Utoljára látható - Douglas Adams
Elárvult egy hely az Útikalauz szerkesztőségében.
Elsőre legalábbis ez jutott eszembe Douglas Adams halálának hírét hallva.
Másodjára - immár kevésbé patetikusan - visszaszívtam az egészet, és helyesbítettem:
"Végre hazamehetett - 49 év után."
Aztán eszembe jutott még valami kósza megjegyzés a törülközők rendkívüli fontosságáról
stoppolás közben, de aztán gyorsan lenulláztam magam. Legalábbis addig, míg
az Útikalauz-mentesek egyre soványodó táborát tovább nem fogyasztom a GÚS rövid
ismertetésével.
Douglas Adams könyve, a Galaxis Útikalauz Stopposoknak (GÚS) több szempontból
is egyedülálló alkotás. Egyrészt: a világirodalom első ötrészes trilógiáját
tartod kezedben. Másfelől: talán az utolsót is egyben. Utóbbi állításunk persze
csak akkor igaz, ha annak a bizonyos - GÚS-ban is említett - csillagközi bekötőútnak
az építése valóban szanálásra ítéli Földünket. Akkor aztán tényleg nem marad
más, mint kézbe kapnod a GÚS -t és nyomás a Galaxis! (Na, meg a törülközőt,
aminek "roppant pszichológiai jelentősége" lehet a csillagközi stoppolásnál.
A stopposnál, akinek törülközője van, feltételezik a fogkefe, papucs, iránytű,
vekker s még számtalan más tárgy meglétét is. Egyszóval: olyan lénynek tartják,
akit komolyan kell venni.)
Ha ujjaid közt már végigpergetted a Galaxis Útikalauzt és a "trilógia"
további részeit, nem lesz ismeretlen számodra Douglas Adams fanyar-csípős, de
rendkívül szellemes stílusa, ami legutolsó kötetét is át meg átitatja. Ebben
a könyvben azonban már nem csillagporos űrsztrádákon stoppolunk az Univerzum
legkiesebb és -döbbenetesebb világai felé, jóllehet a Világmindenség egy nem
kevésbé forgalmas és izgalmas pontját keressük fel: a Földet.
|
"A
Galaxis Útikalauz-trilógiával és a Dirk Gently regényekkel Douglas Adams
milliókkal szerettette meg az időben és térben való bolyongást. Az Utoljára
látható folytatja az utat, de a hely ezúttal a Föld, az idő a jelen, és
minden egyes leírt szó igaz." - áll ez utóbbi kötet bordó borítóján. (Az
"ezúttal…minden egyes leírt szó igaz" bizonyára csúnyán felhergelné
a Vogonokat, csakúgy, mint a Betelgeuse bármely lakóját - akiktől ezúton kérünk
elnézést!).
A kötet fedelén egy hegyi gorilla. Pontosabban: egy tekintet. Aki annak idején
látta az Ösztön c. filmet Anthony Hopkins főszereplésével; esetleg ismeri a
gorilláit óvó, majd - védenceihez hasonlóan - barbár módon legyilkolt Diane
Fossey dokumentumfilmjeit; vagy egyszerűen "csak" az Állatkertben
ragadta meg mély percekre pillantását egy sötét szempár az üvegketrecen túlról
- az talán megérti, mi húzta vissza Adams-et és tollát a Földre.
Mark Carwardine zoológussal a nyolcvanas évek közepén tették meg első közös
útjukat. Megbízójuk, egy amerikai magazin, képes beszámolót várt az írótól,
akit a zoológus vezetett Madagaszkárra, hogy ott véznaujjú makikra lövöldözzenek
- pár tucat fotót. A véznaujjú maki egyike a Vörös Könyv főszereplőinek - rá
nézve ez persze egyáltalán nem megtisztelő: inkább végzetesnek nevezném. A Vörös
Könyv ugyanis a kihalás szélére sodort fajok "katalógusa".
Adams "asszisztensi" feladata - ahogy ő is írja - abból állt, "hogy
egy rendkívül közönyös nem zoológus legyek, aki számára minden teljesen meglepő.
Az áje-ájénak /véznaujjú maki/ mindössze annyit kellett tennie, amit az áje-ájék
az elmúlt évmilliókban csináltak - ülni egy fán és bujkálni."
Mégis sikerült rábukkanniuk egy példányra Madagaszkár őserdeiben. A találkozás
ezúttal Adams számára lett végzetes. "Csak néhány másodperc erejéig láthattuk,
amint egy ágon mászik lassan néhány lábnyira a fejünk fölött, és az esőn keresztül
békés értetlenséggel nézett le ránk, hogy miféle dolgok is lehetnénk mi, de
ez az a fajta pillanat volt, amikor nehéz nem elszédülni teljesen. Miért? Mert,
mint később rájöttem, én, a majom egy makit néztem." Az tollforgató és
a tudós majom pedig néhány év múlva - immár a BBC megbízásából - újra elindult,
hogy szalagra és papírra rögzítse útját a veszélyeztetett állatok nyomában.
A "csupasz majom", ahogy Desmond Morris nevezi fajunkat, sikeres faj.
Életében átlagosan két-három (egyes országokban négy-öt vagy még több) utóda
születik, akiket - többnyire - sikeresen fel is nevel. Egy többgenerációs patkánycsalád
"forgalma" évente akár tizenötezer egyed is lehet. Több, mint sikeres
faj.
Vannak azonban lények, akiknek távolról sem ilyen jó a statisztikájuk. Itt van
például a kakapo. Alig két tucat él belőle a Földön. Őket is a patkány-, macska
és hermelinmentes Codfish-sziget őrzi - meg néhány tucat "majom",
a lelkiismeretesebb fajtából. Ez a kövér, röpképtelen jószág majdnem az ember
és a vele érkező háziasított és kevésbé házias ragadozók és rágcsálók áldozatává
vált, akárcsak a sokat emlegetett dodó.
Pedig a kakapo szeretetre méltó jószágok: "Ha ez ember belenéz nagy, kerek,
zöldeskék arcába, olyan derűsen, ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember
legszívesebben megölelné és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja,
hogy valószínűleg nem lesz" - írja Adams. Persze a kakapó sem könnyítette
meg fennmaradási esélyeit. E bájosan bukdácsoló madár ugyanis a békésebb, és
mind láb-, mind észjárásban a lassabb fajtából való (lásd.: Gombóc Artúr). Ezért
aztán, ha számára ismeretlen állattal találkozik - márpedig ilyen minden ragadozó,
hiszen eredeti élőhelyén nem volt természetes ellensége -, akkor egyszerűen
ledermed és nem érti a helyzetet. Így ezt a több percnyi döbbent csendet többnyire
az örök, éteri csendesség követi esetében.
Párzási szokásai sem erősítik versenyképességét. A hosszas partnerkeresgélés
után - ami gyakran több kilométeres gyalogtúrát jelent by night -, még egyáltalán
nem biztos, hogy a totyogó kakapólány nem fog megijedni a hangja után kiválasztott
hímtől. Ha minden nehézség ellenére végül mégiscsak létrejön a nász, erről csupán
egyetlen tojás fog árulkodni. Ráadásul a nőstény termékenysége - rejtélyes okokból
- egy gyümölcs éréséhez kötött. A szóban forgó növény két-három évente hoz gyümölcsöt.
A kakapó nem az evolúció csúcsa - de végtelenül bájos állat. Hiányozna. Ahogy
hiányozna a fehér orrszarvú, a kínai baiji delfin, a hegyi gorilla és az áje-áje,
a Rodrigues-repülőkutya vagy a komodói sárkány.
Douglas Adams könyve őket keresi fel utolsó menedékeiken. Szellemes és megdöbbentő
írás ez a sci-fi író, a média és a természettudomány szerencsés találkozásáról
egy apró kék bolygón. Adams és Carwardine népszerűsítő munkája - az utószóból
ez is kiderül - elkönyvelhet néhány gyors, tapintható eredményt is. Egy dologról
azonban nehéz megfeledkeznünk: a cím mögött már rég nem áll bíztató kérdőjel.
Zárszó:
A cikk záróképe egy negyvenes éveit taposó, bumfordiságában kedves férfié.
Még pontosabban: egy tekinteté. Csak remélhetjük: fajtája nem kerül be zajos világunk
nagy Vörös Könyvébe.
Küldés e-mailben »»»
|