Hajagos József

 

AZ 1849 FEBRUÁRI MAGYAR ELLENTÁMADÁSI

KÍSÉRLET ÉS A KÁPOLNAI CSATA

 

            A cs. kir. hadsereg 1848 decemberi támadása válságos katonai helyzetet teremtett Magyarország számára. A több irányból támadó cs. kir. erők elől a magyar csapatok Erdély és a Délvidék kivételével mindenütt kénytelenek voltak visszavonulni. A kialakult helyzetben az országgyűlés december 31-én úgy döntött, hogy a kormányszervekkel Debrecenbe költözik, hogy onnan szervezzék tovább az önvédelmi harcot. A további magyar hadműveleteket az 1849. január 2-i pesti haditanács határozta meg. Ezen Csány László főkormánybiztos elnökletével Vetter Antal vezérőrnagy, a hadügyminisztérium táborkari osztályának vezetője,  Görgei Artúr, Perczel Mór és Répásy Mihály vezérőrnagyok, hadtestparancsnokok, gróf Lázár György vezérőrnagy, a feldunai hadtest egyik hadosztályparancsnoka, Josef Kohlmann  ezredes a hadügyminisztériumból, Klapka György őrnagy a hadügyminisztérium táborkari osztályáról, valamint Heinrich Pusztelnik és Bayer József őrnagyok, a feldunai hadtest táborkari tisztjei vettek részt. Itt határozták el a főváros feladását és a magyar haderők zömének a Tisza mentén történő egyesítését. Ehhez szükséges volt a délvidéki magyar haderők kivonása. A bánáti hadtestnek az Aradot zároló, illetve a bácskai hadtestnek a Szeged környékét biztosító hadosztályok hátrahagyásával a Közép-Tisza vidékére kellett felvonulniuk. Itt kellett csatlakozniuk Perczel Mór Központi Mozgó és Répásy Mihály tartalék hadtestéhez. A Felső-Tisza vidékének fedezése az ott szerveződő felső-tiszai hadtestre hárult. A Görgei vezette feldunai hadtest Pestről Vácon át északra indult, hogy ezzel erőinek megosztására késztesse a Windisch-Grätz tábornagy vezette cs. kir. főerőket. Az elterelő hadművelet sikere után a Felső-Tisza irányában kellett visszacsatlakoznia a többi magyar haderőhöz. A haditanács összpontosítási elképzelése kettős célt szolgált. Egyrészt biztosítani akarták a Tiszántúlt, mint hadműveleti bázist, másrészt meg akarták teremteni az ellentámadás feltételeit.[1]

            A magyar csapatok tervezett összpontosítása csak február közepére valósult meg. A Mészáros Lázár vezérőrnagy, hadügyminiszter által vezényelt felső-tiszai hadtestet a január 4-én Kassánál elszenvedett veresége után újjá kellett szervezni. Ez már az új hadtestparancsnok, Klapka György ezredes vezetésével ment végbe. Klapka a január 22-i tarcali, a január 23-i bodrogkeresztúri, valamint a január 31-i tokaji győzelmekkel végül biztosítani tudta Schlik altábornagy csapataival szemben a Felső-Tisza vonalát. A Közép-Tisza vidékén Perczel Karcagig történő visszavonulása jelentett problémát. A határozott felszólításokra január 22-én visszafoglalta Szolnokot. A január 25-én Ceglédnél aratott győzelmével, Windisch-Grätz már Pestet is veszélyeztetve érezte, ezért jelentős erőket vont össze a város körül, visszarendelte a Görgeit üldöző csapatok jelentős részét is. Perczel végül visszavonult a Tisza mögé, s Szolnok ismét a cs. kir. csapatok kezére került. Az ellenség szolnoki hídfőjének szemmel tartására, valamint a cibakházi átkelő védelmére, február közepétől már rendelkezésre álltak a gróf Vécsey Károly vezette bácskai és a Damjanich János vezette bánáti csapatok is. A tiszafüredi átkelő védelmét előbb Perczel hadtestének egy kisebb különítménye, majd az Asbóth Lajos alezredes által vezényelt tartalék hadosztály látta el. A feldunai hadtestnek az északról, nyugatról és délről mutatkozó ellenséges erők következtében le kellett mondania Lipótvár felmentéséről, de célját, az ellenséges főerők megosztását sikerült elérnie. A bányavárosokban történt pár napos megállapodás után, Görgei a Vág és a Garam völgyében Sáros vármegye felé vette útját. A február 5-i branyiszkói győzelemmel a Kassa térségében állomásozó Schlik vezette császári hadtest hátába került. A délről és északról szorongatott Schliknek azonban Rimaszombat felé elvonulva, sikerült kitérnie a bekerítés veszélyéből. Görgei és Klapka hadtestei között február 10-én jött létre az összeköttetés, ezzel valamennyi kijelölt hadtest megérkezett a Tisza térségébe.[2]

            A délvidéki erők felvonulásával és a feldunai hadtest visszacsatlakozásával, kb. 50 000 fős magyar haderő sorakozott fel a Tisza mentén. Ez feltételezte egy fővezér kinevezését valamennyi összpontosított hadtest fölé. Józef Bem és Vetter Antal vezérőrnagyok azonban a január 2-i haditanácsot követő hetekben visszautasították a Kossuth, illetve az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) által nekik felkínált fővezérséget. A Vetterrel rangban egyidős Görgei ezekben a napokban veszítette el Kossuth bizalmát dunántúli visszavonulása és a némileg félreértelmezhető január 5-i váci nyilatkozata következtében. Perczel Mórt összeférhetetlen természete, Mászáros Lázár és Kiss Ernő vezérőrnagyokat pedig kudarcaik és alkalmatlanságuk zárta ki a lehetséges fővezérek sorából. A magyar hadseregnek még voltak ugyan megbízható és sikeres tábornokai (pl. gróf Vécsey Károly, Damjanich János), de ők rangban fiatalabbak voltak, s csak januárban jutottak önálló hadtest vezetéséhez. Így ők nem rendelkeztek még megfelelő tapasztalatokkal egy nagyobb haderő vezetésére, ráadásul a magyar tábornokok is ugyanolyan kínosan ügyeltek a rangidősségre, mint az osztrák hadseregben szolgálók.[3]

            Ilyen körülmények között esett a választás a január közepén Magyarországra érkező lengyel Henryk Dembinski altábornagyra. A napóleoni háborúkban is résztvevő tábornok az 1830-31-es lengyel szabadságharcban tett szert európai hírnévre, amelynek záró szakaszában a fővezéri tisztséget is betöltötte. Dembinski még Párizsban gróf Teleki Lászlónak, a magyar kormány ottani megbízottjának úgy nyilatkozott, hogy a fővezéri poszton kívül minden beosztást hajlandó betölteni. Csak altábornagyi rendfokozatának 1831-től történő elismeréséhez ragaszkodott. Január 21-én Kossuth már azt közölte Szemere Bertalannal, felső-magyarországi teljhatalmú kormánybiztossal, hogy: „Dembinszky megjött, holnap megyen Szolnok felé. Inspiciálja Perczel és Répásy seregét, tájékozza magát a körülmények iránt, s az egyesült tiszai seregek vezényletével fog megbízatni.” Még ezen a napon kinevezték honvéd altábornaggyá. Dembinskinek a főparancsnokságtól való vonakodása nehezen fogadható el Kossuth január 27-i,  Klapkának írt levelének azon kitétele alapján, hogy: „… akárki legyen a fővezér, ő magát annak szívesen alárendelendi, de ha fővezér nem lesz, hanem több seregvezérek kombinatíve dolgozandnak, anciennitására számot tart.” Így formai kinevezés nélkül is ő lett volna a fővezér. Kossuth azonban ragaszkodott a formákhoz, s január 29-én megbízta Dembinskit a „szolnok - törökszentmiklósi, tiszafüredi és tokajtáji seregek” főparancsnokságával.[4]

            A fővezér idegen származása eleve olyan problémákat hordozott magában, mint pl. a beosztottak sértett hiúsága, vagy a belső viszonyok nem ismerése, amelyeket csak sikerekkel lehetett volna ellensúlyozni. Bem győzelmeivel és határozott fellépésével Erdélyben minden ilyen természetű problémának elejét vette. Dembinski bemutatkozása azonban korántsem mondható hasonlónak. A ceglédi ütközetet követő visszavonulás után összeveszett Perczellel, mert az nem értett egyet azzal a kormányrendelettel, hogy hadtestétől egy hadosztályt kiszakítsanak, és Tiszafüred térségébe vezényeljék. Az összeveszés olyan hevesre sikeredett, hogy Perczel lemondott a hadtestparancsnokságról és egy időre ismeretlen helyre távozott. A Központi Mozgó Hadtest parancsnokságát az összetűzés után pár nappal Répásy Mihály tábornok vette át. Dembinski a hadtestből kiszakított, Kazinczy Lajos alezredes parancsnoksága alatti hadosztállyal észak felé indult. Időközben azonban már bebizonyosodott a Tiszafüredet fenyegető veszély alaptalansága, így az északra vonulásának csak az lehetett a célja, hogy segítséget nyújt Klapkának Schlik ellen. Dembinski azonban nem sietett. Január 29-én ért Törökszentmiklósra, 30-án pedig Polgárra.  Itt február 2-ig megállapodott, noha még január 29-én tudósítást kapott Klapkától Schlik megerősödéséről és a Tokaj elleni előrenyomulásáról. Így Klapka január 31-én csak saját erőire utalva akadályozta meg Schlik átkelését a Tiszán. Ezen túlzottan is óvatos „hadmozdulatok” elleni tiltakozásul Kleinheinz Oszkár őrnagy, táborkari főnök, szabadságot kérve és kapva, eltávozott Dembinski mellől. Így fővezérségének további időszakában táborkari főnök nélkül maradt.[5]

            A további hadműveletek kapcsán Dembinski hamarosan Klapkával is komoly nézeteltérésbe került. Klapka Schlik erőinek február 5-i visszahúzódását – helyesen – úgy értelmezte, hogy Görgei az osztrákok hátát fenyegetve hadműveleti közelségbe ért. Klapka Görgei támogatása céljából egész erővel üldözni kívánta Schliket, de február 5-i parancsában Dembinski Miskolcra utasította csapatait. Február 6-án Szerencsen éles szóváltásra került sor közöttük, de Klapkának Szemere kormánybiztos helyeslésével is csak annyit sikerült elérnie, hogy hadtestének alig 1/3-val - a Bulharyn-hadosztállyal - nyomulhatott Schlik után. Dembinski Miskolc megszállását azzal indokolta, hogy ellene tetemes erők összpontosulnak. Ez csak úgy értelmezhető, ha Schliknek Miskolc felé történő vonulásával számolt. Schlik azonban a Sepsi – Torna – Aggtelek – Tornalja – Rimaszombat útvonalon kívánt kitérni szorongatott helyzetéből. Klapka ugyan február 8-án Hidasnémetinél meghátrálásra kényszerítette Schlik utóvédét, ahhoz azonban nem rendelkezett elég erővel, hogy másnap megakadályozza Schlik elvonulását Sepsi irányába, mivel még Görgei csapatai sem tűntek fel. Dembinski saját téves számításait felismerve, ekkor már Kassa felé útba indította a hadtest Miskolcra rendelt erőinek a zömét is (Máriássy-hadosztály, Albrich-különítmény). A Bulharyn-hadosztály és a többi beérkező seregtest, határozott üldözéssel még sokat árthattak volna Schliknek, de Kassának az ellenség általi kiürítéséről értesülve, Dembinski február 10-én visszarendelte az egész hadtestet Miskolcra és Putnokra. Így az üldözés Görgei hadtestének még távolabb álló Piller-hadosztályára hárult. Schlik olyan előnyre tudott így szert tenni, hogy a hadosztály Kossuth Sándor őrnagy által vezényelt egyik dandárának, február 13-án Szénnél csak az utóvédjét sikerült utolérnie és megfutamítania. Dembinski a Kazinczy-hadosztállyal Tornaaljánál akarta útját állni Schliknek. Újabb tétovázása után február 14-én azonban csak Schlik utóvédjét sikerült elérnie, amely szintén tovább tudott vonulni Rimaszombat felé.[6]

            Dembinski bizonytalankodása, kapkodó, egymásnak ellentmondó intézkedései Schlik elvonulását eredményezték, amely a későbbiekben, így a kápolnai csatánál is komoly következményekkel járt. Sikertelen harctéri bemutatkozása a fővezért nehéz helyzetbe hozta az OHB, valamint a hadtesteik bizalmát osztatlanul bíró Görgei és Klapka előtt. Saját kudarcait Dembinski a két hadtestparancsnokra hárította. Megkérdőjelezte a csapatok és parancsnokaik, különösen Klapka képességeit. Február 11-én azt írta Kossuthnak: „… a legkisebb sikert győzelemnek jelentik és ez olyan gondolatokat ébreszt a vezetőkben, hogy ők már nagy hadvezérek és ebből kiindulva, mihelyt osztályaikkal távol vannak, olyan mozdulatokat engednek meg maguknak, melyek minden számítást megzavarnak és ügyünket nagyon is kellemetlen helyzetbe hozzák…” A vádakkal szemben február 12-én Klapka magyarázkodásra kényszerült. A kudarcot a valóságnak megfelelően, óvatos megfogalmazásban a fővezérre hárította: „Hogy Schlik nem semmisíttetett meg, annak nem én vagyok oka, hanem azok, kik Dembinski altábornagy úrral minden áron el tudták hitetni, hogy Görgei vagy egészen elvész, vagy pedig maga is boldogul Schlikkel.” Arra kérte Kossuthot, hogy őt, mint egy alárendelt parancsnokot, ne tegye felelőssé egy olyan haditerv kudarcáért, melynek készítésében részt nem vett, de iránta meg sem kérdezték. Miután Kossuth és Dembinski is állandóan tartott az ellenség esetleges tiszai átkelésétől, ezen aggodalmakat is igyekezett eloszlatni: „… ne méltóztassék magát az osztrákok bármelly a Tisza felé irányzott demonstraciója által is zavarba hozatni. Tessék nékem meghinni, hogy egy pár ezer embert nem fognak a Tiszán átküldeni, sokat pedig nem képesek küldeni.”[7]

            Dembinski, akinek eddig csak a volt Peczel-féle és a felső-tiszai hadtestek voltak alárendelve, február 12-én vált ténylegesen fővezérré. Ekkor rendelték alá a feldunai hadtestet, valamint a Bácskából és a Bánátból kivont csapatokat. Egyben a hadügyminisztérium új hadrendi beosztást is életbe léptetett. A hadtestek és a hadosztályok számozást kaptak. Az I. hadtest a felső-tiszai, a II. a Központi Mozgó, a III. a Vécsey vezette és a szegedi hadosztályból, a IV. a Damjanich vezette és az Aradot ostromló hadosztályokból állt, míg a feldunai hadtest egyetlen hadosztályként (16.) számításba véve a VII. hadtestet alkotta. Ez a hadrendi beosztás számos ellentmondást tartozott. Pl. az aradi ostromsereget és a szegedi hadosztályt nem rendelték alá Dembinskinek, így nem is lehetett őket egységes hadtestként kezelni. (Ezt a későbbiekben korrigálták is oly módon, hogy a III. hadtestbe Vécsey és Damjanich közvetlenül irányított csapatai kerültek, míg a szegedi hadosztály a IV., az aradi ostromsereg pedig az V. hadtestnek lett az alapja. Hamarosan nyilvánvalóvá vált az is, hogy a VII. hadtest nem egy, hanem négy hadosztályból áll.) Az ellentmondások közé tartozott az is, hogy az eddig a tiszafüredi átkelő védelmét ellátó tartalék hadosztályt (12.) szintén nem rendelték alá Dembinskinek, sőt hamarosan a Tisza vonalán lévő egységeit visszarendelték Balmazújvárosba.[8]

            Az újabb haderők alárendelésével Dembinski számára már kb. 50 000 ember állt rendelkezésre az ellentámadás megindításához. Haditervét nem foglalta írásba, azt eltitkolta nemcsak beosztottjai, hanem az OHB és a hadügyminisztérium előtt is. Így arra csak hézagos információkból lehet következtetni. Visszaemlékezései szerint január 30-án gondolati síkon már készen állt a terve. Ebből február 2-án annyit árult el Kossuthnak, hogy első csatáját Mezőkövesd és Eger táján szándékozik megvívni. Február 5-én Kossuth ismét csak annyit tudhatott meg, „hogy az állást kívánom elfoglalni, ha sikerül megvalósítanom, mely részünkre legalább annyi előnyt fog nyújtani: hogy a mozdulatok kezdeményezése nem az ellenségtől, mint a mai napig volt, hanem tőlünk fog kiindulni.” A hadügyminisztériumnak a szintén csak körvonalakban ismert haditervét azzal az érveléssel utasította el, „hogy azzal csak egy teljesen tapasztalatlan ellenséges tábornokot lehetne megtéveszteni, … aki ezt szerkesztette maga is tapasztalatlan tábornok, én megalkottam tervemet, folyamatban van a végrehajtása, és ismertetni fogom, amint a józan ész megengedi.” A „józan ész” akkor csak azt engedte meg Dembinski számára, hogy Tiszafüred fontosságát vázolja fel a hadügyminisztérium megbízottjának, báró Stein Miksa alezredesnek: „Ez a hely azért alkalmas hadműveleti bázisnak, mert innen a Tisza mindkét partján tud manőverezni, fedezni tudja Debrecent akár Tokaj, akár Szolnok felől kiinduló ellenséges támadás esetén, és Pest felé is előnyomulhat.”[9]

            Az idézetekből három alapmotívum bogozható ki: 1. A cs. kir. főerők legyőzése egy nagyobb csatában Eger és Mezőkövesd térségében; 2. A Tiszafüreddel való összeköttetés mindenképpeni fenntartása; 3. A cs. kir. csapatok Szolnoknál történő átkelésének a megakadályozása. Az utóbbit úgy érthetjük meg, hogy a Felső-Tisza vidékére január 25-i Cegléd környékén szerzett tapasztalataival érkezett meg. A cs. kir. haderők nagyobb összevonását nem a Pest megvédésére tett óvintézkedéseknek, hanem az ellenség Tiszántúlra történő áttörési szándéka előkészítésének fogta fel. Ennek a megakadályozására hagyott hátra Szolnok térségében jelentős erőket, így a bácskai és bánáti hadosztályokat, valamint Répásy hadtestének is közel felét.

            A három vezérelv egyszerre volt jelen elképzeléseiben, még pedig úgy, hogy a 2. és a 3. folyamatosan gyengítette az elsőt. Ez erősen hozzájárult ahhoz, hogy erőit nem tudta ténylegesen összpontosítani az 1. elképzelés megvalósítására. Úgy tűnik, hogy a cs. kir. főerők elleni fellépés a Miskolc-pesti vonalon csak akkor kezdett előtérbe kerülni, amikor Vécsey és Damjanich csapatai Szolnok térségébe érkeztek, s ez némileg csökkentette az onnan várható ellenséges támadás iránti aggodalmát. Ez azonban csak fokozatosan ment végbe, mert február 23-i Répásynak írt levelében még elég élénk színekben volt jelen. Meghagyta Répásynak, hogy közölje a Törökszentmiklóson álló Vécseyvel, hogy „ha az ellenség netán túlerővel szorongatja, vonuljon vissza Egyekre, fő figyelmét azonban a Debrecenbe vivő út fedezésére kell fordítania.[10]

            Valójában a cs. kir. hadvezetés ezekben a hetekben azzal volt elfoglalva, hogy erőit lehetőleg összpontosítva ismét átvegye a kezdeményezés január elején megszakadt fonalát. Rádöbbentek arra, hogy a magyar ellenállás Buda és Pest elfoglalásával nem szűnt meg, hanem meg is erősödött. A győzelmet így a magyar főerők legyőzésétől remélték. Február 12-én érkezett Schlik futárja Windisch-Grätz budai főhadiszállására, akitől egyrészt értesültek annak Rimaszombat felé tervezett visszavonulásáról és arról, hogy Kassa – Miskolc térségében jelentős magyar erők állomásoznak. A Schlikkel való összeköttetés megteremtése és a magyarokról történő hírszerzés céljára kiküldött Colloredo-dandár február 17-i, 18-i, illetve 19-i jelentései pedig már azt is nyilvánvalóvá tették, hogy megindult a magyar erők felvonulása a Miskolc-pesti országúton. Ekkor azonban még csak 10-12 000 fős magyar haderővel számoltak, mert azt gondolták, hogy Görgei hadteste Kassa környékén marad. Az érkező hírek következtében már február 18-tól megindult a cs. kir. csapatok Pest és Hatvan közti összevonása. A cs. kir. főhadiszálláson ekkor már azt is feltételezték, hogy az egyre nagyobb számban feltűnő magyar erők célja egy Pest elleni támadás. Windisch-Grätz február 19-én arra utasította Schliket, hogy hadtestével siessen Gyöngyösre. Schlik azonban még a parancs vétele előtt megkezdte előrenyomulását Sajószentpéter felé. Az e közben megkapott fővezéri utasításra azt válaszolta, hogy elővédjével február 23-án Pétervásárán lesz, s onnan kiindulva február 26-án elfoglalja Egert. Megkezdett előrenyomulását azonban tovább folytatta, hogy megbizonyosodjon a magyarok Sajó-völgyben elfoglalt állásáról. Február 21-én azonban érzékelte, hogy túlerővel áll szemben, ami igaz is volt, mert az I. hadtest Sulcz-dandára (korábban Máriássy-hadosztály) és a VII. hadtest Poeltenberg- (korábban Piller) és Aulich-hadosztálya zárta el a további útját. Schlik ezt tapasztalva visszavonult, s azt a helyes következtetést vonta le a Windisch-Grätznek küldött aznapi jelentésében, hogy: „… az ellenség talán az ország részéről tett szemrehányások miatt is elhatározta, minden erejét Mezőkövesdnél és Egernél összegyűjtve, döntő csapást kockáztat, mivel a hadviselés eddigi módja döntést nem eredményez, az ország ellenben érzékenyen szenved.” Ez azt jelentette, hogy február 21-e után a cs. kir. hadvezetés már nemcsak a magyar összpontosítás céljáról, de az abban résztvevő erőkről is nagyjából megbízható információkkal rendelkezett. Windisch-Grätz ennek tudatában kezdhette meg előrenyomulását, hogy Schlik hadtestével egyesülve, meghiusítsa a magyarok támadási szándékát. Így Dembinskinek téves volt azon aggodalma, hogy a Schlik elleni határozott fellépés idő előtt a magyar összpontosítás körzetébe csalja Windisch-Grätzet, mivel a cs. kir. csapatok február 18-tól már mozgásban voltak.[11]

            Az ellenség szándékainak téves megítélésén kívül a magyar hadvezetést belső problémák is nyomasztották. Mint utaltunk rá, Schlik Kassa környéki elszalasztása kiélezte a fővezér és a hadtestparancsnokok viszonyát. Ezt a későbbiekben csak fokozta rosszul szervezett táborkarának hibás intézkedései, a kritikán aluli élelmezés, a hadosztályokkal a hadtestparancsnokok kikerülésével való rendelkezése, összeférhetetlen modora és haditerveinek eltitkolása.

            Kleinheinz őrnagy távozása után Dembinskinek nem volt táborkari főnöke, így a táborkari teendők néhány tapasztalatlan, alacsony beosztású tisztre hárultak. Az ekkor századosi, illetve főhadnagyi rangot viselő tisztek közül a későbbiekben egyiknek sem sikerült törzstiszti rangot elérnie, a még legjobban használható Löwinger Adolf századosnak sem. A törzsét alkotó 11 tiszt többsége egyébként sem táborkari, hanem parancsőrtiszti feladatokat látott el. Az egyetlen magasabb rangú tiszt, Molnár Ferdinánd alezredes, pár nappal a kápolnai csata előtt került a fővezér törzséhez, mint első karsegéd. Azonban ő sem rendelkezett megfelelő táborkari képzettséggel. Dembinskivel ellentétben beosztott hadtestparancsnokai, különösen Görgei, jól szervezett táborkarral rendelkeztek. Így a fővezérnek ez a fogyatékossága tekintélyromboló hatást váltott ki. [12]

            Dembinski 1849. február 2-án Egyeken egy 40 000 fős haderő ellátásához szükséges élelmiszerraktár felállítását kérte Kossuthtól, de ezt csak meglehetős késlekedéssel, február második felében kezdték megszervezni Ámon Ferenc élelmezési biztos vezetésével. Így a kívánt élelmiszermennyiség még február végén sem állt rendelkezésre. Ezt a problémát Szemere Bertalan kormánybiztos és Farkassányi Sámuel élelmezési biztos sem tudták orvosolni. Hanyagság igazából őket terheli, mert az általuk szervezett élelmezési hatóság meglehetősen rosszul működött. Élelmezési problémák a felső-tiszai hadtestnél már január óta voltak, s ezek februárban hatványozottabban jelentkeztek nagyobb haderő összpontosulásakor. A problémák megoldatlansága, a nélkülöző katonák, s az embereik élelmezésével küszködő parancsnokok elkeseredettsége azonban végül a fővezér ellen irányult.[13]

            A hadosztályokkal való közvetlen rendelkezést Dembinski az időveszteség elkerülésével magyarázta Répásy tábornokhoz írott február 23-i levelében. A honvéd hadsereg vezetői azonban nemcsak a rangidősség, hanem a szolgálati út betartására is meglehetősen kényesek voltak. Ennek kikerülését, még akkor is, ha előnyöket eredményezett, a parancsnokok zokon vették. Ez történt akkor is, amikor február 20-án Dembinski a feldunai hadtest Poeltenberg-, és Aulich-hadosztályát a másnapi célállomásként kijelölt Miskolc helyett Sajószentpéterre utasította. Ezt a mozdulatot Schlik már említett előrenyomulása tette szükségessé, de Görgei sérelmezte, hogy a menetutasítás megváltoztatásáról csak Aulich Lajos ezredestől értesült. Közvetlenül rendelkezett több alkalommal Dembinski Klapka és Répásy hadtestének hadosztályaival is. A hadtestparancsnokok sértett hiuságától nagyobb problémát jelentett, hogy ilyenkor fokozottabban jelentkeztek az élelmezési problémák, mivel a hadtestek megfelelő szervei csak megkésve tudtak intézkedni.[14]

            Dembinskit Horváth Mihály úgy jellemezte, hogy: „A terveiből soha senkivel, semmit nem közlő, magába zárkózott, magaviseletében a főtisztek iránt hideg, hevességre hajlandó, s haragja kitörésében szinte dühös, kíméletlenül sértő, idegen fővezér nem lehetett képes, a tisztikarban maga iránt bizodalmat, tiszteletet, csatlakozást ébreszteni.” Heves vérmérséklete dühös kifakadásokra késztette február 22-én Görgei ellen is miskolci első személyes találkozójukon. Ehhez hozzájárult Görgei azon OHB-hoz továbbított levele is, amelyben az előző nap Tokaj felé irányított poggyászvonatának fenyegetettségéről írt, miután Dembinski hadtestét Miskolcra rendelte. Dembinskinek Görgeihez és Klapkához való viszonya azok személyiségének megfelelően eltérő volt. Miután az előző a fővezér goromba megnyilvánulásait határozottan visszautasította, őt kénytelen volt respektálni. Klapka azonban nem ment bele hasonló szó- vagy levélváltásokba, ezért Dembinski vele szemben több mindent megengedett magának. Február 22-én írt határozott hangvételű utasításában Klapka felfüggesztését és Debrecenbe küldését is kilátásba helyezte. Erre az szolgált indokul, hogy mezőkövesdi főhadiszállásáról Dembinski engedélyének a kérése nélkül Miskolcra távozott. Kettejük ellentéte addig fokozódott, hogy február 25-én az OHB-nak írt jelentésében Dembinski Klapka leváltását kérte, s helyére pedig Aulich Lajos kinevezését javasolta.[15]

            A hadtestparancsnokok számára a legnagyobb problémát azonban nem a felsoroltak, hanem a fővezér haditerveinek a nem ismerése okozta. Némi felvilágosítást először február 23-án Répásynak adott a már többször említett levelében, de az abból aligha tudott többet kihámozni, mint Klapka és Görgei, akiket addig nem részesített a titkokból. Viszont megismerhette belőle Dembinskinek a háborúról vallott ars poeticáját: „A háborút olyannak tekintem, mint egy sakkjáték, és lépéseimet titokban tartom.” Klapka a Dembinskitől kapott utasításokat ellentmondásosaknak minősítette: „Most Egerből kellett volna az ellenség mozdulatait megfigyelnem, majd meg egyetlenegy lépést sem tenni előre, nehogy Mezőkövesdtől messzire eltávozzam”, s úgy látta, „hogy a főparancsnok hadi műveleteinek főcélja felől magamagával sincs tisztában s örökös izgatottságban kell hogy legyen.” Görgei Dembinskihez írott levelében azt kifogásolta, hogy a kapott utasításokban nincs megnevezve a hadműveleti cél, hogy az Tiszafüred vagy Gyöngyös; illetve azt, hogy nincsenek megnevezve a többi hadtestek által elfoglalt pozíciók. Ezek a jogos kifogások elsősorban Dembinski táborkarának róhatók fel, természetesen annak kiadott utasításaiért ő volt a felelős. Február 24-i mezőkövesdi találkozásukon Dembinski azt a felvilágosítást adta Görgeinek, „hogy Schlicknek a hegyekben való visszatartása által azt reméli, hogy Windischgraetzet ide csalogathatja, ami által eltéríti őt attól a szándékától, hogy Szolnokon keresztül törjön előre.”[16] 

            Dembinski szándékainak nem ismerése két fényesen kivitelezett, de általa nem helyeselt rajtaütést eredményezett. Klapka a Dessewffy-hadosztályt (a volt Bulharyn)  Dembinski utasítására már február 15-én előrenyomulni rendelte Mezőkövesd és Eger térségébe. Dembinski akkor arra számított, hogy Schlik a tornaljai ütközet után Eger felé fogja venni útját, illetve nyugtalanította a cs. kir. csapatok Hatvan környéki mozgásáról érkező hírek is. A Dessewffy-hadosztály február 16-án Mezőkeresztesig, 17-én Mezőkövesdig nyomult előre. Dessewffy Arisztid ezredes még ezen a napon arról értesült, hogy Kompolton 2 század vértes állomásozik. Ezek a már említett Colloredo-dandár elővédét képezték. A hír vétele után elhatározta, hogy másnap reggel megtámadja őket. Klapka Dessewffy támadási elképzeléseit jóváhagyta. A február 18-i rajtaütésben közel 3 század huszár vett részt (5 szakasz az 1. Császár-, 3-3 szakasz a 8. Coburg- és a 14. Lehel-huszárezredből), akik sikerrel hajtották végre az akciót. A meglepett Auersperg-vértesek nagy veszteséget szenvedve (8 halott, több mint 30 fogoly, sok sebesült) kénytelenek voltak menekülésszerűen Gyöngyösig visszavonulni. Ez volt a szabadságharc legjobban kivitelezett huszárrajtaütése.[17]

            A Dessewffy-hadosztályhoz tartozó 13. Hunyadi-huszárezred 5. százada már február 17-én bevonult Egerbe, amely járőreit Sirok, Verpelét és Kápolna felé küldte ki cirkálni. Február 19-én a hadosztály többi része már Maklár, Szihalom és Szikszó-puszta térségében helyezkedett el, február 23-án pedig bevonult Egerbe. A Sirok felé kiküldött járőreitől Dessewffy már február 21-én arról értesült, hogy Pétervására körül Schlik 4-6000 embere állomásozik, kellő elővigyázat nélkül. Miután a Colloredo-dandár időközben visszahúzódott Hatvanig, s így attól nem kellett tartani, Pétervására meg viszonylag közel volt, Klapka elhatározta Schlik erőinek megtámadását. Ezt  javasolták hadosztályparancsnokai, Dessewffy Arisztid ezredes és Máriássy János alezredes is. Utóbbi a tornaljai ütközet után vette át Kazinczy Lajos alezredes hadosztályát, míg az ő korábbi, február 22-én már csak dandárként feltűntetett hadosztályának a parancsnoka Sulcz Félix őrnagy lett. A Máriássy-hadosztály, amelyhez visszacsatlakozott az Albrich-különítmény, február 22-én érkezett Kerecsendre. Másnap egy különítményével megszállta Kápolnát, huszár járőrei pedig Gyöngyös felé cirkáltak. Február 23-án Sulcz-dandár már szintén közelbe, Mezőkövesdre ért. Klapka Máriássyval és Dessewffyvel megbeszélve február 24-re, a hajnali órákra tűzte ki a támadást. Máriássy 6 század gyalogossal (5 század a 47. honvédzászlóaljból, 1 század tiroli vadász), 1 század Császár-huszárral és 4 db háromfontos ágyúval még február 23-án Kerecsendről Sirokra vonult. Másnap a hajnali órákban, csak a helybeliek által használt ösvényeken kellett megközelíteniük Pétervásárát. A Dessewffy-hadosztálynak Egerből kiindulva, az Egerbaktán át Pétervására vezető úton kellett támadnia. Klapka támadási szándékát bejelentette Dembinskinek, aki ezt egy indulatos parancsban azonnal letiltotta, mert attól tartott, hogy ha Schliket megverik, Windisch-Grätz nem mer kiindulni Pest környékéről (!), s nem lehet őt legyőzni Eger környékén. Máriássy azonban már nem kapta meg a letiltó parancsot, s kis különítményével egyedül is végrehajtotta a rajtaütést, amellyel érzékeny veszteséget okozott Schlik csapatainak. A túlerő ellenében végül kénytelen volt visszavonulni.[18]

            Dembinski Windisch-Grätz kimozdulása iránti aggodalma ekkor már tarthatatlan rögeszmévé vált, mivel az már két oszlopban megindította haderejét. Főhadiszállását február 24-én Hatvanba tette át. A Wyss- és a Schütte-dandár, valamint a tüzér tartalék szintén ide, a Colloredo-dandár pedig Hortra vonult. A jobbszárnyat alkotó Schwarzenberg-hadosztály (Dietrich- és Bellegarde-dandár) ugyanekkor Jászfényszaruba, a szélsőjobbszárnyat képező, Jellačić hadtestéből kikülönített Zeisberg-dandár pedig Jászberénybe vonult. Windisch-Grätz Hatvanban értesült Schlik csapatainak elhelyezkedéséről, nevezetesen, hogy a Parrot-dandár Mátraverebélyen, a Kriegern- és Deym-dandárok Pétervásárán, a Fiedler-dandár Nádújfalun, a Pergen-dandár pedig Erdőkövesden áll. Megtudta, hogy Schlik nem kapta meg február 22-i parancsát, amelyben Gyöngyösre lett rendelve, s az február 26-án még mindig Egert szándékozik megszállni. Windisch-Grätz úgy rendelkezett, hogy Schlik hadteste Eger helyett a Mátra megkerülésével csatlakozzon hozzá. Február 26-ra a Parrot- és Fiedler-dandároknak Gyöngyösre, míg a többi dandárnak Gyöngyöspatára kellett érnie. Február 25-én a Colloredo-, a Wyss- és a Schütte-dandárok a tüzér tartalékkal és a főhadiszállással Gyöngyösre meneteltek. A csapatok zöme Gyöngyösön szállásolt el, de kisebb erőkkel megszállták Gyöngyössolymost, Abasárt és a gyöngyöshalászi erdőt is. A kelet felé előretolt elővéd, amely négy század gyalogosból és 1 század könnyűlovasból állt, a Kápolnára vezető út két oldalán állt fel. Ugyanezen a napon a Schwarzenberg-hadosztály Dietrich-dandára Jászárokszállásra, a Bellegarde-dandár Visznekre, kikülönített vértes százada Jászapátira, a Zeisberg-dandár pedig Tarnaörsre vonult.  A keleti irányba kiküldött cirkáló csapatok sehol nem bukkantak magyar csapatokra. Híreik szerint a magyarokat Egerben, Makláron és Mezőkövesden tudták, számukat 40 000 főre tették.

            Windisch-Grätz a szerzett információk alapján, a Kápolnáig és Kálig tervezett további előrenyomulást Schlik hadtestének a megérkezéséig fel akarta függeszteni. Hadteste helyett, még február 25-én maga Schlik érkezett meg táborkari főnökével, Gablenz őrnaggyal. Jelentette, hogy hadteste a Parrot-dandár kivételével még mindig február 23-i állomáshelyein van. Abban állapodtak meg, hogy a Wrbna altábornagy hadtestéhez tartozó csapatok másnap előrenyomulnak Kápolnáig és Kálig, Schlik pedig Sirokon keresztül Verpeléten veszi fel velük a kapcsolatot. Az időközben Pásztóig előretolt Parrot-dandárnak, az eredeti tervnek megfelelően, Gyöngyösön kellett csatlakoznia a főerőkhöz. A Gyöngyösön álló csapatoknak délelőtt 10 órakor, a Schwarzenberg-hadosztálynak pedig úgy kellett elindulnia, hogy 16 órára Kálra érjen. A Zeisberg-dandárnak Hevesre kellett vonulnia. E döntésekhez Schlik rámenősségén kívül hozzájárult az, hogy a magyarokat a Tarna vonalától még hátrébb feltételezték. Mindenesetre február 26-án már egyesíteni kívánták erőiket, s így fellépni a magyarok ellen. Windisch-Grätz február 27-re tette az ütközet várható időpontját az uralkodónak írt délelőtti jelentésében.[19]

            A magyar haderő létszámát a cs. kir. hadvezetés megközelítőleg pontosan állapította meg. Míg azonban a Windisch-Grätz vezette haderő február 26-ra már teljes összpontosulását tervezte a Tarna mentén, ez nem volt elmondható a magyar haderőről. Az I., II., és VII. hadtestek együttes létszáma 38 000 fő volt, de ezek nagy területen voltak szétszórva. Február 24-én az I. hadtest Dessewffy-hadosztálya Egerbakta és Eger, a Máriássy-hadosztály Sirokon, Verpeléten, Kápolnán és Kerecsenden, a Sulcz-dandár pedig Ostoroson állomásozott. A VII. hadtestből a Poeltenberg-hadosztály Mezőkövesden, az Aulich-hadosztály Tardon és Ábrányon, A Weissl- és Liptay-hadoszloppok a főhadiszállással Mezőkeresztesen, a Guyon-hadosztály Nyéken és Emődön, a Kmety-hadosztály pedig Miskolcon állomásozott. A II. hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Kisfaludy-dandár Egerfarmoson és Mezőtárkányon, míg a Patay-dandára Poroszlót és Tiszafüredet tartotta megszállva. A II. hadtest Hertelendy-hadosztálya Tiszaörs és Kunmadaras térségében helyezkedett el.

            Február 25-én az I. hadtest Dessewffy-hadosztálya továbbra is Egerben maradt, megszállva a siroki és az egerbaktai szorosokat, valamint Verpelétet is. A Máriássy-hadosztály a Tarna mentén Kápolna centrummal Kompolttól Feldebrőig helyezkedett el, míg a Sulcz-dandár bevonult Egerbe. Ide helyezte át főhadiszállását Dembinski is. A VII. hadtest Poeltenberg-hadosztálya Maklárra, az Aulich- és Guyon-hadosztályok maradtak korábbi állásukban, a Kmety-hadosztály pedig Harsányba vonult. Miskolcon a Guyon-hadosztályhoz tartozó 12. Nádor-huszárezred egy százada maradt vissza, járőreit Zsolca és Sajószentpéter felé kiküldve. A hadtest főhadiszállása a Weissl- és Liptay-hadoszlopokkal szintén maradt Mezőkeresztesen. A VII. hadtestnek ez a diszlokációja arra enged következtetni, hogy előző napi találkozójukon Dembinski még sem adott kellő felvilágosítást közeli céljairól Görgeinek, illetve tényleg nem számolt egy napokon belül bekövetkező csatával. A Kisfaludy-dandár ezen a napon Füzesabonyba vonult, a II. hadtest többi alakulata korábbi állásában maradt.

            A február 26-ra kiadott menetutasítások szerint a Sulcz-dandárnak Egert és az egerbaktai szorost; a Dessewffy-hadosztálynak Verpelétet, egy különítményével pedig a siroki szorost kellett megszállnia. A Máriássy-hadosztálynak Kápolnán és Tófalun kellett összpontosulnia, előőrseit Detk felé előtolva. A VII. hadtest Poeltenberg-hadosztálya eredetileg Kápolnára lett rendelve Tófalu, Feldebrő és Aldebrő megszállásával, az Aulich-hadosztálynak Egerbe, a Guyon-hadosztálynak Mezőkövesdre, a Weissl- és Liptay-hadoszlopoknak a hadtest főhadiszállásával együtt Maklárra, a Kmety-hadosztálynak pedig Tardra és Ábrányba kellett vonulnia. Itt tetten érhető a főparancsnok táborkarának zavarodottsága, mert a Poeltenberg- és az Aulich-hadosztályokat olyan helyre rendelték, ahol már az I. hadtest alakulatai álltak. Ezt felismerve megváltoztatták a hadtest hadosztályainak menetutasítását.  E szerint a Poeltenberg-hadosztálynak Füzesabonyba, az Aulich-hadosztálynak Maklárra, a Guyon-hadosztálynak Mezőkeresztesre, a Kmety-hadosztálynak Ábrányba, Tardra és Mezőnyárádra, a Weissl- és Liptay-hadoszlopoknak a főhadiszállással Mezőkövesdre kellett vonulnia. A Kisfaludy-dandárnak ezzel egy időben Erdőtelekre kellett érkeznie. Dembinski utasítására még február 26-án, feltehetően a reggeli órákban, a Poeltenberg-hadosztálynak szóló utasítást harmadjára is megváltoztatták. Ezúttal Kápolna és Verpelét közé rendelték. Ezzel lehet összefüggésben, hogy a Kisfaludy-dandárt pedig Erdőtelek helyett Kálra rendelték. A február 26-ra szóló menetutasításokból a kapkodáson kívül az is kiolvasható, hogy míg Windisch-Grätz haderejének zöme elvileg várható volt a Tarnához, a magyar hadosztályok egy része még  jelentős távolságra volt tőle.[20]

            A magyar erőknek egy nem elhanyagolható része azonban február 26-án már a Tarna mentén állt, vagyis Wrbna és Schlik altábornagyok hadtesteinek egyesülési színhelyén. Így a két sereg között, a két fővezér szándéka ellenére találkozó ütközetre került sor. A Windisch-Grätz-cel való megmérkőzést megelőzni hivatott, Szolnok visszafoglalására vonatkozó utasítást Dembinski február 26-án délelőtt adta ki, miután úgy vélte, hogy a Jászárokszállásra érkezett osztrák csapatokat a Szolnok-pesti vasútvonal mellől vonták el. Gyöngyös térségében még mindig csak a Colloredo- és a Parrot-dandárt feltételezte. Schlik Verpelét felé történő előrenyomulásával számolt, de úgy gondolta, hogy azt a Dessewffy-hadosztály és a Sulcz-dandár meg tudja akadályozni.

            A csata színtere meglehetősen kiterjedt volt. Észak-déli irányban a Tarna mentén Siroktól Kál déli előteréig, nyugat-keleti irányban pedig Detk keleti határától a Kerecsend előtti magaslatig terült el. Természetes tengelyét észak-déli irányban a Tarna alkotta, amelytől keletre és nyugatra is a Mátra és a Bükk délre húzódó, ellaposodó hegylábi lejtői tették hullámossá a tájat. A Tarna nyugati partja uralkodott a keleti felett. A Gyöngyös felől érkező országút Kápolnánál haladt keresztül a Tarnán és Kerecsendnél ágazott ketté Eger és Mezőkövesd felé. A Tarna-völgy a Mátra és a Bükk között Verpeléttől északra összeszűkült. A siroki szorosból Egerbaktán és Egerszóláton átvezető utak kanyarodtak Eger felé. Az egerbaktaiba beletorkolt a Bátoron és Aranyoson keresztül Pétervásárára vezető út is.

            Február 26-án a Tarna mentén a magyar erők elhelyezkedése és ereje a következő volt. Kápolna térségében a Máriássy-hadosztály állt, amely  Peter Driquet, Albrich Károly és Jenik Mór őrnagy dandáráraiból állt. Összesen kb. 4500 fő és 16 ágyú. Járőrei Halmaj és Detk felé cirkáltak. Tőle balra, Kálnál a II. hadtest Kisfaludy Mór őrnagy vezette dandára helyezkedett el. A dandárnál jelen volt Szekulits István alezredes, hadosztályparancsnok is. Összesen kb. 3200 fő 16 ágyúval. A dandár 11 óra körül érkezett Kálra, s váltotta fel a Driquet-dandár itt tartozkodó csapatait. Cirkálóit Nagyút, Tarnabod és Erdőtelek felé küldte ki. Máriássytól északra Aldebrőnél és Feldebrőnél kezdetben a Dessewffy-hadosztály Zákó-dandára foglalt állást, őket váltotta fel dél körül a megérkező Poeltenberg-hadosztály. Ez Kossuth Sándor őrnagy és Zambelly Alajos alezredes dandáraiból állt. Összesen kb. 3700 fő és 16 ágyú (más források szerint 4500 fő és 13 ágyú). A Kossuth-dandár Feldebrőn, a Zambelly-dandár Aldebrőn foglalt állást, illetve az utóbbi dandár 4 század Sándor-huszára Tófalura vonult.

Verpeléten a Dessewffy-hadosztály helyezkedett el. A hadosztály három dandárra tagolódott. A korábban Dessewffy által vezényelt dandárnak a parancsnoka ekkor feltehetően Tadeusz Idzikowski őrnagy volt. A másik két dandárt Zákó István és Gedeon László őrnagyok vezényelték. A Zákó-dandár délelőtt Feldebrőn tartózkodott, s csak a Kossuth-dandár megérkezésekor vonult Verpelétre, ahol a Gedeon-dandár és az Idzikowski-dandár lovassága állomásozott. A 26. honvédzászlóalj és a lengyel légió 2 százada, fél huszárszázad és 3 háromfontos ágyú a siroki szorosba, illetve az egerszóláti völgybe volt kikülönítve. A hadosztály Verpeléten álló részét kb. 3600 fő és 18 ágyú, míg kikülönített részét kb. 1200 fő és 3 ágyú alkotta. Az Egerbaktán át Eger felé vezető utakat és szorosokat a Sulcz-dandár szállta meg. Összesen kb. 2500 fő és 8 ágyú. A 19. honvédzászlóalj csak 4 századból állt, az 52. honvédzászlóalj 2 százada pedig a 39. gyalogezred III. zászlóaljába lett beolvasztva, viszont ide került a 47. honvédzászlóalj egy százada.[21] (II. melléklet)

Gyöngyöst február 26-án 8 és 10 óra között előbb a Wyss-, majd a Colloredo-dandár hagyta el. Velük egy időben indult el Brandenstein százados parancsnoksága alatt Gyöngyössolymosról 2 század gyalogos és Abasárról 2 század vadász a Domoszló – verpeléti úton. A Schwarzenberg-hadosztály Jászárokszállásról és Visznekről délelőtt 9 óra körül indult el Kál felé. Élén az Auersperg-vértesek haladtak, mögöttük pedig a Dietrich-dandár a tüzérséggel, majd a Bellegarde-dandár többi lovas százada. Az előőrsök Nagyútnál és Detk térségében 11 óra után pillantották meg egymást, mire a magyar járőrök, jelentve az ellenség előrenyomulását, visszahúzódtak Kál és Kápolna felé. Máriássy látva az ellenség közeledését, a Driquet-dandárral a Tarna jobb partján az országúttól kb. 1 km-rel délre fekvő kompolti erdő és az északabbra fekvő kápolnai szőlők között foglalt állást. Állása előtt egy dombvonulat húzódott, amely elfedte csapatait az ellenség elől. A kompolti erdő északi szegélyét feltehetően a 44. honvédzászlóalj, a kápolnai szőlőkben pedig a Zaniniak foglaltak állást, míg a 47. honvédzászlóalj Kápolna előtt a tartalékot képezhette, mert ezen a napon nem került harcba. A 34. Porosz herceg-gyalogezred I. zászlóalja és a tüzérség a domb mögött az erdő és a szőlők között állt fel. Az ágyúk fedezetét 1 század Lehel- (Glatz Aladár szerint Hunyadi-) huszár képezte. Két század Császár-huszárral Máriássy előrenyomult a dombra az ellenség mozdulatainak a felderítésére. Többi huszárszázada Kápolna előtt az országúton helyezkedett el. Ide érkezett meg 14 óra után a Poeltenberg-hadosztálytól a 4 század Sándor-huszár is. Az utászok elhelyezkedésére nincs adatunk, ők feltehetően a hídnál, illetve a faluban tartózkodtak.

Máriássy egyúttal arra kérte Szekulitsot és a hadosztályával a legjobbkor megérkező Poeltenberg ezredest, hogy ők is a Tarna jobb partján foglaljanak állást, amit azok szintén célszerűnek tartottak és meg is tettek. Ezzel Máriássy szárnyai biztosítva lettek. Szekulits a Kisfaludy-dandárral 12 és 13 óra között lépte át a Tarnát. A dandár a Máriássy-hadosztályhoz hasonlóan egy dombvonulattól takarva, fedett állásban helyezkedett el. A kompolti erdő déli szegélyét a bécsi légió százada, tőle délre a Jászárokszállásra vezető úttól északra a 25. honvédzászlóalj, attól délre a 39. Dom Miguel-gyalogezred I. zászlóalja, 400 méterrel hátrébb tartalékként az 56. honvédzászlóalj foglalt állást. A két üteg az arcvonal előtt 300 lépésnyire egy mélyedésben foglalt állást, fedezetüket 1-1 század Miklós- és Hunyadi-huszár alkotta. Az utóbbiaktól küldték ki járőröket Nagyút felé is. A harmadik Lehel-huszárezredi század az Erdőtelekre vezető két úton járőrözött, biztosítva a dandár balszárnyát. A 48. honvédzászlóaljhoz tartozó csapatok elhelyezkedését nem ismerjük.

A Poeltenberg-hadosztály szakaszán Zambelly Lajos alezredes 14 óra körül a kápolnai szőlőket északról övező, attól nyugat felé túl is nyúló vécsi erdő erdő megszállására a 66. honvédzászlóaljat küldte előre, míg dandára többi részével Aldebrő előtt foglalt állást. Poeltenberg a Kossuth-dandárral Feldebrőn maradt. Poeltenberg jobbszárnyát a Feldebrőről Verpelét felé elvonult Zákó-dandárnak kellett volna fedeznie. A dandárnál tartózkodó Klapka és Zákó István őrnagy ezt meg is ígérték.[22]

A magyarokat észlelve Wrbna a gyöngyösi országúttól délre a Wyss-, északra pedig a Colloredo-dandárt rendelte támadásra. Wyss támadását azonban Máriássy tüzérsége, amely időközben előrébb húzódott, órákig feltartóztatta. Tüzelésük olyan eredményes volt, hogy az ellenfél két üteg helyett ötöt tételezett fel maga ellen működni. A Wyss-dandár 2. sz. lovasütege kénytelen volt visszavonulni és megingott az első vonalban elhelyezkedő Fürstenwärther- és Schönhals-zászlóalj is. Erre Wrbna a tartalékból előre rendelte a 3. tizenkétfontos és a 10. hatfontos üteget, amelyet később még másik három üteg követett. A magyarok azonban még jó ideig sikerrel folytatták a tüzérségi párbajt.

A vécsi erdőben eközben elkeseredett küzdelem bontakozott ki. Colloredo vezérőrnagy 14 óra után az erdő megtisztítására 3 század gyalogost rendelt, de ezt a Zambelly által ideküldött 66. honvédzászlóalj és az 1. hatfontos lovasüteg visszanyomta, s megkezdték kiszorításukat. Colloredo kénytelen volt 3 újabb századot támogatásukra rendelni. Ezzel a dandár a kápolnai országúttól egyre inkább Vécs felé tolódott el, ami megkönnyítette Máriássy helyzetét Wyssel szemben. A megerősödött ellenfél viszont az erdőben visszaszorította a 66. honvédzászlóaljat. Zambelly ezért támogatására rendelte az 51. honvédzászlóaljat, amelyek sikeres ellentámadásba mentek át, Colloredo csak ágyúinak kartácstüzével tudta megállítani őket. A megingó magyarok ellen ezután az István főherceg-gyalogezred egyik zászlóalját, s egy üteget vezényelt. Előretörésüket azonban az 1. honvédzászlóalj 4 századával megerősödő magyarok Kossuth Sándor őrnagy vezetésével megállították, s ismét ellentámadásba mentek át. Ez az újabb magyar támadás azzal a veszéllyel járt az ellenségre nézve, hogy a honvédek az erdőből kitorkolva kettémetszik a Wyss- és a Coloredo-dandárok vonalát.

Ennek a lehetőségét Máriássy is felismerte, aki ennek elősegítésére előbbre vezényelte Glatz Aladár százados tizenkétfontos ütegét. A hadügyminisztérium által kért jelentésében és visszaemlékezéseiben az ütegparancsnok eljárását önkényesnek minősítette, de ebben a kérdésben feltehetően Glatznak van igaza. A harc lendülete és a kínálkozó lehetőség elragadtatta a kockázatos megoldásokra egyébként is hajlandóságot mutató Máriássyt. Nagyjából ezzel egy időben, kb. 16 óra körül, a kompolti erdő takarását kihasználva, Máriássy a Wyss-dandár déli szárnyának az átkarolásával is megpróbálkozott, mivel az még elkülönülten állt a Shwarzenberg-hadosztálytól. Az erdőben, illetve amellett a 44. honvédzászlóalj (esetleg a 47. is), valamint a Sándor- és a Császár-huszárok 4-4 százada nyomult előre, amelyek el is érték Wyss felállásának 2. vonalát. (Az ellenfél szerint az átkarolással próbálkozó magyar erőt 3 zászlóalj, 10 század huszár és 2 üteg alkotta.) Wyss, miután lovasságban a magyarok felülmúlták, nehéz helyzetbe került. A megkerülő oszlop megtámadására szemből 2 század Civalart-ulánust, balról pedig a Kress-könnyűlovasok 3 szakaszát és 2 röppentyűt vezényelt. Ezek megfutamították a Sándor-huszárokat, s egy négyszöget formáló gyalogos osztályt. A huszárok második vonalát képező Császár-huszárok – Máriássy személyes vezetésével – azonban hátrálásra késztették az ulánusokat. Az időközben ide irányított ellenséges tüzérség és a Kress-könnyűlovasok oldaltámadása viszont hamarosan visszavetette a Császár-huszárokat is. Glatz ütegét pedig a soraikat újra rendezett ulánusok kényszerítették hátravonni.

A Colloredo-dandár szorult helyzetén a tüzérfőtartaléktól ide vezényelt ütegek és a Schütte-dandár segített. A harcba való beavatkozásukkal Poeltenberg hadosztálya került szorongatott helyzetbe. Ekkor már 32 század gyalogos, köztük 10 elit alakulatnak számító gránátos volt bevetve ellenük, s legalább 28 ágyú. A gyalogságot tekintve két és félszeres, a tüzérség tekintetében pedig több mint háromszoros túlerőben lévő ellenség elől a magyarok kénytelenek voltak visszahátrálni a kápolnai szőlőkbe. Zambelly azonban az 5. hatfontos gyalogüteg 4 ágyújával megerősödve, itt megállította az ellenség támadását. Ezután, már alkonyat után, a hadosztály négy zászlóaljával, valamint 8 ágyúval ismét ő ment át ellentámadásba. Noha szemből és délről is jelentős erőket vetettek be ellene, a cs. kir. gyalogságot sikerült visszavetnie az erdő nyugati pereme felé. Ekkor váratlanul újabb ellenséges csapat jelent meg északról a hadosztály oldalában és hátában. Ez a Brandenstein százados által vezetett kombinált zászlóalj volt. Miután Brandenstein meggyőződött róla, hogy Verpeléten még nem Schlik, hanem a magyarok vannak, délre fordult, s a lehető legrosszabbkor jelent meg Poeltenberg számára. Ezt az tette lehetővé, hogy Klapka ígéretével ellentétben a Zákó-dandárral nem biztosította ezt az irányt. Így a hadosztály minden irányból szorongatva kénytelen volt immár negyedjére is visszavonulni. Ekkorra már erősen besötétedett. A Zanini-zászlóalj parancsnokától, Luigi Venturini őrnagytól kapott azon téves információ hatására, hogy Kápolna a cs. kir. csapatok kezére került, Poeltenberg hamarosan elrendelte a visszavonulást is Kerecsend felé. A hír valótlanságáról csak órákkal később bizonyosodott meg. Szerencsére a küzdelemben kifáradt ellenség a Tarna-vonalon keletkezett rést nem vette észre, így az nem vált végzetessé a Kápolnánál küzdő magyar csapatokra.

A Poeltenberg-hadosztály harmadik és negyedik visszavonulása kedvezőtlenül hatott Máriássy állására is. Helyzetét tovább nehezítette a tőle délre kialakult helyzet is. Szekulits arcvonala előtt az ellenség előcsapatát alkotó vértesek 14 óra körül jelentek meg. Az ágyúfedezetet ellátó Miklós-huszárok, a Hunyadiak 40 fős járőrcsapatával egyesülve, azonnal rácsaptak a vértesekre, a túlerő elől azonban egy rövid, de annál hevesebb küzdelem után kénytelenek voltak visszavonulni. Az összecsapásban a Miklósok 7, a Hunyadiak pedig 11 embert veszítettek. A Ditrich-dandár erői a Nagyúttól keletre található patakon átkelve két vonalban álltak fel. Az első vonal gyalogságának két szélére került 3 – 3 hatfontos ágyú kellő lovassági fedezettel, míg a tizenkétfontos üteg a második vonalat alkotó gyalogság mögött lett felállítva. A tüzérségnek ez az előnytelen elhelyezése lehetővé tette, hogy a kisebb űrméretű ágyúkkal rendelkező magyarok eredményes tüzérségi párbajt vívjanak az ellenséggel. Ugyanakkor Szekulits nem tudta megakadályozni, hogy Schwarzenberg erősítést küldjön a Wyss-dandárnak. Erre 16 óra után került sor. A Sándor- és a Császár-huszárok már említett visszavetése után, Wyss támogatására érkezett 2 század Auersperg-vértes és egy fél lovasüteg. Velük megerősödve Wyss fölényt harcolt ki a kompolti erdő északi szegélyénél. Az erdő elfoglalására a Dietrich-dandárból Regelsberg őrnagy vezetésével egy zászlóaljat is északra küldtek. Most bosszulta meg magát az, hogy a magyarok csak csekély erőkkel tartották megszállva az erdőt. Máriássy Wyss térnyerését a balszárnyán Glatz százados tizenkétfontos ütegének az ideirányításával próbálta ellensúlyozni. Az erdőt ekkorra azonban már megszállta Regelsberg zászlóalja, így az üteg kereszttűzbe került. A szorongatott helyzetben visszavonulást elrendelő ütegparancsnokot Máriássy a kíséretébe tartozó huszárokkal összekaszaboltatta. Az egész nap derekasan helytálló ütegparancsnok elleni dühkitörését feltehetően a csata egyre kedvezőtlenebbé válása váltotta ki. A hadosztály csapatai ezután visszahúzódni kényszerültek, de lábukat szilárdan meg tudták vetni a Tarna nyugati partján. A közdelem nyolc óra körül fejeződött be. A harc elültével Máriássy a Porosz-gyalogezredi zászlóaljat Kompoltra, a Zaniniakat pedig Tófalura vezényelte a Tarna-hidak biztosítására. Elővédként Kápolna előtt   egy zászlóaljat hagyott hátra, hadosztályának többi csapatát pedig Driquet őrnagy vezetésével visszairányította Kápolnára. Ő maga huszárainak egy részével még hátra maradt, s csak miután megszemlélte felállított előőrseit, követte csapatait Kápolnára. A Tófalura visszavonult Zanini-zászlóalj, illetve annak egy része, azonban nem tudni mi okból, egészen Feldebrőig vonult vissza.

A harcba keveredett magyar alakulatok a csata folyamán derekasan helytálltak. Jó helyzetfelismerésről tettek tanúbizonyságot a hadosztáyparancsnokok is. A derekasan helytállókon kívül azonban akadtak olyanok is, akik helyüket elhagyva, még a csata folyamán hátul kerestek maguknak biztonságos helyet. Ezek a megfutamodók lehettek azok, akik Kápolna feladásának a téves információját keltették. Ennek a tévhitnek lett a következménye Poeltenberg visszavonulása, de mint látni fogjuk máshol is okozott hasonló problémát. A magyarok káli és kápolnai helytállásához az is hozzájárult, hogy a Zeisberg-dandár nem avatkozott be a küzdelembe. Ez Tarnamérán és Boconádon át előrenyomult egészen Nagyútig, de estére vissza is húzódott az előbbi két faluba.[23]

A hadszíntér északi részén a Kál és Feldebrő között kibontakozott küzdelemhez képest kevésbé látványos eseményekre került sor, ezek azonban a következő napra döntő befolyással bírtak. Schlik dél körül ért vissza Pétervásárára, s az élcsapatát képező Kriegern-dandár 13 óra tájékán indult el Sirok felé. Schlik a kései indulás miatt már nem remélhette, hogy még aznap Verpelétre ér. A Kriegern-dandár már sötétedés után, 18 órakor ért Sirok elé. A Tarna-völgy itt összeszűkült, amely kedvezett a védelemnek. Idzikowski őrnagy 2 század lengyel légióssal és feltehetően a 26. honvédzászlóalj 2 (más források szerint 4) századával, fél század huszárral és 4 hatfontos ágyúval szállta meg a szorost. A 26. honvédzászlóalj többi százada az Egerszólátra vezető többi utat biztosította. Idzikowski alig egy órás küzdelem után Egerszólátra hátrált. A vitathatatlan túlerőn kívül ehhez az is hozzájárult, hogy Klapkához Verpelétre küldött futárai nem tértek vissza. Így Idzikowski arra a következtetésre jutott, hogy a délebbre folyó csata során Verpelét a cs. kir. csapatok kezére került. Különítményével így a lehetőségekhez képest, túlságosan is hamar feladta a siroki szorost és visszahúzódott Egerszólátra. Ezt tette azért is, mert a Dessewffy-hadosztálynak és a Sulcz-dandárnak napok óta az Egerbe vezető utak biztosítása volt a feladata. Idzikowski a korai visszavonulást azzal is súlyosbította, hogy a Tarna hídjait nem rombolta le. A Kriegern-dandár ezek után Tarnaszentmáriáig nyomult előre. Schlik hadtestének zöme éjfél után 2 óra körül ért Sirokra.[24]

A csata bekövetkezése mind a két fővezért meglepte. Miután február 26-án nyugati szél fújt, Windisch-Grätz főhadiszállásán az ágyúzás nem volt észlelhető, így ő csak Wrbna altábornagy esti órákban megérkezett jelentéséből értesült róla. Dembinski főhadiszállása Egerben volt. A délelőtti órákban itt kereste fel Görgei táborkari főnökével, Bayer József alezredessel. Éppen Lévay Sándor nagyprépostnál ebédeltek, amikor meghallották az ágyúdörgést. Dembinski hitetlenkedett, miután azonban ebédpartnerei meggyőzték, hogy tényleg ágyúzást hall, Görgei és Bayer társaságában egy szekéren elindult Kápolnára. Segéd- és parancsőrtisztjei azonban Egerben maradtak. Már sötétedett, amikor Egerszalókon - Demjénen és Kerecsenden át megérkeztek. A küzdelem már a vége felé járt. Visszaemlékezéseiben Dembinski azt állítja, hogy Kápolnához érve sok menekülővel találkozott, Máriássy szerint ezek a „menekülők” az általa Kápolnába visszaküldött két zászlóalj volt Driquet őrnagy vezetésével. Dembinski azt is állítja, hogy Kápolnánál megszemlélte a kialakult helyzetet, s megtette a szükséges intézkedéseket a Tarna-híd biztosítására. A fővezér harctéri szemléjét Máriássy a saját visszaemlékezéseiben cáfolja, csak a híd három szekérrel való eltorlaszolását erősíti meg, amit ő kénytelen volt eltávolítani, mikor huszárjaival a csata utáni szemléjéről visszatért Kápolnára.[25]

Dembinski Kápolnára megérkezve, másnapra megtette a szükségesnek vélt intézkedéseket. A csata szándékai ellenére következett be, de a magyar csapatok helytálltak, s ez reményt kelthetett arra, hogy másnap újabb csapatokkal megerősödve, sikert érjenek el. Máriássy szerint, aki jelentésének megtételekor némi szóváltásba keveredett a fővezérrel,  Dembinski a Kápolna és Kál előtt megjelent ellenséget csak a cs. kir. főerők előcsapatának tartotta. E szerint még ekkor is ragaszkodott ahhoz a rögeszméjéhez, hogy az ellenséges főerők csak az általa feltételezett időben fognak támadni. A másnapra kiadott utasítása azért számolt a csata folytatódásával:

„… Klapka ezredes hadteste jelenlegi állásában marad;

a Poeltenberg-hadosztály Debrőn marad,

a Szekulits hadosztálya és az Aulich-hadosztály Kálra vonul,

Szekulits hadosztálya megszállja a kompolti kastélyt, Sulcz dandárja mint eddig, megszállva tartja a szorosokat, és a csapat maradékával Klapka ezredes támogatására Verpelétre vonul.

Kmety hadosztálya Tardról Kerecsendre;

Lipthay oszlopa Egerből Verpelétre menetel;

Guyon-hadosztály Kövesdről Kerecsendre menetel;

Weiszl oszlopa Kövesdről Szikszóra.

Az indulás ideje valamennyi oszlop számára pontosan hajnali 3 óra. Görgey tábornok főhadiszállása és az én főhadiszállásom Kápolnán a vendéglőben.”

Arról is rendelkezett, hogy másnap a jobbszárnyat Klapka, a centrumot saját maga, a balszárnyat pedig Görgei fogja vezényelni.[26]

A parancsot Dembinski 20 óra tájban adta ki a helyi kocsmában, s mivel saját táborkari tisztjei nem voltak jelen, Bayer alezredes foglalta írásba, s ő készítette el az egyes hadosztályparancsnokoknak szóló rendelkezéseket is. Máriássy szerint jelen volt a parancs kiadásakor Görgei is, de vélhetően itt megtéveszti az emlékezőtehetsége. Bayer jelenléte és a pár órával későbbi Görgeivel való találkozása okozhatja ezt az összemosódást nála. Az utasításokra visszatérve, a Guyon- és a Kmety-hadosztályokra vonatkozók ekkor már nagy késésben voltak. Őket már a déli órákban utasítani kellett volna, hogy időben megérkezhessenek, ezt azonban Dembinski elmulasztotta. Problémák adódtak a parancsok továbbításával is. Parancsőrtisztként csak egy Máriássytól odarendelt tiszt állt rendelkezésre. Ez Egerbe indult Dembinski főhadiszállására, s magával vitte a Kmetynek, Aulichnak és a Klapkának szóló utasításokat, amelyeket Görgei ott időző, valamint saját parancsőrtiszjei vittek tovább. Így a felsorolt parancsnokok, különösen Kmety, jelentős kerülővel kapták meg a nekik szóló utasítást. Kmety február 26-án este még Tardon, Ábrányban és Mezőnyárádon tartózkodott hadosztályával, s csak reggel 7 órakor kapta a parancsot.

A Szekulitsnak szóló utasítást még a másnapra szóló parancs írásba foglalása előtt kiadta Dembinski, s a szóbeli paranccsal Görgei indult el Kálra. Ekkor még tartott a csata, s Dembinski azt is meghagyta Görgeinek, hogy Kált mindenképpen meg kell tartani. Mire azonban Görgei megérkezett, a harc már ott is félbeszakadt. A Kisfaludy-dandár még a Tarna jobb partján tartózkodott korábbi állásában, a helyzetet felmérő Görgei azonban visszarendelte őket Kálba. Görgei Kápolnára 22 óra körül érhetett vissza. Saját visszaemlékezései szerint Dembinski ekkor már lepihent, így csak Bayerral találkozott. Máriássy szerint azonban még értekezett a fővezérrel, s ekkor válthattak ők is néhány szót. Ha igaz is, hogy Görgei és Dembinski még tárgyaltak egymással, annak tartalmát nem ismerjük. Vélhetően csak annyi történt, hogy Görgei beszámolt Szekulits helyzetéről. Bayerral a másnapra kiadott utasításokról beszélt, s vezérkari főnöke helyett ő indult el a Guyonnak szóló paranccsal. Útközben Kerecsenden találkozott az oda visszahúzódott Poeltenberg-hadosztállyal. Itt Poeltenberggel (Zambelly szerint csak vele) röviden értekezett, s a hadosztályparancsnokot további utasításokért Kápolnára küldte Dembinskihez, a hadosztályt pedig visszafordította Aldebrőre és Feldebrőre. Zambelly szerint a hadosztály egyik tisztjét Görgei utasítására Kmetyhez küldték a rá vonatkozó paranccsal. Így a február 27-re vonatkozó menetutasítás Kmetyhez feltehetően két különböző úton jutott el, de az is bizonyos, hogy mind a kettőt megkésve kapta kézhez. Görgei Mezőkövesdre hajnali 4 órakor érkezett meg, s megvárta míg Guyon elindította a hadosztályát, s csak azután tért vissza Kápolnára.

Poeltenberg ezredes és Schulek Jenő századosok nagyjából egy időben, éjfél után történő megérkezése után Dembinski, s újabb utasításokat adott ki. Poeltenberg vélhetően beszámolt hadosztálya tevékenységéről, s Kerecsendre történt visszavonulásának okáról, illetve arról, hogy csapatai már visszaindulóban vannak előző napi állásukba. Segédtisztjétől, Schulek századostól viszont azt a kellemetlen hírt kapta, hogy Klapka visszavonult Egerszalókra. Dembinski azonnal utasította Klapkát, hogy térjen vissza Verpelétre. A Schulek által Feldebrőn és Tófalun talált Zanini-zászlóaljat pedig arra utasította, hogy Poeltenberg csapatainak megérkezése után vonuljon Kápolnára. Schulektől, vagy talán más valakitől arról is értesült, hogy a siroki szoros Schlik kezébe került. Ekkor határozott arról, hogy a Poeltenberg-hadosztályt a Dessewffy-hadosztály támogatására Verpelétre rendeli. A források (Zambelly, Görgei, Bulharyn) alapján azt is megállapítható, hogy a hadtestparancsnok Klapkát alárendelte Poeltenbergnek, aki csak hadosztályparancsnok volt. Poeltenberg reggel 7 óra körül ezzel a megbízással érkezett Feldebrőre hadosztályához. A reggeli órákban azonban Dembinski újabb változtatást eszközölt az aznapra vonatkozó vezényletben, vélhetően azért mert átlátta a jobbszárny parancsnoki viszonyainak visszásságait. A balszárny vezényletét Aulich Lajosra, a jobbszárnyét pedig Görgeire bízta. Ez az írásba fektetett rendelet azonban nem jutott el Görgeihez, aki arról csak Kápolnára visszaérve értesült Dembinskitől. Ezeknél az újabb rendelkezéseknél Bayer már nem volt jelen, mert nem sokkal Görgei távozása után visszatért Egerbe.[27]

Az éjszakai hírek közül a legnyugtalanítóbbak a Poeltenberg- és a Dessewffy-hadosztályok visszavonulása voltak. Poeltenberg lovassága éjfél után, gyalogsága pedig 7 óra körül jelent meg ismét Feldebrőn. Komplikáltabb volt a helyzet Verpelétnél. Klapka szintén arról értesült, hogy Kápolna a cs. kir. csapatok kezére került, s ezért vonult vissza a késő esti órákban Egerszalók felé. Tette ezt azért is, mert úgy vélte, hogy Schlik Eger felé veszi útját. Éjfél körül azonban megkapta Dembinski február 27-re szóló parancsát, amelyből meggyőződhetett visszavonulása elhibázottságáról. Feltehetően ezt a parancsot Schulek százados továbbította hozzá Egerből, aki tovább folytatta útját Kápolnára. Ezek után Klapka a Dessewffy-hadosztályt visszarendelte Verpelétre, egyúttal Sulcz őrnagyot arra utasította, hogy az Idzikowski-különítményt csatlakoztassa hozzá, ő pedig az egerbaktai és a felnémeti szorosok megszállására hátrahagyandó erők kivételével vonuljon Egerszalókra. Intézkedéseit Klapka azzal indokolta, Hogy: „Az este elvesztett siroki szorost reggel mindenáron vissza kell foglalni.” A parancs kiadása után nem sokkal azonban Klapka arról értesült, hogy az egerbaktai szorost megszállta az ellenség, ezért oda módosította utasítását, hogy Sulcz cselekedjék belátása szerint. A hírből csak annyi volt igaz, hogy Schlik Egerbakta és Egerszólát felé oldalvédeket különített ki, ez azonban alkalmas volt arra, hogy Eger fenyegetettségével megtévessze a magyarokat. Klapka csak hajnalra ismerte fel, hogy Schlik célja Verpelét. Ekkor arra utasította Sulczot, hogy Idzikowskival egyesülve, Siroknál támadja oldalba Schliket. Sulczra azonban úgy hatottak az egymásnak ellentmondó intézkedések, hogy teljesen tétlen maradt, illetve erőinek zömével Egerszalókon vesztegelt. Így február 27-én a Sulcz-dandár és az Idzikowski-különítmény jó ideig nem vett részt a küzdelemben. A két parancsnokon kívül ezért elsősorban Klapkát terheli a felelősség, aki hagyta őket tétlenül vesztegelni.[28]

Február 27-i csatanapra Windisch-Grätz is megtette a maga intézkedéseit. Az előző nap dél körül Gyöngyösre érkezett Parrot-dandár 4 lovas századát a Csorich-hadosztályhoz vezényelte, többi egységét (3 zászlóalj, 1 lovas század, 6 ágyú) pedig a biztosító erők hátrahagyásával tartalékként állította fel. Windisch-Grätz fő támadását a Tarna-vonal kulcsának számító kápolnai híd ellen tervezte. Ez a Wyss-dandárra hárult. A Colloredo-dandár Tófalu elfoglalását és a Kápolna elleni támadás támogatását kapta feladatul. Brandenstein százados különítménye Feldebrővel szemben foglalt állást. A Schwarzenberg-hadosztálynak Kompolt és Kál elfoglalása jutott feladatul.

Dembinski a Tarnán átvezető kőhidat elbarikádozta, s csak csekély tüzérséggel és gyalogsággal biztosította. Eredetileg nagyobb erőkkel akarta megszállni a falut, de erről Máriássy lebeszélte, aki a védekezés szempontjából előnytelennek tartotta a falu fekvését. A hadosztály főerői a falu mögött álltak fel. A Tarna nyugati partján csak az elővédet képező zászlóalj maradt, amelynek az ellenség támadásának megindulásakor a patakon átkelve a falu északkeleti végénél kellett állást foglalnia. A Porosz-gyalogezredi zászlóalj továbbra is Kompolton maradt, hogy megteremtse az összeköttetést az Aulich-hadosztállyal. Dembinski a Colloredo-dandár Tófalu elleni felvonulását tapasztalva 5 század huszárt, a Zanini-zászlóaljat és 14 ágyút vezényelt oda, hogy megakadályozza a falu elfoglalását. A Máriássy-hadosztály tüzérségének a tevékenységét ezen a napon a VII. hadtest tüzérségi parancsnoka, Psotta Mór alezredes irányította.

Reggel 7 óra körül a Wyss-dandár is szétbontakozott a Kápolna elleni támadáshoz. Az előőrséget képező honvédzászlóalj utasításához híven, kisebb csatározás után visszavonult. A 2. vadászzászlóalj az országút mentén, a Fürstenwärther-zászlóalj északra a szőlőkben, míg a Schönhals- és a Badeni-zászlóalj a kompolti erdőig, illetve tartalékként állt fel. Wyss az országútra 2 tizenkétfontos, míg egy a híddal szembeni kisebb magaslatra két lovasüteget állított fel. Ezek a tüzelést fél kilenc körül kezdték meg, majd 9 órakor a gyengén biztosított hídon át a faluba nyomult a Badeni- és a 2. vadászzászlóalj, s kiszorították onnan a honvédeket. Wyss csapatai csak a híd környékét és a falunak a kocsmáig terjedő északi részét szállták meg. Dembinski ezek után hátrébb, a kerecsendi út melletti dombon állította fel 10 ágyúját, ahonnan tűz alatt tartotta Kápolnát és Tófalut is, ahová befészkelte magát a Colloredo-dandár rgy része. Négy tizenkétfontos ágyújával Kápolna mögül Wyss balszárnyát vette tűz alá.

A magyar ágyúzás hatásos volt, Tófaluból visszavonulásra késztette a Colloredo-dandár csapatait, s megingatta a Kápolnából a magyarok tüzét viszonozó 2. lovasüteget is. Ezzel egy időben hír érkezett az Aulich-hadosztálynak a káli erdőben való közeledéséről. Dembinski ekkor elérkezettnek látta az időt Kápolna visszafoglalására. A falu mögött álló tizenkétfontosok kartácstüzet zúdítottak a falut megszálló cs. kir. katonákra. 10 óra körül Máriássy gyalogsága három oszlopba rendeződve benyomult a faluba. Egyidejűleg Aulich is parancsot kapott a Kápolna elleni előrenyomulásra. A 44. és 47. honvédzászlóalj Máriássy személyes vezényletével a falu keleti végénél, elkeseredett harc után elfoglalták a 2. vadászzászlóalj által védett kocsmát, s kézre kerítettek 4 lemozdonyozott ágyút is. Dembinski a Zaniniakkal Máriássytól délre lendült támadásba, s megközelítették a Tarna hídját. A támadó oszlopnál jelen volt Psotta Mór és báró Mednyánszky Cézár tábori törzslelkész is. Ekkor azonban a hídon átkelve beavatkozott a küzdelembe az eddig tartalékban álló Schönhals-zászlóalj is, akiknek sikerült előretörniük a falu templomáig. Két század Schönhals, valamint a falu nyugati szélén, illetve északi kijáratánál védekező 2-2 század vadász és Badeni-gyalogos bekerítették a Zaniniakat, akiknek többsége elkeseredett küzdelem után megadta magát. Dembinskinek és Psottának sikerült kijutnia a bekerítésből, csak úgy mint a keresztjét fegyverül használó Mednyánszkynak. A Wyss-dandár ezután a kocsma környékén lekötött két másik honvédzászlóalj ellen fordult. A 44. honvédzászlóaljat kiűzték a kocsmából, s miután Máriássynak a visszafoglalására tett két kísérlete nem vezetett eredményre, a magyarok kiszorultak a faluból, otthagyva a 4 kézre kerített ágyút is. Így a falu visszafoglalására tett kísérlett 11 órára kudarcba fulladt. A további komoly veszteségektől Aulich előrenyomulása mentette meg a Máriássy-hadosztályt, mivel a káli erdőben feltűnő újabb magyar csapatok láttán Wyss lemondott az üldözésről. A faluból kiszorulva Dembinski a Máriássy-hadosztály csapatait a Kápolna mögötti magaslaton állította fel az országút mentén. Dembinski a Kápolna elleni támadást elhamarkodottan és körültekintés nélkül rendelte el. Azzal legalább Aulich feltűnéséig várnia kellett volna. Másrészről a falu birtoklása közvetlen előnyt nem biztosított számára, mivel azt hatásosan csak a Tarna nyugati partján lehetett védelmezni, de ezt a terepszakaszt eleve átengedte az ellenségnek.

Hamarosan komolyan veszélyeztetve lett a Máriássy-hadosztály jobbszárnya is. Dél körül a Colloredo-dandár egyik fele Tófalunál, a másik fele pedig Augustinec őrnagy vezetésével Feldebrőnél próbált átkelni a Tarnán. A Poeltenberg-hadosztály zömének eltávozása után Feldebrőnél Pollák Vilmos őrnagy vezetésével csak a Sándor-huszárok egy osztálya és 4 hatfontos ágyú maradt. Dembinski Tófalunál tizenkétfontosainak áthelyezett tüzével gátolta meg az ellenség átkelését, mire vele szembe 18 ágyút vonultattak fel. A Wyss-dandár Kápolnáról történő kibontakozását szintén tüzérségével gátolta még órákig. 14 óra körül azonban Augustinec őrnagy Feldebrőnél kierőszakolta az átkelést, ezt tapasztalva Dembinskinek meg kellett kezdenie a visszavonulást Kerecsend felé. Ezt Máriássy  tizenkétfontosaival és 5 (más források szerint 6) század Császár-huszárral fedezte, eredményesen.[29]

A jobbszárnyon az újabb csatanap kezdetekor Kálban még csak a Kisfaludy-dandár tartózkodott. A falut a Dom Miguel-zászlóalj és feltehetően a 48. honvédzászlóalj részei tartották megszállva, északra Kompolt felé a 25., délre az erdőtelki utat is fedezve az 56. honvédzászlóalj foglalt állást. A Tarna nyugati partján két üteg és Aulich időközben megérkezett lovassága, a 9. Miklós-huszárezred 6 százada foglaltak állást. A két üteg 14 óráig, más források szerint fél tizenkettőig egyfolytában lőtte a cs. kir. csapatokat. Az ellenséges lovasságot távol tartották, de ezen kívül különösebb eredményt nem értek el. Az említett időpontban a tüzérség és a lovasság visszavonult a Tarna keleti partjára. Aulich gyalogsága és tüzérsége 10 óra körül érkezett meg, s a Kál és Kompolt közötti erdőben foglalt állást. A hadosztály kb. 4300 főből és 14 ágyúból állt. Aulich gyalogságával, Dembinski parancsának megfelelően, az erdőben Kápolna felé indult, de azt fél tizenegy körül leállította, mivel balszárnya ellen 4 üteget vontak össze. Míg az erős tüzérségi tűz feltartóztatta, Dembinski Kápolna visszafoglalására tett kísérlete kudarcba fulladt. Zászlóaljainak feltűnése azonban így is Kápolnában való maradásra bírta Wysst.

Miután a kompolti erdő a magyarok által üresen volt hagyva, Dietrich vezérőrnagy ezt kihasználva 2 zászlóaljjal benyomult Kompoltra. Arra nincs adat, hogy az ide kikülönített Porosz-zászlóalj mikor és merre hagyta el a falut. Fél tizenkettőkor a Schwarzenberg-hadosztály Kompoltnál a Tarnán átkelve, Kál ellen is támadásba lendült. A támadást a Dom Miguel-zászlóalj visszaverte. Időközben a Kisfaludy-dandár többi csapata is a faluba lett rendelve a folyamatosan támadó cs. kir. gyalogság visszaverésére. Aulich Kápolna felé kimozdított zászlóaljait is feltehetően ekkor vonta délebbre. Erre szükség is volt, mert a rossz terepadottságok miatt a Kált védőknek a huszárok nem nagyon tudtak támogatást adni. A Dietrich-dandár két zászlóalja szemből, míg másik két zászlóalj a falu keleti oldalánál lendült támadásba. Utóbbiak a szélső házakat felgyújtották, majd 1200 lépésnyire keletebbre foglaltak állást, fenyegetve a magyarok visszavonulását. A fenyegetett helyzetet látva Aulich elrendelte a visszavonulást. Erre 14 óra körül kerülhetett sor. Nagyjából ekkor utasította Dembinski is Aulichot a visszavonulásra. A visszavonulás az égő Kálban rekedt, s a Dietrich-dandár által szorongatott csapatoknak komoly nehézségbe ütközött. A Miklós-huszárok délről egy támadást intéztek Kál irányába, hogy utat nyissanak a bent rekedt gyalogságnak, de a heves puskatűz és a lángok miatt nem tudtak a faluba behatolni. Schill Kristóf főhadnagy ütege a huszárok támadásakor az ellenséges vérteseket tartotta távol. Végül a faluban rekedt zászlóaljaknak és a bécsi légiónak sikerült kitörnie. A cs. kir. tüzérség és lovasság utánuk nyomult. Ez ismét veszélyes helyzetet teremtett, mert az egyik ellenséges lovasüteg  időközben hátrálásra kényszerítette a huszárokat és Schill ütegét. A Kisfaludy-dandár gyalogsága így lovassági és tüzérségi támogatás nélkül maradt. Kisfaludy őrnagy azonban nem veszítette el lélekjelenlétét. Zászlóaljait négyszögekbe rendezve lépésről – lépésre hagyta el a csatateret, s estére megérkezett Füzesabonyba. A kápolnai hídon a magyar balszárny üldözésére átküldött 6 lovas századot és két lovas üteget Aulich 4 század Miklós-huszárral késztette visszavonulásra. A magyar balszárny helyzetét ismét megkönnyítette az, hogy a Zeisberg-dandár nem avatkozott be a küzdelembe.[30]

Dembinski és Aulich visszavonulásához hozzájárult a Verpelétnél kialakult helyzet is. A Dessewffy-hadosztály csapatai feltehetően a hajnali órákban értek vissza Verpelétre. Azonban úgy tűnik, hogy a Gedeon-dandárhoz tartozó 42. honvédzászlóalj egy része (vagy annak egésze) nem érkezett meg. Meglehet, hogy Klapka ezt Sulcz támadóoszlopának a megerősítésére rendelte. Ha így történt, Klapka tovább gyengítette a rendelkezésére álló erőket. Az észak-déli irányú országút a Tarna jobb partján vonult végig, amelybe Verpelét előtt torkolt bele a Gyöngyösről Domoszlón keresztül vezető út. A Tarna hídja előtt 800 lépésre, Tarnaszentmária felé helyezkedett el a Kálvária-domb. Helyi jellegű utak a bal parton is voltak, amelyek megnehezítették Verpelét védelmét, mivel Schliknek megvolt a lehetősége arra, hogy a patak mindkét partján előrenyomuljon. A faluban a 43. honvédzászlóalj és a Dom Miguel-zászlóalj rendezkedett be védelemre. A Tarna hídjának tűz alatt tartására a falu északi szegélyénél 4 hatfontos ágyú lett elhelyezve Teofil Lapinski főhadnagy parancsnoksága alatt. A rendelkezésére álló többi erőt Klapka a falutól keletre eső magaslaton állította fel. Az előnyös fekvésű Kálvária-domb megszállására nem rendelkezett csapatokkal.

Schlik hadteste hajnali 4 órakor kezdte meg előrenyomulását. Élén továbbra is a Kriegern-dandár haladt, majd a Deym-dandár a tüzérségi tartalékkal. Ezt követte a Fiedler-, majd a Pergen-dandár. Az utóbbi töltötte be az utó- és oldalvéd szerepét. A magyar előőrsők visszavetése után a Kriegern-dandár 7 óra körül ért Verpelét elé. Klapka tüzérsége azonban egy ideig a Kápolna-domb mögötti fedett állásokba kényszerítette vissza Kriegern zászlóaljait. Schlik erre tüzérségi tartalékának előrevonásával, a Kápolna-dombon 6 üteget összpontosított, köztük egy tizenkétfontos és egy röppentyű üteget. A 34 ágyúval 8 óra körül kezdte lövetni Verpelétet. Ezután Kriegern két zászlóalja a Tarnán átgázolva szuronyrohamra indult a falut védő honvédek ellen. A dandár harmadik zászlóalja tartalékként követte őket. A két gyenge magyar zászlóalj hamarosan visszavonult a település keleti szegélyéig.

A Poeltenberg-hadosztálynak Dembinski utasítása szerint reggel 7 órára kellett volna Verpelétre érnie. Az éjszakai meneteléstől kifáradt, kialvatlan, s vacsorát és reggelit is nélkülöző hadosztály azonban csak reggel 7 órakor tudott elindulni Feldebrőről Verpelét felé. A Tarna bal partján húzódó legrövidebb út a mély gödrök miatt egy szakaszon az ágyúk által járhatatlan volt, ezért kelet felé jelentős kitérőt kellett tenniük. A hadosztály élcsapatai fél tíz körül jelentek meg Verpelét közelébe. Maga Poeltenberg már korábban megérkezett, s Klapkával közösen igyekeztek megállítani Schlik térnyerését. Poeltenberg csapatainak feltűnésekor a 34. honvédzászlóalj bevetésével a magyarok ellentámadásba lendültek. Zambelly alezredes ennek támogatására rendelte az 1. és a 14. honvédzászlóaljat, valamint 2 század utászt is.  Az ellentámadás során a magyarok a falu nagyobb részét visszavették. Miután azonban a Deym-dandár lovassága is átkelt a Tarnán, támogatásukkal Kriegern újból előrenyomult, és 10 óra körül a magyarok kiszorultak a falut délkeletről övező szőlőkbe, illetve a délebbre elhelyezkedő magaslatra.

A szőlőkbe kiszorult Dessewffy-hadosztály csapatainak újbóli rendezését Schlik 6 század vértes (8. Porosz herceg-vértesezred) támadásba küldésével akarta megakadályozni. Klapka 2 század Császár- és 1 század Coburg-huszárt vetett eléjük, s előrenyomulva állást foglalt ellenük a Zambelly-dandár 1. lovasütege is. Az ágyútűz a vértesek rohamát nem tudta meggátolni, így azok összecsaptak a huszárokkal. Klapka az eddig tartalékban álló 2 század Lehel-huszárt is bevetette. A rendkívül véres, mindkét oldalon sok áldozatot és sebesültet követelő összecsapásban végül Klapka huszárai kénytelenek voltak visszavonulni. A vértesek ezután a lovasütegre, s a legközelebb álló 14. honvédzászlóaljra vetették magukat. Sok tüzért levágtak, illetve foglyul ejtettek. Hatalmukba kerítettek 3 ágyút is. Súlyosan megsebesült az üteg parancsnoka, Kovács Ferenc százados is. A Bukovszky Péter őrnagy vezette 14. honvédzászlóalj négyszöget alkotva, sortüzével visszaverte a vértesek támadását. Zambelly a vértesek ellen 4 század Sándor-huszárt vetett be. Ezek oldalba kapták a vérteseket, amit azok nem álltak ki és visszahúzódtak a faluig. A huszárok visszavették a három ágyút is. Ezt több forrás Pászthory Sándor századosnak tulajdonítja, Zambelly szerint ő hajtotta végre 20 huszárral. A vértesek visszaverése után Klapka és Poeltenberg újabb kísérletet tettek Verpelét visszafoglalására. A Dessewffy-hadosztály gyalogságán kívül ebben az 1. és a 14. honvédzászlóalj is részt vett. A honvédek be is törtek a faluba, de az erős puska- és kartácstűzben kiszorultak onnan. Ennek során a Dessewffy-hadosztály zászlóaljai meglehetősen rendetlen állapotba kerültek. Ezzel a magyarok 11 és 12 óra között végleg kiszorultak a faluból.

Ekkor érkezett a helyszínre Görgei, aki a helyzetet röviden megtanácskozta Klapkával és Poeltenberggel.  Helyzetértékelésük után Klapka Sulcz és Idzikowski csapatainak a felkeresésére indult, hogy azokat keletről vezesse Schlik ellen. Poeltenberg-hadosztály a Verpelétről délre, Feldebrőtől pedig keletre elhelyezkedő magaslatra, míg a Dessewffy-hadosztály maradéka, az előbbivel derékszöget bezáró, s a falutól keletre emelkedő dombvonulatra húzódott vissza. Utóbbi csapatoknak a parancsnokságát Görgei vette át.  Verpelét elvesztésével a csata már eldőlt a cs. kir. csapatok javára, de a magyar jobbszárnynak ennek ellenére még ki kellett tartania. Schliket fel kellett tartóztatni a délre történő további előrenyomulásában, mert ha az bekövetkezik, a megsemmisülés veszélyébe kerülhetett volna a magyar centrum és a balszárny. S valóban Schlik a magyar jobbszárny felsodrásával akarta megteremteni az összeköttetést a Colloredo-dandárral és a Kerecsend felé húzódó, említett dombvonulatok megszállásával a magyar centrum visszavonulását lehetetlenné akarta tenni. A Kriegern- és a Deym-dandárokat Verpelétről délre bontakoztatta ki, amelyeknek tartalékául a Fiedler-dandárt, míg a keletre húzódó magaslat elfoglalására a Pergen-dandárt rendelte. Egy kisebb különítményt (4 század gyalogos, 1 század lovas, 3 ágyú) Gablenz őrnagy vezetésével a Dessewffy- és a Poeltenberg-hadosztály közötti rés felé indított el. A Pergen-dandár azonban csak meglehetős késedelemmel, 14 óra körül kelt át a Tarnán. Ez időt biztosított arra, hogy a magyarok állást foglaljanak a két dombvonulaton.

A küzdelem 14 óra körül ismét nagyobb lendületet vett. Dessewffy ezredes a 34. és a 43. honvédzászlóaljakkal a dombra felkapaszkodó Pergen-dandár ellen vonult, s egy ideig sikerrel tartóztatta azt fel. Miután azonban Pergen támogatására tüzérséget is sikerült felvonultatni, a két zászlóalj az egerszalóki völgy felé lehátrált a dombról. A Dom Miguel-zászlóalj az előző küzdelmekben már annyira szét lett robbantva, hogy nem lehetett összeszedni, így az nem állt rendelkezésre. A teljesen demoralizálódott alakulatokat Dessewffynek már nem sikerült újból összeszednie. Hadosztályából ekkor már csak egy hiányos háromfontos üteg maradt a dombtetőn. Szerencsére az egerszalóki völgyben 15 óra körül megjelent az eddig tétlenül veszteglő 26. honvédzászlóalj. Ugyan visszavetették, de előrenyomulását kétszer is megújítva sikerült feltartóztatnia a Pergen-dandárt. Ehhez az is hozzájárult, hogy az Egerszalók melletti fennsíkon feltűnt a Sulcz-dandár és az Idzikowski-különítmény más részei is (52. egésze, illetve a 42. honvédzászlóalj és a lengyel légió 2-2 százada, 30 huszár, 6 ágyú). Karsa Ferenc szerint a 17. és a 19. honvédzászlóalj is részt vett a tüntető előrenyomulásban, de ezek elhelyezkedése nem világos az adatokból.

Görgei időközben a két dombvonulat találkozásánál elhelyezett 10 tarackot, amelyeket a Kerecsendre megérkezett főhadiszállási tartalékától (Weissl-, Liptay-hadoszlop) rendelt ide. Ezeknek jól irányzott tüzelésével, még Dessewffy támadásával párhuzamosan, északra való kitérésre kényszerítette a Gablenz-különítményt, amely ezután Pergenhez csatlakozott. Görgei a dombra rendelte a tarackok fedezetére főhadiszállási tartalékának többi részét is (4 század tiroli vadász, 2 század gránátos, 48. Ernő-gyalogezred III. zászlóalja, fél század huszár). Ekkor már megindult Dembinski és Aulich visszavonulása. Ezek fedezésében nagy szerep hárult Poeltenbergre, aki szemből és 15 óra után már Feldebrő felől is támadásnak volt kitéve. Miután Kerecsend felé sikerült a Máriássy-hadosztálynak elvonulnia, 15 óra után Poeltenberg is megkezdte visszahúzódását. Utóvédét az 51. honvédzászlóalj képezte. Délután fél négykor az ellenség Tófalu felől küldött ki egy erős lovas különítményt, hogy délről támadják meg Poeltenberget, de Máriássy huszárjaival és 6 ágyúval megállította őket.

Poeltenbergtől a korábban Feldebrőnél álló 2 század Sándor-huszárt Görgei magához vonta, s azok szintén részt vettek a hadosztály visszavonulásának a fedezésében. Görgeinek csekély erejével addig ki kellett tartania, míg Poeltenberg el nem vonul Kerecsend felé. Noha a háromfontosakat és 6 tarackját 15 és 16 óra között kénytelen volt hátraküldeni, s a főhadiszállási tartalékától odarendelt gyalogos alakulatok is sorra cserbenhagyták, feladatát megoldotta. Hátra maradt tüzérei hatásosan tevékenykedtek. Az ő visszavonulását Klapka által tüntető előnyomulásra rendelt Sulcz-dandár segítette elő. Még besötétedés előtt, 16 órára a magyar centrum és a jobbszárny is sikeresen visszavonult a Kerecsend előtti magaslatokra, ahol felvette őket a Guyon-hadosztály.[31]

A közelgő alkonyaton kívül, az ellenséges csapatok üldözésbe való átmenetelét, a Kerecsend előtti magaslaton szétbontakozott Guyon-hadosztály is lehetetlenné tette (kb. 4000 fő, 21 ágyú). Ennek élcsapatai délelőtt 11 órakor értek Kerecsendre. Dembinski utasítására, egy rövid pihenő után, 13 és 14 óra között foglaltak állást Kerecsendtől nyugatra. Némileg érthetetlen, hogy Dembinski miért szánt nekik passzív szerepet a csata további szakaszában. Mindössze tüzérsége kapcsolódott be 16 óra tájékán a visszavonulás fedezésébe. A Kmety-hadosztály meglehetősen hosszú és erőltetett menetelés után, szintén 16 óra körül ért Kerecsendre (kb. 3900 fő, 23 ágyú). Ennek kimerültsége, azonnali harcbavetését nem nagyon tette lehetővé, pár órás pihenő és felvonulásának befejezése után, 18 óra körül már feltehetően erre is lehetett volna számolni. Dembinski azonban 16 óra után az ütközet félbeszakítása mellett döntött. Az utóvéd szerepét Kerecsendnél a Kmety-hadosztály vette át, míg a többi oda visszavonult csapat Makláron, az Aulich-hadosztály és a Kisfaludy-dandár Füzesabonyban táborozott le, megszállva Szikszó-pusztát is. A Sulcz-dandár és az Idzikowski-különítmény Egerbe vonult vissza.[32]

Mint utaltunk rá, a csata azzal, hogy Verpelét a cs. kir. csapatok kezére került, lényegében már eldőlt. Ezután már nem lehetett megakadályozni egyesülését a Tarnát több helyen átlépő többi cs. kir. csapattal. A Kerecsendig történő magyar visszavonulással a csatatér is az ellenség birtokába került. A magyar veszteség halottakban és sebesültekben 5-600, foglyokban 1200-1300 főre rúgott. Az utóbbi jelentős részét a fogságba esett Zaniniak tették ki. A cs. kir. csapatok vesztesége halottakban és sebesültekben 350 fő körüli volt.[33]

A csatát a magyarok elveszítették, ennek ellenére bebizonyosodott, hogy a honvéd haderő valóban hadsereggé érett, mivel kiállták a kétnapos küzdelmet, s rendben történt meg a visszavonulása is. A vereség nem az alakulatok gyenge helytállására, hanem a hadvezetés hibáira vezethető vissza. A legnagyobb hiba az erők összpontosításának a hiánya volt, ami Dembinski megkésett intézkedéseire vezethető vissza. Míg Windisch-Grätz február 27-én az egész Schlik-hadtesttel növelni tudta erőit, a magyarok csak az Aulich-hadosztállyal és a VII. hadtest főhadiszállási tartalékával tudták ezt megtenni. A hadtestparancsnokok közül főként Klapka marasztalható el, mivel február 26-án nem tartotta szemmel a domoszlói utat és kevés erőt rendelt a siroki szoros védelmére, február 27-én pedig csak megkésve, a délutáni órákban tudta a küzdelembe bevetni a Sulcz-dandárt és az Idzikowski-különítményt.

A vereség ellenére a magyar csapatok harci kedve töretlen maradt. Szemere február 27-i hirdetménye szerint: „Seregünk jókedvű, vidám, nem félti a csatát, de várja.” Ezek nem voltak csak a lakosság megnyugtatására szánt frázisok. Dembinski azonban újabb csata helyett a hadsereg hátravonását rendelte el. A Makláron és Füzesabonyban összpontosított erőket február 28-án visszarendelte Mezőkövesd felé. Ide lettek utasítva az Egerbe visszavonult csapatok is. Az utóvéd szerepét továbbra is a Kmety-hadosztály látta el. Windisch-Grätz a magyarok után nyomulva, ezen a napon haderejének zömével Maklárra vonult. Szihalmon keresztül a magyarok felé a Deym- és a Montenouvo-lovasdandárokat tolta előre. Szihalom és Mezőkövesd között a Deym-dandár és Kmety lovassága, valamint a támogatásukra érkező Miklós-huszárok között összeütközésre került sor. A huszárok megfutamították a vérteseket és 4 ágyút is birtokukba kerítettek. Deym további üldözését csak a Montenouvo-dandár megjelenése hiusította meg. A lovassági ütközet alatt a Mezőkövesd tájékán állomásozó hadosztályok ütközetre készen felfejlődtek, de Dembinski előrenyomulás helyett újabb visszavonulást rendelt el.

A hadosztályokat az ellenségtől nem messze „pihenőszállásokon” szándékozott elhelyezni. A Guyon-hadosztály Négyesre, a főhadiszállás, a Poeltenberg- és Kmety-hadosztály Szentistvánra, az Aulich-hadosztály Egerlövőre, az I. hadtest és a Kisfaludy-dandár Egerfarmosra lett rendelve. Dembinski itt akarta kivárni Szolnok visszafoglalását, hogy azután ismét előrenyomuljon. A mocsaras ártéri terület azonban sem a csapatok elhelyezésének, sem az összeköttetés fenntartására, s így egymás támogatására, nem volt alkalmas. Másrészt Dembinski ismét nem számolt az ellenfél mozdulataival.  Március 1-én  a cs. kir. csapatok szemből és oldalról megtámadták Klapka erőit Egerfarmoson. A tér hiányában csapatait kibontakoztatni nem tudó Klapka, tartva az elvágatástól, a késő esti órákban megkezdte visszavonulását Poroszló felé. Egerfarmos feladásának a hírére, idevonultak a VII. hadtest hadosztályai is. Március 2-án és 3-án a Tiszán is átvonulva, Tiszafüreden és környékén összpontosult a hadsereg.[34]

A tisztikar elégedetlensége a vereség és a viszontagságos visszavonulás következtében rendkívül felerősödött Dembinski ellen. A fővezér korlátozására, illetve esetleges leváltására irányuló mozgalom Klapka hadtestéből indult ki. Az elégedetlenség következményeként került sor Tiszafüreden március 3-án egy törzstiszti gyűlésre, amelyen Szemere Bertalan kormánybiztos elnökölt. A résztvevők azt a határozatot hozták, hogy Dembinski további intézkedéseit a Görgei, Répásy és Aulich tábornokokból, valamint Klapka ezredesből álló haditanáccsal együttműködve tegye. Erre Dembinski nem volt hajlandó, ezért Szemere Bertalan az OHB nevében - amelynek ő is tagja volt - leváltotta a fővezérségről, s ideiglenesen azt Görgei Artúrra bízta, mint rangidős tábornokra.[35]

Így a magyarok első ellentámadási kísérlete februárban nem vezetett eredményre. Nemcsak, hogy teret nem tudtak nyerni, hanem visszaszorultak a Tisza mögé. Miután a kudarcért nagymértékben hibáztatható volt a fővezér, a vereség fővezéri válságba is torkolt. A vereség és a belső vezetési válság  azonban az ellentámadás lehetőségét nem szüntette meg, mivel a cs. kir. csapatok győzelme nem volt döntő. Az ellenség győzelme ellenére sem tudta a kezdeményezést március folyamán magához ragadni. A sikeres magyar ellentámadás azonban a főhadszíntéren még áprilisig váratott magára.

 

 

 

I. melléklet:

 

A kápolnai csatában résztvevő cs. kir. csapatok hadrendje:

 

                        I. hadtest:             br. Josip Jellačić altngy.

 

Karl Zeisberg vőrgy. dandára:

            2 z. gyalogság

            4 szd lovasság

            2 üteg (12 ágyú)

Összesen: kb. 2000 ember, 12 ágyú.[36]

 

                        II. hadtest:            gr. Wladislaw Wrbna altngy.

 

                        br. Anton Csorich altngy. hadosztálya:

Franz Wyss vőrgy. dandára:

              2. vz. (4 szd)

            56. Fürstenwärther-gye. III. z.

            29. Schönhals-gye. I. z.

            59. Badeni-gye. I. landwehr z.

              1. Civalart-ule. (2 szd)

              7. Kress-kle. (1 szd)

            1 ½ üteg (9 ágyú)

hg. Franz Colloredo-Mannsfeld vőrgy. dandára:

              6. vz. (4 szd)

            58. István fhg-gye. I. és II. z.

            21. Paumgarten-gye. I. landwehr z.

              1. János fhg-dre. (1szd)

            1 ½ üteg (9 ágyú)

 

                        hg. Edmund Schwarzenberg altngy. hadosztálya:

Adolf Schütte vőrgy. dandára:

            Fischer gr.z.                 }

            Richter gr.z.                 }  összesen 10 szd

            Bittermann gr.z.            }

            1 üteg (6 ágyú)

Anton Dietrich vőrgy. dandára:

            2. báni hőre. IV. z.                           }

            varasd-kőrösi hőre. IV. z.               }  zászlóaljanként

            szluini hőre. II. z.                                 }  4 szd

            Ecker kombinált z.                             }

            2 üteg (12 ágyú)

gr. August Bellegarde vőrgy. dandára:

            1.  Auersperg-ve. (6 szd, ebből 1 szd kikülönítve Mende – Jászberény -

                                         Heves felé)    

            1. János fhg-dre. (3 szd)

            1. Civalart-ule. (3 szd)

            1 lovasüteg (6 ágyú)

 

Hadtest tüzértartalék:

            másfél üteg (9 ágyú)

            1 szd utász

 

Tüzérfőtartalék:

            6 és fél üteg (36 ágyú)

 

Összesen: kb. 17 000 ember, 87 ágyú.[37]

 

             gr. Franz Schlik altngy. hadteste

 

Kriegern vőrgy. dandára:

            3 z. gyalogság

            1 szd lovasság

            1 üteg (6 ágyú)

gr. Franz Deym vőrgy. dandára:

            8 szd lovasság

            1 üteg (6 ágyú)

Joseph Fiedler vőrgy. dandára:

            3 z. gyalogság

            1 szd lovasság

            1 üteg (6 ágyú)

gr. Ludwig Pergen vőrgy. dandára:

            3 z. gyalogság

            1 szd lovasság

            1 üteg (6 ágyú)

Jakob Parrot vőrgy. dandára:

            3 z. gyalogság

            5 szd lovas

            1 üteg (6 ágyú)

Tüzér tartalék:

            17 ágyú

 

Összesen: 13 000 fő, 47 ágyú.[38]

 

 

 

 

 

II. melléklet:

 

A magyar csapatok hadrendje a kápolnai csata idején:

 

                        I. hadtest: Klapka György es.

 

                        Jerzy Bulharyn (majd Dessewffy Arisztid) es. hadosztálya:

Dessewffy Arisztid es. dandára (Tadeusz Idzikowski őrgy.):

            26. hz.             

            lengyel légió (2 szd)

              1. Császár-he. (2 szd)

              8. Coburg-he. (1 szd)

            14. Lehel-he. (1 szd)

            hevesi önkéntes lovasok (50 fő)

            fél hatfontos gyalogüteg (3 ágyú)

            fél háromfontos gyalogüteg (3 ágyú)

Zákó István őrgy. dandára:

            34. hz.

            39. Dom Miguel-gye. III. z.

            14. Lehel-he. (1 szd)

            fél hatfontos gyalogüteg (4 ágyú)

Gedeon László őrgy. dandára:

            42. hz. 

43. hz.

            13. Hunyadi-he. (1 szd)

            fél háromfontos gyalogüteg (4 ágyú)

 

                        Máriássy János ales. hadosztálya:

Peter Driquet őrgy. dandára:

            16. Zanini-gye. (8 szd)

            44. hz.

            47. hz.

            fél tizenkétfontos üteg (4 ágyú)

            fél hatfontos üteg (4 ágyú)

Albrich Károly őrgy. dandára:

            34. Porosz hg-gye. I. z.

            1 utász z.

            fél hatfontos üteg (4 ágyú)

Jenik Mór őrgy. dandára:

              1. Császár-he. (5 szd)

            13. Hunyadi-he. (1 szd)

            14. Lehel-he. (1 szd)

            fél hatfontos üteg (4 ágyú)

 

                        Sulcz Félix őrgy. dandára:

            17. hz.

            19. hz. (4 szd)

            52. hz.

              2. Württemberg-he. (fél szd)

              3. Ferdinánd-he. (fél szd)

            1 háromfontos üteg (8 ágyú)

 

Összesen: 11 800 ember, 38 ágyú.[39]

 

 

 

 

                        II. hadtest: Répásy Mihály vőrgy.

 

                        Szekulits István ales. hadosztálya:

Kisfaludy Mór őrgy. dandára:

            39. Dom Miguel-gye. I. z.          

25. hz.

56. hz.

48. hz. (? szd)

bécsi légió (1 szd)

  9. Miklós-he. (1 szd)

13. Hunyadi-he. (1 szd)

14. Lehel-he. (1 szd)

2 hatfontos üteg (16 ágyú)

Összesen: 3200 fő, 16 ágyú[40]

 

 

                        VII. hadtest: Görgei Artúr vőrgy.

 

                        Aulich Lajos es. hadosztálya:

Gáspár András es. dandára:

            39. hz.

            lengyel légió (36 fő)

              9. Miklós-he. (4 szd)

              2. lovasüteg (6 ágyú)

Waldberg Károly őrgy. dandára:

            zempléni önkéntes nemzetőrz.

            60. Wasa-gye. I. z.

            15. hz. (3 szd)

            utász (2 szd)

              9. Miklós-he. (2 szd)

              4. hatfontos gyalogüteg (6 ágyú)

 

                        Kmety György ales. hadosztálya:

Szabó Imre őrgy. dandára:

            45. hz.

            magyar vadász (2 szd)

            13. Hunyadi-he. (1 szd)

              3. hatfontos gyalogüteg (6 ágyú)

Gergely János ales. dandára:

            10. hz.

            23. hz.

            német légió (1szd)

            10. Vilmos-he. (4 szd)

              4. lovasüteg (6 ágyú)

            lévai tüzérek (2 ágyú)

Beniczky Lajos őrgy. különítménye:

            Beniczky-vadászok (2 szd)

            fél szd huszár különböző ezredekből

            1 üteg (5 ágyú)

 

                        Piller János (majd Ernst Poeltenberg) es. hadosztálya:

Kossuth Sándor őrgy. dandára:

              1. hz.

              1. besztercebányai z. (51. hz.)

            utász (2 szd)

              4. Sándor-he. (2 szd)

              5. hatfontos gyalogüteg (6 ágyú)

Ernst Poeltenberg (majd Zambelly Lajos) ales. dandára:

            14. hz. 

  1. pesti önkéntes z. (66. hz.)

  4. Sándor-he. (4 szd)

  1. lovasüteg (8 ágyú)

 

            Guyon Richárd es. hadosztálya:

Szodtfridt Ferdinánd ales. dandára:

            13. hz.

            33. hz.

              2. besztercebányai z.

            utász (1 szd)

            Ujházy-vadász (1 szd)

            pozsonyi és komáromi üteg (7 ágyú)

br. Emil Üchtritz őrgy. dandára:

            nógrádi önkéntes nemzetőrz.

            12. Nádor-he. (1 szd)

              5. lovasüteg (6 ágyú)

              6. lovasüteg (6 ágyú)

 

                        főhadiszállási hadoszlop:

Johann Weissl ales. dandára:

            gr.z. (4 szd)

            48. Ernő-gye. III. z.

            tarack üteg (5 ágyú)

            fél huszárszázad különböző ezredekből

Liptay János ales. dandára:

            tiroli vz. (4 szd)

            1 szd utász

            tarack üteg (5 ágyú)

            röppentyű üteg (4 db)

            fél szd huszár különböző ezredekből

 

Összesen: 17 590 fő, 76 ágyú[41]

 

 

 

 

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE:

 

HL 1848/49                             Hadtörténeti Levéltár 1848/49-es gyűjtemény

OL H                                       Országos Levéltár, az 1848-1849-iki minisztérium iratai

      H   2 OHB                         Országos Honvédelmi Bizottmány iratai

      H 75 HM                           Hadügyminisztérium általános iratai

OL R 23                                  Országos Levéltár, Dembinski Henrik iratai

HK                                          Hadtörténelmi Közlemények

ales.                                         alezredes

altngy.                                      altábornagy

dre.                                          dragonyosezred

es.                                           ezredes

gr.z.                                         gránátos zászlóalj

gye.                                         gyalogezred

he.                                           huszárezred

hőre.                                        határőrezred

hz.                                           honvédzászlóalj

kle.                                          könnyűlovasezred

őrgy.                                        őrnagy

szd                                           század

ule.                                          ulánusezred

ve.                                           vértesezred

vőrgy.                                      vezérőrnagy

vz.                                           vadászzászlóalj

z.                                             zászlóalj

 

                                                                                           



[1] Barta István: Az 1849. január 2-i haditanács és a főváros kiürítése. HK 1955/2. 76-89. o.; Hermann Róbert: Csány László mint a feldunai hadtest kormánybiztosa (1848. szeptember 29. – 1849. január 18.). Kossuth kormánybiztosa Csány László 1790 – 1848. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg, 1990. 201-202. o.; Hermann Róbert: Az 1848-1849-i forradalom és szabadságharc története. Budapest, 1996. 245-246. o. (továbbiakban Hermann 1996.)

[2] Borus József: A kápolnai csata és Dembinski fővezérsége. Budapest, 1975. 59-108., 131-136. o. (továbbiakban Borus), Hermann 1996: 253-255., 259-261., 264-265., 266-267. o.

[3] Hermann Róbert: A fővezéri kérdés 1849 telén és tavaszán. A tavaszi hadjárat (1996. március 14-i tudományos konferencia anyaga). Szerk.: Horváth László. Hatvan, 1996. 11-12. o. (továbbiakban Hermann: A fővezéri…); Kedves Gyula: A gödöllői hadművelet terve. A tavaszi hadjárat. Hatvan, 34. o. (továbbiakban Kedves 1996); Kossuth Lajos összes munkái. (továbbiakban KLÖM) XIII. k. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Szerk.: Barta István. Budapest, 1952. 917-918., 935., KLÖM XIV. 24., 32., 70.

[4] KLÖM XIV. 180., 183., 188., 254., 265.; Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Okmánytár. Sajtó alá rendezte: Hermann Róbert és Pelyach István. Budapest, 1990. 342. o. (továbbiakban Szemere); Borus 110-111. o., Hermann: A tavaszi… 12-13. o., Kedves 1996: 34-35. o., Kovács István: „…mindvégig veletek voltunk. Lengyelek a magyar szabadságharcban. Budapest, 1998. 165-166. o. (továbbiakban Kovács)

[5] Borus: 115-116. o.; Hermann Róbert: A 47. honvédzászlóalj története. A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1992. 146-147. o. (továbbiakban Hermann 47.)

[6] Klapka György: Der Nationalkrieg Ungarn und Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849. Lipcse, 1851. 221-229. o. (továbbiakban Klapka Nationalkrieg); Görgey István: 1848 és 1849-ből. Élmények és benyomások. Okiratok és azok magyarázata. I-III. k. Budapest, 1883-1888. I. k. 207-211. o. (továbbiakban Görgey István I.); Borus József 129-131., 136-138. o.; Hajagos József: Tokajtól Tiszafüredig. Komárom és Klapka György 1848/49-ben. Szerk. Kiss Vendel. Komárom, 1994. 71-72. o. (továbbiakban Hajagos 1994), Kovács 167-168. o. 

[7] Steier Lajos: Az 1849-i trónfosztás előzményei és következményei. Budapest, é. n. 69-71. o. (továbbiakban  Steier é. n.); Hajagos 1994. 72-73. o.

[8] HL 1848/49 13/320, Hermann: A tavaszi… 14. o.

[9] OL H 2 OHB 1849: 4136, Görgey István I. 190-190. o., Borus 123-127., 139-140. o.

[10] HL 1848/49 14/473.

[11] HL 1848/49 14/26, 14/30, 14/98, 14/100, 14/125, 14/126, 14/145, 14/147, 14/148, 14/187, 14/189, 14/191; Borus 138-140., 150-154. o.; Bona Gábor: A téli hadjárat. A szabadságharc katonai története. Szerk. Bona Gábor. Budapest, 1998. 192. o. (továbbiakban Bona).

[12] Borus 117. o.

[13] HL 1848/49 13/598, 14/227, OL H 75 HM 1849: 4545; Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Budapest, 1988. I. k. 358. o. (továbbiakban Görgey Artúr); Borus 200-203. o.; Hajagos József: Dessewffy Arisztid, a vesztes ütközetek bajnoka. Egy küzdelmes év katonái. Szerk. Horváth László. Gyöngyös, 1998. 31. o. (továbbiakban Hajagos 1998).

[14] HL 1848/49 14/473, Görgey Artúr: I. k. 350-351. o.; Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. Pest, 1872. II. k. 283-284. o.; Klapka György: Emlékeimből. Budapest, 1986. 101. o. (továbbiakban Klapka 1986). 

[15] Görgey Artúr I. k. 351-353. o., Klapka 1986. 100-101. o., Steier é.n. 98. o., Hajagos 1994. 73-74. o.

[16] HL 1848/49 14/473, Görgey István I. k. 245-247. o., Klapka 1986. 99-100. o., Divéky Adorján: Bulharyn tábornok emlékiratai a magyar szabadságharcról. HK 1959/2. 95. o. (továbbiakban Divéky); Hermann Róbert: Görgei és Dembinski – Egy ellentét dokumentumai. Levéltári Közlemények 1998/1-2. 69-70., 72-73. o (továbbiakban Hermann Görgei).

[17] HL 1848/49 14/46, 14/158, 14/231; Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege I. A lovasság. Budapest, 1992. 47. o.; Hajagos 1998. 37-38. o.

[18] HL 1848/49 14/320, Klapka 1986: 101-102. o.; Máriássy János: Visszaemlékezések az 1848-49. évi szabadságharc alatt végzett szolgálataimra. Sajtó alá rendezte. Sugár István és Hermann Róbert. Budapest, 1999. 86-91. o. (továbbiakban Máriássy); Borus 141-142. o., Hermann 47. 147-149. o., Hajagos 1998. 38. o.

[19] HL 1848/49 15/62, Borus 154-163. o.; Johann Nobili: Der Winterfeldzug 1848-1849 in Ungarn. Unter dem Oberkommando des Feldmarschalls Fürsten zu Windisch-Grätz. Bécs, 1851. 269-290. o. (továbbiakban Nobili); Breit József: Magyarország 1848-49. évi függetlenségi harcának katonai története. I-III. k. Budapest, 1929. I. k. 274. o.

[20] Görgey István I. k. 256. o., Hermann Görgei 68., 71., 73-74. o., Borus 219-220., 225-226. o., Hermann Róbert: Az 56. honvédzászlóalj története (1848 október – 1849 október). A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1992. 214. o. (továbbiakban Hermann 56.); Hermann Róbert: A 10. honvédzászlóalj története. Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). Szerk. Bene János. Nyíregyháza, 1998. 115-118. o. (továbbiakban Hermann 10.)     

[21] OL R 23 3. K. 8/c 18-19., HL 1848/49 14/72, 14/406, Klapka Nationalkrieg I. 247. o., Bulla György – Zambelli Lajos: Pöltenberg és a kápolnai csata. Kolozsvár, 1894. 8., 43. o. (továbbiakban Bulla – Zambelli); Borus 227-228. o., Hermann 47. 146-147. o., Hermann 56. 217. o., Kedves Gyula: A 48. honvédzászlóalj. In.: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). Szerk. Bene János. Nyíregyháza, 1998. 82. o. Karsa Ferenc: Szabadságharcos napló. Budapest, 1993. Sajtó alá rendezte: Bona Gábor. 137. o. (továbbiakban Karsa).  

[22] OL H 75 HM 1849: 6138, 23263, Bulla – Zambelli 43-44. o., Máriássy 92-93. o., Borus 231. o., Hermann 47. 149. o., Hermann 56. 217. o.

[23] OL H 75 HM 1849: 6138, 23263, Bulla – Zambelli 7-9., 43-47. o., Máriássy 92-95. o., Nobili 290-299. o., Breit I. k. 276-277. o., Borus 232-237. o., Hermann 47. 149. o., Hermann 56. 217. o.

[24] Borus 240-242. o., Divéky 96., 104-105. o.

[25] Görgey Artúr I. k. 360-364. o.; Henryk Dembinski: Magyarországon. Sajtó alá rendezte Danzer Alfonz. Budapest, 1874. 127-131. o.; Máriássy 104-105. o.

[26] Görgey István I. k. 257. o., Hermann Görgei 75. o., Borus 247-248. o.

[27] Görgey Artúr I. k. 366-370. o., Görgey István I. k. 253-259. o., Divéky. 100-100. o., Bulla – Zambelli 9-10., 49-50. o., Máriássy 97. o., Borus 248-252. o., Hermann 47. 149. o., Hermann Róbert: Mindig az elsők közt. Poeltenberg Ernő, a szabadságharc tábornoka. Budapest, 1998. 65-66. o. (továbbiakban Hermann P. E.)

[28] HL 1848/49 15/191, Karsa 125-126. o., Borus 243-244. o., Hajagos 1998. 38-39. o.

[29] Nobili 303-307. o., Máriássy 98-103. o., Klapka 1986. 204-205. o., Bulla – Zambelli 54. o.; Óváry-Aváry Károly: Báró Mednyánszky Cézár, az 1848/49. évi magyar hadsereg főpapjának emlékezései a szabadságharcról. HK 1929/II. 106. o.; A kápolnai híd. Vasárnapi Újság 1867. 27. sz.; Breit I. k. 288. o., Borus 254-262. o., Hermann 47. 149. o.

[30] OL H 75 HM 1849: 23263, Borus 269-273. o., Hermann 56. 219-220. o., Krasznay Péter naplója. A szabadságharc hétköznapi tanúi. 1848-1849-es naplók. Szerk.: Nyulásziné Straub Éva. Budapest, 1998. 163-165.

[31] HL 1848/49 15/230, Klapka Nationalkrieg 253-258. o., Klapka 1986. 205-209. o., Görgey Artúr I. 371-384. o., Görgey István I. 250-272. o., Bulla – Zambelli 11-26., 50-55., o., Divéky 105-106. o., Karsa 126-130. o., Borus 262-269. o., Hermann P. E. 66-68. o.; Kedves Gyula: A 43. honvédzászlóalj. Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848/49). Szerk. Bene János. Nyíregyháza, 1998. 158-159. o.; Hajagos 1998. 39-40. o.

[32] Klapka 1986. 209. o., Karsa 130. o., Borus 273-275. o., Hermann 10. 58. o.

[33] Bona 197. o.

[34] Szemere 403-404. o., Görgey Artúr I. 391-395. o., Klapka 1986. 104-106. o., Máriássy 103-110. o., Borus 279-293. o., Hajagos 1994. 75. o., Hermann 56. 220. o.

[35] Szemere 404-407. o., Máriássy 113. o., Hajagos 1992. 75-77. o., Hermann: A fővezéri… 14-15. o.

[36] Borus 165. o.

[37] Nobili 314-315. o.

[38] Nobili 222. o., Borus 85. o.

[39] OL R 23. 3. köt. 8/c 18-19. (1849. február 10-i hadrend), HL 1848/49 14/406 (Sulcz-dd. 1849. február 22.)

[40] Hermann 56. 217. o.

[41] HL 1848/49 14/72 (február 12-i hadrend), Hermann: Görgei ... 70-71. o. (a főhadiszállási hadoszlop február 24-i beosztása)