Johan Béla 1889-ben született Pécsett, ahol édesapja tisztifőorvos volt. 1907-től Budapesten élt, orvosdoktori oklevelét 1912-ben a Budapesti Egyetem Orvosi Karán szerezte meg. Figyelme az első világháború alatt fellépő járványok hatására a bakteriológia felé fordult, közreműködött a hadseregnek gyártott kolera és hastífusz oltások készítésében. 1925-ben a törvénnyel megalapított Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) igazgatójává nevezték ki. Ezt követően Rockefeller ösztöndíjasként az Egyesült Államokban és több európai országban tanulmányozta a központi közegészségügyi intézmények rendszerét, 1927-ben kezdte meg igazgatói munkáját.

Felhívta a kormány és a társadalom figyelmét a falvak súlyos egészségügyi helyzetére és a fennálló állapot javításának halaszthatatlan szükségességére. Meggyőződése volt, hogy elsősorban jól képzett egészségügyi személyzetről kell gondoskodni, ezért létrehozta az OKI 20 fiókállomását, beindította a fertőzőbeteg jelentési rendszer működését, megreformálta a tisztiorvos képzési és elindította a védőnők – a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat tagjainak – képzését.

1935-ben belügyminisztériumi államtitkárrá nevezték ki, de ezután is minden nap bejárt az OKI-ba. Ez lehetővé tette, hogy a Minisztérium és az OKI tevékenysége egymással szoros összhangban legyen. 1936-ban a hatósági orvosi tevékenység egységes irányítására megvalósította a tisztiorvosi szolgálat, később a közegészségügyi (körorvosi és védőnői) szolgálat államosítását, megalkotta a szükséges jogszabályokat.

Tudományos munkájának elismerését jelenti, hogy a Budapesti egyetem orvosi karán 1919-ben egyetemi magántanári, 1927-ben nyilvános rendkívüli tanári címet kapott, a Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben levelező tagjává választotta, 1943-ban államtitkári feladatai mellett újból átvette az OKI főigazgatói teendőinek ellátását, 1944-ben, a német megszállás után állásától megfosztották, majd internálták. Sajnos, a háború után sem jutott méltó szerephez a közegészségügyben. A Phylaxiánál antibiotikus kutatással és a hazai penicillin termelés előkészítésével foglalkozott. 1945 után ugyanis az amerikai szakemberek vele vették fel a kapcsolatot és hozzá juttatták el azt a penicillintörzset, amely a hazai gyártás alapját képezte. E kapcsolata az 1950-es években gyanúsnak minősült, ezért Kistarcsára internálták, sőt megfosztották akadémiai levelező tagságától is. Később a Kőbányai Gyógyszergyárban helyezkedett el, ahol még 90 éves korában is dolgozott és a hazai B12 vitamin kutatásban és gyártásban szerzett igen jelentős érdemeket. Munkáját “Kiváló újító”, “Kiváló Feltaláló” és a “Vegyipar kiváló dolgozója” címmel ismerték el, 1972-ben rehabilitálták, megkapta a “Munka Érdemrend arany fokozatát”.

Egészségügyi koncepciója helyesnek és időtállónak bizonyult. Életét hazája nehéz körülményei között szentelte a nép egészsége védelmének. 1989-ben születésének 100. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia visszaállította akadémiai tagságát. Az Országos Közegészségügyi Intézet felvette nevét és felállították mellszobrát, tisztelettel fejet hajtva mindazon erőfeszítés előtt, amelyeket Johan Béla munkássága során a népegészségügy érdekében kifejtett. 1993-ban, az országos Közegészségügyi Intézet átalakításakor Johan Béla nevét az Országos Epidemiológiai Központ vette fel. A Magyarországért Alapítvány kurátorai a beérkezett állampolgári ajánlásokat figyelembe véve kinyilvánították, hogy Johan Bélának a magyar közegészségügy megszervezéséért végzett kiemelkedő tevékenysége a Magyar Örökség részét képezi. Johan Béla nevét a Magyar Örökség díjazottainak Aranykönyve őrzi.