Piacgazdaság: A "mindenható" pénz...

"Mi a pénz?” Pecunia regit mundum, azaz A pénz kormányozza a világot – mondották az ókorban. De idézhetünk Gounod Faust című operájából: “Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül, / Járja koldus és király, a sátán örül…”, vagy a Kabaré című musicalből: “Pénz hajtja a föld kerekét...”
A legnagyobb magyar, Széchenyi István – ma is helytállóan – a pénztőke és a hitel hiányát nevezte meg a magyar gazdaság elmaradottságának legfőbb okaként.

Mitől ilyen mindenható a pénz? Egyrészt ezzel bonyolítjuk le az áruk cseréjét, adásvételét (pénzért minden megvásárolható, ami áru), másrészt a pénz megtakarítható, felhalmozható, befektethető és tőkeképzésre is használható. Mindezekre a pénz azért képes, mert kitüntetett helyzetben van: közös nevező a gazdasági teljesítmények, eredmények és ráfordítások összemérésében, elszámolásában. Pénzben fejeződik ki az áruk értéke és egymáshoz viszonyított értékaránya is. A pénz általános csereeszköz, képes az összes többi áru közötti cserét közvetíteni. A legforgalomképesebb (leglikvidebb) áru, mindenki elfogadja, így bármire cserélhető.
A pénzszerepre – hosszú, több évezredes "kísérletezés" eredményeként – a nemesfémek (az arany és az ezüst) mutatkoztak a legalkalmasabbnak. Az arany (és korlátozottabban az ezüst) – az áruvilágból kiemelkedve – minden tekintetben megfelelt a piaci követelményeknek: kis mennyiségben nagy értéket képvisel, minősége azonos, esztétikus, tartós, könnyen osztható stb. Nem csoda hát, hogy az arany fokozatosan kiszorította a pénzszerepből az egyéb árupénzeket. Aztán megjelentek, “színre léptek” az arany helyettesítői, az úgynevezett pénzhelyettesítők: papírpénzek, váltók, klasszikus bankjegyek, bankszámlák, amelyeknek a pénzszerepe aranyra válthatóságukon alapult. Századunkban az arany – különböző okokból – megszűnt pénzként létezni. A modern hitelpénzrendszer (ma is tartó) korszakában a pénz belső érték nélküli, aranyra nem váltható hitelpénz: a bankok fizetési ígérete, látra szóló bankszámla-követelés.
A pénz anyaga, megjelenési formája sokat változott az idők folyamán. Megmaradtak azonban – bár nem teljesen változatlan formában – a pénz funkciói.

A pénz mindenekelőtt értékmérő, az érték-összehasonlítás eszköze, közös nevezője. A piac a pénz segítségével hasonlítja össze a különböző árukat, a termelők ráfordításait, teljesítményét és jövedelmét. A pénz az áru értékét a saját értékéhez méri, így alakul ki a cserearány. (Egy pár cipő – mondjuk – egykor 23 aranytallérba került, ma 5000–10 000 forintért juthatunk hozzá.) A pénz értékarányt akkor is képes mérni, ha nincs saját, csak úgynevezett képviseleti értéke (az aranytallérnak saját, a mai forintnak képviseleti értéke van). Annak idején a nemesfémek (arany, ezüst) bizonyos mennyiségét választották pénzegységnek, ezt őrzi például az angol font neve, amely eredetileg 1 font ezüstöt jelentett. Érdekesség, hogy a pénznek értékmérő funkciójában nem muszáj “testileg” is jelen lennie, például az árcédulát elolvasva mindenki tudja, miről van szó.
A pénz egy másik funkciójában forgalmi eszköz. Ezt a feladatot akkor tölti be, amikor lebonyolódik az áru adásvétele. Ha például kenyeret veszünk, azonnal fizetünk érte.
A pénznek meghatározott mennyiségben kell rendelkezésre állnia. A pénz sohasem önmagában sok vagy kevés. Ha a szükségesnél kevesebb pénz van forgalomban, az áruk és szolgáltatások egy része nem tud eljutni a termelőtől a fogyasztóhoz, az áruk egy része eladhatatlanná válik. Ezzel szemben ha túl sok pénz van forgalomban, akkor a kereslet meghaladja a kínálatot, ez pedig az árszínvonal emelkedésére, inflációra vezet. Arról, hogy éppen a forgalom lebonyolításához szükséges pénzmennyiség álljon rendelkezésünkre, a jegybank (az ország központi bankja) gondoskodik. (A papírpénzt eredetileg nem a jegybank, hanem az állam hozta forgalomba kiadásai fedezésére.)

A pénz fizetési eszközként funkcionál abban az esetben, amikor a pénzmozgás elválik az árumozgástól. Legközkedveltebb példái a hitelügyletek: mosógépet veszünk, s részletekben törlesztünk. Ilyenkor korábban keletkezett fizetési kötelezettség (hiteltartozás), munkabérfizetés (mint tudjuk, erre általában utólag, az “árumozgást”, a munkavégzést követően kerül sor) vagy az árutól teljesen független pénzáramlás (adó, segély stb.) valósul meg. Itt csupán megemlítjük, hogy a pénznek ez a funkciója új pénzhelyettesítőket termel ki, éspedig a hitelpénz különböző formáit, a bankjegyet és a bankszámlapénzt.
A pénz a felhalmozás, az értékmegőrzés bizonyos formáiban a kincsképzés eszköze. Ez az értékmérő és a forgalmi eszköz funkciójából adódik. A pénz formájában felhalmozott vagyon előnye az, hogy bármikor használható akár vagyontárgy, akár fogyasztási cikk megvásárlására. A felhalmozott pénz – a megtakarítás – tehát bármikor aktívvá válhat, s keresletként jelenhet meg a piacon. Ezért a megtakarítások elősegítése, a megtakarítási hajlandóság megfelelő szinten tartása igen fontos a finanszírozás (forrásképződés), a kereslet és a kínálat egyensúlya, a felhalmozási folyamat alakulása stb. szempontjából. A pénz, ha a nemzetközi áru és pénzforgalomban tölti be rendszeresen az említett szerepeket, világpénzként működik.
A pénz minden esetben értékmérő és forgalmi eszköz, e funkciók nélkül nem beszélhetünk pénzről. A pénznek a felhalmozási és a fizetési eszköz funkció csak a pénz kiteljesedésével válik jellemzőjévé.
A tökéletes pénzhez a világpénz funkció is hozzátartozik, ez azonban csak kevésnek sikerül, és amelyiknek mégis, annak sem teljességgel.

Inflációs "világcsúcs"

Amíg csak annyi papírpénzt bocsátanak ki, amennyi a forgalom lebonyolításához szükséges, vásárlóértéke szilárd maradhat. Ha azonban túl sok pénz van a gazdaságban, akkor az árak egyre emelkednek, s az áruforgalomhoz mind több és több pénz kell. A pénz hígul, inflálódik. Infláció esetén feleslegben van a pénz, mennyiségéhez képest az áruk (termékek és szolgáltatások) kínálata nem elégséges. A pénz egyre többet veszít értékéből, vásárlóerejéből: elértéktelenedik.
Az eddigi inflációs “világcsúcsot” Magyarország tartja az 1945–46. évi pénzromlással. A gyors drágulás a vesztett háború, a kifosztott államkassza, az elégtelen termelés törvényszerű következménye volt, ugyanúgy, mint a mind magasabb címletű pénzek kibocsátása s a nyomasztó pénzhiány enyhítésére a "bankóprés" beindítása.
Az árak alakulására példaként egy korabeli háztartási naplóból idézünk: 1 kilogramm kenyér ára 1945 augusztusában 6 pengő, októberben 27, novemberben a hó elején 80, a végén 135, december első felében 310, második felében 550, 1946 januárjában hó elején 700, a végén 7000, május elején 8 000 000, a végén 360 000 000, júniusban 5 850 000 000 pengő volt. Ugyanezen két szélső időpont között 1 kilogramm vaj ára 500-ról 630 000 000 000 pengőre, 1 kilogramm burgonyáé pedig 10-ről 3 000 000 000 pengőre “repült” fel.
Na, és a bankjegycímletek? Az 1945. április 5-én kibocsátott 50 és 100 pengős után július 15-én már 1000 és 10 000, november 16-án 1 000 000 és 10 000 000, 1946. április 29-én 10 000 000 000 és 100 000 000 000 (tízezer milpengő és százezer milpengő, azaz tíz és százmilliárd pengő), 1946. június 3án – ezek a végső kibocsátások – egyszerre hét, százmillió milpengőtől (az egyes után 14 nulla!) százmillió bilpengőig (az egyes után 20 nulla!) terjedő címletű bankók láttak napvilágot! Nevük is volt a bankjegyeknek: a kék színűt a “kis Bözsi”, a sárgát a “nagy Bözsi” névvel illették. Vásárláskor az emberek nem is az árat, hanem azt kérdezték az eladótól, hány ilyen-olyan színű bankjegyet kell adniuk valamiért. Ilyen körülmények között 1946 nyarán – rég elfeledve a havi egyszeri fizetést – már 8-10 naponként járt a fizetéspótlék, és mindenki rohant elkölteni a pénzét, ha egyáltalán volt mit venni érte. Ilyen pénzromlás mellett nem csoda, hogy kialakult a "cserekereskedelem”: egy bőrbekecsből például három röfögő malac lett...
Aztán 1946. augusztus 1-jén jött a forint... A pengő és a forint átváltási aránya (még kimondani is nehéz): 400 ezer kvadtrillió pengőért (a négyes után nem kevesebb, mint 29 nulla!) lehetett egy darab új egyforintos érmét kapni. Az árak is “karcsúsodtak": például 1 kg kenyér 0,96 Ft-ba, 1 kg burgonya 0,43 Ft-ba, 1 kg vaj 25 Ft-ba került, miközben a legalacsonyabb havi fizetések 100–145 Ft-ot, a legmagasabbak pedig 560–700 Ft-ot tettek ki. A forint megjelenése fokozatosan megszüntette a cserekereskedelmet, a “dohánypénzt", a szilvapálinka, tojás vagy kolbászpénzeket. A forint mindenki által elfogadott, értékes fizetőeszközzé vált. Ebben nem csekély szerepe volt annak, hogy augusztus 6-án a Magyar Nemzeti Bank visszakapott Németországtól mintegy 32 tonnányi elhurcolt aranykészletet.
A következő években-évtizedekben a forint is az infláció “áldozatává” vált. Először burkolt áremelések (például minőségrontás vagy áruhiány, jegyrendszer), majd az 1970-es évek végétől nyílt áremelkedési folyamatok révén összességében a forint 50 éve alatt, tehát 1946 és 1996 között – olvashattuk egy évfordulós cikkben – 2319 százalékos (több mint huszonháromszoros!) áremelkedés következett be (nagy szám, mégis alábecsültnek tetszik). Napjainkra az infláció vált a gazdaságpolitika “első számú közellenségévé”. Most, 1999 első hónapjaiban – hosszú-hosszú idő óta először – egy számjegyű az infláció.