Dr. Baranyi Tibor Imre

TURÁN

Mivel a magyarsággal kapcsolatos, egységesnek aligha mondható őstörténeti kutatások több irányból is a „Turán(ia)”, a „turáni” vagy „turániság” fogalma felé mutatnak, úgy tűnik nem lesz haszontalan tradicionális szempontból megvizsgálni az ennek eredetével kapcsolatos tradicionális adalékokat. Ezzel némileg hozzájárulhatunk bizonyos pontok világosabb értelmezéséhez, pontosabb értékeléséhez. Ugyanakkor a felvetődő egyéb témák kapcsán itt nem térhetünk ki számos olyan pontra, amelyek más szempontokból fontosak és érdekesek lehetnek, minket azonban e helyütt vizsgálódásunk fővonaláról letérítenének. E rövid írás tehát nem horizontális teljességre törekszik, hanem vertikális princípiumok és perspektívák felvázolására; nem egy megszokott értelemben vett plebejus és „pozitivista” történelemkutatást hajt végre, nem egy mai formában megjelenő elsötétedett antitradicionális plebs történelmi–biológiai múltja érdekli, hanem egy legbenső ősi rassz szempontunkból specifikus genealogiájának egyik fő etapját törekszik körvonalazni. Az ó- és előmagyar vezetőrétegek történetének tradicionális szempontból való vizsgálatához a turániság alább feltárt principiális mibenlétének megértése jelentős segítséget nyújthat. Mindeközben tisztában kell lennünk azzal, hogy legvégső soron mindenki csak a saját történelmét írja, amit még egy „szigorúan objektív tények” alapján vizsgálódó „pozitivista” történésznek vagy éppenséggel az irracionalista dilettánsok seregének is érdemes lenne megfontolni. Erre, a lehetséges eltévelyedések elsősorban saját kiagyalójukat minősítő voltára utalt – az „ember biológiai történetének” vizsgálata síkján – az a korabeli kérdés, miszerint: – „Ön kedves Darwin, melyik majomtól is származik?” Mert ez az önminősítő jelleg természetesen a modern szcientizmusra is igaz, függetlenül attól, hogy ez egy olyan szekta, amely minden téren kizárólagos és abszolút érvényességet vindikál magának.

* * *

A turáni elnevezés eredetileg egy sajátos oppozíció két tagjának egyik oldalát volt hivatott kifejezni: az iráni–turáni szembenállás elsődlegesen egy és ugyanazon princípium bipolarizálódását fedte, és e bipolarizáció két oldala között fejeződött ki. Mint ilyen nem egymástól különböző emberi rasszokat jelölt (mint azt – alapvetően tévesen – például azok az elméletek(1) sugallják, amelyek a rasszokat három főcsoportba osztják: árjára, turánira és sémitára). Másról van szó.

Tudjuk, hogy a jelenkori világciklus meghatározott és messze prehisztorikus pontján bizonyos okok komplex halmazából kifolyólag az őseredeti hyperboreus nagyrasszkör jelentős csoportjai elhagyták az eredeti arktikus lakóhelyüket és egy észak-nyugatról dél-kelet felé tartó „diagonális” vándorlás során benyomultak Közép- és Kelet-Ázsiába,(2) és ott megszállták egyebek között a mai India és Irán területét.

Mint ismeretes, Hyperborea legvégső értelmében annyi mint ’északon túl’, és kifejezi azt az „égi” és természetfeletti (metafizikai) transzcendenciát, amely szimbolikusan a föld önmagában mozdulatlan forgástengelyén – a világtengelyen (axis mundi) vagy sarki tengelyen (axis polaris) – keresztül a föld legészakibb pontján lép be a földi-emberi világba, hogy annak metafizikai és szellemi átsugárzottságot adjon. Transzponált értelemben Hyperborea továbbá az az őseredeti mitikus sarki régió (a Vendídád-i airyanem vaéjó)(3), ahol a jelenlegi emberi világciklus aranykori lényei – a hyperboreusok – éltek, mielőtt az egy bizonyos kataklizma miatt úgymond lakhatatlanná nem lett. A kifejezés ezzel egyidőben egy szellemi meghatározottságú nagyrasszkört vagy gyökérraszt is jelöl, valamint ennek a nagyrasszkörnek a létesüléssel együtt a világba leszállt és megőrzött örökérvényű, perenniális tradícióját, amely mint primordiális tradíció égi eredetű, poláris, axiális, esszenciális és centrális, valamint heroikus, szoláris, férfiúi és „több mint emberi”, és mint ilyen élesen elválasztható minden olyan szellemi áramlattól, amely déli–tropikális, földi, „anyai”, szubsztanciális és „pusztán emberi”, netalán emberalatti és démoni eredetű.

Az említett hyperboreus vándorlás kapcsán megállapítható, hogy szemben Indiával, a minket jelenleg érdeklő Irán területén nem igazán kellett megbirkózni az ideérkezőknek a boreális bennszülöttek problémájával, nem kellett ezekkel kénytelen-kelletlen élettér közösséget vállalni (egy leigázás és alávetés értelmében, ami a szellem és a rassz tisztaságának megőrzése szempontjából elengedhetetlen volt), mert azok nem léteztek jelentős számban e területen, illetőleg zömmel elmenekültek (megsemmisültek). Mindennek egyik lehetséges indirekt bizonyítéka az, hogy a hyperboreusok által megszállt, körülbelül a mai Iránnak megfelelő területen nem jött létre az indiai súdrákkal analóg földi és nem-szellemi kasztnak megfelelő tetemes létszámú társadalmi réteg.(4) Az óiráni tradíció ilyenformán e szempontból tisztán a hyperboreus örökség megnyilatkozásának tekinthető, s azok a bekövetkező kisebb-nagyobb elhomályosulások, amelyek az idők folyamán óhatatlanul végbemennek egy rassz és egy tradíció életében ilyenformán elsődlegesen nem a külső tropikális erőkkel való szellemi és/vagy lelki és/vagy testi keveredés következményei voltak, hanem egy sajátos benső hanyatlásé. Az ősi Irán szellemileg és tradicionálisan tehát joggal tekinthető egy „új Hyperboreának”.

Felfogásuk szerint az egyik döntő különbség, amely az óiráni hyperboreusokat az elfoglalt országukon kívül élőktől élesen megkülönböztette, az a farr birtoklása volt. Röviden: a farr a transzcendentális és metafizikai hatalmi–uralmi tudás birtoklásából adódó glóriát, ’dicsőséget’ jelent. A szó jelenleg is ismert a perzsa és tadzsik nyelvekben, amely az avesztai khwarnag-ból származik, pahlavi megfelelője a khwar; s olyan kifejezések formájában találkozhatunk vele mint a farr-i izadi (’Isten dicsősége’) farr-i shahanshahi (a ’királyok királyának dicsősége’), a farr-i ariya’i (az ’árják dicsősége’) vagy farr-i kayani (a ’Kayani-dinasztia dicsősége’). A koncepció szerint a (nem-materiálisan) tűzszerű és fénylő farr vagy khwarnag kizárólag a hyperboreus hatalmi-uralmi tudás birtokosait jellemzi, amely tudás metafizikai eredetű, és az eredeti metafizikai status tudatát, valamint megszakítatlan aktív realizációjának a módszerét hivatott egy tradicionális transzmisszió során fenntartani. A farr hierarchikusan oszlik meg a létben: legfőbb birtokosa a monarcha, a szakrális király, akinek a földi konfliktusokban rettenthetetlenséget és sérthetetlenség ad azzal, hogy az isteni uralkodás primordiális és szakrális előképét biztosítja számára; valamint a hercegek, és a hyperboreus héroszok. A Sáhnáme-ben(5) Firdauszí is pontosan ebben az értelemben, e koncepciót felhasználva különbözteti meg az akkori főbb közép-ázsiai embercsoportokat, jelesül három fő kategóriát: a hyperboreus irániakat és turániakat, valamint az ural-altáji türköket. Szerinte az irániak az idők kezdete óta birtokolják a farr-t és az a birtokukban is maradt végig a Sáhnáme-i korszakban. A turániak olyan hyperboreusok, akik mint az irániak kezdettől fogva birtokolják a farr-t, ám azt – mondja Firdauszí – elveszítették Firédún király uralkodása alatt (amikor is három fia között három részre osztotta királyságát), s e tényből kifolyólag lettek irániból turániak.(6) Azt is mondja továbbá, hogy a turániak rögtön hozzáláttak az elveszített farr visszaszerzéséhez, gyakran szembe kerülve eközben az iráni testvéreikkel. A harmadik csoportnak viszont, a türköknek soha nem volt közük a farr-hoz, a transzcendentális hatalmi-uralmi tudás birtoklásából adódó „dicsőséghez”; részvételüket az iráni-turáni háborúkban turáni uraikkal ellentétben nem a farr vissza-, pontosabban megszerzése vezérelte, hanem teljesen más célkitűzések.

A legenda szerint Firédún király fiainak viszálya során Túr meggyilkolta Iráj-t, ami hosszú háborúk sorát nyitotta meg Irán és – egy új világ – Turán között. Az óiráni hyperboreus birodalom kettéoszlott, és a kettéoszlás egy alapvető életmódbeli különbséget is takart vagy éppenséggel feltárt: az irániak letelepedett – ezúttal speciálisan értve: árja – életmódjával szemben a turániak nomádsága állt. A döntő kérdés itt az, hogy mint azt bizonyos beszámolók alapján vélhetnénk, arról van e szó, hogy a hyperboreusok Irán területére érkezve egységesen letelepedtek, majd egy bizonyos konfliktus alkalmával kettéváltak, és a két csoportból 1.) saját környezeti feltételeihez igazodva az egyik letelepedett maradt, míg a másik, vagyis az északibb helyzetű turáni, nomád életmódot kezdett élni (lapos szociológiai felfogás); vagy 2.) a turániak valóban elvesztették a farr-t, és ez esetben egy „új nomádság” jött létre, amelynek – a nyugati Grál-kutatással analogikusan – a farr visszaszerzése lett a tradicionális vezéreszméje, mindaddig folytatva a kutatást–vándorlást, amíg a kérdéses restauráció meg nem valósul. Talán mondani sem kell, hogy az az alternatíva, amelynek egyik oldala ez, a másik pedig egy alábbi harmadik lehetőség, a turáni–eurázsiai nomádság szellemi történelmi értékelése szempontjából döntő jelentőségű.

A harmadik lehetőség az, hogy azok a hyperboreusok, akiket királyukról, Tur-ról később turániaknak kezdtek nevezni,(7) bizonyos általunk jól ismert okok egész halmazából kifolyólag nem akarták a letelepedett életmódot és azok következményeit magukra vállalni, szemben az árja (iráni) hyperboreusokkal, és ez az ebből adódó oppozíció jelenik meg a legendák és az irodalom szintjén annak a testvérviszálynak a formájában, amelyről például Firdauszí Sáhnámé-ja is beszámol. Egyáltalán nem kizárt tehát, hogy a szóban forgó ellentét úgymond kezdettől fogva megvolt, csak a legendák által megfogalmazott, és adott esetben a történelmi síkon is végbement események szintjén itt csúcsosodott ki. Erre az őseredeti különbségre utal egyébként René Guénon is, amikor azt mondja, hogy „az Iran és Turan neveket gyakran úgy kezelik, mintha azok rasszok nevei volnának, valójában azonban a letelepedett és nomád népeket jelölik; az Iran vagy Airyana az arya szóból származik (s ennek egy változata az árya), ami ’művelőt’ jelent (az ar gyökből ered, amely ugyancsak megtalálható a latin arare, arator valamint arvum – ’mező’ kifejezésekben); az arya szó használata a földművelő népek hagyományának következetes jellegzetessége.”(8)

E harmadik lehetőség kapcsán meg kell jegyezni, hogy egy szembenállás során a felek kölcsönös pro- és kontra leértékelése, sőt olykor egyenesen démonizálása (ami esetünkben konkrétan úgy jelenik meg, miszerint a turániak állítólag elveszítették a farrt) partikuláris szempontokból érthető és bizonyos értelemben természetes, mindazonáltal a legmagasabb, cikluson kívüli szempontból rátekintve, a turáni (nomád) életmód démonizálása az iráni vagy árja (letelepedett) életmód képviselői részéről (amilyen Firdauszí is) végül is jogosulatlan. Közbevetőleg megjegyezhető, hogy ennek kézzelfogható bizonysága végett csupán azt a nyugati és (itt a letelepedettség értelmében vett) „árja” civilizációt kell megnéznünk, amely az igazi prehisztorikus hyperboreus örökséget végül, egy semita–keresztény közjáték után, a modern polgári és ipari „civilizáció” immáron valóban démoni monstrumára cserélte fel – a világtörténelem minden bizonnyal eddigi legnagyobb deviációját valósítva meg –, miközben ráadásul gyakorlatilag teljesen átadta a kormánybotot a legdestruktívabb semita–tropikális befolyások felszín alatt ténykedő világhódító ágenseinek (demonokrácia). És erre megfelelő árnyalt finomsággal értve joggal mondhatjuk, hogy ez tulajdonképpen a letelepedés szükségszerű és ipso facto folyománya. Ezt természetesen nem a többé-kevésbé kétségtelenül éppen az egykori, tágabban vett turáni területeken képződött Szovjetunió védelmében mondjuk, ami vitathatatlanul az egész világtörténelem legkiterjedtebb és legsötétebb rémuralmát valósította meg, ráadásul úgy – a jelen szempontunkból ez az érdekes –, hogy abban a modern nyugati „ellenárja árjasággal” szembeni reakcióként egyfajta „ellenturáni turanizmus” is teret nyert a szláv kalacsnyikovok és a mindent megrontó–alászállító askenázi, leninista „intellektus” abroncsába vasaltan. Itt tehát alapvetően a Kali-Yuga általános elsötétedettségének két verziójával van dolgunk. Továbbmenve e vonalon ugyanakkor felismerhetjük azt is, hogy a Szovjetunió többek között azért is volt a világtörténelem legsötétebb organizációja, mert azon a területen ahol létrejött, judeokratikus vezérlettel(9) és a tradíciótlan szlávság primitív brutalitásával végsőkig szétzúzta a turáni tradicionális örökség végső bástyáit és utolsó nyomait is (beleértve nemcsak a bekebelezett népeket és államokat, de a szuverenitásától megfosztott legnyugatibb turáni eredetű államot, a Magyar Királyságot is), amihez a legsötétebb „reálpolitikus” ostobasággal és teljes metafizikai vaksággal asszisztáltak a szabadkőműves angolszászok és franciák, Eurázsia germanizálódásának és hungarizálódásának még a távoli gondolatától is rettegve, amely különösen Japán (és nem-szláv fehérorosz) segédlettel szerencsés esetben – egy meglehetősen „történelmietlen” feltételezéssel élve – akár egy utolsó ciklikus restauráció lehetőségét nyithatta volna meg. A Szovjetunió a területén élő népek körében aratott úgyszólván nem-kötelező „sikerének” egyébként részben az is volt a „titka”, hogy bizonyos felszíni vonásai és lózungjai – Nyugat- és kispolgár-ellenesség, kollektivizmus, a kommunizmus mint „az ígéret földje” mítosz stb. – könnyen meg tudták téveszteni az egykori nomád népek lesüllyedt tömegeit és degenerálódott alsóbb néprétegeit.

Visszatérve az iráni–turáni oppozíció problematikájához, szemben a sémita mítosszal (ahol is a földművelő Káin megöli a nomád Ábelt), itt egy diadalmaskodó nomád erővel van dolgunk. Iráj Tur általi megölése úgyszólván prototipikus volt, és előre vetítette azokat az évszázadokat, amelyekben a nagy turáni királyok jóformán ellenállhatatlanul halmoztak győzelmet győzelemre. És ezeket a – például – Nagy Kürosszal és Nagy I. Dareiosszal, sőt macedóniai Nagy Sándorral szembeni schytha (szittya) győzelmeket, vagy Atilla, vagy Árpád hadi sikereit elképesztő erő, kvalitás, szervezettség, vitézség stb. vívta ki, függetlenül attól, hogy elsősorban forma-megsemmisítő voltuk miatt a letelepedett–árja népek történetírói mondhatni természetszerűleg mennyire démonizálták ezeket. A másik oldalról nézve ugyanis azt kell megérteni, hogy a nomád számára maga a letelepedettség jelentkezik alapvető negatívumként (vagy ha úgy tetszik „démoniként”), amelyet egyszerűen létérdeke, hogy megsemmisítsen, szó szerint a földdel téve egyenlővé minden letelepedettségből következő alkotást és létesítményt (formát), amely előtte mint határ és lehatároltság az általános szolidifikáció és materializáció princípiumaként jelentkezik. Ahhoz, hogy ennek a forma-megsemmisítő tevékenységnek a minőségét megítélhessük, egy metafizikai tudásból következő sapientia meglétét vagy hiányát kell avatott szemmel megállapítanunk, mert lényegében ez az az elem, ami a partikuláris és dekadens formákat éppen ilyen voltuk miatt megszüntetni és transzcendálni törekvő beállítottságot, a feloldás–feloldódás sötét ellenistenségeinek ágenseitől a lehető legélesebben megkülönbözteti. E két alapvetően különböző akcionalitás mibenléte úgy is érzékeltethető, hogy az első olyan, mint amikor egy hatalmas pozitív feszültség szétveti a hordozására képtelen, csekély kapacitású vezetéket, míg a másik esetben egy egyszerű elmállásról és elmállasztásról van szó, ami után kvázi a semmi következik. Úgy tűnik, hogy a turániak (nomádok) legmagasabb rendű képviselőit e két lehetőség közül az első határozta meg, aminek egyik ékes példáját láthatjuk abban, amikor Atilla (Etele) hun nagykirály Nagy Szent (I) Leo pápával való ravennai találkozása után sértetlenül hagyta Rómát, azt bizonyítva, hogy megfelelő sapientiával ő uralja hatalmas forma-megsemmisítő erejét, és nem fordítva, ez az erő őt, hiszen azt a kellő pillanatokban meg tudja állítani. A dekadens és metafizikai szempontból partikuláris formák pusztítva transzcendálása mint sivai küldetés világlik ki annak a keresztény szerzetesnek a beszámolójából is, aki szerint: „Te – mondja Atillának – Isten kardja vagy a keresztény nép bűneinek megtorlására küldve”,(10) amely gondolatba, ha a „keresztény” helyett a letelepedettet, a morális felhangú „bűn” helyett pedig a metafizikai elsötétedettséget és ebből adódóan a partikuláris formákba való lekötöttséget tesszük, a probléma lényegének megértéséhez még közelebb kerülhetünk.

Itt jegyezhető meg, hogy a nomádságból letelepedett magyarságnak a „rossz lelkiismeretét” a korabeli letelepedett Nyugatnak ez a nomád létszemlélettel szembeni úgymond természetes értetlensége alakította ki, amely ráadásul a letelepedettségi értékrend átvétele után immáron „belülről” is, a magyarság részéről is „kivédhetetlen” lett. Azonkívül nem kevés írható e kialakított „rossz lelkiismeret” számlájára a tekintetben, hogy a frissen letelepedett magyarság önnön prekrisztiánus tradícióját, sőt még történetét is afféle „bűntudattól” telve módfelett gyorsan „elfelejtette”. Ez mindenképpen sajnálatosnak tekinthető, egyszersmind egyik lehetséges magyarázatát adja a magyarság őstörténetével kapcsolatos felettébb sűrű homálynak, aminek szétoszlatására kizárólag azon kutató lehet képes, aki mind a letelepedettség, mind a nomádság tradicionális princípiumait és ebből következő értékrendjét birtokba vette. Másként szólva itt egy nem-pusztán-időbeli határáttörés szükségességéről van szó, amit egy időn kívüli vagy cikluson kívüli pozícióból lehet csak végrehajtani.

Visszatérve: mivel Firdauszínál a legendák tradicionális szimbolizmusával van dolgunk, néhány dolgot feltétlenül meg kell vizsgálni. Az egyik az iráni szövegek nem egy helyen megtalálható azon koncepciója, miszerint a turániakat bizonyos démoni vonásokkal ruházza fel, szemben az irániak (árják) dicsőséges voltával. Ezt mint lehetőséget figyelembe kell vennünk, kizárólagos jelentőséget azonban semmiképpen sem tulajdoníthatunk ennek, mégpedig két okból kifolyólag. Egyrészt mert, mint magyaráztuk, természetesnek tekinthető, hogy két szemben álló fél konfliktusa során az egyik fél leértékeli, sőt démoni vonásokkal ruházza fel a másikat; ez a világtörténelem során számtalanszor megfigyelhető jelenség. Másrészt azért, mert az iráni (letelepedett) és turáni (nomád) szembenállásról szóló írásos beszámolók egytől-egyik szükségképpen iráni eredetűek, minthogy a nomád népek nem holmi pejoratív „primitívségből”, hanem metafizikai okokból kifolyólag soha nem alkottak írásbeli műveket, amely tényt e helyütt csak mintegy leszögezhetjük, okainak részletezésébe azonban nem mélyedhetünk bele.(11)

Az eredetileg hyperboreus turániak földjén, illetve onnan elszármazóan számos nomád birodalom emelkedett fel és hanyatlott le az évezredek folyamán. Ezek szó szerint mozgalmas történetét minden csak nem egyszerű dolog pontosan nyomon követni, főként a szokványos dokumentáltság éppen most említett hiánya miatt. Mindenesetre a magyar emberfajták vizsgálata kapcsán, a turáni vagy turanid rassz meghatározó jelentőségére már utaltunk.(12) Ugyanakkor nyelvészeti szempontból egyesek egy pre-sumér pre-magyar kapcsolatról beszélnek, ami földrajzilag az „ősturáni” területen valósulhatott meg, és amit mások élesen cáfolnak. Bárhogyan is legyen – és e téren az ősmagyarság esetleges két- sőt háromnyelvűsége több ellentmondásra vagy rejtélyre is magyarázatot adhatna –, szempontunkból a sumír és postsumér (khaldeus és asszír) civilizáció a hyperboreus vagy primordiális tradíció fenntartásának vagy restaurációjának viszonylatában alászállásnak és bizonyos értelemben deviációnak minősül, távol attól, hogy ebben valami olyasmit kellene látnunk, amit némelyek modern szempontokból módfelett fel- és túlértékelnek. Az ősturániak Irántól fokozatosan távolodva idővel különböző szinteken, tehát adott esetben nem kizárólag fizikai, hanem lelki és/vagy szellemi értelemben folyamatosan keveredtek a titanizálódásra hajlamos türkökkel és más, részben tellurikus ural-altáji népekkel, jóllehet úgy tűnik az egykori hyperboreus rassz magja, mint Eurázsia heroikus és szoláris „rasszfeletti rassza” a főbb turáni és ex-turáni népek királyi dinasztiáiban és arisztokráciájában jelentős mértékben és sokszor romlatlanul konzerválódott: a hunok, a scythák (és indoscythák), a párthusok, az avarok és a magyarok legfelsőbb (királyi és úri) köreiben, míg másoknál eközben többé-kevésbé lunarizálódott, mint például a szumirok (és khaldeaiak), az ősetruszkok, az őspelazgok esetében, vagy még alább szállt, mint a szarmaták (és velük keveredett kelet-baltiak, vagy a szlávok körében). A mindennél fényesebb, távoli primordiális és hyperboreus örökség fel-felvillanását látszanak alátámasztani azok a mind a hunok, mind a magyarok esetében általunk is többször tárgyalt(13) tradicionális adalékok, amilyenek a heroicitás (vitézség) és a becsület („adott szó”) egészen tegnapig élő kultusza, az erősen és kimondottan apajogú társdalom, az ősi hármas – és tegyük hozzá, tisztán ghibellin jellegű – birodalomvezetés,(14) a papi és királyi funkció egyesülése a hun shanyu és magyar kende (kündüm) alakjában, a társadalom szigorúan hierarchikus tagoltsága, a feudalitás iránti kiváló érzék, a Nap- és az arany szimbolikája,(15) a királyi-szoláris fegyver az íj kultusza; vagy a tradicionális mítoszok szintjén a hét lépcsős világfa, a három világ, vagy a primordiális ativarnára utalóan a vaddisznó és a sólyom szimbolikája(16) a Turul-királyok eredetmondájánál; és amely örökség még egyszer talán abban az Árpád-házi Szent Lászlóban ragyog fel, akinek attribútumként megjelenő csatabárdja (ascia) a sarki tengely (axis) rendíthetetlenségét, valamint a rettenthetetlenséget és sérthetetlenséget biztosító fénylő farr újrabirtoklásának jeleit képes demonstrálni számunkra; és amely örökség legvégső tört visszfénye parázslik fel akkor, amikor az utolsó nagy háborúban a Magyar Apostoli Királyság a végsőkig az „emlékezők”, a még nem teljesen elsötétedettek oldalán harcolt, hogy legvégül 1956-ban egy pár hetes „utolsó utáni” heroikus és tragikus vállalkozásban végleg kénytelen legyen a khtonikus-tellurikus sötétség brutális rémuralmának, majd a valóban „rút sybarita vázas” demokrácia és vele egy rózsaszín vattacukorkás kultúrszemét özönében elveszíteni önmagát.

Az, hogy ez az örökség mint a mi tradíciónk a létforgatag mely útjain jutott el hozzánk nyilván lehet vitatni. Azt azonban, hogy magyar vonatkozásban ezt és csakis ezt értékeljük – és természetesen ami ezzel principiálisan egy vonalba esik – semmilyen szuggesztió nem akadályozhatja meg. Tudniillik ez a múltba kivetült „nyoma” annak, aki itt és most jelen van.

 Jegyzetek

1 Ezt vallották például az úgynevezett turánisták, akik Paikert Alajos vezetésével 1910-ben létrehozták a magyar Turáni Társaságot. Úgy tűnik maga az egyébként e vonalon is zseniális Evola is hajlik egy hasonló hármas felosztásra (hyperboreus, ún. barnássárga [finn–mongoloid] és antarktiszi–lemuriai), amit ha el is fogadhatunk, nem tekinthetünk primordiálisnak. Vö. J. Evola: Grundrisse der Faschistischen Rassenlehre. Berlin, 1942, Edwin Runge Verlag. II. rész 7. fej.