A boszorkányüldözés

Különös teremtés az ember. Képes volt a vadállatok egész sorát háziállattá szelídíteni, de önmaga gyakran megmaradt vadnak. Így volt ez a boszorkányüldözés szomorú századaiban.

Ma már élét vesztette a vita, hogy voltaképpen melyik vallásfelekezetet terheli a felelősség az esztelen és kegyetlen boszorkányhajszáért. Egyforma buzgalommal égette őket katolikus, református és anglikán. Magát a történeti részt igyekszem rövidre fogni, mert az a tulajdonképpeni célom, hogy ezen a területen is az emberi hiszékenységről fessek képet.

Boszorkányokat égettek már a XIII. és XIV. században is, de csak a XV. század végén tört ki az igazi téboly, s ezután a cserjetűz hevességével lángolt végig egész Európán.

Két démonhittől megszállott dominikánus barát, Sprenger Jakab és Institor (Gremper) Henrik volt a tulajdonképpeni gyújtogató. Egyelőre mint inkvizítorok eretnekek égetésével foglalkoztak a Rajna vidékén, de a csekély forgalom nem elégítette ki a becsvágyukat. Arra gondoltak, hogy a boszorkányokra is ki kellene terjeszteni a hivatali hatáskörüket, s így majd az ügyforgalom örvendetesen föllendül. Adatokkal megrakodva elutaztak Rómába, ott rémmeséikkel megpuhították a pápát és informálójuk eredményeként 1484. december 5-én szétment a németországi püspökökhöz a Summis desiderantes kezdetű, úgynevezett boszorkánybulla.

A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad a két inkvizítornak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. Ezt a három pontot kell kiteregetni és a nép elé tárni:

1. Boszorkányság ütötte fel fejét a keresztény világ közepette, amely az ördög segítségével bűnös varázslatot űz az emberek ártalmára.

2. Ez a boszorkányság az ördöggel kötött szövetségen alapul.

3. Ez a szövetség elszakadást jelent a keresztény hittől, miután a boszorkányok Istent megtagadva az ördöghöz esküsznek, s így örök üdvösségüket elveszítik.

Talán a bulla egymagában még nem indította volna el az eszeveszett hadjáratot. Fegyver volt csupán, s attól függött a pusztító hatása, ki hogyan forgatja. Hát a két inkvizítor megmutatta, hogyan kell vele bánni. Nekiláttak és három év alatt elkészültek a nagy művel, a világirodalom legszégyenteljesebb könyvével. 1487-ben megjelent a Boszorkánypőröly, császári jóváhagyással az élén.

A könyv duzzadt a szemenszedett badarságoktól, viszont veszedelmes tanítások húzódtak meg benne. Egyetlen mondata elég volt, hogy bevágja az útját minden bírálatnak vagy ellenszegülésnek:

Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere.
Legnagyobb eretnekség tagadni a boszorkányságot!

Ezzel minden józaneszű embernek lakatot tettek a szájára, mert ha ki merte nyitni a Boszorkánypőröly tanításai ellen, saját magára mondta ki a halálos ítéletet.

A hajtóvadászat megindult és kevés híján három századig tartott.

A német publicista Scherr, aki nyilván jól ismerte nemzetét, így nyilatkozott róla:

„Tudnivaló, hogy mi németek mindent rendszeresen s ha szabad itt ezt a szót használnom: tudományosan űzünk, még az eszelősséget is."

Ha saját szavaimmal, forrásmunkák adatai alapján írnám le, hogyan ment végbe a boszorkányok összefogdosása, talán nem lenne elég meggyőző erejük. Szemtanú híradása többet ér. 1631-ben jelent meg a jezsuita Friedrich von Spee bátor könyve, a Cautio eriminaüs (Bűnügyi biztosíték). Ebben ilyen képet fest a még mindig javában dühöngő boszorkányvadászatról:

Ha valahol valami szerencsétlenség történik, ha hosszú ideig tartó szárazság vagy esőzés köszönt be, ha rossz a termés, ha marhavész üt ki, ha jégeső vagy tűzvész pusztít, ha súlyos betegségekről vagy váratlan halálesetekről érkezik a hír: rögtön kész a mondás, hogy ez a boszorkányok műve. Ha valaki becsületes munkával meggazdagodik, ezt nem hiszik el, ebben az ördög keze van. Ha istenfélő, templombajáró, olvasót forgató: az ám, ezzel az ördöggel kötött szövetséget palástolja. Ha a pletyka kikezd egy nőt, a bíró akár a legsilányabb mendemonda alapján is perbe fogja. Ekkor azután nincs menekvése. Hiába derül ki, hogy a pletykának nincs alapja és az élete feddhetetlen: az ám, a tisztesség látszata alá rejtette bűnös viszonyát az ördöghöz. Védője nincs, erre senki sem mer vállalkozni, mert őmaga is a boszorkányság gyanújába esnék. Az asszony persze tagad, ekkor kínpadra vonják, éspedig nem egyszer, hanem akár többször is egymás után, amíg csak vallomást nem csikarnak ki belőle. S még ez sem elég, azt is megkérdik, kik voltak a bűntársai? A szerencsétlen a fájdalmak őrületében találomra megnevez néhányat, mire azokat is beidézik és a kegyetlenkedés elölről kezdődik. Minél keményebben jár el a bíró, annál jobban magasztalják a buzgóságáért. így történt, hogy sok helyütt a vesztőhelyeken sohasem aludt ki teljesen a tűz. Semmilyen életkor, semmiféle állás nem biztosított védelmet. Hét-kilenc éves gyermekeket épp olyan könnyelműen küldtek máglyára, mint a sír szélén álló öregeket.

„És ez a pörkölés, sütögetés és égetés - írja még - úgy elterjedt a mi kedves hazánkban, hogy a német becsület külföldön ugyancsak megcsökkent és rossz illat tapadt hozzá."

Nagyon igaz, hogy sem kor, sem állás nem adott menedéket az üldözés elől. A würzburgi inkvizíció áldozatai közt voltak 8-12 éves gyermekek, továbbá 1 jogtanácsos, 1 városi gondnok, 1 polgármesterné, 1 hivatalfőnök neje, 2 nemes apród, 1 diák, 3 kanonok, 14 káplán.

Amellett a boszorkányégetés jövedelmező üzlet is volt. Már tudniillik az inkvizítorok, bírák, porkolábok és a hóhérok számára. Fogházi őrizet, tortúrázás, ítélkezés, kivégzés nem ment ingyen. Bőséges napidíjak vándoroltak az ítélkező urak és segédeik zsebébe, még a hóhér is szorgosan felszámított minden egyes tételt: kínzóeszközök alkalmazását; kiszállást a vesztőhelyre; rozsét, szalmát és fahasábokat; kötelet az esetleges megfojtásra; végül a kivégzés és a hamvak szétszórása körüli fáradozásokat.

Nettesheimi Agrippa, ez az egyetemes tudású, rendkívüli koponya így jellemzi a boszorkánybírákat:

„Ezek a vérszomjas keselyűk lecsapnak a szegény parasztasszonyokra, s anélkül, hogy a legcsekélyebb bizonyíték merült volna fel ellenük, puszta feljelentés alapján a legkegyetlenebb tortúrának vetik őket alá, míg csak vallomást nem csikarnak ki belőlük olyan dolgokról, amelyekről még csak nem is hallottak. Addig folytatják a mértéktelen tortúrázást, amíg a szerencsétlent máglyára nem küldhetik, vagy amíg pénzt nem nyomnak a markukba, hogy érjék be a kínzókamrával és hagyják futni az áldozatukat. Egyesek, ha kellő vesztegetés után szabadultak is, kénytelenek voltak évjáradékot fizetni, nehogy újból befogják őket. Végül, miután már magában véve egy feljelentés vagy egy idézés is szégyent jelentett az illetőre, ezt csak illő fizetséggel lehetett lemosni!"

Lesz még alkalmam a perek lezajlását bővebben szemléltetni; egyelőre csak annyit, hogy az inkvizítorok karmai közül - hacsak meg nem fizették őket - lehetetlen volt szabadulni. Hiába vallotta eskü alatt a szavahihető, gyanútól mentes férj, hogy hiszen a felesége nem lehetett ott a boszorkányszombaton, mert az egész idő alatt mellette feküdt: erre az volt a körmönfont válasz, hogy nem a valódi asszonyt látta maga mellett, csupán az ördög kápráztatta el a szemét. Lindheimben azt a vádat olvasták hat asszony fejére, hogy a temetőből gyermekholttesteket ástak ki, s ezek zsírjából kotyvasztották a hírhedt boszorkánykenőcsöt, amellyel megkenekedvén a boszorkányszombatra lehet repülni. Az asszonyok a kín-padon persze mindent bevallottak. Egyik férjnek sikerült nagy pénzek árán rávenni a bíróságot, hogy próbaképpen mégiscsak rendelje el egyik gyermek sírjának kihantolását. Megtörtént, s a hivatalos személyek nagy csodálkozására ott volt a kis gyermekholttest, teljes épségben. De majd éppen az inkvizítoron lehet kifogni! Legyintett és megmagyarázta a bíráknak, hogy ez nem egyéb, mint az Ördög szemfényvesztése; így akarja a szövetségeseit megmenteni. Az asszonyok a vádat beismerték, s beismerésük többet nyom a mérlegen, mint az efféle sátáni bűvészkedés. A bírák elfogadták a meggyőző érvelést és a hat asszonyt elevenen megégették.

Az áldozatok pontos számát nem tudjuk, de ijesztően nagy lehetett.

Németország legkisebb falvai is irtották a saját külön boszorkányaikat. A mindössze 540 lakossal szerénykedő Lindheim például az 1640-1651. évek között 30 boszorkányt küldött a másvilágra. Két kicsiny város, Wiesenburg és lngelfingen sem akart lemaradni a nagy versenyben és megkövetelte a maga boszorkánypereit; az előbbi 25, az utóbbi 13 boszorkányt ítélt egyetlen perben eleven tűzhalálra. Kisvárosszámba ment a sziléziai Zuckmautel is; itt 1651-ben 102 halálos ítéletet hajtottak végre; az élő fáklyák közt volt egy 1 éves és egy 6 éves gyermek is. Azzal az indokolással küldték őket máglyára, hogy démon volt az apjuk.

Nagyobb helyeken nagyban rendezték a legális tűzijátékot. Genfben 3 hónap alatt 500, Bambergben 600, Würzburgban 900 boszorkány alatt gyújtották meg a máglyát. Már nem is egyenként vagy páronként, hanem tucatjával, sőt százával hurcolták őket a vesztőhelyre. Quedlinburgban egyetlen napon 133-at égettek meg; a szemtanúk szerint olyan volt a látvány, mintha egy erdő égett volna. El kell képzelni az ilyen népünnepély részleteit: a szabályos rendekbe rakott máglyasort -, a belőlük kimeredő cölöpök erdejét -, a vesztőhelyre özönlő emberáradatot -, a hivatalos személyek díszfelvonulását -, a zokogó, roskadozó elítéltek szomorú menetét -, felhurcolásukat a máglyákra és odakötöztetésüket a cölöpökhöz -, az égő kanócokkal futkosó hóhérlegényeket -, a tüzek fellobbanását -, a szerencsétlen nők halálsikolyait -, s végül a széthullámzó füsttengert, amely mintha el akarta volna takarni a szégyenletes látványosságot a lelketlen, bámész tömeg elől.

Volt úgy is, hogy nemcsak a rögeszmés vagy pénzre éhes inkvizítorok űzték az embervadászatot, hanem maga a babonás nép vetette magát a boszorkányok után. Trier hercegség VI. János választófejedelem uralkodása alatt a nehéz évek egész sorát érte meg. Rossz termések, drágaság és éhség tetejébe a pestis is megtette a magáét; végre 1586-ban szűnni nem akaró kemény tél szakadt rá. A nép a boszorkányok művét látta benne és vad dühvei vetette magát rájuk. A hivatásos boszorkányvadászok megragadták az alkalmat és még jobban szították a tébolyt. Amint egy szemtanú leírja, a falvakban és a városokban szinte tolongtak a feljelentők, inkvizítorok, bírák, poroszlók és hóhérlegények; minden gyanúsított személyt összefogdostak, s aki egyszer a börtönükbe került, onnan már csak a máglyához vezető útra léphetett ki. A terror rémületbe ejtette magát Trier városát is. Itt asszonyokon és kisembereken felül az elvakult népharag áldozatul követelt szenátorokat, esküdteket, kisebb-nagyobb rangú papokat, sőt két polgármestert is. A rögeszme legelőkelőbb áldozata Diet-rich Flade, hercegi tanácsos, az egyetem rektora volt. Ez fel mert szólalni az elvadult hajsza ellen, amivel gonoszul megjárta, mert ráolvasták az ismert elvet, hogy aki a boszorkányokat védi, maga is a sátán bérence. Nagy tekintélye, kimagasló állása sem védte meg a kínpadtól. Ott persze vallott, amit csak akartak tőle; mire azután volt kollégái máglyára küldték és nagy vagyonát elkobozták.

A téboly nőttön nőtt; egy közeli faluban csak két asszony maradt életben, a többit a városba hurcolták és onnan nem volt visszatérés. Bírák, jegyzők, írnokok meggazdagodtak; a trieri hóhér lóháton járt, aranysujtásos ruhában, mint egy udvari gavallér -, felesége versenyt piperézte magát a nemes asszonyokkal. Az elítéltek birtokait elkobozták, családjuk kivándorolt. (A Gesta Trevirorum nyomán elmondja Görres: Christliche Mystik. (IV. k. 2. r. 592. o.))

Angliában egy 1563-i törvény a boszorkánypereket kivette az egyházi hatóságok kezéből és az államra bízta. Az állam élt is a ráruházott hatalommal. Hogy a bíróságok kellőképpen el legyenek látva munkával, egy különleges nyomozó-csoportot szervezett. Witch-finder (magyarul talán boszorkány-fürkész) volt az ilyen nyomozó neve. Az volt a feladata, hogy barangoljon be várost és falut és szimatolja ki a boszorkányokat.

A furcsa pályán emlékezetes nevet szerzett egy volt ügyvéd, Matthew Hopkins, utóbb a csoport főnöke (Witch-finder generál). Legnagyobb sikere 1644-ben volt, amikor egy csapásra egy huszonkilenc tagú boszorkány-társaságot leplezett le és állított bíró elé. A siker még nagyobb erélyre ösztönözte. Titkárral és titkárnővel dolgozott, s akkora lendülettel látott neki a boszorkánycserkészetnek, hogy alig pár hónap alatt fölvitte kétszázra. Természetesen nem ingyen törte magát. Minden egyes boszorkányért fejpénz járt, azonfelül megtérítették az útiköltségeit. Itt-ott mégis megelégelték a buzgalmát s a papság felszólalt ellene. A nép kételkedni kezdett az őszinteségében, s mint az árnyék, kúszott nyomában a gyanú, hogy neki magának is van valami kapcsolata az ördöggel. Egyhelyütt meglepte a tömeg, s hogy tisztázzák az ügyet, saját kedvenc módszerét alkalmazták, a vízpróbát. Kezét-lábát gúzsba kötötték és a vízbe dobták. Az eredmény kedvezőtlen volt és a witch-finder ezúttal a saját életével fizetett -, csak azt nem tudjuk, hogy törvényes formában végezték-e ki, vagy a helyszínen verték agyon.

A nagy boszorkányhadjárat vezérkarában a teológusok mellett a jogászok is helyet követeltek. A Boszorkánypőröly szerzőit méltó utódként követte Carpzow Benedek, a lipcsei egyetemen a büntetőjog tanára. Protestáns ember volt, kegyes életű és templombajáró. A halálos ítéletek meghozatala után esténkint a szentírást olvasgatta és büszke volt rá, hogy a bibliát ötvenháromszor olvasta el, elejétől végig. Jámborsága nem akadályozta, hogy az eléje került boszorkányperekben húszezer máglyára szóló ítéletet írjon alá. A német jogászvilág minden ítéletét kinyilatkoztatásként fogadta el. Ilyen volt egyebek közt az a tétele, hogy a boszorkányság crimen exceptum, kivételes bűncselekmény -, tehát nem kell ragaszkodni a törvény szabályaihoz, hanem a bíró úgy járhat el, amint azt jónak látja. Ami annyit jelentett, hogy a perbefogott vádlottat már puszta gyanú alapján is kínpadra lehet vonni.

Franciaországban Jean Bodin parlamenti tanácsos vállalkozott rá, hogy a Boszorkánypőröly badarságait a maga részéről is szaporítsa. De la démonomanie des sorciers (A boszorkányok megszállottságáról, Párizs, 1580) című könyvének megírására - mint mondja - egy hallatlan bűnper ösztönözte, amelyben ő maga elnökölt. Bizonyos Jeanne Hervilliers nevű asszony minden kínvallatás nélkül, magamagáról bevallotta, hogy őt az anyja már 12 éves korában elkerítette az ördögnek. A pokoli szerető magas, fekete ember képében jelent meg; fekete ruhája és sarkantyús csizmája volt; odakünn fekete paripa várakozott rá. Egészen 50 éves koráig tartott a viszonyuk. A fekete ember mindenféle varázslatra is megtanította. Egyszer ő, Jeanne, megharagudott valakire, s halálthozó port hintett arra az ösvényre, amelyre annak útjában rá kellett lépnie. Rá is taposott a porra, s nemsokára meghalt. De ennekelőtte tévedésből ugyanezt cselekedte egy másik emberrel is, ez alighogy a porra lépett, heves görcsökben esett össze, ö ráeszmélt a tévedésre és bizonyos varázsigékkel az embert gyorsan helyrehozta. A szegény őrültet a saját beismerése alapján elevenen megégették.

A hajmeresztő esetből Bodin azt a tanulságot szűrte le, hogy a népet fel kell világosítani mindarról, amire a boszorkány képes. Ezekről a képességekről egy kötetnyi képtelenséget hord össze. Es Bodinról tudni kell, hogy saját korában Franciaország egyik legnagyobb tudósának ismerték el.

Bodin könyve tanulságos példa rá, hogyan férhet meg egyugyanazon koponyában egymás mellett fény és árny. És nem is egyedülvaló példa. Martin Delrio brabanti főügyész és alkancel-lár már 21 éves korában a nyilvánosság elé lépett Seneca tragédiáihoz írt kommentárjaival. Azt írta, hogy amíg ezzel a könyvével elkészült, ezerszáz könyvön rágta magát keresztül! És ebben a temérdek komoly tudománnyal megtömött fejben mégis akadt egy zug, ahol a démonhit zagyva babonái vicsorogtak. Disquisitio-nes magicae című könyve hatalmas bástyája volt a boszorkányhit bajnokainak; több nemzedék munkája kellett, hogy rést törjenek rajta. Alapelveit már a Boszorkánypőrölyből ismerjük: aki az ördöggel kötött szövetség létezését tagadja, maga is a sátán cimborája stb. Leggonoszabb tétele az volt, hogy a boszorkányt már a paktum alapján akkor is halállal kell büntetni, ha senkinek sem vétett. A könyvet éppen a szerző tudása és dialektikája tette veszedelmessé.

A tudós démonológusok után nem szabad megfeledkeznem egy laikusról sem. Már csak azért sem, mert igen előkelő személyiség volt: I. Jakab, Anglia királya, Stuart Mária fia. Azt beszélték róla, hogy rosszul lett, ha egy meztelen kardot látott -, ugyanis édesanyja éppen teherben volt vele, amikor titkárát szemeláttára szúrták le. Attól viszont nem irtózott, ha nevében más forgatta a hóhérbárdot. Egyébiránt tanult ember volt, egyik életírója szerint „az akkori kereszténység legokosabb bolondja". Bolondériája Demonologie (Edinburgh, 1591) című könyvében nyilvánult meg, ebben a boszorkányok ellen összehordott ismert együgyűségekkel igyekezett hitbuzgalmáról bizonyságot adni. Elég belőlük ennyi: „A boszorkányszombatokon a gyülekezet tagjai miért csókolják meg az ördög hátulját? Felelet: mert Mózes is hátulról látta az Urat." - A gyakorlatban is irgalmatlan boszorkányüldöző volt. Fiához írt intelmeiben a fejedelmek legnagyobb bűnei közé sorolja, ha visszaélnek a kegyelmi joggal és halálraítélt boszorkánynak kegyelmet adnak. Annak nem tudtam végére járni, hogy igaz-e, amit Hugo Victor írt róla a Tenger munkásai című regényében. Eszerint forróvízben elvenen főzette meg az asszonyokat, azután megkóstolta a húslevest és nyilatkozott: „ez boszorkány volt, ez nem."

A kegyelmezést illetően egy német démonológus, Nikolaus Remigius lotharingiai főbíró is megrója a lágyszívűeket. Daemonolatria (Frankfurt, 1596) című könyvében szemére hányja saját magának, hogy egy ízben hallgatott a bírótársaira és könyörületes ítéletet hozott. Hétéves gyermekekről volt szó, ezek „szüleikkel együtt jelen voltak és táncoltak a boszorkányszombaton". A szülőket megégették, a gyermekeket pedig káros szánalomból csak arra ítélték, hogy mezítelenül háromszor szaladják körül a vesztőhelyet, miközben vesszők csattogtak a hátukon. Mint írja, halálos ítéletnek lett volna helye, „mert az üdvös buzgalom elébe helyezendő a kegyelmezés csalóka és káros látszatának".

Elég ennyi a boszorkányhit magvetőiből. Igen sokan szegődtek a nyomukba; könnyű dolguk volt, nyitva állt előttük a tér, senki sem merte a tollat keresztbe tenni előttük. Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere ... Csak nagyritkán vegyült egy-két tiltakozó hang a farkascsorda üvöltésébe. Ezekről kevesebb a mondanivalóm.

Érveik csak akkoriban voltak égbekiáltóan merészek, ma senkit sem kell velük meggyőzni.

Eleinte ők is csak szőrmentében keféigették a démonológia gubancait. Merev, türelmetlen tagadás annyi lett volna, mint fejjel menni a falnak. Ráhagyták hát, hogy az ördöggel valóban ösz-sze lehet állni, de a boszorkányszombat, boszorkányrepülés, ördögnász és más efféle sületlenség nem egyéb mesénél. Azután nyomról-nyomra mentek tovább, amíg végre Thomasius a kései démonológusokba is belefojtotta a szót.

Nettesheimi Agrippa még csak mellékesen bölcselkedett a boszorkányperekről. Tulajdonképpen tanítványa, Jan Weyer-Wierus, a düsseldorfi hercegi udvar orvosa volt az első, aki hangos szóval merte az igazságot a süket világ fülébe kiáltani. De praestigiis daemonum (A démonok szemfényvesztései, Basel, 1563) című könyvével olyan vihart kerekített, hogy nincs az a boszorkány, amelyik különb forgószelet bírt volna kavarintani. Minden oldalról zuhogtak is rá a démonografusok parittyakövei és talán valósággal is megkövezik, ha idejében el nem menekül Düsseldorfból. A megriadt démonológusok harcmodorát legjobban szemlélteti Bartholomaus de Spina kirohanása. így fortyant fel Weyer ellen: „Nemrég az inkvizítorok letartóztattak egy csoport gyanús személyt, s ezek azt vallották, hogy megjelent előttük a sátán hercegi alakban és így szólt hozzájuk: Vigasztalódjatok; még csak pár esztendő s győzni fogtok valamennyi keresztény ellen. Az ördög ügye kitűnően áll, mert Weyer és tanítványai az inkvizítorokkal szemben el akarják hitetni, hogy mindez csupán látszat."

Majd az idő kereke új század mesgyéjén fordult át. A XVII. század elején egymás után három katolikus pap állt bátran elő, hogy folytassa a kálvinista Weyer művét. Mindhárom jezsuita szerzetes volt.

Adam Tanner müncheni, majd ingolstadti egyetemi tanár, utóbb a prágai egyetem kancellárja, majdnem Weyer sorsára jutott. Támadták és üldözték, sőt két felbőszült inkvizítor éppenséggel azt üzente neki, hogy ha a kezükbe kerül, kínpadra fogják vonatni. A népet is fellázították ellene, olyannnyira, hogy halála után az elbolondított tömeg azt követelte a plébánostól, ne engedje szentelt földbe temetni. A tiltakozásnak az volt a közvetlen oka, hogy lakásában egy nyilván varázsláshoz való tárgyat találtak. Üveglencsékkel felszerelt készülék volt; aki belenézett, rémülten hőkölt vissza, mert egy irtóztató, szőrös testű, szárnyas ördögi lény jelent meg a szeme előtt. A plébános csak úgy bírta lecsillapítani a népharagot, hogy kiemelte és felmutatta az ördögfaj-zatot: egy döglött szúnyog volt, a bűvös műszer pedig egy mikroszkóp.

Tanner érvelése még tétovázó, a kor szelleméhez igazodik. Például nem tagadja, hogy az ördög csakugyan elszállíthatja a szövetségeseit egyik helyről a másikra, de a repülés a boszorkányszombatra nem egyéb álombeli képzelődésnél. A boszorkányok legtöbbnyire férjes asszonyok; miként lehetséges hát, hogy annyi éjjelen távol legyenek a férjüktől, s ez ne vegye észre? Azzal szokták ezt magyarázni, hogy az ördög szemfényvesztésre is képes és egy látszat-alakot fektet a férj mellé. Ez viszont istentelen beszéd, mert az Úr nem engedheti meg, hogy a démon ártatlan férjeket ilyen gonoszul becsapjon ...

A másik jezsuitáról, Paul Laymann egyetemi tanárról kevés a mondanivalóm. 1625-ben megjelent könyve, a Theologia moralis, az ismert érvekkel igyekszik nyesegetni a boszorkányhit fattyú-hajtásait, de nemigen hallgattak rá.

Annál nagyobb sikere volt egy 1631-ben névtelenül megjelent könyvnek. Cautio criminalis volt a címe, s a következő évben már második kiadását is elkapkodták. A világ csak nagy sokára tudta meg, hogy a merész írással Friedrich von Spee jezsuita szerzetes vert végig a boszorkányhit megátalkodott felekezetén.

Speet a Rend gyóntató atyául rendelte ki a boszorkányság miatt elítéltek mellé Würzburgba. Itt egy jó barátra tett szert. Előkelő fiatal pap volt: Johann Philipp Schönborn, utóbb würz-burgi püspök. Megkérdezte egyszer Speet: ugyan mitől olyan fehér a feje? hiszen még nem idős ember, még barna fürtök illetnék meg. A válasz drámai volt: „Elítélt boszorkányokat gyón-tattam a haláluk óráján. Mikor ezek a szerencsétlenek felismerték, hogy bízhatnak bennem, fuldokló zokogások közben vonták vissza a kínpadon kicsikart vallomásukat és Istent hívták tanúságul, hogy ártatlanok. Ebbe őszültem bele."

Spee megrázó vallomása, majd a Cautio criminalis olyan világosságot gyújtott a fiatal pap lelkében, hogy hercegérsek korában, saját országában többé nem raktak máglyát boszorkányok számára.

Valóságos bestseller-számba ment a protestáns Balthasar Bekker könyve: Az elvarázsolt világ. (W. Löwen, 1691.) Két hónap alatt négyezer példány kelt el belőle, s egész Európát elárasztották a holland eredetinek többé-kevésbé jó fordításai. A siker következménye: az amszterdami protestáns egyházközség védelmére kelt a létezésében megtámadott ördögnek; Bekkert lelkipásztori tisztétől megfosztották, még az Ürvacsorától is eltiltották. 1691-ig állta az üldöztetést; akkor a halál megszöktette a rászabadult falka elől.

Megint egy századforduló. Christian Thomasius, a nagyhírű hallei egyetemi tanár 1701-ben katedrájáról üzent hadat az ördögnek. Mint jogtudósnak, akkora volt a tekintélye, hogy előadásaival szemben az ellenpárt hangja fokozatosan elhalkult.

Ö volt az utolsó nagy ember, akire még a XVIII. századnak szüksége volt, hogy az elődeitől örökül hagyott sötétséget eloszlassa.

Olyasformán kell elképzelni a boszorkányhitet és a boszorkányégetést, mint egy óriási szemétdombot, amelyet magát is el kellett égetni, hogy ne fertőzze tovább az emberiséget. Századok munkája kellett az elhamvasztásához, s az elüszkösödött kupac még évtizedekig sem szűnt meg füstölögni.

Svédország 1763-Dan, Németország 1775-ben küldte máglyára az utolsó boszorkányát. Európában a legutolsó boszorkányper szomorú emléke sajátságosan a szép szabad Svájchoz tapad, ahol 1782-ben egy ártatlan cselédlányt ítéltek pallos általi halálra.

Az Európából kizavart ördög egy ideig menedéket talált a tengerentúl, Mexikóban. Még a tizenkilencedik század vége felé is érkeztek hírek Mexikóból ottani boszorkányperekről. A legutolsó hír - szinte hihetetlen! - 1877-ből kelt. San Jacobo városában augusztus 20-án öt boszorkányt égettek el. Nem valami felbuzdult népítélkezés folytán, hanem hivatalosan. Nevét is tudjuk az ítélet szerzőjének és végrehajtójának: Ignacio Costello, az ottani alcalde (községi elöljáró). A boszorkányok sorsáról ezzel a rövid, de tartalmas mondattal értesítette főnökét, a kerületi elnököt:

„Alulírott az egész lakossággal egyetértésben elrendeltem, hogy a bűnösöket le kell tartóztatni és el kell égetni. Éljen a függetlenség és a szabadság!"

Ma már a boszorkányperek kora elmúlt, de maga a hit népbabona alakjában még mindig él.

Részlet Ráth-Végh István: A varázsvessző című könyvéből (Gondolat kiadó, 1966.)