A XIII. század elején a kunokkal együtt Magyarországra érkező jászok, letelepedésüktől fogva különböző kiváltságokat élveztek, amelyek egy sajátos társadalmi-gazdasági fejlődés kibontakozását tették lehetővé, s ezáltal elkülönítették a Jászságot a szomszéd megyés helyek népétől. Privilégiumaiknak és zárt közösségüknek köszönhető az is, hogy régi életmódjukat, szokásaikat, s így viseletüket is hosszú időn keresztül megtarthatták.
 

A keletről hozott örökség (XIII-XV. század)

     A jász viselet legkorábbi időszakáról, írott források hiányában csupán  a régészeti ásatások leleteire valamint a jászok ma is élő közvetlen rokonai,  a Kaukázusban élő oszétok összehasonlító régészeti és történeti adataira támaszkodva, csak vázlatos képet alkothatunk. A jász nép viseletére utaló legkorábbi adatokat Selmeczi László 1980-as években végzett Jászberény-négyszállási, valamint az 1990-es években Jászfényszaru-Kozma-Damjánszállásán végzett ásatásának eredményeiből ismerhetjük meg. A XIII. század második felétől használt temetők sírjaiban, a Jászság éghajlati körülményei miatt, szinte a legtöbb vászon és bőr textília megsemmisült, az előkerült leletanyagból azonban, ha vázlatosan is, de rekonstruálható az egykori viselet.  A férfiak övvel összefogott, bő nadrágot, álló nyakú inget, térdig érő, elöl nyitott felsőruhát, ún. kaftánt hordtak, amit textilből vagy bőrből készült övvel fogtak össze, s arra kést, készséget és tőrt függesztettek. A férfi sírok egyik jellegzetes  tárgya a szíjon hordott, keresztvas nélküli, két élű rövid kard, a kinzsál volt. 
     A nők a férfiakhoz hasonlóan bő bugyogót, vállon vagy elöl gombolós, álló nyakú, préselt veretekkel díszített inget és térdig érő kaftánt viseltek, amit melltájékon egy-egy aranyozott ezüstből készült, préselt vagy hólyagos koronggal kapcsoltak össze. 

     A  női viseletnek is szerves tartozéka volt az öv. A női övek kétféle típusa került elő Négyszálláson, illetve Kozmadamjánszállásán, az egyik az ún. veretes öv, a másik típusa a textil öv, amelynek végeit – perzsa minta szerint – egyszerűen csak összekötötték. A veretes öveket ekkor a magyar szóhasználatban pártaövnek említik. A jász nők az övükön kést, csontból vagy bronzból készült tűtartót, illetve valamilyen erszényt vagy tarsolyt hordtak. A fejviseletük igen változatos volt. A leletek alapján háromféle fejfedőt lehet rekonstruálni. Az egyik típus a fémveretekkel díszített sapka, 
a másik a lemezkorongokkal ékesített kendő, de párta típusú fejdíszek maradványai is előkerültek. 
     A női öltözetet különböző ékszerek egészítették ki. Különösen szép változatait találjuk a keleti típusú fülbevalóknak, de hasonló formagazdagságot mutatnak a gyöngysorok is. 

     Ezek két fő csoportra oszthatók. Az egyik esetben a nomád hagyományoknak megfelelően a nyaklánc csupán néhány gyöngyszemből és ongonból (talizmánból, amulettből) áll. A nyakba függesztett óvó-védő talizmánok közül előkerült halcsigolya, nyúl lábközépcsontja, valamint igen nagy számban, kis méretű paszta gyöngyök közé fűzött kauri kagyló.

     Az ékszerek sorában meg kell említenünk a nagy számban előkerült pánt és fejes gyűrűket. 

     A török hódoltság alatt elpusztult Négyszállás, illetve Kozma-Damjánszállása temetőjében feltárt leletanyagokból egyértelműen archaikus, keleti jellegű viselet rekonstruálható. Mindez arra utal, hogy 
a jászok hagyományos keleti viselete még a XIV. században is használatban volt, s feltételezzük, hogy a középkori Jászság többi falujának lakói is hasonló viseletben járhattak. A viselet fennmaradása feltehetően a jászok zárt egységének és a kunokkal együtt való hadba vonulásának köszönhető.
      A XV. század azonban komoly változásokat hozott a jászok életében: katonai szerepük jelentősen csökkent, elhagyták ősi nyelvüket, s áttértek 
a magyar nyelv használatára, bizánci vallásukat felváltotta a római katolikus, megváltozott életmódjuk, s visszafordíthatatlanná vált az a lassú asszimilációs folyamat, amely révén betagozódtak a magyar feudális társadalomba. Mindez következményeként ruházatuk is átalakult, s minden valószínűség szerint a korabeli magyar viseletet vették át, kiegészítve azokkal a sajátos etnikai jegyekkel, amelyek a későbbiekben megkülönböztetésül szolgálnak.
 
 

Hólyagos korongpárok, Jászberény-Négyszállás	Aranyozott ezüstkorong, emberfejű, madártestű lény ábrázolásával, Jászfényszaru	Keleti típusú fülbevalók Négyszállásról

Jász viselet a török hódoltság idején (XVI-XVII. század)

     A XVI-XVII. század jász viseletének bemutatásához korabeli levéltári források  és a török hódoltság idejéből fennmaradt  török oklevelek nyújtanak segítséget. A női viseletben egyértelműen ott találjuk a vállas szoknyát, az ingvállat, a vont ezüstből, aranyból majd majc szövetből készült pártaövet. A férfi viselet fontos darabjai voltak a juhbőrből készült hátibőr, 
a tigris, farkas vagy róka bőrből készült kacagány, a foszlány vagy fosztány dolmány, amelyet az ujjak szabása különböztetett meg a többi dolmánytól, ugyanis az ujja horvát módra fel volt hasítva, s ez lógott ki az ing ujja alól. S egyértelműen az öltözet része a magyar parasztság egyik legjellegzetesebb ruhadarabja, a szűr is. A források említik a legkezdetlegesebb lábbelit, 
az egyetlen bőrből szabott bocskort és a mester által készített, élénkpiros színű ún. karmazsin csizmát, valamint a  kalap mellé tűzött darutollat, 
és a kor kedvelt, festett fonalát, a fejtőt is.
     A XVI-XVII. századi jász viselet alakulására hatással volt a török kultúra jelenléte, amely elsősorban különféle új alapanyagok: abaposztó, bulyavászon, kartony, karmazsin, kordovány, szattyán, skófium megjelenésével és használatával érzékelhető. Az új alapanyagokhoz, a finom kelmékhez 
a jászok a vidéket járó kereskedők révén jutottak. Ilyen vándorkereskedő volt 1588 és 1592 között a gyöngyösi Balázs deák, aki Hatvan-Eger-Szolnok térségében tulkokat, ökröket és juhbőröket vásárolt össze, majd azokat Nagyszombaton értékesítette, s helyette gyapjú, len és selyem szövetet hozott. 
 

A XVIII-XIX. század parasztpolgári viselete

     A török hódoltság megszűnését követően – az alföldi mezővárosokhoz hasonlóan – a Jászságban is jelentős fellendülés figyelhető meg. A települések új vásártartási jogokat nyernek, malmokat, hidakat építenek, élénkül  a kereskedelem és az ipar, megindul a városiasodás folyamata, amelynek  az eladottság időszaka (1702-1745-ig) sem tudott gátat vetni.
     A különféle török portékák és kelmék megléte a jász nép ruhatárában 
a hódoltságot követő évtizedekben is nyomon követhetők. Ennek magyarázata többek között abban rejlik, hogy a XVIII. század elején 
a Jászság területén megjelenő görög kereskedők elsősorban török portékákat árultak, ugyanakkor kereskedtek Ausztriában, Lengyelországban, Szászországban és más területeken vásárolt nyugati kelmékkel is. Helyi kereskedők hiányában a XVIII. elején a görög kereskedők le is telepedtek Jászberényben és a Jászság más településein (Jászárokszállás, Jászfényszaru, Jászapáti, Jászkisér, Jászladány). Fő tevékenységük a bolti árusítás lett, 
de ellátták áruikkal a környék lakóit is. Az olcsó török textíliák igen keresettek voltak a szegényebb népréteg köreiben. 1737-ben a jászberényi Nesztor László és Árgirus görög kereskedők boltjának 18 bála és 589 vég készletében 17 féle textília kizárólag közemberek részére szánt portéka volt, az aba nadrágtól a lengyel patyolatig. Ugyanakkor a módosabb polgárság szívesen vásárolta a drága selyemszöveteket, a bécsi és a sziléziai gyolcsot, 
az eperjesi, rozsnyói és az angliai vásznat. 

     A jász emberek ruhaneműinek zömét ebben az időben valószínűleg  a szabók készítették, akiknek legkorábbi céhfeljegyzései 1726-ból valók,  de egyes ruhadarabokat a görög kereskedők boltjaiban is megvásárolhattak. A Jászságban mindegyik kereskedő tartott a boltjában a méter- és rövidáru mellett készruhákat is.
     1745-ben, amikor a jászok pénzen visszaszerzik jogtalanul elvett ősi kiváltságaikat, szabadságukat, a  Jászföld társadalmi és gazdasági életében soha nem látott fellendülés figyelhető meg. A redemptió által nyújtott előnyök teret engedtek a jászsági mezővárosok és a jász redemptusok korai polgárosulásának és sajátos parasztpolgári fejlődésének, amely a kultúra minden területén éreztette hatását. A legszembetűnőbb változás talán mégis 
a viselet terén következett be. A ruházat az úri, polgári divathoz idomult, új formákat kezdtek alkalmazni, s készítésükhöz drága, finom kelméket használtak. 
 

Tehetősebb jászberényiek viselete  Szeremlei Miklós metszete 1847-ből	Jászberényi polgárnő  Belin metszete, XIX. század közepe

     A viselet alakulásában különösen nagy szerepe volt a Jászkunságban folyó katonai életnek és a színpompás katonaviseletnek, amely elsősorban a férfiak öltözetére gyakorolt hatást (zsinóros mente, dolmány, csákós süveg, sarkantyú), de jelenléte a női viseletben is tetten érhető.
 
 

Árokszállási hajdú Theodore Valerio rézkarca 1854-ből	Árokszállási asszony Theodore Valerio rézkarca 1859-ből

     A XVIII. századból még kevés  leírást  találunk a korabeli jász viseletre vonatkozóan. Bél Mátyás 1730-ban bejárja a jászkunságot, s ekkor eljut Jászberénybe is, ahol felfigyel a női viselet látványára, s megjegyzi, hogy sok a szép menyecske, „akik arra törekszenek, hogy csinos ruházatukkal elhagyjanak más előkelőbbet.” A kor viseletéről főként a hagyatéki  leltárakból, a köröző levelekből és a céhes iratokból tájékozódhatunk. A XIX. századból már jóval több forrás áll rendelkezésünkre. Az írásos anyagokat kiegészítik a  század közepén készített fekete-fehér vagy színes metszetek, rajzok (Theodore Valerio, Belin, Boldényi, Leopold Steinrucker, Szeremley Miklós), festmények (Roskovitz Ignácz, Vágó Pál, Sterio Károly), s a század végétől pedig az egyre szaporodó fotográfiák, valamint a fennmaradt viseletei darabok. 
 
 

Fiatal asszony ünnepi viseletben, Jászfényszaru, 1910-es évek	Fiatal lány ünnepi viseletben, Jászfényszaru, 1910-es évek

 

Fiatal asszony ünnepi viseletben, Jászfényszaru, 1910-es évek

     1857-ben Ferenc József császár és Erzsébet császárné országjáró körútjuk alkalmával Jászberénybe is ellátogattak, ahol a város közönsége nagy pompával fogadta a császári párt. E jeles esemény alkalmából, hódolatuk jeléül, a  Jászkun Kerületek egy kék selyemmel bevont mappát ajándékoztak Erzsébetnek, benne négy darab Sterio Károly által festett képpel. Az egyik kép Jászberény főterén megtartott népünnepélyt ábrázol, ahol a táncoló sokadalom kiváló képet nyújt a XIX. század viseletéről. A képen jól látszik a női viselet gazdagsága: bokáig érő vagy földet söprő viganók, habos ingvállal, selyem vállkendők, prémes mente, rövid hímzett suba, főkötők, kendők. A férfi viseletnél egyaránt jól látszik a hagyományos paraszti öltözet (fehér bőgatya, ing, magasan a nyaknál záródó ujjatlan dolmány, hímzett suba, árvalányhajas kalap) és a  polgáriasabb, posztó öltözet (posztó nadrág, pitykés dolmány) valamint  a katonai viselet is. 

     A XIX. században a jász asszonyok továbbra is a görög kereskedőktől vásároltak, de egyre gyakrabban megjelentek a Jászságban a zsidó kereskedők is. A zsidók sokáig csupán árulni jöhettek a Jászföldre, de éjszakára nem maradhattak, mígnem a hosszú ellenállást megtörve, 1850-ben letelepedési engedélyt kaptak Jászberényben, majd a többi jász településen is. Ezt követően fokozatosan kiszorították a görögöket a kereskedelemből. Jó minőségű, nyugatról hozott áruik igen közkedveltek voltak a jászok körében. 
 

Hétköznapi és ünnepi viselet

     A polgárosodás a népviselet éles kettészakadását eredményezte: köznapi (hétköznapló) és ünnepi (templombajáró) viseletre. Hétköznap a módos redemptusok is  vászonruhában, ún. fejér öltözőben jártak. A férfiak  feír ruhája, amelyet  a különböző munkák során viseltek a hosszú, nyitott ujjú ing és  kevés bőségű, nyersvászon gatya volt. A nőknél  ugyanakkor fehér szoknya és ingváll alkotta az öltözetet. Hétköznapra, de nem munkavégzéskor használták az egyszerűbb anyagokból (karton, flokon) készült apróvirágos szoknyákat és kötényeket is. Ünnepi alkalmakra azonban a férfiak és a nők is egyaránt a legszebb ruháikat (zsinóros posztóruhát, selymet, brokátot) vették fel.
     A XVIII-XIX. századi jász viseletben nem csupán kiváltságos voltukból eredő jómód, a tehetősség nyilvánult meg, de igen jól tükrözte gazdája etnikai hovatartozását is. A jász öntudat, amely kezdettől fogva jellemezte 
a Jászföld lakóit, a redemptiót követően  még erőteljesebbé vált, láthatóan megnyilvánult a viseletben is. A jászok színe közismerten a kék, így 
a viseletben is ez volt az uralkodó szín. A  női viganók zöme egyszínű kék vagy kék alapon apró mintás volt. E színeken túl főként a zöld, a bordó, 
a dohánybarna, a mályva és a halvány lila színeket kedvelték, de nem túl harsogó árnyalatban. A főkötők, féketők színe ugyancsak kék bársony volt, ezüst sújtással díszítve, s ezeket főként a redemptus asszonyok viselték, de készítettek meggybordó bársony főkötőt is, arany sújtással a nemes asszonyok részére. 
 
 

Jász juhász	Kék bársony főkötő, Jászdózsa

     A férfiak posztó viselete ugyancsak kék volt, a Jászkun huszárezredek kék színű uniformisa mintájára. Mind a nők, mint a férfiak által használt menték alapanyaga sötétkék posztó volt, rókaprémmel szegélyezve. Csupán a nők viseltek olykor meggybordó bársonyból készült   rókaprémes mentét.
 

Jászapáti menyecske mentében, Roskovitz Ignác rajza, 1888.

Csecsemő és gyermek viselet

     A Jászságban is egészen az 1950-es évekig általában otthon szültek 
az asszonyok, kezdetben a paraszt bábák, majd az 1800-as évek második felétől az okleveles bábák közreműködésével. A bába, miután világra segítette a csecsemőt első dolga volt, hogy a már nem pulzáló köldököt pertlivel - az 1930-as évek közepétől pedig köldökcsattal - elzárja, majd ollóval elvágja. Ezután becsavarta egy tiszta, puha ruhába, és a nagymama gondjaira bízta, míg az anyával foglalatoskodott. Az anya ellátása után megfürdette, steril gézt csavart a köldökcsatra és a baba köldökére helyezte, majd körbetekerte a kb. 5 ujjnyi széles ún. púpruhával (köldökpólya, púpkötő). A köldökpólya sifonból készült vége hegyesre volt varrva, mely pertliben végződött, ezáltal megkönnyítve a megkötését. Két-három darabot készítettek belőle, és csak a bába cserélhette fürdetéskor, a fertőzés elkerülése végett. A recens anyag szerint kétféle pelenkát használtak. A kis, zsebkendő nagyságú, de téglalap alakú ún. seggpelenkát rossz, már a mosásban jól megpuhult gyolcs vagy vászoning, férfi alsó szárából hasogatták. Később kb. az 1940-es évektől ezt váltotta fel a bolti ún. tetrapelenka, mely 35x15 cm-es nagyságú, puha, vattaszerű, sűrű tűzésekkel készült pelenkadarab volt. A seggpelenka alá került a nagypelenka, melyet az 1930-as évektől a boltban vásárolt flanelből készítették. Már az 1900-as évek elejétől a tehetősebb családok a pelenkázás után a csecsemőt deréktól lefelé gumipelenkába csavarták. A guminadrág, csak az 1950-es évek végétől válik általánossá. 
     Az 1900-as évek elején a babát a pelenkázás után szorosan befáslizták. Először a kezeit tekerték be külön-külön a gyolcsból vagy vászonból készített fáslival, majd mindkét kezét a mellkasához kötötték. Ezután a lábait is hasonló módon tekerték be és kötötték egybe. Tették ezt annak érdekében, hogy ne legyen görbe lábú, hátú a gyermek, és ne kaparja ki az arcát. E gúzsból a csecsemő csak a napi pelenkázások idejére szabadult ki. Így „egyengették” kis végtagjait kb. 3-4 hónapos koráig. A bába elmondása szerint még az 1930-as években is volt rá példa, hogy a szülést követő napon a babát a nagymama befáslizta. 
     A befáslizott babákra 3-4 hónapig a pelenkákon és a fáslikon kívül nem adtak semmit, így kerültek a pólyába. Később e szokás elhagyását követően 
a pelenkázás után a bába felöltöztette a csecsemőt. A babakelengye nem sok darabból állott. Három-négy hétköznapi, 1-2 ünneplő kisingből, rékliből, főkötőből, sarkos pólyából, keresztelő paplanból, (hosszú pólyából) néhány előkéből. A hétköznapra szánt ingecskéket is – a kis pelenkához hasonlóan – elhasznált férfi gatyából, ing hátuljából, vagy boltban vásárolt gyolcsból varrták. Ezeket nem hímezték ki, csupán saját anyagukból szabott pánttal szegték be. A nyakrésznél hátul egy gombbal, vagy pertlivel záródott. Az ing fölé került hűvösebb időben a rékli. Ez egy hosszú ujjú, derékig érő, kötött, horgolt, flanel, vagy pamut anyagból készült kabátszerű, hátul nyitott egymásra hajtható, nyakánál pertlivel záródó ruhadarab volt. A csecsemő fejére a bába egy összehajtott tetrapelenkát vagy kis főkötőt tett. 
Ez általában gyolcsból készült, szélét slingelt szegés vagy apró fehér hímzés díszítette. 
     Az öltöztetés után a babát a bába a sarkos dunyhára (négyszögletes pólya, négysarkos pólya) fektette, mely egy négyzetes formájú tollal, vagy pehellyel kitömött párna volt. Hétköznapokon kék vagy rózsaszín alapon fehér kockás zefirhuzat került rá. Az ünneplő huzat fehér sifonból készült, a fejrésznél széles fodorral. A csecsemő fejét a dunna egyik sarkára helyezte, felhajtotta az alsó, majd a jobb és a balszélső sarkát. Pertlivel átkötötte oly módon, hogy a pólya alá fektetett pertlit a hónaljtól lefelé haladva egyszer alul, majd felül keresztbe áthúzta és a lábánál masnira kötötte. Ünnepek alkalmával 
a boltban vásárolt 4-5 cm széles pólyakötőt használták, melyet fehér alapon kék vagy rózsaszín gépi hímzés díszített. A pólyakötőre rontáselhárító célzattal egy olvasót helyeztek, mely a keresztelésig védte a babát az ártó hatalmaktól. Így bepólyálva helyezte a bába a csecsemőt az anya mellé. 
 
 

Csecsemő hosszú pólyában, Jásztelek, 1915.

     A keresztelőkelengye darabjai anyagukban, de leginkább díszítésükben tértek el a hétköznapokon használtaktól. 
 

Keresztelés r. k. templomban, XIX. század vége

     A fehér sifonból, gyolcsból, színes selyemből, készült kising gallérja, ujja vége, eleje, fehér vagy színes fonallal volt kihímezve, slingeléssel szegélyezve. Erre került a kötött, horgolt, később a pamut rékli. A kis főkötő is selyemből, sifonból  tüllből, csipkéből, különböző finom anyagokból kézzel vagy géppel kihímzett fodros, cakkos szélű fejrevaló volt. Az ünneplőbe öltöztetett babát módosabb családoknál már az 1800-as évek végén is a fehér, toledós vagy lyukhímzéses, fodros szélű, hosszú dunnába (hosszú pólya) pólyázták. A szegényebb családoknál erre az alkalomra a színes, hímzett pólyakötővel kötötték át a sarkos dunyhát. A pólyára került az ún. keresztelőpaplan, mely egy négyzetes alakú lepelszerű takaró volt. Anyagában, színében, díszítésében a keresztelőkelengye legváltozatosabb darabja volt. Készülhetett fehér pamutvászonból, színes selyemből, csipkéből, krepdesinből, kasmírból, de lehetett horgolt is.  Általában szélein széles, rakott, hímzett fodor futott körbe, s némely darabokon a fodor fölötti lyuksorba, vagy pántokba színes szalagot fűztek. 
 
 

Csecsemő keresztelőpaplannal, Jászjákóhalma, 1916.	Leánycsecsemő keresztelőruhában, Jászárokszállás, 1916.

     A különböző nemű csecsemők megkülönböztetésére irányuló törekvések leginkább a keresztelőkelengye darabjainak színbeli megválasztásában jelentkeztek, legkorábban a két világháború között. A keresztelőkelengye volt gyakran a csecsemő korozsmája (keresztelőajándéka) a keresztszülőktől, mely családon, illetve rokonságon belül öröklődött olyakor 3-4 generáción keresztül. A hétköznapi gyermekholmik azonban nemigen öröklődtek, mert általában elhasználódtak. Még az 1920-as években is a pólyából kikerülő gyerekeket nemüktől függetlenül kb. 4 éves korukig lánykaruhába öltöztették. Nyáron hétköznapokon hosszú ujjú, gyolcsból vagy vászonból készült, kb. térdig érő, kerek nyakkivágású elől vagy hátul egy kis hasítékkal ellátott inget hordtak. A már tipegő apróság megkapta első gyermekruháját, az ún. zubonyt. Ez egy hosszú ujjú, hátul gombos, térd alá érő ruha volt, melynek felső részéhez derékban enyhén ráncolt szoknyát varrtak. Készülhetett szövetből, flanelből, sifonból, gyolcsból, kartonból attól függően, hogy milyen volt a család vagyoni helyzete, és milyen alkalomra varrták. A nyak körüli részt - főleg az ünnepre készülteken - széles slingelt, lyukhímzéses, vagy rakott fodor díszítette. Olykor e kis ruha alá egy alján slingelt, kis sifon alsószoknya is került, mely kivillant a zubony alól. A kisfiú 5-6 éves korban kapta meg az első nadrágot, felöltőt, kis kalapot, kis csizmát, a nyakravalót, addig a zubonyban járt csakúgy, mint lány társai. 
 
 

Anya gyerekeivel, Jászfényszaru, 1910-es évek	Kisgyermek zubonyban, Jászjákóhalma, 1910
Kisfiú zubonyban, Jászárokszállás, 1920-as évek	Kisfiú korozsma ruhában, Jászárokszállás, 1920-as évek eleje
Anya gyerekével, Jászapáti, 1910-es évek	Kisfiú zubonyban, Jászárokszállás, 1910-es évek

     Az utóbbi évtizedekben már szinte minden fiatal anya bolti kelengyébe öltözteti a babát. A ruhapelenkát felváltotta az eldobható pelenka. A hosszú pólyát is kiszorította az angol-pólya, melyben szabadabban mozoghatnak 
a csecsemő végtagjai. A kisinget és a réklit, a kis pamuttrikók, rugdalózók, kombidresszek váltották fel, melyek praktikusabbak és jobban védik 
a gyermek hátát.
 
 

Gyermekviselet a Jászságban

Bőrruhák a jász viseletben

     A XIX. század végéig a Jászság viseletében jelentős helyet foglaltak el  a különböző bőrből készült ruhadarabok: subák, ködmönök, bekecsek. Készítői az ország szerte híres jászsági szűcsök voltak.
     A Jászság nagy arányú juhtenyésztése különösen kedvezett a juhok bőrét feldolgozó  iparág, a szűcsmesterség  kialakulásának és felvirágozásának. 
A szűcsök jelenlétére a Jászságban már a XVI. századból vannak adataink.  A XIX. század közepén az Alföld legjelentősebb szűcsközpontja a Jászság volt. A Jászságban működő szűcsök zöme a köznép számára dolgozó ún. magyar szűcs volt, akik maguk készítették ki a bőrt, maguk festették, hímezték és varrták össze. Mellettük azonban mindig találunk egy-két ún. német szűcsöt is, akik főként az úri rend számára dolgoztak. Ők a bőrruhákat sosem hímezték, s legszívesebben a posztóborítást alkalmazták.
     Jászberény híres  szűcsmesterei közül meg kell említenünk a XIX. század második felében dolgozó Fábián Pált, Benke Lászlót, Szikra Tóth Józsefet, Kovács Istvánt,  Rendek Andrást, Gömöri Istvánt.  Jászberény egyik leghíresebb szűcs-dinasztiája a Dancsa család, akiknek leszármazottai mind 
a mai napig működnek.
     Talán kevesen tudják, hogy közismert írónk, Móra Ferenc édesapja,  a jászberényi születésű Móra Márton, ikertestvérével, Andrással együtt, Jászárokszálláson tanulta ki a szűcsmesterséget. Mesterüket Tejbetök Andrásnak hívták. A jászárokszállási mesterek között nagy hírnévnek örvendett a Tűzkő család (Tűzkő Alajos és Pál), Földi József és Dóka Sándor, Jászapátiban Mihályi Gábor és Illés Sándor, Jászalsószentgyörgyön pedig Tugyi Antal és Táboros Béla.
     A jász férfiak legjellegzetesebb bőrruhája az ujjatlan, palástszerű suba volt, amit 14-16 hosszú szőrű rackajuh bőréből készítettek, s színes selyem vagy gyapjú fonállal szépen kihímezték. A suba igazi oltalma volt a jásznak. Ezt használták párnának, éjjeli fekvőhelynek, sőt még a templomba is magukkal vitték. A subának a Jászságban csak addig volt becsülete, amíg  a birka szaga érződött rajta.
 
 

Férfi subában, Jászárokszállás, XX. század eleje	Fiatal pár hímzett subában és kurtaderekú ködmönben, Jászberény, 1983. (restauráció)

     A suba egyszerű, kikészítés és díszítés nélküli formája a pásztorok jellegzetes viselete volt. 1761-ben egy jászsági pásztor ruházata a következőkből állt: „5 bőrből készült bunda, ködmön, nadrág, szűr, süveg, feir ruha.” Az irhátlan vagy törött subát nem is a szűcsök, hanem maguk 
a juhászok készítették el. Az időjárás viszontagságai ellen hájjal és zsírral bekent suba azonban olyan büdös volt, hogy a hatóságok rendelettel tiltották ki a  templomból. A hímzett subák azonban mindenkor a  jómód, a rang kifejezői voltak, s nem is mindenki engedhette meg magának elkészíttetését. Az ún, cifra subát főként  a  házasulandó legények és a fiatal házasok viselték. A hímzett subát soha nem vásáron vették, hanem mindig szűcsmesternél rendelték meg. A jászsági szűcsök általában kétféle subát készítettek: tányérosat és vócosat.
     A jászsági női viselet egyik jellegzetes ruhadarabja az ún. kurtaderekú ködmön  volt, amely lehetett nyers fehér színű, ekkor zöld selyemmel vagy gyapjúval hímezték, de lehetett barna is, ebben az esetben színes fonallal díszítették. A jászsági subákat és ködmönöket a XIX. század közepéig színes hímzés (kétféle zöld  és kék, vörös, sárga, meggyszín és fekete) borította. 
Az 1880-as évektől azonban, az egyre terjedő polgári ízlés hatására, fokozatosan egyszínű zölddé válik. 
     A XIX. század végén az egyre inkább elterjedő merinói juh (birka) lassanként teljesen kiszorította a korábbi, hosszú szőrű racka juhot. Az új birkafajta selymes gyapja jelentős alapanyag volt a posztógyártásnak.  A fajtaváltás körülményei valamint a bőrruhák iránti kereslet csökkenése folytán a jászsági szűcsmesterség jelentősen háttérbe szorult, majd  a bőrruhák fokozatosan kiszorultak az öltözködésből.
 

Általános polgári viselet

     A XIX. század végén a polgári társadalmi fejlődés eredményeként  a jászok jellegzetes viseletét fokozatosan felváltotta az országszerte divatozó, minden egyedi sajátosságot nélkülöző, általános polgári viselet. 
 
 

Fiatal férfi fekete posztóöltözetben, Jászberény, 1900-as évek eleje

     A változás a férfiak öltözékében is megmutatkozott: a bőgatyát felváltotta a csizmanadrág, a borjúszájú inget a mandzsettás, a dolmányt a posztókabát, majd a zakó. 

     A változás legszembetűnőbben mégis a női viseleten figyelhető meg. Jelentősen csökkent a felsőszoknyák bősége, s egyre inkább a hosszú, szűk szoknya vált kedveltté. Az ingvállat és a nyárikát felváltotta a magasan a nyaknál gombolódó csipke-betétes selyem vagy brokát blúz. A régi viselet darabjai közül legtovább a főkötő viselete maradt meg, amit még az új módihoz is felvettek. 
 
 

Fiatalasszony polgári viseletben, főkötőben, Alattyán, 1910-es évek	Csoportkép a r. k. plébánia kertjében, Jászberény, 1902.

     A XX. század elején egyes jász településen még használják a régi viseletet, de az első világháborút követően teljesen eltűnik.
 

A jász viselet újjászületése

     Hosszú szünet után, több mint hatvan év multával fordult csak a Jászságban  a figyelem ismételten az egykori viselet felé.  Ennek kezdeményezője az 1970-es évek második felében a Jászság Népi Együttes volt, majd az 1990-es évek elején újabb követők akadtak a Jászság tánccsoportjai (Jászapáti, Jászkisér, Jászfényszaru), a táncosok szülei, 
a pávakörök (Portelek, Jászágó, Jászalsószentgyörgy, Jászberény, Jászapáti), a díszítőművészeti szakkörök (Jászberény, Jászapáti, Jászárokszállás, Újszász) és a bandériumok:  Jász Lovas Bandérium, Lehel Huszárbandérium (Jászberény), Szűcs Mihály Bandérium (Jászfényszaru) révén. A Jász Múzeum gyűjteményében, valamint a helytörténeti gyűjtemények anyagában és magántulajdonban lévő ruhadarabok, egykorú leírások és fotók segítségével újból felelevenítették a régi viseletet és ünnepi alkalmakkor (Jászok Napja, Város Napja, Falunap, Csángó fesztivál, bálok, stb.) magukra öltik, és büszkén viselik azt. 
     Egyre többen foglalkoznak a jász viselet varrásával, s a szép mívű együttesek még országos és nemzetközi versenyeken is bemutatásra kerülnek. E munkában különösen élen járnak a jászapáti Rokolya varróműhely tagjai: Tajti Erzsébet, Borbásné Budai Valéria, Donkóné Birkás Tünde valamint a helybeli szakképző iskola tanműhelyének tanárai és Jászberényben Pénzes Tivadarné. A jász viselet készítésében a legnagyobb nehézséget a megfelelő ruhaanyagok hiánya jelenti. A kereskedelmi forgalomban ma már nem kaphatók azok a kelmék, amelyből egykor a viseletet varrták, ezért meg kellett találni azokat  az   anyagfajtákat, amelyek megközelítően hasonlítanak a régiekhez (damaszt, brokát, taft, bársony, selyem ). Hasonló problémát okoznak a díszítő szalagok is, amelyek ma már szintén nem kaphatók, ezért ebben az esetben is meg kellett találni a megfelelő helyettesítő arany és ezüst sujtásokat. A viselet, amelyet napjainkban egyre többen megvarratnak és felöltenek a  XIX. századi viseletet eleveníti fel.
 
 

Kislányok játék közben

Fiatal asszonyok jász viseletben, Jászfényszaru, 2001	Fiatalasszony ünnepi viseletben, Jászszentandrás, 2001.
Jászok	Legény subában (rekonstrukció)

Fiatal család, jász viseletben, Jászapáti, 2001.

Fiatal pár a Jászságban