2008/9.
Tartalomjegyzék

KÖZÖS DOLGAINK

GLATZ FERENC: Az őszirózsás forradalom - 90 év után

Túlbecsüljük a politika erejét. A politika eszközeinek hatékonyságát, talán azért, mert a társadalom hinni akar abban, hogy egyik napról a másikra jobbra fordul sorsunk. A politikusok pedig megígérnek mindent. Először talán azért, mert ők is hinni szeretnének, azután már csak azért is, hogy megválasszák (vagy elfogadják) őket. A 20. század kelti ezt a hitet, elvárást. Amikor a hagyományos politikai eszköztár rohamosan kibővül: megjelenik a hétköznapokat betöltő média - napilap, rádió, televízió -, majd az igazgatás új osztagai - a telefon, az elektronika. No és amikor a legnagyobb jelen lévő pénzösszeg, az adófizetőktől összehozott költségvetés a politikusoknak a legnagyobb zsákmányt kínálja. És a történettudomány is ráhangolódik a tömegelvárásokra. Tematikájában a politikatörténelem eluralkodik, a társadalom, a gazdaság, a természet és a művelődés történelmének rovására. Értékelésében is hajlik arra, hogy a politikában, politizálásban keresse a "végső mozgatót", vagy a "végső okot". 1918 októberében lehetett-e várni egy politikai hatalomváltástól, hogy "rendbe hozza" a háború szétzilálta gazdaságot, a kiélezett szociális konfliktusokat, behozza a háborús vereség okozta óriási diplomáciai hátrányokat, no és hirtelen elrendezze az évtizedekig lebecsült nemzeti érdekellentéteket? Elgondolkodtató... >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZÁSZ ZOLTÁN: Tisza István - a háború jelképe
Az utolsó ősz

Tisza István halálával írta be nevét az 1918. októberi őszirózsás forradalom történetébe. A megelőző napokban nem volt hatalmi döntéseket hozó tényező. Miniszterelnökségéről már másfél éve leköszönt, IV. Károly lemondatta.
Háborús miniszterelnökként az első napokban országszerte lelkesen ünnepelték. Azután a háborút végig ő testesítette meg a nemzet, ill. az egész társadalom szemében. Ő, aki annak megindítását a legkevésbé akarta, de aztán a leghatározottabban képviselte a végsőkig való kitartást és a német szövetséget. Előrevetítette tragédiáját, hogy kormányfői bukása után is (1917. június 15.) ő maradt a birodalom legmarkánsabb politikusa; a magyar hivatalos politikában nem történhetett semmi az ő (és pártja) hozzájárulása nélkül.
Az antant sokáig ingadozott, vajon fölszámolja a Habsburg Monarchiát, vagy csak megcsonkítsa, de megőrizze mint európai hatalmi egyensúlyi tényezőt. Tisza mindig a felbontás veszélyétől félt, tudván, hogy az Magyarországot is területében érintené. Tisza a Monarchia struktúrájának minden érdemi átalakítását a magyar nemzet, a magyar állam jövője szempontjából végzetesnek tartotta. S elkerülhetőnek remélte.
Drámai beszéde, melyet október 17-én mondott el a képviselőházban kulcsmondatával bevonult a történelemkönyvekbe: "Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük." Programadó célja is volt felszólalásának. Egyfelől a teljes, gyors elkülönülés Ausztriától, másfelől felkészülés a békére. El kell fogadni a wilsoni eszméket, a népszövetségi békebiztosítás gondolatát, s főként minél elfogadhatóbb békét kell kötni.
Tisza István beszéde a Házban is erős visszhangot váltott ki. Ő lett a következő napokban a vonatkoztatási pont - mind a jobb-, mind a baloldal számára. Néhány nap múlva kitört a fiumei horvát lázadás, 24-én megindult az olasz (angol, amerikai, francia, cseh- szlovák támogatású) offenzíva. Tisza nem volt tétlen. Beolvasztotta a Munkapártot régi ellenfele, Andrássy Alkotmánypártjába, segítette őt beülni a külügyminiszteri székbe. 30-án még ott van az Alkotmánypárt klubjában Wekerlével, de azt mondja: "az én szavam ideje lejárt". Másnap meggyilkolták. Szervezett merénylet volt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Közellátás az I. világháborúban (F. I.)

Az első világháború volt az első olyan fegyveres küzdelem, amelyben a "teljes gazdaság teljesítőképessége" döntő jelentőségű volt a hadvezetés sikere szempontjából.
A francia gazdaságnak a kezdeti igen nehéz helyzetét követően sikerült viszonylag jó ellátást biztosítani, megfelelő egyensúlyt teremtve a hadiipari termelés és a lakosság ellátása között. Összességében a brit hadigazdálkodásnak is sikerült jó egyensúlyt biztosítania a fegyveres erők és a lakosság ellátása terén. A Német Birodalom is a többi országhoz hasonlóan háborús gazdálkodás nélkül lépett be a háborúba. A hivatalosan megállapított élelmiszer-fejadag a világháború második felében már csak töredéke volt a békeszükségletnek. Ausztria-Magyarország a Német Birodalomhoz hasonlóan nem volt képes háborús gazdálkodását úgy szervezni, hogy a hátország nélkülözéseit, szenvedéseit enyhíteni tudta volna. A háborús nyomor, a politikai és közigazgatási önkény a tömegeket fokozatosan a háború ellen fordította.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

DIÓSZEGI ISTVÁN: Burián István, a közös külügyminiszter
Diplomácia a háborúban

A Monarchia utolsó, valóban aktív külügyminisztere, Burián István 43 esztendőt töltött közszolgálatban. Állomáshelye mindig Bécs, ill. a Monarchia valamelyik külképviselete volt. Bizonyára ennek tudható be, hogy tevékenysége kívül rekedt a magyar történetírás szemhatárán.
1903-ban közös pénzügyminiszteri kinevezést kapott. A két okkupált tartomány, Bosznia-Hercegovina igazgatása is hatáskörébe tartozott. Burián a szerbeket és a horvátokat részesítette előnyben, és ezzel sikerült is konszolidálnia a két mindig lázongó tartományt. 1913 júniusában Tisza Istvánnak szüksége volt egy, a külügyekben jártas és egyben a magyar szempontokat értő és vállaló segítőtársra, és felajánlotta neki a király személye körüli miniszter tárcáját. 1915 januárjában az uralkodó őt nevezte ki közös külügyminiszternek. 1916-ban az új uralkodó, IV. Károly egyik első dolga volt, hogy menesztette külügyminiszterét. Kárpótlásul megint a közös pénzügyminiszteri tárcát juttatta neki. Buriánt aztán az ún. Sixtus-affér hozta megint helyzetbe. 1918. április 16-án Burián István újra elfoglalhatta helyét a ballhausplatzi palotában, és ott folytatta, ahol másfél esztendővel ezelőtt abbahagyta. Szeptember 14-én békejegyzéket küldött valamennyi hadviselő félnek, bár a kilátás, mint naplójába írja, vajmi csekély volt. A jegyzékre elutasító válasz érkezett, és alá kellett írni a Monarchia felbomlását beismerő páduai és belgrádi fegyverszünetet.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Ausztria felbomlása - Válás a Lajtán túl (Sz. Z.)

A Magyarországot Czernowitztól Triesztig (s tovább Dalmáciáig) félkaréjban körülölelő Ausztria régóta magában hordozta mind a szövetségi állammá alakulás, mind a felbomlás lehetőségét. A világháború döntötte el, hogy melyik alternatíva valósul meg. A Habsburg Monarchia Lajtán túli fele ugyanis sokkal tarkább államalakulat volt, mint a történeti Magyarország. Amit a magyar közgondolkodás német jellegű birodalomfélnek tekintett, az valójában inkább volt szláv, semmint osztrák: 29 millió lakosából csupán 9,9 millió (35%) volt a német - az egész birodalomban 24% -, míg hatalmas népi tömböket alkotva jó 17 milliónyi (57%) szláv élt. A világháború kitörését követően megerősödtek az egész Monarchiát fenyegető külső veszélyek. Az Orosz Birodalom legalább Galíciát és Bukovinát akarta elragadni, Olaszország Dél-Tirolt, Triesztet, majd a dalmát tengerpartot, Szerbia még teljes legyőzése után (1916) sem adta fel igényét az összes délszláv terület bekebelezésére. Románia ugyan főleg Erdélyre vágyott, de a Bukovinára vonatkozó igényét is kimutatta. A háború második évétől az antant mindent odaígért a Monarchia ellenséges szomszédainak - azt is, amit nem gondolt komolyan -, hogy megnyerje őket. A jövő alakítása egyre inkább átkerült az antantországokban működő emigráns szervezetek kezébe. A bolsevik forradalom által meghirdetett azonnali béke és "a nemzetek önrendelkezési jogának" elve, Wilson amerikai elnök híres januári 14 pontja a népek önrendelkezési jogáról s a breszt-litovszki béketárgyalások erősítették a nemzeti mozgolódásokat. Az 1918. október 16-án kibocsátott császári manifesztum szerint Ausztria "szövetséges állammá alakul át, melyben minden néptörzs saját külön állami közösséget alkot, letelepülési területén." Nem sok sikere volt a kiáltványnak. Különösen, hogy az antant egyáltalán nem állt szóba a Monarchiával.
A császári manifesztum nemcsak meggyorsította a bomlást, hanem simábbá tette a rendszerváltást, a válást. Így következett be hatalomátadás Prágában október 28-án, a független Csehszlovákia kikiáltásakor, 29-én Zágrábban, amikor a horvátok ünnepélyesen csatlakoztak a szerb-horvát-szlovén államhoz. Krakkóban 31-én "átállt" a katonai parancsnokság a lengyelekhez, mint ahogy később Czernowitzban az osztrák helytartó átadta a hatalmat két nemzetnek is: az ukránnak és a románnak. Végül november 1-jén Károly hozzájárult ahhoz, hogy katonák és tisztviselők felesküdhessenek a nemzeti tanácsokra, az új államalakulatokra.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZABÓ DÁNIEL: Wekerle Sándor utolsó miniszterelnöksége
A sikertelen "válságmenedzser"

Wekerle Sándor Magyarország első polgári származású miniszterelnöke volt. 1917 nyarán harmadszor lett kormányfő, ezúttal is "válságmenedzserként" került egy kisebbségi kormány élére. 1918. október 17. után elkészíttette a dualizmust likvidáló perszonáluniós törvényjavaslatot, amelyből azonban sohasem lett törvény. Amikor megérkezett Budapestre annak híre, hogy Burián közös külügyminiszter a központi hatalmak nevében jegyzékben fordult az Egyesült Államok elnökéhez, elfogadva a wilsoni 14 pontot, azonnali béketárgyalásokat javasolva, értekezletet tartottak a képviselők. Legtöbben állást foglaltak az azonnali béke és a perszonálunió megvalósítása mellett. Az 1918. október 16-án kibocsátott császári manifesztum szerint Ausztria "szövetséges állammá alakul át, melyben minden néptörzs saját külön állami közösséget alkot, letelepülési területén". A manifesztum alapját éppen az osztrák-németek memoranduma adta, ezzel próbálván elérni azt, hogy a nem német területeken létrejövő önálló, ill. autonóm nemzeti egységekben az ott élő németek ne csak egyszerű kisebbséget alkossanak. A szöveg tehát nem megakadályozni akarta a megakadályozhatatlant, a szétválást, hanem autonómiává szelídíteni - ahol lehet - az önállóságot, s meggátolni a nagyobb német tömbök kisebbségi sorsba kerülését.
Október 16-án képviselőházi ülésen Wekerle immár a teljes nyilvánosság számára részletesen kifejtette, hogy a császári manifesztum és Ausztria föderatív átalakulása következtében perszonálunió lesz. A perszonáluniós törvény elkészült, a minisztertanács tárgyalta, de nem került sor sem ennek, sem az alternatív Károlyi-féle javaslatnak képviselőházi tárgyalására. A helyzet ugyanis teljesen megváltozott azáltal, hogy az október 4-i békejegyzékre megérkezett az amerikai válasz, amelyben már benne volt Csehszlovákiának hadviselő félként való elismerése és a wilsoni 14 pont meghaladottságának hangsúlyozása.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Németország 1918 októberében (D. T.)

Németország újabb kori történetében 1918 októbere sajátos intermezzót jelentett; átmeneti időszakot háború és béke, császárság és forradalom, katonai jellegű diktatúra és parlamenti demokrácia között. A világháború elvesztésének tudatosodásától a vilmosi Német Birodalom összeroppanásáig terjedtek az események, amelyeket több hónapig tartó forradalmi zűrzavar követett, a weimari köztársaság fokozatos konszolidációjáig.
Október 3-án a liberálisnak tekintett Max von Baden herceget nevezték ki kancellárrá, aki a szociáldemokraták bevonásával alakított kormányt. Legfontosabb feladatuk a fegyverszünet mielőbbi biztosítása mellett az alkotmányreform kidolgozása volt.
Október 4-én az új kormány hivatalos fegyverszüneti kérelemmel fordult a szövetségesekhez, a wilsoni 14 pont elfogadásával.  A Reichstag döntése alapján október 28-án érvénybe lépő ún. "októberi alkotmány" értelmében Németország papíron westminsteri típusú parlamentáris monarchiává vált, amelyben továbbra is érvényesültek a tartományi föderalista hagyományok.
A szociális feszültség miatt országszerte egyre több helyen voltak sztrájkok és tüntetések. Az északi-tengeri matrózok lázadásával kezdődő forradalmi zendülés néhány nap alatt egész Németországot hatalmába kerítette, minden nagyobb városban munkás- és katonatanácsok vették át a hatalmat. A több hónapos polgárháború végén a polgári és mérsékelt szociáldemokrata politikusoknak a hadsereg-főparancsnoksággal kötött paktuma révén nem kommunista hatalomátvételre, hanem a weimari köztársaság megalakulására került sor.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ORMOS MÁRIA: Károlyi Mihály - a bűnbak
Illúzió és tehetetlenség

Károlyi Mihály (1875-1955) az 1918. októberi forradalmat nem tervezte meg előre, és nem is vezette. A történeti hullám sodorta az új állam élére. 1918-ban ugyanis Károlyi volt az egyetlen személyiség a magyar politikai mezőnyben, akit ez a bizonyos hullám egyáltalán magával ragadhatott. Hozzá hasonlóan gondolkodtak ugyan még jó néhányan a hazai állapotok reformszükségletéről, valamint a háborús vállalkozás elhibázott voltáról, de megfelelő ismertséggel és presztízzsel senki más nem rendelkezett. 1917-1918-ban elhangzott parlamenti felszólalásai, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) megalakítására irányuló tárgyalásai, az abban elvállalt elnöki tisztsége, majd kiáltványának megjelenése országos hírnevet vívott ki számára. Alapját képezte annak, hogy néhány nap elteltével a tömegek a Károlyi-kormány megalakulását követeljék. Károlyi demokratizálni akarta a közéletet, és egyszersmind modernizálni a gazdaság és a társadalom struktúráját. Károlyi helyzetmegítélése e téren teljes mértékben megfelelt a valóságnak és a valóság által támasztott kihívásoknak. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a gyakorlati kivitelezésben nem jeleskedett.
Az általános választójogot nemcsak azért kellett volna gyorsan bevezetni, mert az utcákon tüntető tömegek rég ezt követelték, de ezt kívánta az új hatalom legitimációjának biztosítása is, amit a magyar választójog elmaradottsága miatt csakis új keretekben lehetett biztosítani. A föld ügye jóval súlyosabb kérdéseket vetett fel, és a tömegek másik fő követelésének számított. Megoldására több elképzelés született, de olyan javaslat, amely körül egy viszonylag széles konszenzus kialakítására számítani lehetett volna, egy sem hevert az asztalon. A választások kérdésének húzása, halasztása csak arra volt jó, hogy a kezdeti lelkesedés fokozatosan a hangulat megromlásának és az elégedetlenségnek adja át a helyét. Legalább ilyen súlyos belpolitikai deficitet eredményezett a hosszú hallgatás a földreformról, amit csak tetőzött, hogy a kormányban a földre éhes népességnek eleinte egyáltalán nem volt képviselete. Ami pedig a külpolitikát illette, a kormány egyetlen rutinos, a nemzetközi terepen eligazodó szereplővel sem rendelkezett.
Károlyi illuzionizmusa, ami a sikeres politikai karaktertől eleve idegen, de oly nehéz helyzetben, amelyben Magyarország 1918-ban találta magát, kifejezetten megengedhetetlen, elsősorban éppen a katona- és a külpolitika kérdéseiben nyilvánult meg. Jóllehet már régóta nem volt alap hozzá, a magyar miniszterelnök legalább két hónapon át abban a hitben ringatta magát, hogy tárgyalásokkal és memorandumokkal, meghallgatásokkal és előterjesztésekkel többet tud megtartani az ország területéből, mintha megpróbálná megvédeni a nemzetközi értelemben legálisan védhetőt.
Károlyit nem lehet felelőssé tenni Trianonért, a kár csökkentésére azonban lehetett volna lépéseket tenni, és e lépések kétségkívül elmaradtak. A kármentés felé az út két vonalon vezethetett. Az egyik a végiggondolt katonapolitika lehetett volna a demarkációs vonalak megvédelmezése céljával, amit a politikai belharc és az előítélet lehetetlenné tett, a másik az etnikai szempont hangsúlyozása, a vonalak bemutatása a nagyhatalmak számára. Az utóbbi azonban a Károlyi-kormányzat idején kifejtett propagandában úgyszólván meg sem jelent, míg a felsorakoztatott történelmi, gazdasági és nemzetközi politikai érvek a nagyhatalmak egyikére sem gyakoroltak hatást.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

OPRÁN EMESE: Bomlás, forradalmak, nemzeti mozgalmak
Kronológia 1918-1919

október 23/24. éjszaka Budapesten a Károlyi-palotában megalakul a Magyar Nemzeti Tanács (MNT). Tagjai a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt, a (Jászi-féle) Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Elnöke gróf Károlyi Mihály. Október 26-án hozza nyilvánosságra programját: a fennálló parlamenti és kormányzati rendszer leváltását, a háború azonnali befejezését, Magyarország teljes függetlenségét, a német szövetség felbontását, új választások kiírását az általános és titkos választójog alapján, ill. a demokratikus szabadságjogokat. Nagyszabású földreformot helyezett kilátásba, javítani kívánt a munkásnép és a hazatérő katonák helyzetén. Elismerte az új ukrán, lengyel, cseh, osztrák-német államot.
október 24. I. Károly közös külügyminiszterré nevezi ki ifj. gróf Andrássy Gyulát. - Olasz támadás indul a Piave folyónál.
október 25. Az MNT nyilvánosan is bejelenti megalakulását. - Diákok és katonatisztek tüntetnek a béke mellett a budai Várban. Megalakul a Katonatanács és a Diáktanács. - Az olasz fronton megtagadja az engedelmességet és azonnali hazaszállítását követeli a 27. hadosztály 25. ezrede és a 38. honvédhadosztály 22. ezrede. A lázadás átterjed az arcvonal nagy részére.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZARKA LÁSZLÓ: Jászi Oszkár, az elemző programalkotó
A nemzetiségi politika csődje

Jászi Oszkár 1918 őszén, de valójában már 1916 óta Károlyi legfontosabb politikai szövetségeseként az őszirózsás forradalom egyik legtudatosabb, legjobban felkészült, programalkotó személyisége volt.
Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány majdnem teljes nemzetközi diplomáciai elszigeteltségében, új parlamenti választások és cselekvőképes hadsereg nélkül legfeljebb a wilsoni elvekre, a pacifizmusra és a kétes értékű belgrádi konvencióra támaszkodhatott. A Jászi vezette nemzetiségi minisztérium által kidolgozott provizórikus belső megoldás politikai koncepciója minden áron el akarta kerülni az ún. aktív honvédelem alternatíváját.
A kormányban háromféle álláspont alakult ki Magyarország integritásának kérdésében. A Károlyi-kormány nemzetiségpolitikáját Jászi Oszkár dolgozta ki és próbálta Nemzetiségi Minisztériumával végbevinni, törekedve a románokkal, ruténekkel, szlovákokkal, szlovénekkel, németekkel való átmeneti megegyezésekre. Ezek alapját a nemzeti autonómiák svájci típusú rendszerének, s ennek alapán a demokratikus föderalizmus feltételeinek a megteremtése jelentette volna. A nemzetiségekkel való belső megállapodások, a kantonmodell alternatívája az etnikai többség szerint kijelölt területekre kívánta osztani az országot. Ez a javaslat azonban az 1918. november 9-10-i aradi román-magyar, ill. a november 29-30-i szlovák-magyar tárgyalásokon azonban egyaránt megbukott.   A szociáldemokraták, elsősorban Kunfi Zsigmond és Garami Ernő Magyarország magyar többségű területeinek védelmére koncentráló, alternatíva kialakítását szorgalmazták. Ez azonban semmilyen formában nem vált kormányprogrammá. A harmadik lehetőséget a békekonferencia döntéséig minden változtatás nélküli integritáshoz való ragaszkodás jelentette. Ez magyar szempontból elvszerűnek látszott, de a belgrádi konveció után már nem sok alapja volt. 1919. január első heteiben kiderült, hogy a békekonferenciára a legyőzött államok nem kapnak meghívást, így előtérbe kerül az aktív honvédelem. Jászi 1919. január 18-i harmadik lemondási nyilatkozatában mint a korábbi, megbékélési alternatíva emblematikus képviselője bejelentette: alkalmatlannak érzi magát az új stratégia megvalósítására.
Autonóm etnikai területek, kerületi önkormányzattal rendelkező vegyes nemzetiségű régiók és föderatív tagköztársaságok alkothatták volna Jászi terve szerint a demokratikus Magyarországot, amennyiben ezzel az eleve végzetesen megkésett, a világháborús vereség nyomán bel- és külpolitikailag teljességgel esélytelen lehetőséggel szemben nem állott volna ott az antant által támogatott délszláv, csehszlovák és román hadsereg.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SIPOS PÉTER: Kunfi Zsigmond, a kétkedő forradalmár
Szociáldemokrácia 1918-ban

A Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (MSZDP) Kunfi 1906-ban került kapcsolatba. A teoretikus és politikus Kunfit elsősorban az foglalkoztatta, hogyan lehet megteremteni Magyarországon a demokráciát szocialista perspektívával. A választójogi küzdelem társadalmi bázisának kibővítése érdekében az 1909-es pártkongresszuson megfogalmazta az "expanzív terjeszkedési politika" szükségességét, ami azt jelentette, hogy a választójogi harcot ki kell vinni a városokból a falvakba. A demokratikus Magyarországért folyó küzdelem bázisát Kunfi a nemzetiségi tömegek bevonásával is bővíteni kívánta, és a polgári progresszióval való szövetség szükségességét is hangsúlyozta
Kunfi világosan látta az 1917. októberi szocialista forradalom jelentőségét. Radikális politikai hitvallása az erőviszonyok józan mérlegelésével ötvöződött. A párt 1918. október 13-án tanácskozó rendkívüli kongresszusán hármas jelszót hirdetett meg: "függetlenség az egész világ felé, a nemzetek önrendelkező joga belül, politikai és szociális demokrácia minden dolgozó ember és minden néposztály számára".
1918 őszén ő lett a párt első embere és e minőségében kiemelkedő szerepet játszott az őszirózsás forradalom előkészítésében. A párt képviseletében részt vett a Nemzeti Tanács megalakításában és annak programját Jászi Oszkárral írásban rögzítették. A Károlyi-kormányban előbb a munkaügyi és népjóléti, majd a közoktatásügyi tárcát töltötte be. Ő ismertette november 1-jén a kormánynyilatkozatot, amely szerint felveszik a programba a köztársaság megvalósítását. Kunfi 1918. november 22-én a földbirtokpolitikai szaktanácskozáson kifejtette a radikális földreform szükségességét. Kereste a megoldást arra, hogyan lehet egyensúlyozni a forradalom megállítását és továbbfejlesztését kívánó erők között annak érdekében, hogy "az új társadalmi rend megrázkódtatások nélkül valósuljon meg". A megoldást december 28-án adott nyilatkozata szerint abban jelölte meg, hogy siettetni kell a választásokat, és addig fenn kell tartani a Függetlenségi Párt Károlyi mellett álló politikusainak, a polgári radikálisoknak és a szociáldemokratáknak a koalícióját. Kunfi kapcsolatot tartott fenn a KMP vezetőivel, toleráns maradt irántuk még az 1919. február 20-i provokáció és Kun Béláék letartóztatása után is. Majd az ő vezetésével ment az MSZDP tárgyaló küldöttsége március 21-én a Gyűjtőfogházba, és egyike volt az ún. egységokmány aláíróinak is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Oroszország, 1918. október (H. T.)

Az oroszországi helyzet 1918 októberében napról napra változott, s mire a friss hírek megérkeztek Magyarországra, már el is avultak. A hazatérő hadifoglyok - aszerint, hogy mikor és honnan indultak el - ellentmondásosan tudósítottak, amit minden párt, újság, a maga ízlése szerint értelmezett. A breszti béke (1918. március 3.) aláírása utáni hetekben hazatérők még a szovjethatalom terjeszkedéséről számolhattak be. Más híreket hoztak, akik már csak nyáron vergődtek haza. Nyár végére teljessé vált az anarchia, sokan már a szovjet rendszer közeli bukásában reménykedtek. Akik októberben tértek haza, végképp ellentmondásos híreket hoztak. Gyorsan felállt a Vörös Hadsereg és visszafoglalta a Volga-vidéket, Moszkvát többé nem közelítették meg a fehérek. Azt sem lehetett tudni, végleges-e az egypárti kormányzás bevezetése.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Hajdu Tibor: Linder Béla és Pogány József a hadügy élén
A hadsereg bomlása

Linder Béla (1876-1962) alig 10 napos miniszterségével csupán epizodista, egy szerencsétlen mondata mégis megörökítette nevét, s a közvélemény előtt a hadsereg felbomlásának felelősévé tette.
Miniszterként legsürgősebb feladatának annak elérését tartotta, hogy a magyar kormány részt vehessen az október 30-án nagy nehezen megindult padovai fegyverszüneti tárgyaláson. Linder másik feladata, amelynek végrehajtásában a belügyminiszter, sőt szinte az egész kormány és a Nemzeti Tanács részt vett, a rendteremtés volt. Még a rendcsináló munka kezdetén, november 2-án mondta el az Országház előtt összegyűlt, a kormányra felesküdő tisztikarnak Linder hírhedt beszédét: "Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!" Linder belátta alkalmatlanságát a nehéz feladatra, és maga adta be lemondását egy héttel később. Az őszirózsás forradalom, mint spontán folyamat, a fővárosban éppúgy, mint vidéken a felbomló hadsereg katonáinak forradalma volt, s Linder az ő hangulatukat fejezte ki, nem pedig a forradalmat konszolidáló (s annál mindig mérsékeltebb és rendpártibb) kormány szándékait. Így mennie kellett, mint ahogy a forradalomban döntő szerepet játszó Katonatanácsot is feloszlatták (még Linder közreműködésével) a forradalom harmadnapján. A Linder iránti utálat nem annyira forradalmi, hanem későbbi, emigrációbéli szerepének szólt: a jugoszláv kormány jól fizetett ügynöke lett.
Pogány Józsefet (1886-1939) személyes és politikai okokból a kommunisták és a szociáldemokraták is elutasították, nem akartak emlékezni rá. A forradalom éjszakáján ő vezette a főpostát elfoglaló katonákat, s ezután Kunfi javaslatára őt bízták meg a forradalmi Katonatanács feloszlatásával, ill. átszervezésével. Pogány ezt a feladatát a forradalmi kormány nagy megkönnyebbülésére ügyesen oldotta meg, pedig darázsfészekbe nyúlt. Egyrészt, mert a budapesti forradalom élére álló Katonatanácsnak nagy tekintélye volt, másrészt, mert Pogány feladatának része lehetett a Tisza-gyilkosság nyomainak eltüntetése. Pogány a katonatanácsokat szovjet mintára szervezte újjá, afféle bizalmi-testületként, s vezetését egészen 1919. március 21-éig sikerült erősen kézben tartania. A pacifista Kunfihoz és a kommunistákhoz hasonlóan meggyőződése volt, hogy az utódállamok által megszállt területek visszafoglalásával próbálkozni kilátástalan, ezért a hadsereg létszámának növelésére nincs szükség, s így a nacionalista tisztikarban is inkább potenciális ellenfelet, mint szükséges szövetségest látott. Kun nem nélkülözhette a szociáldemokrata baloldal támogatását, amelyhez Pogány akkor még tartozott, így formailag külügyi népbiztosnak tette meg Pogányt. A bukás után Bécsbe emigrált.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Japán háborúja (F. I.)

Japán saját céljaira használta fel az Európában kitört háborút, az angol szövetség révén betagolódott egy rendszerbe, és ennek ürügyén hódításokba kezdett. Anglia szövetségeseként azonnal hadat üzent Németországnak, és megkezdte a távol-keleti, elsősorban a kínai német gyarmatok elfoglalását. Először a partvidéken Csingtaót, majd az azt körülvevő teljes Santung tartományt, ezután a Csendes-óceán északi részén a német birtokban lévő szigeteket (Mariana-, Karolina- és Marshall-szigetek). Mindezeket később a versailles-i békeszerződés mandátumként Japánnak ítélte. Japán 1915-ben benyújtotta Kínának a "Huszonegy követelés"-t, amely gyakorlatilag protektorátussá változtatta volna Kínát. A követelésekből Kínának sikerült visszautasítania a legsúlyosabbakat (főként, mert Anglia és az USA nem támogatta a japán terjeszkedést), de Japán így is széles körű gazdasági jogosultságokat szerzett Mandzsúriában, Santungban és a Tajvannal szemben lévő Fukien tartományban.
A háború Japánnak óriási gazdasági hasznot hozott. Egyrészt a délkelet-ázsiai piacokat a háború miatt nem tudták ellátni az európai hatalmak és ezekre mind japán áruk áramlottak, elsősorban textiltermékek. Másrészt maguk a hadviselő antantországok is rá voltak szorulva Ázsiában a japán hajókra, szállításra és termékekre, főként hadianyagokra. Japán egy-két év alatt adós országból hitelező lett, óriási mértékű fejlődést és gazdagodást ért el. A világháborút lezáró békekonferencián Japán a győztesek oldalán, az öt nagyhatalom egyikeként vehetett részt. Kínai hódításait megtarthatta, és vitathatatlanul a Távol-Kelet vezető hatalma lett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Az Oszmán Birodalom 1918 októberében (F. P.)

A birodalom 1914 őszén azzal a céllal lépett be Németország oldalán az I. világháborúba, hogy visszaszerezze Egyiptomot és a Balkán-háborúban elvesztett területeket, megszabaduljon a tengerszorosok megszerzésére törekvő oroszok fenyegetésétől, és a Kaukázus, a Krím félsziget, ill. Turkesztán töröklakta vidékeit egyesítve megalapítsa az elméletben már létező pántörök (pánturánista) birodalmat.
1918-ra a birodalom gazdasági élete romokban hevert. Minden szektort krónikus munkaerőhiány sújtott a kötelező katonai szolgálat miatt. Az élelemhiány állandósult, amit csak súlyosbítottak a szállítási nehézségek. 1917-től éhínség ütötte fel a fejét, és járványok tizedelték a legyengült lakosságot. A teljes katonai, gazdasági és társadalmi összeomlástól való félelem az oszmán vezetőket arra késztette, hogy béketapogatózásokba kezdjenek az antanthatalmakkal.
A szövetségesek azonban nem azt a méltányos békét tervezték, mint amit a birodalom szeretett volna elérni. A mudroszi fegyverszünet és az azt követő megszállás annyira híján volt mindenféle méltányosságnak, annyira ellentmondott a győztesek sokat hangoztatott elveinek, hogy még a halálosan kifáradt török társadalmat is ellenállásra tüzelte. Ez hamarosan török nemzeti felszabadítási háborúba torkollott, amely szinte csodába illően megváltoztatta az 1918 októberére kialakult reménytelen helyzetet.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ABLONCZY BALÁZS: Teleki Pál és Bethlen István, a jövő politikusai
Két gróf a zivatarban

A két politikus a nagyjából egy időben induló pályája és a külső hasonlóságok fontos különbségeket takarnak. Ezek a politikai pálya kezdetén is léteztek, de nem voltak nyilvánvalók. Teleki Pál (1879-1941) "válságmenedzsernek" tekintette magát, aki akkor bukkant fel a politika környékén, amikor úgy érezte, hogy a haza válságban van (1904-1905, 1916, 1938). Ezzel szemben Bethlen István (1874-1946) hosszú távra tervezett, s főfoglalkozásának tekintette a politizálást, azon a pragmatikus módon, ami mindig is jellemezte hozzáállását. A két politikus - mint csaknem minden hazai arisztokrata politikus - távoli atyafiságban állt egymással. Mindkét politikust úgy találta az 1918. őszi vihar, hogy a magyar politikai élet egy speciális szeletével foglalkozva már valamelyes nevet szereztek maguknak, és a jövő meghatározó alakjainak tartották őket a politikát ismerők. Az 1918-as őszirózsás forradalom vezetői közül mindketten Károlyi Mihállyal voltak közeli, már-már barátinak mondható kapcsolatban. Egészen 1919 január-februárjáig Károlyi fenntartotta a kapcsolatot egykori barátaival: Bethlen a közvetítésével találkozott némely Budapesten állomásozó antantmisszió képviselőivel (ráadásul a Károlyi-palotában), Teleki pedig elfogadta Károlyi jelölését a békekonferenciára való felkészülést koordináló, Jászi Oszkár elnökletével felálló Külügyi Tanácsba.
1919 januárjáig - úgy tűnik - mindketten megbíztak Károlyi Mihályban. Az ország területére benyomuló utódállami hadseregek, az antant rosszindulata és a Károlyi/Berinkey-kormányzat egyre nyilvánvalóbb tehetetlensége azonban arra sarkallta a konzervatív politikusokat, hogy a reménybeli választásokra saját politikai erő létrehozásával kísérletezzenek. Ez lett volna az 1919. február 19-én Bethlen vezérletével megalakult Nemzeti Egyesülés Pártja.
Bethlent és Telekit az 1918-1919-es forradalmak tették országos jelentőségű politikussá. Nevük már ismert volt a politikai elitben, de 1918 "csinált belőlük" országos léptékű politikust. Korántsem álltak (legalábbis kezdetben) olyan élesen szemben a forradalommal, mint azt későbbi pályájuk alapján sejteni lehetne. Stratégiáik azonosak, esetleg a hangsúlyaik mások és a Károlyi vonaláról való leválás, a vele való szakítás más-más időpontban történik meg, de másfél-két hónapon belül játszódik le 1919 elején.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Hírek
A Szahara egykori lakói. Koppány vára. A sebesültmentés történetéből.
A "Nagy Ugrás" Kínában. (Farkas Ildikó)

Címlapon:
Budapesti utcasarok a háború után, 1918. október (BTM Kiscelli Múzeum)