Könyv a pozsonyi Petőfi-szobor történetéről

A vándorló Petőfi

Megint áll Petőfi szobra Pozsonyban. Ez már nem újság. Áll a negyedik, s tartózkodik a hatodik helyén. Ez sem újság. 1911-ben elfoglalta helyét a Sétatéren, de onnan, mint tudjuk, az impériumváltás után kimozdították, s azóta próbál nyugodt helyet találni magának a városban. Kóborol, bújkál, mint Petőfi nyelve, mint anyanyelvem a latin, a német, a szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén alatt, a Grassalkovich-palota garázsában, egy kültelki istálló csűrjében, a Liget egyik, majd másik helyszínén, most pedig kikötött, hátha ott már nem bánthatják, mert szem előtt van, a Medikuskert tisztásán. Nem mintha nem akarnák, nyilván akarják, de hátha nem lesznek rá képesek, gondolja egy jóhiszemű, kulturált és türelmes réteg, de nem így van, mert ismét bántották, rongálták, tördelték, ezúttal állítólag rosszcsont gyerekek, akik nem gyűlölik a szobrot és tárgyát, csak mászkálnak rajta, és tornaszerként használják.

Ez a kóborló létforma benne volt a szobor programjában; a génjeiben volt. A könyvben, amelyet most bemutatunk, Kumlik Emil 1911. szeptember 8-án, a Nyugatmagyarországi Hiradóban megjelent Radnai-bírálata is olvasható. Pozsony város egykori könyvtárosa nem volt elégedett a Petőfi-szobor első helyszínével. Részletesen megindokolta, miért találta elhibázottnak a Sétatér kiszemelt pontját, ahol korábban a szintén ide-oda tolt Hummel-szobor állt, s elemző elmélkedését így fejezte be: „Bízvást hiszem, hogy Radnai Béla márvány Petőfijének is csak ideiglenes helye a mostani. Tizenöt–húsz év múlva bizonyára valahol másutt fog állni ez a szobor és helye csak akkor lesz valóban méltó az alkotás hangulatteljes szépségéhez.” – A program eleve adva volt, bár Kumlik Emil, aki a bécsi önkény pozsonyi mártírjainak is könyvet szentelt, nem így gondolta.

Ami az újabb rongálást illeti, hol a parkőr? – kérdezzük. Igen, hol a parkőr? Hol vannak a szülők? – kérdezzük. Igen, hol vannak a szülők? Honnan a létra, amely a rongálás után a kőfalnak támasztva maradt? – kérdezzük. Igen, honnan a létra? Kié volt, s hogy került oda? Cipelték volna valakik messziről, Hidegkútról, Lamacsról, Récséről, valamelyik szőlő hétvégi házából éjnek évadján, vállra akasztva, hogy a falnak támasszák, s ott felejtsék? Aki ilyeneket művel, ugorjon át Bécsbe, s legalább egyszer ne a kirakatokat, hanem a szobrokat figyelje meg. A bécsi szobrok mind állnak, és sértetlenek. Állnak, jóllehet az osztrák történelemben is lejátszódott néhány sorsfordító esemény. Volt forradalom, pár vesztes háború, polgári fordulat, trónfosztás a császári család tagjainak kitiltásával, hitleri Anschluss, szovjet és nyugati megszállás egy évtizeden át, de a szobrok állnak, és teszik a dolgukat. Emlékeztetnek, fölidézik a rosszat és a jót, ami Ferdinánd, Ferenc, Károly, Miksa, Rudolf, József, Mária Terézia, Ferenc József uralma alatt történt.

Nem így minálunk, s ez nemcsak Szlovákiára érvényes. Enynyi keserű tapasztalat birtokában nem mernék köztéri szobrász lenni. Ebben a régióban semmi szín alatt. Nálunk szétverik, ledöntik, beolvasztják, meggyalázzák a szobrokat. Nemcsak a frissen alakult államok fanatizált, félreoktatott és félrenevelt primitívjei, hanem a saját primitívjeink is ezt teszik itt és Magyarországon. Szobrász barátom, aki arról álmodott, hogy a Felvidék minden magyar településére plasztikát farag, két hete panaszolta el, hogy az utóbbi időkben hat bronz szobrát csonkították meg, s vitték részeiket nyilvánvalóan a fémgyűjtőbe. Csokonai Tempefőijének híres mondatát, hogy ti. „Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon”, úgy alkalmazhatjuk tárgyunkra, hogy az is bolond, aki szobrász lesz a Kárpát-medencében.

Képzeljük el, ha Pozsony minden közép-, új- és legújabb kori, kiemelkedő szerepű politikai alakjának idejében, amikor illik, köztéri szobrot állítottak volna. Zsigmond, Korvin Mátyás, II. József, Pálffy Miklós, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Kölcsey, Deák, Kazinczy, Erzsébet királyné, Szent István és László, IV. Béla, Könyves Kálmán, Szent Imre, Boldog Margit, Árpádházi Szent Erzsébet – ha tehát nemzetünk és a város három-négy ajkú népe az első ezredév alkonyára szobrokkal és emlékművekkel is birtokába vette volna hajdani közös koronázóvárosát, mint ahogy nem, vagy csak félve tette – micsoda város lett volna ez, s milyen recsegés-ropogás, robaj és porfelleg verte volna föl e szobrok ledöntésével és szétkalapálásával a Trianon utáni város csöndjét. Arra gondolok, amikor Petőfi szobrának sorsán próbál megnyugodni tekintetem.

Minden nemzeti közösség föl kell emelkedjék a gondolkodás civilizált és kulturált szintjére, elfogultságai, korlátai, balítéletei, a mindent mindig újrakezdés ösztöne fölé. Remélem, régiónkban az emberek többségének elege van a társadalmi és nemzeti forradalmakból, amelyek így vagy úgy egész Közép-Európánkat balkanizálták, kulturálisan letarolták, környezetében és gondolkodásában elszennyezték, múltjától évtizedekre megfosztották, népeit egymáshoz ténylegesen nem közelítették. A közösségnek, amelybe most visszalépünk, mint a nyugat-európai történelem és kultúra szerény szolgálója főként közös kultúránk reform ütemű újra- és tovább építésében, a balkáni romok eltakarításában látom feladatát.

Kumlikból, ismétlem, a próféta beszélt, bár a dolgot nyilvánvalóan nem így gondolta. Páskándi Géza 1969-ben egy hetet Pozsonyban töltött, nem tartott egy romániai írócsoporttal Prágába. A Dévény Szállóban szállásoltam el, éppen akkor túrták szét a Duna-parti Albrecht-házat, Páskándi emeleti szobájának erkélyéről néztük, hogyan dőlnek romba és tűnnek el a teherkocsik rakfelületén Bartók gyakori pozsonyi szállásának kulisszái. Kisétáltunk a városba, s a költő a Sétatéren Hviezdoslav szobrára mutatott: „Ki ez?” – Hviezdoslav, mondtam, a huszadik századelő legfontosabb szlovák poétája, ő köti össze a nemzet líráját a XIX. századéval; verselni magyarul kezdett, becsülte Adyt, üzent is neki egy ódában, és fordította Petőfit. Korábban, Trianon előtt Petőfi márványszobra állt itt, magyaráztam tovább, de azt szétszedték, hol ide, hol oda rejtették el, a Sarlósok a mi közös Balogh Edgárunkkal az élen meg is koszorúzták a szénacsűrben, ahol éppen további sorsát várta. „Most hol van a szobor?” – kérdezte. A Duna túlsó partján, a Ligetben. „Marha jó – morogta Páskándi, s rekedt, börtönviselt, tbc utáni, dohányfüst marta baritonján fölkacagott. – Petőfit eltávolították, s a fordítóját ültették a helyére.” Igen, bólintottam, egy másik szlovák költő pedig, aki Petőfi kortársa és alighanem munkatársa volt, maga is lázadó és néplázító, ligeti helyéről is elkergette egy bunkósbottal. Ezt mindjárt szemre is vételeztük.

Ami a könyvet, a mi Petőfinket illeti, kiválóan szerkesztett, terjedelmes és fontos munka. Egyrészt minden olyan forrásszöveget hoz, amely Petőfi pozsonyi tartózkodásaival foglalkozik. Minden szempontból kiemelten kell értékelnünk Szalatnai Rezső első helyre besorolt, Petőfi Pozsonyban c. szintézisét; a szöveg először 1954-ben jelent meg könyv alakban, Pozsonyban, s egy több évtizedes kutatómunka gyümölcse lett. Hasonló természetű anyagokkal a könyv Adatok és tények c. dokumentációjában is találkozunk. Itt a szerkesztő, Miklósi Péter a szobor első fölállításának történetét mutatja be eredeti szövegekkel. Érdekes tény, hogy a mű leleplezésekor még az ünneplők között foglalt helyet Petőfi barátja, diák- és munkatársa, Kolmár József. A könyvnek ez a része Pozsony XIX–XX. századi magyar művelődéstörténete szempontjából is figyelmet érdemel; értékét nagyban növelik a fényképek, a város XX. sz. eleji színes térképével. A korabeli sajtóból nemcsak azt tudjuk meg, milyen ünnepségek keretezték a szoboravatást, hanem azt is, hogy Palugyay Károly, a Zöldfa – a mai Carlton – akkori tulajdonosa milyen étrendet állított öszsze az étterem hatalmas patkóasztala köré települt több, mint száz díszvendégnek, akik között a díszhelyen Brolly Tivadar polgármester oldalán Herczeg Ferenc író, Bartal főispán és az agg Kolmár József foglalt helyet. Legyünk egy kissé hangulatrontók: a magát Petőfi lelki testvérének tekintő Ady, a szelíden lázadó Juhász Gyula, sem a fejedelmi Babits Mihály nem volt jelen Pozsonyban. A könyv természetesen a szétszedett márványszobor bújtatásával és nyíltszíni megpróbáltatásaival is foglalkozik, s külön fejezetet szentel a helyreállítás és áttelepítés történetének. A szoborbizottság minden tiszteletet megérdemlő munkát végzett, amelynek gyümölcse maga a látvány, szerény erkölcsi jutalma a Pro Patria Honismereti Szövetség 2003. évi díja – s a szép, terjedelmes, tartalmas, album alakú könyv, amelynek bemutatóját most tartjuk. Ha az ember sokáig él, sok mindent megél. Negyvennyolc esztendeje, hogy láttam a frissen újra fölállított szobrot Ligetben, tanúja voltam folyamatos, lépcsőzetes tönkretételének, vándorlásának, ünnepeltem, emlékeztem, vagy kétszer beszéltem is előtte. Van közöm hozzá. Köszönöm hát mind a magam, mind a város, mind az egyetemes magyar kultúra nevében, hogy ez a néhány nagyszerű ember vállalta a szobor restaurálásának és áttelepítésének nem könnyű munkáját, s amit vállalt, végre is hajtotta. Isten áldja meg őket mindezekért!

Koncsol László

(Elhangzott a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában tartott könyvbemutatón)

 

A Múzsák ligete Rimaszombatban

Petőfi Sándor, ahogy a ma is eleven és nagy hatású felvidéki Úti jegyzetekben beszámol, 1845 májusában Rimaszombatban járt. A huszonkét éves költő a többnapos itt-tartózkodásából három epizódot tartott fontosnak följegyezni: május 29-én „Isten és Gömör megye kegyelméből kineveztetett és fölesküdött táblabírónak”; a városban „két roppant fogadó” is van („úgy festenek – írja a költő – mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemét“), de a tisztújítás miatt „a galambházak is meg voltak rakva vendégekkel”, s így egy éjszaka, későn menvén szállására, a földre volt kénytelen feküdni; s harmadjára: majdnem belefúlt a Rimába, mert fürdés közben a malom lapátjai által a „habok alá sodortatott”.

Most, 2004. május 29-én, egy híján 160 évvel az első látogatása után, a költő megint köztünk van. Ezúttal mint szobor, de már nem olyan költő szobra, akinek a neve az eltelt másfél száz esztendő alatt, ahogy Szerb Antal óta mondani szoktuk: a magyar tudatban egyértelmű lett a Költővel. Azt mondjuk, Petőfi, s úgy értjük, a Költő. Valóban a legnagyobb magyar költő ő, sőt amennyiben a magyarság második honfoglalását, a 19. századot, a reformkort s a szabadságharcot ma lényegében az ő szemével látjuk, az ő nyelvén át értjük és éljük, amennyiben egyfajta magyar kozmosz megálmodója, és olvasóin keresztül megalkotója is ennek a kozmosznak.

1847-ben, miután megtekintette a III. Richárd kitűnő pesti előadását, színbírálatában ezt írta a dráma szerzőjéről: „Shakespeare egymaga fele a teremtésnek”. Most, 2004-ben, miután a Petőfiről szóló irodalom valószínűleg már több könyvtárat megtöltene, s nap mint nap érezzük, látjuk, tapasztaljuk, hogy életműve mennyire egyetemes érvényű, hogy ő maga mennyire kortársa tud lenni minden kornak, hogy nagysága az időben egyre nő, azt kell mondanunk: „Petőfi egymaga fele a magyar teremtésnek”.

Voltak korok, amikor csak a természet vadvirágát, a népköltőt látták a poétában, megint máskor csak a világszabadság vallásának a papját, voltak kritikusok, akik a Felhők c. versciklusának alapján egy magyar Byront fedeztek föl benne, s a múlt század ötvenes éveiben, a kommunista időkben, természetesen a magyar irodalom „első kommunista költőjének” tartották. Most a kritikai kánon ott tart, hogy egy nemrég megjelent Petőfi-monográfiának ez a címe: A (poszt)modern Petőfi. Szerintem ezek a „kisajátítások” nemcsak megmosolyogtatók és bosszantók, hanem azt is bizonyítják, hogy a nagy költőnek – a nyelvi és szellemi zsenijével, valamint, de nem elhanyagolható módon: élete mítosszá stilizálásával – olyan költészetmodellt sikerült kialakítania, amely az egzisztencia és az emberi kozmosz minden lehetséges jelentését képes megszólítani. S megintcsak pontosan úgy, ahogy a már említett műbírálatában ő írta Shakespeareről: „Nincs az az indulat, nincs az a szenvedély, az a jellem, melynek mását nem adta, s oly festékkel, mely semmi idő múltával nem veszíti el színét, még csak meg sem halványodik; neki jutott örökül az az ecset, mellyel a világszellem a tarka földet, a fényes csillagokat és a kék eget festette, mik olyanok lesznek évezredek múlva, amilyenek voltak évezredek előtt”.

S mi, Gömörország szülöttei, Rimaszombat egykori s mai lakói büszkék lehetünk rá, hogy ennek a kozmikus Petőfi-vászonnak néhány színt a mi régiónk, a mi városunk is adott, s hogy e városnak a nagy költő e naptól megint lakója. S büszkeségünk csak annál nagyobb, hogy a sokáig szintén rimaszombati illetőségű Izsó Miklós szobrával szabadtéri szép múzeumunkban immár három nagy géniusz előtt tiszteleghetünk: Petőfi Sándor, s itt már régebben otthonra talált Tompa Mihály mellett mától Izsó Miklósnak, a 19. század legnagyobb magyar szobrászának a szelleme is jelen lesz ligetünkben.

S befejezésül engedtessék meg nekem, akit szintén e táj szült, s annak idején magam is rimaszombati diák voltam, hogy egy javaslatot tegyek. A régi görög muszeinok, azaz múzeumok tkp. a múzsáknak szentelt ligetek voltak. A múzsa szóból eredeztethető maga a muszeion kifejezés is. Elképzelhetetlen-e vajon, hogy ezt a kies parkot, ligetet itt körülöttünk valóságosan is muszeionná, a helyi múzsák, a rimaszombati költők, művészek, tudósok emlékhelyévé avassuk? Rimaszombatnak, hál’istennek, annyi magyar és szlovák híressége, költője, tudósa, szobrásza, színésze volt a múltban, hogy ilyen alapon akár nemcsak egy virtuális Gömörország, hanem egy valóságos ország fővárosa is lehetne. Mutassuk meg őket, s velük városunkat a világnak!

A leendő muszeion tartópillérei közül, íme, kettő már áll. S felemelő kérdés kimondani, hogy e kettőt úgy hívják, hogy Petőfi Sándor és Tompa Mihály.

Tőzsér Árpád

(Elhangzott 2004. május 29-én, Rimaszombatban, Izsó Miklós
Petőfi-szobrának avatásán)