Betűpörkölt

Sándor, alapítson pártot, megéri, ha megteszi, adok hozzá ötszázhuszonhét aláírást, ha megfűz még legalább kettőt, akkor hétszázharminchatot.

Valahogy semmi, de tényleg semmi nem stimmelt a sarki közért kávéautomatájával.

Soha senki nem fogja megtudni már, hogy az a kocsma, amely csak egy volt a sok városszéli bádogbódés kocsma közül, miért zárt be.

A nekem tulajdonított, polgári állásomból felhalmozott megtakarításomból vásárolt, tizenkét esztendeje bevetetlen földjeim szomszédságában elterülő vadászkastély nem az enyém.

Sakaréti Tivadar kinézett az ablakán, és nem hitt a szemének. Leesett a hó.

A polgármester megegyezett a fatolvajjal, hogy kivághatja az egész erdőt. Csak a falu felőli első sort kell meghagynia, hogy ne legyen olyan feltűnő.

Ez a sátáni mosolyú aggastyán úgy hasonlított valakire. Valakire, akit minden falubeli ismer, ott is van a nyelvük hegyén ennek az alaknak a neve.

Könnyű lenne írni valamit arról, hogy a Fejér megyei Pázmándon „nincsenek lehetetlenek”.

Senki sem számított rá, hogy a műszaki átadóra a miniszter is ellátogat majd. Pontosabban „megtiszteli jelenlétével az eseményt”.

Hiába a marhapörkölt a honatyák kedvence vagy a csirkepaprikás, esetleg a szalontüdő zsemlegombóccal. Pacalt kell mondani.

Egy előre megfontolt, különös kegyetlenséggel elkövetett álomgyilkosságot vezényeltek le.

Van még javítanivaló, de jó az irány. Nagyjából így értékelte a minap saját teljesítményét a kormány.

Az egész azzal kezdődött, hogy az egyik lebirkázott vevő visszasorosozott a másikra.

Igazi, posztszocialista népmesébe illő történet lesz ez. Bár király helyett miniszterelnökkel.