Eötvös emlékkönyv V.

ÉLET ÉS TUDOMÁNY
A KÉT EÖTVÖS FELFOGÁSÁBAN

Ha ma Magyarországon művelt emberek társaságában felvetődik Eötvös neve - akár csak egy idézet kapcsán -, mindenki azonnal tudja, hogy kiről van szó: természetesen Eötvös Józsefről, gondolják a bölcsészek, nyilván Eötvös Lorándról, villan át a reáltudományokban jártasabbak agyán. Ez a "természetesen" és "nyilván" az, ami el kell gondolkoztassa az embert, az a kizárólagosság, amellyel a kétféle kultúrában tájékozott, kétféleképpen művelt emberek akarva-akaratlanul - inkább akaratlanul - elkülönülnek a másik világtól.

"Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm – fogalmazta meg Babits Mihály A lírikus epilógjában. – Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy." Ennél jobban aligha lehetne kifejezni egy ember magábazártságát. A költő lehűti a netán fellobbanó piciny bizakodást is: "de jól tudom, vágyam sejtése csalfa". Babits magáról az emberi létről szólt versében, ezért ilyen mellbevágók a megállapításai. Csak hát éppen arra a lelkiállapotra is alkalmazhatók, amellyel a kultúra valamelyik területén tájékozott ember a többi területre tekint. Ezért ne csodálkozzunk, ha az Eötvös név legalább kétféle asszociációt hív elő, s így két fő csoportba rendezi az embereket. A két Eötvös neve ma Magyarországon a művelt emberek tudatában a létező (legalább) két különböző kultúra jelképe, annak ellenére, hogy a két Eötvös felfogása közötti különbség (legalábbis ami a tudományhoz való viszonyukat illeti) sokkal inkább a történelmi korszakok eltérő voltából, mint személyiségük különbözőségéből adódott. Nagyon sok mindenről egyformán gondolkodtak – bárcsak a két kultúrában lenne annyi közös érték, amennyi kettejük személyiségében volt!

Eötvös József (1813–1871) Eötvös Loránd (1848–1919)

A két Eötvös – József és Loránd – kapcsolata mintaszerű apa-fiú viszony volt, amint arról levelezésük is tanúskodik. Az apa levelei szerencsére megőrződtek, a fiú leveleit sokáig elveszettnek hitték. Mára kiderült, hogy legtöbbjük megvan, részben levéltárak, részben magánszemélyek tulajdonában.
Plósz Katalin Georgia, a Patrona Hungariae Gimnázium nyugdíjas fizikatanára, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat középiskolai szakcsoportjának titkára évek óta hangyaszorgalommal gyűjtögeti a levelek másolatait, hogy egyszer végre egyetlen kötetben megjelenhessenek. Ugyanő 1998-ban, a Társulat gödöllői vándorgyűlésén szép poszterkiállítást rendezett a két Eötvösről – nemcsak levelezésükről, hanem egész életükről, munkásságukról is. Ez a kiállítás azóta járja az országot.
A két Bolyai – Farkas és János – neve, tevékenysége sokkal jobban összeforrt a köztudatban, mint a két Eötvösé. Érthető, hiszen a Bolyaiak mindketten matematikusok voltak. Közösen töltött felnőttéveiket mégis sokkal több feszültség terhelte, mint Eötvösékét. Életük drámájából Németh László teremtett színpadi drámát. A két Eötvösről nem lehet drámát írni, legfeljebb tanulmányt, ahogy azt Berzeviczy Albert is tette, aki Eötvös Lorándot követte az Akadémia elnöki székében. De még ő sem vállalkozott részletes összehasonlításra, csak felvillantott néhány fontos részletet.
Itt és most csak a tudománnyal kapcsolatos felfogásukról szólunk; külön tanulmányt érdemelne kultuszminiszteri tevékenységük összehasonlítása, az oktatásról és a nevelésről vallott felfogásuk egybevetése.

A világítótorony

Negyvenegy éves korában, 1889-ben választották meg Eötvös Lorándot a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé. Érdekes választás volt: Trefort halála óta, akkor már több mint fél éve nem volt elnöke az Akadémiának. A májusi választáson egymással birkózó, de egymást legyőzni nem bíró érdekcsoportok küzdelmében kompromisszumos megoldásként merült fel a fiatal báró személye. (Elnöknek volt fiatal, tudósnak már éppen nem.) Eötvös Loránd előző évben kezdett új, ígéretes kutatásba: felhagyott a kapillaritás (sikeres!) vizsgálatával, s a gravitációval kapcsolatos mérések finomításába fogott. Szellemét, fantáziáját teljesen lekötötte az új témakör, évtizedekre előre kijelölte kutatásának irányát.
Talán még magát Eötvös Lorándot is meglepte akadémiai elnökké választása. S bár sem felkészültsége, sem képességei nem az adminisztratív feladatok ellátására predesztinálták, ambíciója erősebb volt annál, semhogy visszautasítsa a felkínált elnöki széket. A legokosabbat tette, amit ilyenkor tenni lehet: nagy elődök nyomában megpróbálta az ő sikeres munkájukat folytatni. Szerencséje is volt, mivel a nagy elődökben édesapját és nagybátyját (Trefort felesége Eötvös Loránd édesanyjának a testvére volt) tisztelhette. Lássunk egyetlen példát!
Elnökké választása alkalmából mondott, rokonszenvesen szerény és határozott beszéde nem hagy kétséget afelől, hogy megfelelő ember került az elnöki székbe. Olyasvalaki, aki – ha kell – véleményét képszerűen is meg tudja fogalmazni.


A Nemzeti Múzeum az 1840-es években sok akadémiai gyűlés helyszíne volt

"Az Akadémia nem olyan intézet, melyet reformkísérleteknek volna szabad alávetni; céljának, irányelveinek nem évtizedeken, de évszázadokon keresztül változatlanoknak kell maradniok. Nem olyan, mint a hajó, mely ismeretlen tengeren kalandos felfedezőútra indul; inkább olyan, mint a világítótorony, mely a tévedező hajósnak a biztos kikötő helyét mutatja. A Magyar Tudományos Akadémia a tudomány világtengerén a magyar kikötőt jelzi; a torony őre vigyázzon, hogy fénye mindig egy helyen, de mindig ragyogóan világítson, hogy megláthassa azt jó és rossz időben minden, de különösen a magyar hajós."
Hogyan jutott eszébe Eötvös Lorándnak ez a frappáns világítótorony-hasonlat? Úgy, hogy huszonnyolc évvel azelőtt a nagy előd és édesapa, Eötvös József akadémiai beszédében szintén a világítótornyot tette a tudomány jelképévé!
"Századunkban a tudomány több befolyást gyakorol az életre, semhogy attól visszavonulhatna. Az emberiség haladásában nem nélkülözi azon eszközt, melynél hatalmasabb neki czéljainak megközelítésére nem adatott; s ha a tudomány napjainkban oly állást foglal el, mint erre a múlt századokban példát nem találhatunk, s azon bámulat helyébe, mely a tudóst hajdan környezé, most azon tisztelet lépett, melylyel a nép csak azok előtt hajlik meg, kiktől jótéteményeket vár; ezt éppen annak tulajdonítjuk, mert a tudomány az újabb időben a társadalom követeléseinek mindenütt megfelel –, nem mivel a küzdelem terére lép, mely nem neki való, hanem az által, hogy mint a világítótorony, mely a hullámok körén kívül áll, biztos fényét oda veti, hol arra szükség van, hogy a vésztől hányatott hajók a biztos irányt ne tévesszék el."

A tudomány: hatalom

1848 őszén a radikalizálódó forradalom eseményei nem éppen Eötvös József és Trefort Ágoston elképzelései szerint alakultak. Eötvös mindenekelőtt a családját szerette volna biztonságban tudni: feleségét, kislányait és július végén született kisfiát, Lorándot. Levelet írt Münchenben lakó nővérének: befogadná-e a családot?
"Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél!" – lelkesedett Petőfi, miközben Kossuth elhagyta a fővárost, és Ceglédre ment katonákat toborozni. Ez volt az a pillanat, amikor a két jó barát, Eötvös József és Trefort Ágoston úgy döntött, ők elmennek ebből a felbolydult országból.
Az Eötvös család 1850 végén tért haza, s Eötvös József bekapcsolódott az Akadémia újjászervezésébe. 1858. december 20-án a Nemzeti Múzeum dísztermében tartották meg a szabadságharc leverése utáni első akadémiai közgyűlést, s ekkor választották tiszteletbeli taggá többek között Faradayt és Bunsent, rendes taggá pedig Jedlik Ányost. Tagja lett az Akadémiának Arany János is.
Eötvös József, aki 1856-tól az Akadémia másodelnöke volt, 1849 és 1853 között Németországban érezte meg igazán, hogy milyen fontos a tudomány a XIX. századi fejlődő társadalmak számára. Szerette volna tapasztalatait Magyarországra is áthozni. 1861-ben ezt mondta:
"Itt, mint mindenütt, a tudománynak befolyása naponként érezhetőbbé válik; itt, mint mindenütt, naponként inkább meg-meggyőződünk, hogy a tudomány csakugyan hatalom, melyet az istenség az emberi nemnek arra adott, hogy a természet törvényeit megismerve annak urává váljék, anyagi jólétét biztosítva, azon szellemi emelkedés és kedélyi nemesülés után törekedjék, mely magasabb feladatát képezi."

1869-ben tartott elnöki beszédében újra visszatért ehhez a témához, de már árnyaltabban fogalmazott, és példákkal is szolgált.
"A büszke jövendölés, hogy a tudomány hatalom, korunkban teljesült, legalább anynyiban, hogy többé nincs hatalom tudomány nélkül. Nincs kör, hol ki nem jelölhetjük azon hatást, melyet a tudomány állapotainkra gyakorol, s ez nem csekélyebb az állam s a társadalom, mint anyagi fejlődésünk körében. Mert ki nem látja, miként az, hogy korunkban bizonyos kiváltságok megszuntek, csak azon befolyásnak köszönhető, melyet napjainkban az ész és tudomány, azaz nem örökösödés törvénye szerint bírt tulajdonok mindenre gyakorolnak, s hogy valamint századunk demokratikus iránya ebben találja magyarázatát, úgy azon állás is, melyet egyes államok egymás irányában elfoglalnak, inkább azon előnyöknek következése, melyeket nekik szellemi fejlődésük biztosít, mint azoknak, melyeket a természetnek köszönnek."

Érdekes és fontos, hogy Eötvös Loránd elnöki beszédeiben "a tudomány hatalom" megfogalmazás már nem fordul elő.
Ezekről a témákról mindkét Eötvös kifejtette a véleményét. Eötvös József 1861-ben nagyon szép hasonlatot talált a tudomány és az élet kapcsolatára: "Mint a nap, mely midőn felkél, csak a legmagasabb bérczek egyes csúcsait világosítja meg, s később elterjed mindenre, s a legrejtettebb völgyeket eltölti melegítő sugaraival: ilyen a tudomány, s kik ebben aljasodást látnak, rosszul fogják fel állását..."
Nyolc év múlva még egyszer visszatért ehhez a metaforához: “Mint a napvilág elébb a legmagasabb csúcsokat világítja meg, s csak később terjed el a rónaságon, behatva végre a legszűkebb völgyekbe is: ugyanezen utat követi minden civilisatió, s az egész történetben nem mutathatunk fel példát, hogy a tudományokban tett haladás ne vont volna haladást maga után a társadalom és politikai élet körében is. Lehetetlen, hogy azon igazságok, melyeket a tudomány feltalált, elébb-utóbb az élet minden viszonyaira ne alkalmaztassanak, és a kik a tudományt, melynek közvetlen anyagi hasznát nem látják, fölöslegesnek hirdetik, hasonlók ahhoz, ki a magas hegylánczot, melynek sziklái vetéseket nem teremnek, haszontalannak tartaná, elfeledve, hogy a folyó, mely a rónaságon termékenyítve átfolyik, csak e kopár csúcsok között vehette eredetét."

Tudomány és gyakorlat

Fia, Eötvös Loránd 1890-ben az elektromosság felfedezésének és gyakorlati alkalmazásának példájával világította meg a tudomány hatását a mindennapi életre. 1879 az izzólámpa, 1885 a transzformátor feltalálásának éve; a világ az "edisonok" dicsőségét zengi. Élesen megkülönböztette – ma úgy mondanánk – az alapkutatást az alkalmazott kutatástól. "Maguk a szobatudósok, vagy mondjuk, amint fizikusokra jobban illik, a laboratóriumi tudósok tették meg a gyakorlat terén az első lépéseket. Az első elektromos fény tudósnak világított, az első elektromágneses telegráf tudományos eszmecserére szolgált, az első elektromágneses forgógépet, több mint hatvan évvel ezelőtt, a mi tudóstársunk, Jedlik Ányos szerkesztette és látta forogni. De a tudós férfiak e kezdetleges eszközei nem elégíthették ki az élet igényteljes követeléseit, városi tanácsunk nem vehetné hasznát Dawy elektromos lámpájának, hírlapíróink türelmét nagyon is próbára tenné Gauss és Weber telegráfja, s maga veterán tudósunk is alig jutna messzire, ha olyan kocsira ülne, melyet az ő forgó mágnese hajt. Volt tehát még tennivaló elég, de ami még hátravolt, az már nem a szobatudósnak, hanem az élet mozgalmaival szorosabb kapcsolatban álló férfiaknak dolga lett.
Megérezték ezek embertársaik szükségleteit, s megtalálták sokban az életre való formát arra, hogy a tudomány vívmányait azoknak kielégítésére alkalmazzák. A tudós mindig tisztelettel tekintett e férfiakra, kiket bizalmuk a tudományban és lelkesedésük a közös jólét előmozdításáért, ernyedetlen munka és sokszor nagy anyagi áldozatok árán, végre céljaikhoz közelebb vezetett.Nem hallgathatom el e helyen azt sem, milyen nagy érdeme volt e nagy munkában a pénz hatalmának is, ennek a nagyhatalomnak, mellyel az idealista oly nehezen barátkozik meg, amely azonban éppen az elektromosság alkalmazásának terén mutatta meg, hogy nagy dologért fölmelegedni, értök áldozatot tud hozni.”


Eötvös Loránd 1868. december 15-én Heidelbergbôl apjához írt leveléből

Ez, bizony, már a 90-es évek hangja! Eötvös Loránd, ha nem azonosult is a nosztalgiázó, idealista tudóssal, hitet tett a tiszta tudomány mellett.
"Nem szeretném, ha félreértenének. Távol áll tőlem azt kívánni, hogy a tudomány az emberiség anyagi hasznát előmozdító törekvésektől elzárkózzék; de merem állítani, hogy eredményre e téren is az számíthat leginkább, kit oda az igazság keresése vezet...
Tudomány és gyakorlat, mindkettő az emberiség jólétének emelésére szolgál, de míg a gyakorlat, közvetlenül az életre hatván, a nagyvilágban él, és jutalmát ott megtalálhatja, addig a tudomány elvont feladataival csak a szakemberek kis körében fejlődhet, s kevés igaz barát támogatására szorul. A tudomány pártfogói között az elsők az akadémiák.
A mi Akadémiánknak is megvan ez a hivatása. Találja meg körünkben otthonát mindaz a magyar ember, kit inkább lelkesít az eszmény, mint az anyagi érdek, s ki nem a pillanat igényeinek, hanem a jövő haladásának előmozdításán dolgozik!"

A tudomány nemzetközisége

Eötvös Loránd – apjával egyetértésben – mindig hangsúlyozta a tudomány nemzetköziségét. Eötvös József európai gondolkodó volt, 1861-ben mégis óvatosan kellett fogalmaznia, nehogy épp a magyarok értsék félre, s vádolják a magyar nemzeti törekvések visszaszorításával. Ezért kissé romantikus jövőképet festett, amelyben a tudománynak ugyan erején felüli szerepet tulajdonított, de jól megvilágította a nemzetköziségét azzal, hogy a hit nemzetköziségéhez hasonlította.
"A tudományok mívelésére alapítva az akadémiának nem szabad felednie, hogy a czél, mely neki kitűzetett, nem tisztán nemzeti. Hivatása, hogy a közös munkában részt vegyen, melylyel az emberiség az ismeret útján a boldogság után törekszik, s melynél az egyes népek egymástól átvéve és egymással közölve az igazságnak fáradsággal szerzett töredékeit, azon állapotot készítik elő, midőn mint most, az európai nemzeteknél a hit, úgy majdan a tudomány közös lesz, s a létező ellentéteket ki fogja egyenlíteni; de az akadémia nem feledheti el azt sem, hogy e hivatásnak csak úgy felelhet meg, ha azt saját körében teljesíti, s midőn a tudományok általános érdekében fárad, nemzetünk külön szükségeit és érdekeit nem veszti el szemei elől, tudva, hogy bármennyire szép, ha az emberiség haladásáért lelkesülünk, lelkesedésünknek eredménye csak úgy lehet, ha egy nemzetnek haladásán dolgozunk, s hogy a fényes ábrándot, mely a világot jövőben paradicsomnak látja, az által közelítjük meg leginkább, ha a darab földet, mely nekünk jutott, munkánkkal kertté alakítjuk át."

1869-ben még bátrabban fogalmazott. Könnyen lehet, hogy az 56 éves apa és 21 éves fia nézetüket közösen alakították ki, csak éppen Eötvös József mondta el az Akadémián:
"A tudománynak nincs hazája, nincs nemzetisége. Magasan áll az küzdelmeink fölött, a ki egész életét ennek szentelheti, ki mindig magasabbra törekedve oda ért, honnan – mint a hegytetőről a rónaságon elszórt falvak s városok – az ember fáradozásainak s küzdelmeinek színhelye mindig kisebbnek látszik, kit gyengesége vagy kötelességei emelkedésében nem gátolnak: azt méltán boldognak nevezhetjük.
Miután természetünk úgy hozza magával, hogy megnyugvásunkat csak erős meggyőződésben találhatjuk, a hit után csak a tudomány boldogíthat, sőt a megelégedés, melyet ebben találunk, még élénkebb lehet, mert azon megnyugváshoz, melyet csak erős meggyőződés adhat, még az öntudat járul, hogy azt magunknak köszönhetjük."


A Magyar Tudományos Akadémia új székháza, 1864

Negyedszázaddal később az érett férfikorban levő Eötvös Loránd már a millenniumi készülődés lázában égő nemzet előtt sürgette, hogy a magyar tudományosság zárkózzon fel a nemzetközi szinthez. Módszert is kínált ehhez: ne szégyelljünk tanulni más nemzetektől!
"Annak, aki küzdelemre s a küzdelemben diadalra készül, meg kell ismerkednie versenytársainak minden fegyvereivel, s törekednie kell arra, hogy biztos állást foglaljon el a küzdelem terén. A tudományok világában ez a küzdőtér nem egy, hanem valamennyi nemzetnek közös földje, amelyen annak szíve dönt, aki az alkotásaival szebbé tudja tenni.
Ez a mi évről évre visszatérő ünnepünk akkor lesz majd igazán diadalünnep, amikor a magyar tudomány haladását meg fogja látni és gazdagodásának fogja tekinteni az egész világ.
Ezen magasztos, eszményi és hazafias cél felé csak úgy közeledhetünk, ha egyrészt megtanuljuk és a magunk eszejárása szerint feldolgozzuk mindazt, amit más nemzetektől tanulhatunk, másrészt pedig amit magunk teremtettünk, azt kellő formában nyilvánosságra hozva a világ ítélőszéke elé terjesztjük.
Egy nemzet nem alázza meg magát, mikor más nemzetektől tanulni kíván. A büszke francia pirulás nélkül mutathat rá az idegen mesterekre, kiket akadémiájának megalapításakor megnyerhetni szerencsés volt, és a németek tudományos babérjait nem csúfítja el az a tudat, hogy gyökereit a Nagy Frigyes által Berlinbe hívott franciák ültették el."

Mélyponton az Akadémia

Eötvös József az Akadémia elnökeként sohasem került olyan nehéz helyzetbe, mint fia a századfordulón. Akkoriban az újságok az Akadémia korszerűtlenségéről cikkeztek, szervezeti megújulást sürgettek, s a társadalmi közéletben rohamosan csökkent az intézmény súlya, tekintélye. Nemcsak nálunk, hanem másutt is. Lármás politikai mozgalmak terelték el az emberek figyelmét a tudományról, miközben a tudomány, mint tudjuk, gyorsulva fejlődött, csak a "sajtója" lett rossz. Az "akadémikus" jelző pejoratív értelmet kapott például a művészetekben: valami ósdit, túlhaladottat jelentett.
Valóban, a tudomány fejlődése áttörte az akadémiák kereteit; az egyetemeken és új kutatóintézetekben születtek a legújabb tudományos eredmények, technikai találmányok. A demokratizálódó tudomány kilépett a hierarchikusan szervezett akadémiák falai közül. Jól látta ezt Eötvös Loránd már 1899-ben, hiszen ő maga is egyetemen tanított.
"Az egyetem ma, azt az elvet követve, hogy tudományt közölni csak az tud igazában, ki azt maga is előbbre vinni képes, vonzókörébe gyűjti a tudománynak majdnem összes munkásait, ellátja őket a szükséges segédeszközökkel, kötelességökké azt az egyet tevén, hogy tanítsanak úgy, amint azt meggyőződésök sugallja, megad nekik mindent arra, hogy egyéniségöket a tudományos kutatás terén szabadon érvényesíthessék, s maguknak tanítványaikból utódokat nevelhessenek. Csodálhatjuk-e, hogy az egyetem szabad légkörében pezseg ma leghevesebben a tudományos élet?"
Ugyanebben az előadásában hívta fel a figyelmet az Európában gomba módra szaporodó új kutatóintézetekre és tudományos konferenciákra.
"Az államok egyes tudományos kérdések megoldására önálló, gazdagon fölszerelt intézeteket állítanak, éspedig nemcsak a gyakorlati értékesítés céljából, hanem magának a tudománynak érdekében. Nem erről tesznek-e fényes tanúságot például a párizsi Bureau des poids et mesures és a potsdami Physikalische Reichsanstalt, melyek évenként sok ezerekkel rendelkezhetnek arra a célra, hogy a hőmérsékletet egy foknak ezredrészével, vagy a víz sűrűségét értékének egy százmilliomod részével pontosabban ismertté tegyék.
Korunk elkényeztetett gyermekei még a tudományos vándorgyulések és kongresszusok is. Lehetővé tevén a tudományok muvelői között bizonyos társadalmi összeköttetést és nemzetközi érintkezést, ezek is közreműködnek ma sok olyan nagy tudományos feladat teljesítésében, mely az egyesnek erejét felülmúlja."

Egy évvel később – éppen a századfordulón – Eötvös Loránd, tőle szokatlan módon, panaszkodó "zárójelentést" készített a Magyar Tudományos Akadémia állapotáról, s midőn felvázolt egy leendő ideális állapotot, nem hallgatta el a pillanatnyi helyzet kritikáját sem.
"Ez az Akadémia is volt már népszerű, abban az időben, amikor még nem oly könnyen és nem oly sokszor gyűltünk össze nemzeti ünnepekre, mint ma, és amikor egy-egy akadémiai ülés várva várt alkalom volt arra, hogy a nemzeti érzés harsogó éljenekben megnyilatkozhassék, és én bízom abban, hogy bár más és jobb viszonyok között, eljön még az idő, mikor újra népszerű lesz.
Majd akkor, mikor nemzetünk jogosult vágyai Isten kegyelméből teljesedésbe mennek; amikor állami intézményeink azt a fejlettséget érik el, és olyan biztos alapokon nyugosznak, hogy azoknak rendezésére és megszilárdítására nem lesz, mint ma, annyi politikusra szükség, s a legjobbak helyesebb arányokban fogják szétoszthatni erőiket a nemzeti jólétet és muvelődést előmozdító munkásság különböző terein, akkor, amikor a magyar gazdának, iparosnak, kereskedőnek, művésznek és tudósnak, mindegyiknek a maga módja szerint, meg lesz adva a képesítés arra, hogy abban, amiben munkálkodik, nagyra vihesse, s a sokaság műveltsége is oda fejlődött, hogy az érdemet minden formájában fölismerni és méltatni tudja: akkor ebben a boldog időben az Akadémia is megint nem százak, hanem milliók szerint fogja számíthatni barátait.
Adja Isten, hogy ez mielőbb így legyen!"

Még öt évig várt, csak azután mondott le az Akadémia elnökségéről.

Radnai Gyula
Eötvös Loránd Tudományegyetem