utazas bejegyzései

9:02 - írta aKedves

A gyerekek nagyon izgultak, hisz ez volt az első repülőútjuk. Kettesével ültünk, így mindenki látott valamit az ablakon. Szinte sikítottak, amikor elrugaszkodott a gép a betonról, nagyon tetszett nekik. Persze egy idő után unalmassá vált az utazás, játszottunk, rajzoltunk, ettünk, majd lassan ereszkedni kezdtünk, megérkeztünk Charleroi-ba 8 óra után. Nagy nehezen kitereltük a gyerekeket a csomagokkal a csarnokba, kiosztottuk a csomagokat, és rohantunk a buszhoz, amivel Brüsszelbe kellett utaznunk. Bepakoltuk a csomagtartóba és felültünk, közben kisütött a nap, nagyon szép idő volt. A gyerekek kidőltek, elaludtak, nem is bántam, mert még várt ránk egy jó nagy út a szállodáig. Nekünk már ismerős volt a környék, hisz hat hete is erre utaztunk. Megérkeztünk a Midire, kipakoltuk a sok-sok csomagot és szétosztottuk őket, ki melyiket húzza-vonja maga után. Hát, azt látni kellett volna, ahogy elől Gyuszi, utána a gyerekek, végül én végig vonultunk a Midin a metróhoz. Pár száz méter megtétele után úgy éreztem, hogy leszakad a karom, de menni kellett. A lányok is szóltak, hogy álljunk meg, hol az egyik, hol a másik pihentette a karját, nagyon nehezek voltak a bőröndök, rajtunk legalább 2-3 táska. Azon imádkoztam, hogy Barnus bírja húzni a pici bőröndjét, mert nem tudta volna senki hozni (hozta az aranyos, hozta végig egyetlen zokszó nélkül). Leszakadt Dávid táskájának a füle, Cicu majdnem kiesett, sírt szegényke. Nagyon fáradt volt, rákötöztük Cicut a hátizsákjára és mentünk tovább. Persze ekkor derült ki, hogy miért is hívják Brüsszelt a mozgólépcsők városának. Szegény Gyuszi felment pár bőrönddel, egy-két gyerekkel, aztán vissza le a többiekért, ezt végig csináltuk párszor, mert a nagy bőröndök mindig le akartak gurulni a lépcsőfokokról, nehéz volt és a gyerekek nem tudták megtartani őket (ne felejtsük el, hogy 3 évvel ezelőtt történtek ezek a dolgok!). Azért mégis elértünk a metróig, egy kicsit megint megpihenhettünk, míg elértünk a Louse-ig. Egy kis kalandunk volt a metrón. Mikor megállt, akkor a gyerekek gyorsan leszálltak, mindenki húzta a maga csomagját, de Barnus elakadt előttem, őt Gyuszi gyorsan kikapta, de én még ott voltam két nagy bőrönddel és nem tudtam elfordítani őket, hogy kiférjek a középen lévő korlát mellett (minek az ott, máig sem értem?!). Egyszerűen annyira nehéz volt az egyenként 20 kg-os bőrönd, meg rajtam a sok csomag, hogy nem tudtam megmozdítani őket, az ajtó elkezdett becsukódni. Kiszóltam, hogy menjenek, majd valahol találkozunk, de Gyuszi gyorsan betette a lábát az ajtó közé, hogy ne csukódjon be. Azt mondta, ha már eddig elértünk, akkor nem hagyja, hogy szétváljunk, a gyerekek sírtak, hogy most mi lesz, jaj anyuci. Semmi, újra kinyíltak az ajtók, szépen kivettük a bőröndöket és elment a metró. Annyira megijedt mindenki, ott álltunk a peronon összeölelkezve hatan. Gyuszi mondta, hogy menjünk, már nem vagyunk messze, szedjük össze magunkat. Felcuccoltunk a mozgólépcsőkön megint. Aztán kicsit lemaradva utol értem őket, mert rám vártak egy kanyar után. Gyuszi rám nézett, aztán felfelé, újra rám. Ott volt az a fránya lépcső. Nem volt több mozgólépcső, nekünk kellett felvinni a csomagot egy nagy lépcsőn. Amikor arra járunk, mindig eszembe jut az az érzés, amit akkor és ott éreztem. Mondtam, hogy nem megy. Az összes csomagot Gyuszi vitte fel, nem is tudom honnan volt még ennyi ereje, és még nem voltunk ott. Aztán vártuk a villamost. Vasárnap délelőtt révén nem voltak sokan rajta. Gyuszi megkérdezte a vezetőt, hogy tényleg ezzel kell-e mennünk, majd szépen elkezdte felrakni a csomagokat, ami valljuk be őszintén nem két perc volt. Itt találkoztunk először a belgák türelmével, higgadtságával, mert Magyarországon már biztos leordították volna a fejünket. Csak mosolyogtak ránk kedvesen. Na ez is meg volt. Miután sikerült jeleznem a vészcsengővel, hogy le szeretnénk szállni, meg is érkeztünk a Vleurgat kereszteződésébe. Aranyos volt a vezető, mert megkérdezte, hogy tényleg ide jövünk, itt kell leszállnunk, hogy ne kelljen a csomagokat cűgölnünk. Megnyugtatott minket, hogy igen, ez az, aztán végig nézte az egész villamos, hogy Gyuszi lepakol mindent. Mosolyogva intettek páran, igazán kedvesek voltak. Na, az utolsó nekifutás, nem tudtuk mennyit kell mennünk, de reménykedtünk, hogy nem sokat, így is lett, talán 100 méterre van a kereszteződéstől a Wellington appartmann hotel, ahol fogadtak minket vasárnap is és az ár is elfogadható volt. Itt vagyunk, megérkeztünk, fél 11 volt ekkor! Két szobát béreltünk, egy közös előtérből nyílt a két szoba, mindkettőhöz volt egy kis berendezett teakonyha, saját fürdővel. Tiszta volt, rendes. Ennyi kellett nekünk, nem több, egyelőre. Lerogytunk. Itt vagyunk, megérkeztünk Belgiumba!

Kicsit lepihentünk, de nem nagyon tudtunk aludni. Kipakoltam az ebédet, a két konyhában volt annyi tányér, hogy meg tudtunk teríteni. Teljesen jó volt. Gyuszi összeszerelte a gyerekeknek a DVD lejátszót a szobai tv-vel, előszedtük a játékokat és már nem is volt semmi gond.

Délután elmentünk sétálni. Végig sétáltunk a Louise utcán teljesen a körforgalomig. Csendes vasárnap délután volt, kellemes tavaszi idő. Talán pont olyan, mint a mai napon. A Vleurgat utcán visszasétáltunk, benéztünk a szomszédos éjjel-nappaliba, legfőképp az árak érdekeltek, mert még volt a hazaiból. Aztán eltettük magunkat a következő napra.

Két napunk van lakást találni (ne mosolyogjatok, ez komoly), mert március 15-én Gyuszinak menni kell dolgozni. Addig meg kell találni, és alá kell írni a szerződést, mert a szállóban csak szombatig akartunk maradni, úgy számoltuk ki a pénzt.

Belgiumban voltunk!

8:18 - írta aKedves

Éjszaka még takarítás, mosás, vasalás. A gyerekeket sikerült időben ágyba dugni, kellett, hogy pihenjenek, a fiuk aludtak is, a lányok kevesebbet. Gyuszi is lefeküdt, ő képes bárhol, bármikor elaludni. A csomagok készen, kaját, innivalót összekészítettem. A kézi poggyászok száma kb. 10 db volt, mert könnyűek voltak (ezekben voltak a macik), de nem fértek bele egy táskába. A súllyal nem volt gond, az egyik bőrönd volt egy picit nehezebb a megengedettnél, de nem tudtunk már kivenni semmit belőle. Úgy hagytuk, lesz, ami lesz. Lefeküdtem én is, de nem tudtam elaludni. Felkeltem, átnéztem még egyszer az iratokat, foglalásokat, a térképeket, amiket kinyomtattam az útvonalról amerre mennünk kell. Átnéztem a csomagokat, ki mit visz. Meg volt melyiket ki viszi, húzza maga után. Még Barnuskámnak is jutott egy kicsi bőrönd, amit húznia kellett. Attól féltem, ha elfárad és megáll, hogy nem bírja tovább, akkor ki fogja húzni, mert előre láthatólag nem volt már szabad kéz. De ezzel nem akartam foglalkozni, majd megoldjuk ott, ha gond van. Fél háromkor jöttek Gyuszi szülei, sógornőm, elkísértek minket a repülőtérre. Felköltöttük a gyerekeket, mindenkinek el kellett pakolnia mindent, ragaszkodtam a rendhez! Hamar elkészültünk, jött Tamás is, bepakoltuk a millió csomagot a kisbuszba. A lányok Tamással mentek. Még jót akartak vele beszélgetni, nagyon szerették Tomi bácsit meg Gabi nénit. Mai napig emlegetik őket, hiányzik nekik Tamás bohóckodása, beszólásai, Gabi nevetése, beszélgetései.

Mindenki elindult, már csak mi maradtunk Gyuszival. Nagyon nagy levegőt kellett vennem, hogy bezárjam az ajtót. Biztos mindenkinek vannak képek az életében, amire mindig emlékszik. Az egyik nekem az, amikor ott álltam az ajtóban és visszanéztem az otthonunkba. Szép rend volt, az asztalon virág, mint mindig. Olyan békés volt minden. Összeszorult a szívem és lassan, nagyon lassan bezártam az ajtót. Tudtam, hogy sok mindent lezártam ezzel a mozdulattal, már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Azt hittem a szívem szakad meg! Sajnos még Bocival is találkoztunk, jobb lett volna, ha nem, mert nehéz volt ott hagyni Gabiéknál, de tudtam nem lesz baj, szeretik őt, kértük vigyázzanak rá pár hónapig, mert mindenképpen ki szeretnénk vinni magunkkal. Ő hozzánk tartozott, Katinka cicája volt, de mindenki nagyon szerette. Szerencsére a gyerekek nem találkoztak vele, mert biztos lett volna nagy sírás. Hát sírdogáltam én egy kicsit Gyuszinak, de megnyugtatott hamar, hogy nem lesz semmi baj, majd meglátom, még egyszer átnéztünk mindent, aztán már kint is voltunk a repülőtéren. Négyre kellett mennünk, mert hatkor indult a gép. Tamás gyorsan kirakta a csomagot és elrohant, biztos zokogásba törünk ki mind, ha marad, szerintem ő is érezte ezt.

Felpakoltuk a csomagokat egy kocsira és bevonultunk, hát nagyon tartottunk tőle, hogy mi lesz ezzel a rengeteg csomaggal, hogy adjuk fel, mert pénzt nem nagyon tettünk el, hogy fizessünk értük. Beálltunk a sorba, egy kis fiatal nő vette el az útleveleket. Végig nézett rajtunk, felvette a csomagokat, mondta semmi baj, nem kell fizetnünk. Nagyot sóhajtottunk, de jó! A kézi poggyászok maradtak csak a kocsin, már toltuk volna el őket, amikor utánunk szól a hölgy, hová visszük azt a rengeteg csomagot. Mondjuk a repülőre, mire ő, hogy annyit nem lehet. Mondjuk, hogy megmértük, nincs túlsúlyunk, csak kicsit több darab. Néz ránk, néz, aztán odaint minket. Mondja, hogy ennyi kézipoggyászt nem lehet felvinni a repülőre, adjuk fel őket. Mondjuk, hogy mi nem akarunk ezekért fizetni, erre mondja, hogy nem is kell, adjuk csak oda őket, nem lesz baj. Így aztán tényleg csak a kaja maradt nálunk meg az a táska, amiben a DVD lejátszó volt. Hát, sokkal könnyebb volt így, az biztos!

Ez is elrendeződött szerencsésen. Megfordulunk, és látjuk, hogy Eszti áll a bejárattal szembe és nézi az ajtót. Megígérte neki a barátnője, hogy kijön a repülőtérre elköszönni tőle. Persze megbeszéltük, hogy nagyon hamar van, ha nem jön, akkor sem fog sírni, hiszen azért nehéz ilyen korán felkelni. Már elmúlt az az időpont, amit megbeszéltek, de Eszti nagyon várta. Egyszer csak nyílik az ajtó, és beözönlenek Eszti osztálytársai, nem is tudom hány kocsival, jöttek ki vasárnap hajnalba, hogy elköszönhessenek tőle. Furcsálltam is, hogy nem kapott semmi emléket senkitől a suliban, amiről emlékezhetne rájuk, de nem volt időm ezen gondolkodni többet. Hát most hozták az ajándékokat, elhalmozták őt mindenfélével! Már hetek óta készítettek neki egy naplót, az egész osztály a tanárokkal együtt. Vettek egy nagy könyvet, mindenki írt bele valami szépet, kedveset, tele ragasztották az osztály fényképeivel. A tanárok is nagyon szépeket írtak neki. Csodálatos emléket kapott tőlük, és az volt a legszebb, hogy erre készültek a gyerekek. Kapott még sok-sok csecsebecsét, ilyen-olyan kütyükéket, leveleket, biztatást. Nagyon sajnáltam őt, hogy ki kellett ragadnunk ebből a közösségből. Mindenkinek nagyon sírhatnékja volt már, így Gyuszi lezárta a dolgot, bemegyünk. Elköszöntünk. A másik kép, ami megmarad erről az útról, hogy mi egyesével megyünk át a vámon, visszanézünk, és ott áll az a sok ember, nekünk integet és sír. Megfordítottam a gyerekeket és elindítottam őket, mennünk kell! Már nem nézhetünk vissza, mennünk kell!

9:00 - írta aKedves

Eljött az utolsó hét, az utolsó napok. Lassan elfogytak a látogatások, mindenkitől el tudtunk köszönni, akitől akartunk. A lányok hét elején levizsgáztak, mindkettő kapott bizonyítványt, nagy volt az öröm! Megbeszéltük, hogy csütörtökig mennek suliba.

Katinka. Meglepték őt az osztálytársai, osztályfőnöke. Ajándékot vettek neki, egy jó nagy macit, volt torta, jókívánság, meg minden szép és jó. Tényleg nagyon szépen engedték el, hálás voltam érte, mikor elmesélt mindent otthon. 

Eszti. Nagyon félt az utolsó naptól, a búcsúzástól. Az osztálytársak mind biztatták, jókívánságokat mondtak neki, de ő nagyon el volt keseredve. Ott kellett hagyni kedvenc osztályát, iskoláját, a legjobb barátnőjét. Úgy érezte, hogy összedől a világ. A tanárai is nagyon szerették, mondták nem lesz semmi baj, meg hogy jó lesz, mekkora lehetőség ez neki, stb. Hát, nem tudták megvigasztalni!

Dávid az utolsó napig nagyon jól tartotta magát. Vittünk be tortát, egész nap Dáviddal foglalkoztak, ajándékokat kapott, szép emlékeket (mai napig meg vannak), címet cseréltek. De nagyon félt a búcsúzástól. Rozika néni kísérte le a gyerekekkel, amikor mentem érte. Csak egymásra néztünk, kérte, hogy vigyem el, mert nem bírja, láttam mindenki majdnem sír. Mikor visszanéztem a kapuból, ott néztek utánunk és sírtak. Dávid beült a kocsiba, és vigasztalhatatlanul elkezdett zokogni. Próbáltam vigasztalni, de inkább csak magamhoz öleltem és hagytam hagy sírja ki magát. Nagyon nehéz volt.

Barnus. Ő volt az utolsó azon a napon, akkor már úgy éreztem, hogy meg szakad értük a szívem. Mentem érte délután. Kapott egy halom ajándékot. Minden gyerek rajzolt valami kedveset Barnusnak és abból készítettek egy könyvet. Kapott egy olyan pólót, amire a csoport képét tetették rá. Kapott egy ajándékot a legkedvesebb barátjától, a mai napig vele van az ágyban. Ekkor már nem tudtam tartani magam, nekem is sok volt, együtt sírtunk az óvó nénikkel.

Nem is tudom, hogy éltem túl azt a napot. Viszont nagyon jó érzéssel töltött el, hogy nagyszerű gyermekeim vannak, mert mindenhol mindenki szerette őket. Talán jó munkát végzünk Gyuszival?

Már nem vásároltam semmit, ürítettük a hűtőt, fagyasztót. A többit átvittem Gabinak. A lekvárokat, befőtteket, meg mindenféle finomságot, amit bespájzoltam valamikor, hogy legyen otthon. Teljes gőzzel takarítottam, rendben akartam ott hagyni a lakást. Próbáltam mindent kimosni, nem maradhatott semmi piszkosan ott, hiszen ki tudja, mikor tudunk majd jönni Magyarországra.

Gabiékkal rendeztünk egy búcsúvacsorát. Jó volt, rossz volt. Jó volt velük, mint mindig, de rossz volt, mert tudtuk, hogy valószínűleg hosszú ideig ez lesz az utolsó alkalom, amikor együtt lehetünk. Kaptunk ajándékot, de csak Brüsszelben bonthattuk ki. Drága Tamás is megoldotta legutolsó gondunkat is, hogy a 6 bőröndöt, a 6 kézipoggyászt, mivel vigyük ki a repülőtérre, felajánlotta, hogy a kisbusszal kifuvarozza nekünk, így elég lesz a Suzuki, meg sógornőm autója. Helyére került minden, nagyon gyorsan közeledett március 13-a, az utazás napja, már csak három nap!

15:54 - írta aKedves

A következő két hét nagyon gyorsan telt, mindig történt valami, mindig kiderült valami, mindig csörgött a telefon, mindig jöttek az e-mailek.

A szomszéd beállított egyik nap egy bombabiztos mérleggel. Meg kellett mérnünk a csomagjainkat, mert nem akartunk fizetni plusz pénzt a repülőtéren. Akció volt a Metróban, bőröndöket tudtunk venni. Mivel nem volt alkalmunk utazgatni, így csak Gyuszi utazó bőröndje volt. Vettünk négy óriási bőröndöt, volt még négy közepes és három kicsi. Elmondtam, hogy mi az, aminek benne kell lennie a bőröndben, de a 20 kg-ot nem haladhatja meg a súlya. Egy meleg takaró, egy váltás ágynemű, a kedvenc kispárna, a kedvenc maci, 5 póló, ing, 4-5 nadrág, 2-3 pulóver, fehérnemű. Ha még marad hely, akkor szabadon fel lehetett használni. Hát, először rendesen ki kellett szortírozni a csomagokat, mert közelítette a 30 kg-ot. Ráadásul a lányoknak még a könyveiket is be kellett tenniük, mert tudták, hogy szükség lehet rá a suliban. A fiuknak könnyebb volt a dolguk, de nekik meg több ruhát kellett beraknom, mert még kicsik voltak. De bent volt minden végül is, amit szerettek volna. Nagyon sajnáltam őket, mert az egész addig életüket bele kellett zsúfolni a bőröndbe. Tényleg csak azok jöhettek a nagy útra, amik nagyon fontosak voltak. Pár dologhoz ragaszkodtunk. Karácsonyra vettünk egy DVD lejátszót, pici volt és nagyon vékony, azt az egyik kézipoggyászba el akartuk vinni. Kaptunk nagyon sok filmet, mesét, tok nélkül mindet el tudtuk vinni magunkkal. Aggódtam, hogy mit fognak csinálni kint a gyerekek eleinte, amikor még se játék, se könyv, se semmi lefoglalni való nincs. A fiuk Lego-ját apró pici csomagokba tettem, jól lezártam, és ahol volt a bőröndbe kicsi luk oda bedugdostam. Befért mind! Ennek is nagyon örültem. Még szerencse, hogy szeretnek Legózni! Befért két kedvenc mesekönyv, pár csomag színes ceruza, gyurma, kártya. Vettünk egy nagy játékos dobozt, sok különféle játékkal. Az egyik bőrönd súlyát nem tudtuk 21 kg alá nyomni. Egyszerűen nem ment! Beletörődtünk, hogy fizetni kell majd érte. 

Gyuszi az ötödik héten elköszönt a munkahelyén, nagyon rendesek voltak vele, ott segítették ahol tudták. Nyakába szakadt a sok tennivaló, rohangált eleget az utolsó két hétbe, de úgy éreztük, hogy mindent elrendeztünk, nem lesz semmi gond az itthoni ügyeinkkel.

Megbeszéltük, hogy az utolsó hét csütörtökéig járnak a gyerekek iskolába, óvodába. A lányok csak az utolsó pillanatban vizsgáznak, hogy több idejük legyen a felkészülésre. Szegényeknek nagyon megterhelő volt ez az időszak. Iskolába jártak, készültek a napi dolgokra, közbe készültek a vizsgákra, meg még itt volt az utazás terhe a sok kérdéssel. Katinka nem bánta az egészet, de Eszti nagyon szenvedett. Nagyszerű iskolába, nagyszerű osztályba járt, nagyon szerették őt. Sokat sírt szegényke, nem akart költözni, de tudta, hogy ez van, nem lehet ellene tenni. Dávidkám nagyon szerette az ő Rozika nénijét. Ekkor másodikos volt, tele ragaszkodással Rozika iránt. Kezdett összerázódni már az osztály, egy jó csapat volt kialakulóban. Egyre többet sírdogált ő is, leginkább félt, és nem tudta elképzelni, hogy mi lesz Rozika néni nélkül abban a másik nagy iskolában. Barnuskámat csak sodorta az ár. Pici volt még, fel sem fogta mit jelent, hogy most külföldre költözünk. Mi az, hogy külföld? Mi az, hogy költözés? Próbáltuk neki megmagyarázni, de neki annyi elég volt, hogy mindnyájan ott leszünk, meg jön Dörmikéje is, meg a Legók.

Én gyorsított iramban tanítottam be azt a hölgyet, aki átvette a munkámat, még mindig dolgoztam, de én akartam így. Ha megálltam, akkor csak zakatolt a fejem, és az nagyon rossz volt. De érdekes módon nem féltem! Tudtam, hogy mindent előre el kell készítenem, nem lesz gond. Mire jó az internet? Tudtuk mikor kell kint lennünk a repülőtéren, mikor száll fel a gép, mikor száll le. Mikor indul Charleroiból a busz Brüsszel felé. Mikorra érkezik oda, onnan metróval kell mennünk egy nagy térig, ott át kell szállnunk egy bizonyos számú villamosra, hol kell leszállnunk, hogy a szállodához elsétáljunk, még a térképet is kinyomtattam, hogy merre kell menni a szállodához. Többször átolvastam naponta, hogy ha elveszik a papír, akkor se tévedjünk el a tengernyi csomaggal és a négy gyerekkel. Úgy saccoltam, hogy 12 óra felé a szállodába kell lennünk, ha minden jól megy. Kinyomtattam pár ingatlanos címet, sőt fel is írtam néhány lakást, hátha meg lesz még, amikor kint leszünk. Kinyomtattam pár busznak a menetrendjét, amivel majd az iskolába kell mennünk, Gyuszinak dolgozni. Nem akartam semmit a véletlenre bízni, nem engedhettem meg magunknak a bizonytalanságot, nem akartam felesleges idegeskedéssel tölteni az időt.

Elkezdtünk búcsúzni az ismerősöktől. Egy új lakóparkban laktunk, mi voltunk az első lakók, ezért nagyon sok mindenkit ismertünk, akik a következő nyáron kiköltöztek, szomszédjaink lettek. Úgy gondoltuk, hogy a szűk szomszédságtól, ismerősöktől személyesen köszönünk el, mi mondjuk el hová megyünk, miért megyünk. Nem szerettük volna, ha másoktól hallanak dolgokat, amik esetleg nem fedik teljesen a valóságot (jó magyar szokás szerint). Tehát bejelentkeztünk minden érintett családhoz, és esténként meglátogattuk őket. Mindenki nagyon aranyos, kedves volt, minden jót kívántak nekünk, jólesett a biztató szó. Nagyon örültünk, hogy bár fárasztó volt, de személyesen tettük tiszteletünket az ismerősöknél, barátoknál, ezt most is azt gondolom nagyon jól tettük!

Drága Gabi barátnőmmel sok időt töltöttünk el, nagyon féltem a tőle való elszakadástól. A két család nagyon megszerette egymást a három együtt eltöltött év alatt, féltem, hogy nagyon fognak hiányozni (ez így is lett, így is van a mai napig). Hányszor volt, hogy vagy egyikünk, vagy másikunk mikor megállt otthon a ház előtt nem haza ment, hanem a másikhoz! Megosztottuk egymással bánatainkat, örömeinket! El sem tudtam képzelni, mi lesz velünk nélkülük! A gyerekek is nagyon megszerették egymást, Tamás nagyon bírta a lányokat. Eszembe jutott, amikor hajnalonként levitte Katinkát a buszhoz, amikor ő is indult dolgozni, és felöltöztette, mondván, hogy húzza a sapkát a fülére, mert ő kap érte tőlem, ha nem vigyáz rá! Eszembe jutottak a nyári sütkérezések, amikor összekapartuk a két házból a kaját és abból főzőcskéztünk az udvaron, aztán meg még a többi szomszéd is jött kóstolóra. Mikor először együtt ettünk kiflikrumplit, először sütöttünk amerikai palacsintát, gofrit, először grillezett Tamás a teraszon és összeszaladt mindenki az illatra. Amikor a cicákat csalogattuk a garázsba, amikor este néztük a kisbékákat, ahogy rohannak a vakolat mögé. Amikor együtt sírtunk, amikor egy „csúnya” ember azzal szórakozott, hogy hűtőfolyadékot öntött ki tálkákba és a környék összes cicája és apró állata elpusztult, kivéve a Zsebit a mi egyik cicánkat (a másik elpusztult), Boci azért élte túl, mert épp kiscicái voltak és nem járt ki, ezután pedig nem engedtük ki egy jó ideig. Tényleg Boci. Hogy szerette Gabi. Emlékszem Gabi mondta Tamásnak egyszer, hogy Boci beszél. Ha mondasz neki valamit, akkor válaszol rá. Tamás mondta: Ja, persze! Aztán később ő is elbeszélgetett a kisasszonnyal. Amikor kiszólt neki az autóból 2-3 km-re tőlünk, hogy nagyon gyorsan húzzon haza, mert elárulja, hogy merre kóborol és kiporolom a bundáját.

Meg még sok-sok emlék, amik itt élnek a lelkünkben és soha nem fogjuk elfelejteni őket! Soha!

Ránk várt még egy nehéz feladat, az utolsó hét közeledett, iszonyatos gyorsasággal, a búcsúzás!

8:23 - írta aKedves

Megjöttem már szombaton. Édesanyám sokkal jobban volt, mint reméltem, itthon viszont gond lett, Katinkám nagyon beteg lett, a tüdőgyulladás keskeny mezsgyéjén egyensúlyozott több-kevesebb sikerrel. Inkább haza jöttem. Nagyobb szükség volt itt már rám. Meg különben is szerdára már minden bajom volt, zavart minden, hiányzott minden. Hiányzott a családom, Gyuszi, a gyerekek, Tasso, Boci meg a két kis rosszcsont szőrmók, aggódtam a madárkáimért, hogy vajon elfelejtik-e megetetni őket, hisz nincsenek szem előtt most kint a teraszon (persze megetették őket), hiányzott a ház, a konyhám, meg minden. Az a nyugalom, ami csak itt van. Magyarországon mindenki ideges, rohangál, rosszkedvű. 3 év nagy idő, elszoktam már ettől. Vagy öregszem? Nem tudom, de abba is hagyom a siránkozást (már csak azért is, mert nem az én stílusom), itt vagyok, jól vagyok, sőt mindenki jól van, és kész. Katám is rohamos léptekkel meggyógyult, már jár suliba is, és lassan minden visszatér a régi kerékvágásba.

Még tartozom két visszaemlékezéssel, megpróbálom megírni őket minél előbb.

A keddet a gép előtt töltöttem, megírtam kismillió levelet, észrevételt, találkozót próbálok szervezni, készülünk az iskola 50. évfordulójára, stb. Első körben elolvastam azt a „néhány” levelet, amit kaptam, és próbáltam megválaszolni. Tegnapra végre elfogytak! Kiegészítettük új adatokkal a Magyar Szekció Honlapját, tavasziasítottuk egy kicsit a színeket. Tényleg, itt még nem is újságoltuk, hogy még decemberben kész lett a honlap, Gyuszi elkészítette. Próbálunk naprakészek lenni a hírekben, van fórum, reméljük, lassan beindul. Sokan megkeresnek minket az itteni élettel kapcsolatban, sokan költözés előtt állnak, vagy szeretnének ide telepedni, többeket érdekel az itteni iskolai rendszer. Mindenkit biztatok, hogy regisztráljon a fórumba, és tegye fel a kérdéseit, mindig lesz valaki, aki megválaszolja! Itt a cím: http://euiskola.uw.hu/

Szeretnék még sok hasznos információt feltölteni a fórumba, már csak idő kérdése! De meg lesz az is, ígérem! Reméljük előbb mint utóbb! :)
9:33 - írta aKedves

Én most elköszönök mindenkitől jövő keddig. Hajnalban indul a gépem, mennem kell Magyarországra.

Édesanyámat műtötték egy hete, három gerincsérve volt, és egy törés miatt hiányzott egy rész a gerincoszlopából is. Ezeket most megműtötték. Szerencsére gyorsan gyógyul, nagyon meg akar gyógyulni, ha igaz, akkor szerdán viszem is haza. Gyorsan rendbe kapom a lakást, segítek pár napot, aztán repülök is vissza. Remélem az idő is ilyen gyorsan fog telni! A gyerekek már reggel majdnem pityeregtek. Én is. Azzal biztatom magam, hogy csak egy hét!!!

Sajnos a visszaemlékezést is el kell halasztanom, szerintem ma már nem lesz időm megírni. Bocsika!

Majd jövök!!!

14:27 - írta aKedves Édesanyám ma megy kórházba, holnap műtik, jövő kedden repülök Magyarországra egy hétre, segíteni a lábadozás időszakában. Itt  kell hagynom kis családomat. Szeretnék már két héttel idősebb lenni! Ilyen még sosem volt, eddig az volt a legtöbb idő amikor elmentem a gyerekeimtől, amikor ide kijöttünk Gyuszival 2,5 napra még 2005-ben. Biztos nagyon nehéz lesz mindnyájunknak. Mikor megmondtuk a gyerekeknek, hogy elutazom egy hétre, Dávid reagálása ez volt: Úr Isten! Meg fogunk halni! Egy hét?!
13:32 - írta aKedves

Alakulnak a dolgok!

Időnként úgy éreztem, hogy egyre nagyobb a zűrzavar, rengeteg dolgot kell lezárnia az embernek.

Végre megérkezett a hivatalos levél, aláírva vissza is küldtük. Gyuszi kiszámolta a napokat, a héten fel kellett mondania. Túl is esett ezen, nem volt könnyű feladata, nagyon szerették, tisztelték itt. Elismerték a tudását és pont itt kellett felmondania. Nagyon-nagyon rendesek voltak vele. Az én munkahelyemen is kellett magam helyett keresni valakit még időben, hogy betaníthassam, hisz nem állhattak le a dolgok. Nagyon szerettük volna, ha mindenhol rendben búcsúzunk el. Ez fontos volt számunkra!

Megérkezett az EU iskolából a válasz, elfogadja az igazgató úr a lányok bizonyítványát, mehetnek is iskolába, Esztinek a saját osztályába kell látogatnia az órákat, év végén csak jelképes bizonyítványt kap. Katinka csak olyan feltételekkel mehetett, ha az évfolyamának minden angol nyelvű órájára be fog menni, a nyelvtanulás miatt. A tanév végén ő is jelképes bizonyítványt fog kapni. Nagyon örültünk ezeknek a híreknek, bent voltunk a jelenlegi gimnáziumokban, alá kellett írnunk pár hivatalos papírt, megtudtuk, hogy a lányok mikor fognak vizsgázni írásban, szóban. Sikerült szinte az utolsó napokra tenni, kaptak egy kis haladékot. Neki álltak tanulni, kaptak minden tantárgyból tételeket, nem volt egyszerű feladatuk. Amiben tudtunk segítettünk nekik. Próbáltunk nyugodt körülményeket biztosítani nekik, már amennyire lehetett.

Természetesen állandó beszédtéma volt a jövő! Mi lesz? Hogy lesz? Hová megyünk? Hol fogunk lakni? És ezekre a kérdésekre persze megpróbáltunk választ adni, higgadtak maradni, a gyerekek azt lássák, hogy minden rendben lesz. Pedig sok dologra mi sem tudtuk a választ, de hablatoltunk a gyerekeknek mindig valamit.

Micsoda szerencse ért minket, pont sikerült elcsípni agy Wizz Air-es akciót, olcsón tudtunk repülőjegyet venni. A gyerekek nagyon örültek, még sosem repültek. Én, mint „rutinos” repülő meséltem nekik a pár hetes élményeimet. 

Még a nyáron kértek tőlünk segítséget páran Belgiumból, mert Magyarországra utaztak, meg szerették volna ismerni hazánkat. Adtunk pár jó tanácsot, és egyik estére meghívtuk a társaságot egy gulyásozásra, pálinkázásra, pitézésre. Nagyon jól sikerült az este, tőlük tudtunk meg rengeteg információt. Azt is, hogy appartmann szállóban kell laknunk, amikor kiköltözünk, adtak tanácsot is, hogy merre, interneten meg is találtuk őket, kaptunk is egy kedvező választ, nem túl messze az iskolától és Gyuszi leendő munkahelyétől.  Lefoglaltuk a szállást, tehát ez is meg volt.

Az autóra nem érkezett senki vevő, már kezdtünk aggódni, mert számítottunk arra a pénzre, meg nem szívesen hagytuk volna itt az enyészetnek. Egyik este Apósom és Anyósom állított be, hogy szereztek vevőt az autóra. De meg örültünk neki! Aztán kiderült, hogy úgy gondolták el jött az idő, hogy öreg Wartburgjukat lecseréljék, ők szerették volna megvenni a Suzukit, ráadásul, amíg el nem megyünk addig nálunk maradhat. Nagy öröm volt ez nekünk! Megbeszéltük, hogy amikor indulunk Brüsszelbe, akkor kimegyünk vele a repülőtérre, és majd onnan viszik ők haza. Addig úgy is ott az öreg autó, ha eddig kibírta, ezt a pár hetet már eldöcögi. Nekünk pedig ez volt a lehető legjobb megoldás! 

Egyik este jött a telefon, van egy nevünk, sőt már időpontunk is, hogy hol, mikor kell jelentkeznünk a gyerekek belga szakorvosánál. Van  tehár már orvos is, szuper!

Kezdtek össze állni a dolgok, nagyon bizakodóak voltunk, hogy minden rendbe lesz.

9:47 - írta aKedves

A második hét is sok meglepetést tartogatott.

Eszti azzal állított haza egyik nap, hogy ő megcsinálja azt a tanévet. Egyik osztálytársa előző évben költözött külföldre a szüleivel, ők is év közben mentek el, így a kislány levizsgázott előre, hogy meg legyen az éve. Ekkor februárt írtunk, még a második tanév hátra volt, még kb. 5-6 hetet leszünk itt, tehát szinte a második féléves anyagból kellene levizsgáznia. Utána is járt, hogy lehetséges, csak nekünk kell bemenni az iskolába elintézni a papírokat, a többit intézi az iskola (írásban és szóban kellett minden tantárgyból levizsgázni). Tudtam, hogy Eszti képes erre, hiszen nagyon okos volt, amit akart azt elérte. Pár nap múlva Katinka is mondta, hogy ő is megpróbálná az ő gimijében. Ott még csak nem is hallottak erről a lehetőségről, de azt ígérték, hogy felveszik Eszti iskolájával a kapcsolatot. Itt is elindult valami. Biztosak voltunk a lányainkban, ezért Gyuszi írt levelet a suliba, hogy márciusba úgy megyünk ki, hogy a lányoknak érvényes azévi bizonyítványa lesz, de szeretnének bemenni a suliba ismerkedni, nem akartak otthon kínlódni. Jött is a válasz az ügyintézőtől, hogy ilyen még nem volt az iskola működésében, erre engedélyt kell kérni az igazgató úrtól, majd jelentkeznek.

Telefonok jöttek-mentek Magyarország és Belgium között. Nagyon kellett volna, hogy minél előbb kezdjen Gyuszi, de a papírok nehezen intéződtek. A leendő főnök megértette, hogy Gyuszi nem akar felmondani a papírok nélkül, teljesen igazat adott neki. Állítólag haladt az ügy előre, mi azt láttuk, hogy nem történik semmi.

Bújtam a lakáshirdetéseket! Már tudtam, hogy hol nem fogunk lakni, mert vagy magasak voltak az árak, vagy nagyon messze volt a gyerekeknek, vagy rossz környéknek nézett ki. Már körülbelüli árat is tudtam. Felosztottuk a fizetést, hogy mennyit szánhatunk havonta a lakásra. Megfigyeltem, hogy melyik az az ingatlanközvetítő, akinek sok hirdetésével találkoztam. Mikor kint voltunk két hete Brüsszelbe, akkor néhol olyan érzésem volt, hogy minden második házra kiadó hirdetés volt kitéve, de a telefonszámok valamelyik ingatlanost takarták.  Volt is pár ház, amit láttam, el is tudtam volna képzelni magunknak, sajnáltam is, hogy még nem vagyunk ott, de reménykedtem, hogy azért megtaláljuk a nekünk megfelelő lakást.

Kiderült, hogy el kell adnunk a 9 éves Suzukinkat is. Még Édesapámtól kaptam 3 éve, nagyon szerettük, jó kis autó volt. El is fértünk benne hatan míg Barnus kicsi volt, mindenhová el vitt minket, sosem hagyott cserben minket, de nem mertünk volna elindulni vele Belgiumba, meg legfőképp kellett a pénz. Szóltunk pár embernek, hogy eladnánk, de sürgősen! 

Orvos keresésben is úgy nézett ki, hogy lesz valami, az egyik ismerős jelezte, hogy az ő egyik orvos barátjuk tanulmányi ösztöndíjjal több időt tölt akkor tájt Belgiumba, megpróbál utána járni nekünk a szakorvosnak.

Tehát mindenhol történt valami előre lépés, a napok nagyon gyorsan fogytak, az idő szorított. Összejön a márciusi kezdés vagy nem? Jövő héten el kell dőlnie!

9:04 - írta aKedves

Ma végre napsütésre ébredtünk! Tegnap délutánra csak kikukkantott a napocska is, így a munkámmal is haladtam.

 Lassan készülődünk, pakolászunk, két napunk van már csak az indulásig, megyünk Magyarországra. Most elég sok napot sikerül eltöltenünk, jól be is osztottuk, hogy mikor hová megyünk, mit csinálunk. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy a fiukkal szeretném megismertetni Magyarországot. Lehet egyeseknek ez furcsán hangzik, de innen nem. Nekik nem természetesek a látványosságok, a várak, parkok, a parlament. Ezeket is mind meg kell tanulniuk. Barnus még csak 5 éves volt, amikor elköltöztünk Magyarországról és az óta csak felejtett. Dávidnak sem árt egy kis felfrissítés, az új ismeret, mert ő is csak 8 éves volt. Azt a Kedvesem már írta, hogy a gyerekek az Európai Unió Nemzetközi Gimnáziumába járnak, magyar szekcióra. A gyerekek alsó tagozatban szinte csak magyarul tanulnak, kivéve a készségtantárgyakat, amelyeket valamilyen más nyelven tanulnak, és még a választott idegen nyelv. Az iskola fontosnak tartja, hogy minden ország gyermeke a saját anyanyelvét sajátítsa el először a legjobban. Például az oviban egyáltalán nem lehet idegen nyelv oktatás pontosan ez miatt. Így sokat olvashatnak a gyerekek a saját hazájuk történelméről, nevezetességeiről, költőkről, írókról, magyar dalokat, énekeket, mondókákat tanulnak. Pont úgy, mintha Magyarországon tanulnának egy magyar iskolában. Viszont itt az osztálykirándulás alkalmával nem Budapest nevezetességeit nézik meg, nem a magyar Szépművészeti Múzeumot látogatják meg, stb. Képeken látjuk, olvasunk ezekről, az internet sokat segít. Azt gondoltam, hogy csinálunk a fiuknak egy kis városnézést. Egy napot rászánunk, hogy megmutassuk nekik Budapest nevezetességeit, ne csak képről ismerjék! A másik programunk, hogy szeretnénk elmenni az aggteleki cseppköveket megnézni. Barnus olvasókönyvében olvastunk a cseppkövekről, meséltem ezekről a csodákról nekik, nagyon tetszettek a történeteim. Megbeszéltük, hogy ha lehet, akkor megnézzük Magyarországon. Úgy is nagyon meleg lesz, főleg nekünk (15-20 fokkal lesz több, mint itt), így jól fog esni a hűvös barlangi levegő. Nem akarom őket össze-vissza ráncigálni, túlterhelni, szeretném, ha nem a melegre, a kínlódásra emlékeznének, hanem a szép dolgokra, amiket megnézünk. Kár, hogy Sárospatak még Aggteleken is túl van, egyik kedvenc váramat szívesen megmutatnám még a fiuknak. De majd meglátjuk akkor, talán mégis bele fog férni.Így most össze kell szednem a történelmi tudásomat (nem lesz nehéz, végre az én területemre értünk!!!) és el kell mesélnem sok-sok mindent a fiuknak. Talán valahogy úgy, mint amikor Waterlooba voltunk és mikor fönt álltunk a szobornál, leültettem őket a szélére és meséltem nekik melyik csapat merről jött, Napóleon honnan támadt, hol voltak a nagyobb összecsapások. Nagyon élvezték! Jó volt látni őket, ahogy meseként isszák a tudást. Na, valahogy így képzelem most is a magyarországi utunkat. Nagyon-nagyon fontos, hogy ismerjék Magyarországot, mert bárhol is lakunk a világban mi akkor is magyarok vagyunk!

10:01 - írta aKedves

Elmentek a vendégek tegnap délután. Tele volt a ház majd egy hétig a 11 emberrel. Jókat főzőcskéztem, jókat ettünk, a vendégek kirándultak, a gyerekek sokat játszottak. És nem is tudják, hogy mekkora szerencséjük volt, mert csak az utolsó napon kezdett el esni az itt elmaradhatatlan eső. Azóta is esik kisebb-nagyobb megszakításokkal. Én meg mosnék, teregetnék, hiszen pénteken utazunk mi is Magyarországra, egy hétre. Talán holnap előbújik a napocska is, és akkor nem lesz semmi gond.

Egy kedves ismerősünk jön vigyázni az állatkáinkra, amíg mi Magyarországon leszünk. Sajnos Fricicica beteg lett tegnap előtt, nem evett és nagyon lázas volt, most gyógyszert kap, remélem nyugodtan hagyhatom már itt a hétvégén. Szegénykém valami vírust benyalt valahonnan, csak tudnám honnan, mivel ő még csak akkor volt a házon kívül, ha orvoshoz vittük. Mindegy, ez van, ma már eszegetett reggel, egy kicsit mászkál is, ezt már a javulás jelének tekintem! Úgy döntöttem!

Esztikénk is elutazott tegnap a vendégekkel, ment a barátaihoz. Már nagyon vágyott utánuk, meg persze a barátja is nagyon hiányzott neki, már két egész napja nem találkoztak. Micsoda szerencse, pont ők is most mentek Magyarországra és pont akkor jönnek vissza, amikor mi. Valaki intézkedett vajon? A szerelem mire nem képes!

A fiukkal és Katinkával próbáljuk most elképzelni a 13-15 fokból, hogy milyen lesz a 38-40 fokba Magyarországon 4 nap múlva. Ha nem lenne muszáj, akkor nem is mennénk most, bár semmi garancia nincs arra, hogy augusztusban nem lesz ilyen meleg. Katinkát haza kell vinnünk, mert mennek tovább a barátjával nyaralni, Eszti meg velünk jön haza. Valahogy majd csak kibírjuk, sokat akarunk utazgatni, a kocsiban van légkondi.

Most egyenlőre a szürke felhőket bámulhatom és egyenlőre csak a szobabiciklizéstől melegedhetek ki.