadjárat” céljairól. A charlottenburgi nyilatkozat a Harmadik Birodalom ember- és életfelfogását taglalta, és mindenekfelett az „új rend” fogalmát. Az „új rend” nem hegemonikus lett volna, hanem föderalisztikus és organikus.

Végül meg kell említenünk, hogy közvetlenül a háború befejezése előtt Himmler megkísérelt egy in extremis mentőakciót. (Ezt Hitler árulásnak tekintette.) Bernadotte gróf révén különbéke-javaslatot juttatott el a nyugati szövetségeseknek, hogy a háborút folytatni lehessen immár egyedül a Szovjetunió és a kommunizmus ellen. Tudjuk, hogy ezt a javaslatot – amelyet ha elfogadtak volna, talán másként alakult volna Európa sorsa: el lehetett volna kerülni a „hidegháborút” és a kommunizmust a „vasfüggönyön” túli Európában – egy vak ideológiai radikalizmus alapján határozottan elutasították, mint ahogyan elutasították – ugyanennek a radikalizmusnak az alapján – Hitler békejavaslatát, amelyet ésszerű feltételek mellett Angliának javasolt 1940 nyarán elmondott híres beszédében, amikor a németek voltak döntő fölényben.

VII.

Tekintsünk most el az SS-től és az utolsó óra „európai” fordulatától. Ettől függetlenül vizsgáljuk meg azt az ideológiát, amely a Harmadik Birodalom – és kiváltképpen Hitler – külpolitikájának az alapja volt. Itt kell megvizsgálnunk a második világháború kitörésének főbb okait, és azokat a perspektívákat, amelyek – különösen az európai „új rend” szempontjából – a háborús győzelem esetén kialakultak volna.

A hitlerizmus legnegatívabb aspektusa az volt, hogy alapvető és végzetes szerepet játszott benne az irredenta etnikai nacionalizmus radikalizmusa. Ez Hitlernek valóságos rögeszméje volt, és olyan kalandokba sodorta őt, amelyek eleinte sikeresek voltak, de végül – a határok és a reális lehetőségek iránti érzék hiányának következtében – katasztrófába torkolltak. Minden németet minden áron egyetlen birodalomban – a Harmadik Birodalomban – és egyetlen Führer alatt kell egyesíteni. Hitler meg volt győződve arról, hogy ez az a feladat, amelynek elvégzését a Gondviselés rábízta. A Volk ideológiája itt összeolvadt a modern nacionalizmus antitradicionális ideológiájával. Ez antitradicionális volt Németország vonatkozásában is, hiszen sem az Első, sem a Második Birodalomban nem merült fel semmi olyan gondolat, amely akárcsak emlékeztetett volna erre az agyrémre. Poroszország és Nagy Frigyes nem ilyen alapon háborúzott, és már felhívtuk a figyelmet arra, hogy a konzervatív párttal együtt Bismarck nagyon távol volt bármiféle irredenta etnikai nacionalizmustól. Ő nem vetette fel annak a német eredetű népességnek a problémáját, amely a birodalom határain kívül élt. Nem kergette a pángermanizmus ábrándját. (Mellette főként von Moltke támogatta a határozott „európai” orientációt.) Hitler viszont szisztematikusan terjesztette ideológiájának élesztőjét az úgynevezett Volksdeutsch-ok, a birodalmon kívül élő német kisebbségek körében (nem csupán az osztrák népesség körében), és ezzel olyan helyzeteket és problémákat teremtett, amelyeket csak erőszakos akciókkal lehetett megoldani. Ha nem így járt volna el, a danzigi kérdés nem vált volna azzá a kritikus kérdéssé, amely elindította a második világháború lavináját.

Azonban, ahogyan már megemlítettük, később nem álltak meg az etnikai-nemzeti egyesítésnél, hanem olyan irányban haladtak tovább, amely nem állt távol a hegemón pángermanizmustól. Ez eleve megakadályozta az „új rend” eszméjének az érvényesülését. Ahogyan a birodalom kiterjesztette a hatalmát nem német területekre, a szupremácia eszméje kezdett érvényesülni. A protektorátusok és kormányzóságok rendszerét építették ki, amelyekben a diszkrimináció elve érvényesült. Ez szükségképpen negatív reakciókat váltott ki, és tápot adott az ellenállásnak. Pedig egy magasabb egység létrehozásának az előfeltételeit kellett volna megteremteni, amelyben a részek nagyfokú önállóságot élveznek. Tudjuk, hogy sokhelyütt felbukkant a Herrenvolk önteltsége. Ennek a kifejezés eredetileg arisztokratikus értelme van; azt jelenti, hogy „urakból álló nép”. De ennek az értelmezésnek a helyébe egy másik, gyűlöletes értelmezés lépett: az „uralkodó nép”. Az uralkodásra hivatott „árjaságot” a németség monopóliumává tették, és nem vettettek számot azokkal a népekkel, akik nem kevésbé voltak „árjának” tekinthetők, mint a németek, sőt nem ritkán úgy tekintették és kezelték őket, mintha emberalatti lények volnának. Ez történt a lengyelek esetében, pedig ennek a népnek dicső – noha balszerencsés – történelme volt. (Többek között elfelejtették, hogy egy lengyel herceg hívta be a német lovagrendet arra a területre, amelyen később Poroszország kialakult.) Kettős rögeszméje miatt Hitler nem volt képes eredményes kelet-európai politikát kialakítani. Danzignál sokkal fontosabb lett volna, hogy a lengyelek atavisztikus oroszellenes érzelmeire építsen, hogy szövetségesként megnyerje őket a tervezett Kelet felé való előretöréshez, a Drang nach Osten-hez.

Rá kell mutatni továbbá azokra a hibákra, amelyeket a náci Németország az Oroszország elleni hadjáratban és az elfoglalt szovjet területeken elkövetett. Ezek a hibák kapcsolatban voltak az „élettér” koncepciójával, amelyet egy Európán belüli gyarmatosítás révén a német nép számára biztosítani kellett volna. A jelszó a kommunizmus elleni harc és Oroszországnak a kommunizmustól való megszabadítása volt. (Véleményünk szerint a Harmadik Birodalom perspektivikus politikájának minden lehetséges eszközzel el kellett volna érnie azt, hogy a nyugati hatalmak legalábbis semlegesek maradjanak, és így Németország szabad kezet kapjon egy olyan megsemmisítő támadáshoz, amely kizárólag a Szovjetunió ellen irányul. De ehhez egy Metternichéhez hasonlítható éleslátásra és zsenialitásra lett volna szükség.) Azonban ezzel a jelszóval szemben ott állt a terjeszkedés eszméje. Ez a megszállott területeken a lakosság leigázásának a rendszerét vezette be. Ebben a vonatkozásban gyakran megjelent a felsőbbrendű nép eszméjének német gőgje4. Így történhetett meg, hogy az orosz területeken először ünnepélyesen fogadták a győztes németeket, mint felszabadítókat; de később a lakosság magatartása megváltozott, mivel a remélt szabadság helyett a nemzetiszocialista párt megbízottjai, a katonai parancsnokok, valamint a birodalom iparának és kereskedelmének gátlástalan képviselői vették át a szovjet hatóságok helyét, és azt a benyomást keltették, hogy az egyik elnyomást a másik váltotta fel. A Wehrmacht által meghódított területeken létrejött szabad kormányokat feloszlatták, és az antikommunista hazafiakat is üldözni kezdték. Magát Andrej Vlaszov tábornokot, a Szabad Oroszország mozgalom megteremtőjét is üldözték, sőt letartóztatták, mielőtt megengedték volna neki, szovjetellenes ukrán hadsereget szervezzen, amely a németek oldalán harcolt. Mindez nagyon káros volt, közömbösséghez és a lakosság bizalmatlanságához vezetett, végül pedig a partizánmozgalmat erősítette. Értékes bázist teremtett Sztálin politikájának, amely – háttérbe szorítva az eredeti kommunista ideológiát – meghirdette az új orosz nacionalizmust, és megalkotta „szovjet hazafiság” jelszavát. Ezzel mozgósította azokat a nagyon fontos morális erőket, amelyek döntőek voltak a németek elleni háborúban.

Mindez rámutat azokra a problematikus vonásokra, amelyek útjában álltak az „új rend” tervének. A fasizmusról szóló tanulmány végén rámutattunk azokra a tagadhatatlan világméretű előnyökre, amelyekkel a tengelyhatalmak és Japán győzelme járt volna. Azonban határozottan vissza kell utasítanunk és kárhoztatnunk kell egy olyan rendszert, amelyben az említett tendenciák fennmaradtak volna. Egy új európai rend eszményét csak az államok és közösségek szerves, szolidáris és együttműködő koordinációja hozhatta volna létre, amelyen belül mindegyikük sajátosságait és függetlenségét tiszteletben tartották volna. Így gondolkodtak azok a különböző nemzetekből jövő önkéntesek is, akik létrehozták azokat a hadosztályaikat, amelyek Oroszországban igazi „európai hadseregként” harcoltak. A kommunizmus ellen harcoltak, de egy ilyen Európáért is, nem pedig egy expanzionista pángermanizmusért. Ami megakadályozott volna minden pozitív jövőbeli fejlődést, éppen az volt, amit a Harmadik Birodalomban a sajátosan hitleri tényező képviselt, amelyet – mint mondottuk – meg kell különböztetnünk a többi tényezőtől. Ezeknek a tényezőknek a képviselőitől – akik a Harmadik Birodalomban jelentős pozíciókat töltöttek be – kellett volna egy alkalmas pillanatban a kiigazító folyamatoknak kiindulniuk.

Végül említsük meg azt, ami a Harmadik Birodalomban valódi – illegális – belső ellenállás volt. Ahogyan megjegyeztük, értelmetlenség azt hinni, hogy csak a terrornak és az elnyomásnak tulajdonítható az az egység, amelyről Németország tanúságot tett; az teljesítmény, amelyre képes volt, és amely az első világháborút és a weimari köztársaságot követő összeomlás után igazi világhatalommá tette. A nemzeti újjáépítés és a külpolitika területén elért sikerek voltak Hitler ütőkártyái. A helyzet úgy alakult, hogy senki sem fordulhatott szembe a nemzetiszocializmussal anélkül, hogy németellenessé ne vált volna. Mind Németország, mind Olaszország esetében csak a tények tudatos meghamisításával lehet azt állítani, hogy abban az időben a tömegek ne követték volna feltétel nélkül, sőt gyakran fanatikusan vezéreiket. Azt ugyan már megmutattuk, hogy amikor a populizmusra és a „mitológiára”, nem pedig egy magasabb tradíció presztízsére építenek, akkor ez a ragaszkodás szinte nyomtalanul eltűnik, mihelyt az azt fenntartó feszültség megszűnik. 1945 után ez mindkét országban be is következett.

De eltekintve azoktól a jobboldali elemektől, amelyek – kezdve a Reichswehr-rel – együttműködtek ugyan a rendszerrel, de fenntartásokkal és távolságot tartva, nem azonosulva a nemzetiszocializmussal mint ideológiával; és eltekintve azoktól az „értékőrző forradalom” vonalát követő értelmiségiektől, akik visszavonultak a közszerepléstől, nem volt semmiféle belső ellenállás, amely bennünket érdekelhetne. Ebből a szempontból a különböző összeesküvések – beleértve az 1944. július 20-ait is, amely Hitlert fizikailag ki akarta küszöbölni – nem jönnek számításba. Ezek célja ugyanis elsősorban gyakorlati volt: megkísérelték Németországot megmenteni a legrosszabbtól, amikor a katonai helyzet immár reménytelenné vált. Abból indultak ki, hogy Hitler nélkül egy új, nem náci kormány kedvezőbb feltételek mellett tárgyalhat a szövetségesekkel. Ez egyébként súlyos tévedés volt. (Az a bánásmód és azok a békefeltételek, amelyeket Olaszország kénytelen volt elszenvedni, miután – hasonló illúzióktól vezérelve – eltávolították Mussolinit és kormányát, ezt bizonyítják.) Ezért el kell utasítanunk azt a tételt, amelyet némelyek hirdetnek – például a poroszbarát történész, Hans-Joachim Schoeps –, miszerint a július 20-ai összeesküvés és merénylet a poroszság felébredése lett volna – mintha résztvevői között nem lettek volna ugyanolyan mértékben nem poroszok is.

Az értelmiségi „ellenállók” között, mint az úgynevezett kreisaui körben, ott találunk egy von Moltke-t (a tábornagy unokaöccsét), azonban őt egy halovány spiritualizmus itatta át (a Christian Science követője volt!), de ott voltak a széthulló „keresztényszocializmus” marxista, szakszervezeti és egyéb képviselői is. A merénylet idején – ha sikerült volna – már nem a jobboldali beállítottságú és monarchista Carl Goedelert tették volna meg kancellárnak, hanem az egykori szocialista képviselőt, Julius Lebert. Őt bízták meg azzal, hogy Adolf Reichweinnel együtt még egy titkos berlini kommunista csoporttal is vegye fel a kapcsolatot, és ezt a merénylő, von Stauffenberg ezredes, helyeselte. Tehát egy ideológiailag hamis, vegyes és következetlen „ellenállásról” volt szó. Nem volt egységes, és nélkülözte a magasabb legitimációt. Ebből kiindulva – a nemzetiszocialista rendszernek és intézményeinek sajátos negatív aspektusait meghaladva – minden bizonnyal nem lehetett volna eljutni ahhoz a hitelesebb Harmadik Birodalomhoz, amelyet azok a körök, amelyeket már korábban bemutattunk, a hitlerizmus hatalomra jutása előtt megjövendöltek.

Ezzel befejezhetjük a tegnapi Németországnak szentelt, nagyon sommás jegyzeteinket. Az anyag természetéből következően nagyobb terjedelemben kellett foglalkoznunk a történelmi és dokumentációs információkkal, mint a fasizmus esetében. Ezért – eltekintve azoktól a megjegyzésektől, amelyeket fejtegetéseink során egyes aspektusokkal kapcsolatban alkalmilag megtettünk – az olvasóra bízzuk, hogy véleményét kialakítsa. Szándékunk az volt, hogy rámutassunk az egyes tényezők sokrétűségére, sőt heterogenitására. Úgy véljük, hogy írásunk – bármennyire tömör is –, különbözik a nemzetiszocializmussal foglalkozó korábbi tanulmányoktól. A hitlerizmus ugyan szétrombolta a régi német tradíciók egyes aspektusait, más aspektusait viszont – mindenek ellenére – felelevenítette és megőrizte. Ezeket megpróbálta felhasználni és korszerűsíteni. A Harmadik Birodalomban játszott szerepük ellenére, és azoknak a torzításoknak ellenére, amelyeket gyakran el kellett szenvedniük, mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk őket.

A háború utáni Németország nem ezt tette, hogy ne is szóljunk a külföldi antifasiszta és baloldali körökről. Annak a demokratikus agymosásnak a következtében, amelyet először a megszálló hatalmak szerveztek meg, és azután saját számlájára korlátolt módon folytatott, sőt tökélyre vitt, az új Németország (a szövetségi – a másikról, amelyet a kommunisták ellenőriznek, még beszélni sem érdemes) semmibe vette azt az elvet, amelyet egy német közmondás így fejez ki: „Ne öntsd ki a fürdővízzel együtt a gyereket!” Úgy tűnik, képtelen volt arra, hogy elképzeljen egy jobboldali „harmadik utat”, amely egyaránt távol lenne mind a nemzetiszocialista Führer-Staat-tól és totalitarizmustól, mind a demokráciától és a marxizmustól. Ezen a harmadik úton figyelembe lehetett volna venni – adekvát módon kiigazítva és eredetéhez visszavezetve – néhány olyan ideát is, amelyeket az előző korszakban is figyelembe vettek. Ha ez lett volna a helyzet, ha nem átkozta volna ki globálisan – gyakran sokkal szigorúbban, mint Olaszország – korábbi tapasztalatait, ha (a Bewältigung der Vergangenheit, „múlt legyőzésének” jelszavával) nem revideálta volna egész történelmét – ami valójában annak megtagadását jelenti –, a jelenlegi Németország – csodálatosan gyors újjáépítése, valamint anyagi és gazdasági fellendülése mellett – nem mutatná azt a hihetetlen ideológiai és világnézeti ürességet, mint amelyet mutat, különösen ami az újabb nemzedékeket illeti. Sokkal érvényesebb eleme volna a jelenlegi európai fejlődésnek.

Fordította: Ferencz Ernő



1 Gondolattársítás révén említést tehetünk arról az ellenszenvről az „intellektuális” típus iránt, amely részben a fasizmusban is megjelent, de sokkal nagyobb mértékben a nemzetiszocializmusban. Valójában az olasz fasizmus tisztelte az értelmiségieket és a kultúra híres személyiségeit. Vágyott arra, hogy ezek a személyek formálisan kifejezzék a rendszer iránti hűségüket, és nem sokat törődött tényleges mentalitásukkal. A nemzetiszocializmus viszont nem sokra becsülte őket, és engedte, hogy emigráljanak, ha akarnak. Nem törődtek a hírnevükkel. (Sőt, Goebbelsnek tulajdonítják ezeket a szavakat: „Ha értelmiségiekről hallok beszélni, legszívesebben a pisztolyomat venném elő"). Mindazonáltal gondolnunk kell arra a szerepre, amelyet Németországban egy jelentős és színvonalas agnosztikus kultúra betöltött, és arra, hogy számos értelmiségi polgári gyökerű és humanista-liberális beállítottságú volt. Ezek elutasították az államnak és a tekintélynek minden misztikáját. Dogmájuk volt egyrészt a kultúra és a szellem, másrészt a hatalom, a politika és a katonai erények közötti antitézis. Általánosságban viszont az arisztokratikus jobboldal szempontjából legitim, ha bizonyos mértékben elhatároljuk magunkat ezektől az „értelmiségiektől” és „kulturális személyiségektől”, akik – a polgárság megjelenése és a régi rezsimek válsága után – azt hiszik, hogy ők a szellemi értékek igazi képviselői.

2 Kárhoztatandó viszont, hogy a publicisztika terén megengedték a Das Schwarze Korps (A fekete testület) cím használatát egy olyan hetilapnak, amely a katolikus klérus elleni durva támadásokban és a nem kevésbé durva és fanatikus antiszemitizmusban lelte örömét.

3 Kimondhatatlan gyalázat volt az, amit a győztes amerikaiak tettek, amikor azokat az ukrán önkéntes egységeket, amelyek csak nekik adták meg magukat, amikor minden elveszett, kiadták a Szovjetuniónak, annak teljes tudatában, hogy le fogják őket mészárolni. Meg kell jegyeznünk, hogy a Waffen SS új egységeinek megszervezésekor szinte kizárólag a katonai aspektust hangsúlyozták, és azt, ami egy „rend” eszményéhez kapcsolódott, gyakran mellőzték. A Waffen SS egyik páncélos hadosztályának parancsnoka, Steiner tábornok, a háború után azt állította (Die geächtete Armee, „A megvetett hadsereg” című könyvében), hogy ezek az alakulatok ugyanolyanok voltak, mint a Reichswehr alakulatai, és ugyanúgy kell elbírálni őket, mint a Reichswehr alakulatait. Steiner szerint ezeknek az alakulatoknak semmi közük sem volt „Himmler romantikus agyrémeihez”. (Itt éppen az SS-ről, mint „rendről” volna szó.) Ebben a vonatkozásban Steiner tábornok nagyon ellenszenvesen és nagyképűen nyilatkozik meg.

4 Ha hitelt adhatunk annak a „Hitler asztali beszélgetései” című könyvnek, amelyet a háború után Picker adott ki (ez állítólag azokat a nézeteket jegyezte fel, amelyeket a német katonai győzelmek idején a Führer a főhadiszálláson munkatársainak étkezések közben beszélgetve fejtett ki, és amelyek irányelvekül szolgáltak volna), Hitler egyenesen olyan kezdeményezésekre gondolt, amelyek szisztematikusan fenntartották és megerősítették volna az olyan népek kulturális, sőt fizikai alsóbbrendűségét, mint például az orosz, azokhoz a német csoportokhoz képest, akik gyarmatosították és kizsákmányolták volna földjeiket.

1