2007. március 07. 00:23 Tamás

Látogatóban rovatunk vendégei voltak

Sára Sándor

Koltai Lajos

Szabó Magda

Gyurta Dániel és Kiss László

Bojár Iván András

Novotny Zoltán

Földessy Margit

Lukácsházi Győző

Eörsi László

Szirányi János

Csernus Imre

Székely Éva

Ungár Anikó

Radnóti Zsuzsa

Márta istván

Risztov Éva

dr. Kovácsi Aladár

dr. Tamás istván

Gábor Júlia és Szigethy Gábor

   




Látogatóban
Hírek Archívum Keresés
Ez egy gyönyörű történet
 
Szerző: (10.27. 15:04)
 

Ruttkai Éva minden idők egyik legnagyobb magyar színésznője volt. 16 éve már, hogy nincs közöttünk, de sugárzó egyénisége, tehetsége és felejthetetlen alakításai ott élnek minden színházkedvelő szívében. Emlékét számtalan fénykép, film, hangfelvétel, újságcikk őrzi, és őrizte elsősorban a lánya és veje, Gábor Júlia és Szigethy Gábor által alapított Ruttkai Éva Emlékszoba, amely 14 év után most bezárni kényszerült. A miértre keresve a választ kerestük fel II. kerületi otthonában Gábor Júliát és Szigethy Gábort.

 

– Tudja, ezt mindenki amolyan lelki problémának fogja föl – mondja Szigethy Gábor –, pedig a kérdés roppant egyszerű: a ház felújítása e pillanatban minimum hatmillió forintba kerül, múzeumként való működtetése legalább havi 150 ezer forint. Kifogytak a tartalékaink. Mecénásra lenne szükségünk, de nem szponzorra, felügyeleti szervre, védnökségre. A mecénás azért nyújt anyagi támogatást, mert bízik azokban, hogy akiknek ad, azok jó ügyet, legjobb tudásuk szerint szolgálnak. A szponzor viszont azért ad, hogy neki magának haszna legyen. Azt hiszem az, hogy az emlékszoba létezett, a gyűjtemény létezik, az e tárgyban kiadott könyveim léteznek, elég garancia arra, hogy a kapott pénzt valóban a múzeumra költenénk. Jó lenne, ha akár magánemberek, akár politikusok felismernék, egy kis ráfordítással, odafigyeléssel olyan kulturális értékeket lehetne megmenteni, létrehozni, amelyekre az ország, a kerület büszke lehet. Rendkívül sajnálatos, hogy a kultúra pártolása ma Magyarországon egyszeri projektek támogatását jelenti, nem pedig a már meglévők fenntartását. Megőrizni és karbantartani – erre kellene egy kis pénzt áldozni.

– Itt van például a Rátonyi-hagyaték – veszi át a szót Gábor Júlia. Rátonyi Róbert még életében hihetetlen mennyiségű anyagot, képet, kéziratot gyűjtött össze egyfelől saját magáról, ami a XX. századi magyar operett történeteként is felfogható, másfelől pedig az operett műfajáról. Ez egy gyönyörűen rendbe rakott, rendszerezett gyűjtemény volt, amely szinte kínálta magát, hogy egy – Európában egyébként egyedülálló – operettmúzeumot hozzanak létre belőle. Már maga a lakás is (szintén a II. kerületben) kész múzeum volt. Ehelyett persze el kellett adni a lakást, a fantasztikus gyűjtemény pedig ládákba csomagolva valahol egy garázs mélyén várja a szebb napokat. Nem az a szomorú tehát, hogy a mi kis emlékszobánkat be kellett zárni, hanem hogy nincs senki, aki ilyen esetben elmegy a családhoz, és segít megmenteni azt, ami nemcsak a hozzátartozóknak, hanem az egész magyar kultúra számára is pótolhatatlan értéket jelent.

– És az önök gyűjteménye hol van?

– Részben itt – mutat körbe Júlia a padlótól mennyezetig bepolcozott falakra, ahol könyvek, dobozok, albumok, hang- és videókazetták tucatjai sorakoznak példás rendben –, részben pedig az emlékszobában. Amikor megnyitottuk a múzeumot, a hangsúly az emlékszobán volt, ami ott látható, az enteriőr, egy kis magánélet, egy kis színház. Az évek során, ahogy egyre több mindent gyűjtöttünk össze, egyre fontosabbá vált a háttéranyag, maga a gyűjtemény. Ez folyamat, sohasem mondhatjuk, hogy készen van; mindig kapunk, veszünk, szerzünk, cserélünk valamit. Legutóbb egy amatőr filmet kaptam Anyuról. Szó sincs tehát arról, hogy a gyűjtést, rendszerezést abbahagynánk. Az egyetlen, aminek vége van, hogy mi péntek délutánonként kinyitjuk a lakásunk ajtaját, és az érdeklődőket körbevezetjük, beszélgetünk velük. Nálunk ugyanis a kiállított tárgyak nem voltak ellátva feliratokkal, hanem mi magunk meséltük el a történetüket. Rengeteg szép emlékünk marad ezekről az időkről, sok kiváló embert ismerhettünk meg, az emlékszoba 14 éven át tartó boldogságot jelentett nekünk, és azt hiszem, a látogatók nagy részének is. Nagyon sajnáljuk, hogy vége, de ne gondolják, hogy ez szomorú történet. Ellenkezőleg: gyönyörű történet!

– Kiállításokat is rendeztünk Balassagyarmaton, Kiskőrösön, valamint Budapesten több helyszínen, csak a II. kerületben nem – pedig felajánlottuk. Ezt is folytatni szeretnénk. Ha hívnak, megyünk. Legközelebb például Sárospatakon nyílik kiállításunk Mezei Mária kézirataiból – fűzi hozzá Szigethy Gábor.

– Kiről őriznek még dokumentumokat?

– Latinovits Zoltánról természetesen, hiszen Anyu halála után ránk maradt az, amit még ő őrzött meg Zoltántól. Tulajdonképpen az egész gyűjtemény innen indult. Sok anyagunk van Szendrő Józsefről, Dayka Margitról, akinek hagyatékát a rokonai ajánlották fel Gábornak. Volt olyan kézirat, amit egyenesen a szemétből kellett kihalászni, hogy méltó helyen őrizhessük meg. Nagyon büszkék voltunk, amikor Mezei Mária férje ellátogatott hozzánk az emlékszobába, majd elmondta, hogy megnézett már több színházi közgyűjteményt, de úgy érzi, nálunk lenne legjobb helyen felesége hagyatéka.

– Mezei Mária után rengeteg írásos emlék maradt. Szeretett írni – nemcsak magánéleti jellegű leveleket, naplót, hanem publikációs szándékkal is. Még életében megjelent két könyve, halála után is kettő, amit már jómagam szerkesztettem és állítottam össze addig kiadatlan írásokból. Rendkívül érdekesek például édesapjának 1931 és 1938 között írott levelei, amelyeket nővére őrzött meg az utókornak. Egy éhező, nyomorgó, szerepért harcoló, kezdő vidéki színésznő minden gondját-baját feltárja, de több is ennél: a 30-as évekbeli vidéki színházi élet teljes keresztmetszetét ismerhetjük meg a levelekből. Akkoriban a színészeknek maguknak kellett állniuk a színpadi ruhát, és Mezei Mária leírja, hogy azért kellett lemondania egy főszerepről, mert egy katonatiszt által pártfogolt, kevésbé tehetséges pályatársnőjének volt módja hat ruhát csináltatni, ő pedig az egyetlen kiskosztümjében csak epizodista lehetett.
Nagyon kalandos úton kerültek hozzánk Szendrő József levelei, amelyekből egyszer talán szintén születhet egy könyv. Argentínából hozta el egy idős hölgy, akinek barátnője nagy szerelme volt a fiatal Szendrőnek. Ez a ma már kilencvenéves asszony több mint ötven évvel ezelőtt kiment Argentínába és ott híres festő lett. Véletlenül tudomására jutott, hogy ifjúkori szerelme a József Attila Színház igazgatója Budapesten, és 1957 nyarán írt neki egy levelet. Ettől kezdve Szendrő József hosszú éveken át minden héten írt neki, összesen közel ezer levelet. Ezekben egy megkeseredett, kicsit cinikus, írói hajlamokkal megáldott színész számol be a hatvanas évek pesti színházi, társasági és politikai életéről. Nem biztos persze, hogy a leveleket a közeljövőben közkinccsé kell tenni, mert még érinthet, esetleg sérthet embereket. Azonban nagyon fontos, hogy a felbecsülhetetlenül értékes, hiteles és hihetetlenül izgalmas kordokumentumokat szakszerűen megőrizzük és feldolgozzuk, mert az utókor ezeket a múlttal való ismerkedés elsődleges forrásaiként veheti majd kézbe.
Közben a polcról lekerül néhány album. Bennük gyönyörű fényképek, szépen lesimított levelek, feljegyzésék. Hihetetlen mennyiségű és értékű anyag.

– Legszívesebben egy hétig itt maradnék nézegetni – lelkesedem.

– Kevés lenne – mosolyodik el a házigazda. – Tudja, most lezárult életünk egy korszaka, a Ruttkai Éva Emlékszoba bezárt. Valaminek a vége valaminek a kezdete. Nagyon szép volt a múlt, és most kitalálunk egy legalább ilyen szép jövőt.

Péter Zsuzsa




Cikk látogatottság: 1409
Nyomtatható verzió