|
|
|
Fotó: Mészáros
József
|
Lőcsétől tíz
kilométerre nyugatra, a Szepesség szívében, a régi poprádi országút mentén
fekvő kisközségnek, Darócnak (Dravce) alig hatszáz lakója van. Szlovákok
mellett lengyelek is élnek itt, az utolsó magyarok az 1940-es években hagyták
el a falut. Az élesen kanyarodó út mellett, dombtetőn álló templom inkább
azokat az utazókat állítja meg, akik mélyebben érdeklődnek a régmúlt
története és tanúi iránt.
A község egyike a tatárjárás előtt keletkezett
irtványtelepüléseknek, amelyeknek fejszés-fegyveres szolgái a Hernád
völgyében északra vezető hadi utat, illetve a lengyel határ felőli
országkaput vigyázták. Daróc neve 1263-ban tűnik fel királyi erdőbirtok
részeként mint gyepűvédő őrhely. 1282-ben IV. (Kun) László „Drauch” falut a
görgői Heliás (Illés) comesnek – a tatárdúlás emberveszteségét németek
betelepítésével pótló Jordán szepesi gróf fiának, a Görgey-család ősének –
adományozza. Hat évvel később említik a falu új templomát, Szent Antal
ispotályosainak klastromával együtt. E betegápoló szerzetesrend a XI.
században szerveződött, amikor Európában járványszerűen elterjedt a Szent
Antal tüzének nevezett gyulladásos bőrbetegség (erysipelas, népies nevén
orbánc). Az eleinte laikusokból álló szerzet működését 1095-ben II. Orbán
pápa hagyta jóvá. A rend tagjai fekete öltözetet viseltek, rajta fehér
kereszttel, amely eleinte szvasztikát, később T formájú, úgynevezett
Antal-keresztet formázott. A Szent Ágoston reguláit követő testvérület
kórházakat, menhelyeket tartott fenn, és – mint a korabeli ispotályos
lovagrendek – fegyveres szolgálatot is teljesített. A daróci antonita
barátoknak, illetve a templom mellett állt rendházuknak 1523-ban VII. Kelemen
pápa alamizsnagyűjtésre adott engedélyt, ám 1535-ben a község már a
Berzeviczyek birtoka, akiknek a klastrom a kórházzal együtt eladta kéregetési
jogát is. Az örökösökkel még 1656-ban is pereskedett emiatt a szepesi
prépostság a kassai bíróságon.
Az eredetileg Remete Szent Antal oltalmába ajánlott templomot
a középkorban újrakeresztelték Szent Erzsébet tiszteletére. Barokk főoltára
az Árpád-házi szent királyleányt ábrázolja. A többi oltár a gótika korában
készült. Maga a templom torony nélküli, teremszerű épület, keleten egyenes
harántfalban végződő szentéllyel, körös-körül feltűnően maszszív támpillérekkel.
E külső gyámok aligha csak a boltozat oldalnyomását hivatottak
ellentámasztani, a nyugati oromfal két hatalmas, három lépcsőben előreugró
pillére ugyanis szinte erőd jelleget kölcsönöz a kőfallal kerített
templomnak. A tágas hajót két pár oszlop osztja széltében két, hosszában
három boltszakaszra: a templom így ikerhajósnak nevezhető. Ez a környéken
ugyan nem számít különlegesnek – a Szepesség XIII–XIV. századi építkezései
közül 16 további rokonát ismerjük –, a történelmi Magyarországon azonban együtt
sem találni ennyi kéthajós épületet.
Az 1288 óta álló templom elragadó szépségű belsőt és múzeumra
való kincset rejt, pedig még budapesti gyűjtemények is őriznek műtárgyakat
Darócról. A kora gótikus boltozat kőbordáinak finom ívei, a csúcsos ablakok és
ajtók, a boltozott szentély és sekrestye a XIV–XV. évszázadot idézi. Az
említett gótikus szárnyas oltárok, táblaképek és falfestmények szintén a
magyar középkor remekei. Az 1400-as évek legvégéről származik az a két
faragott presbiteri padsor is, amelyek a magyarországi gótika korának
legbecsesebb asztalosremekei közé tartoznak. A bronzharangot 1516-ban
öntötték az iglói Illenfeld mester műhelyében. Minden megvan tehát
Szepesdarócon, amiért megéri odalátogatni; csak magyar szó nincs már, amiért
érdemes volna egy-két óránál hosszabban ott időzni.
|