| ROGER TESTVÉR |
|
|
Olyan világban élünk, ahol együtt létezik a fény és a sötétség. Teréz anyával egyazon kérdésre kerestünk választ: ott, ahol élünk, miként ébreszthetjük a ránkbízottakat arra, hogy mindig a fényt válasszák? Mit jelent a fényt választani? Minden bizonnyal Krisztus szavainak megvalósítását: "Amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tesztek, azt velem teszitek." Igen, amikor a mások szenvedésén enyhítünk, akkor a Föltámadt Krisztussal találkozunk. És mit jelent még a fényt választani? Krisztus után négy évszázaddal, Szent Ágoston adott választ erre a kérdésre néhány szóval: "Szeress, az életeddel szeress!" A szeretet másik neve a bizalom, az a bizalom, amellyel Isten és azok felé fordulunk, akiket Ő ránk bízott. 1976-ban egy nyári napon Teréz anya az Egyesült Államokból érkezett Taizébe. A dombon a legkülönbözőbb országokból származó fiatalok sokasága fogadta. Szerettük volna kifejezni azt, ami a szívünkben élt, és együtt a következő imát írtuk: "Ó Isten, minden ember Atyja, azt kéred tőlünk, hogy vigyünk szeretet oda, ahol a szegényeket meggyalázzák, kiengesztelődést a viszálykodásba, örömet az egyház botladozásaiba... Megnyitod előttünk az utat, hogy a közösség kovásza lehessünk az emberi családban." Ugyanabban az évben néhány testvéremmel Kalkuttába utaztunk, hogy ott a legszegényebbekkel éljünk együtt. Teréz anya háza mellett laktunk, egy nagyon szegény, sok gyerek hangjától zajos muzulmán negyedben. Egy keresztény család fogadott be minket. Teréz anya sokszor jött velünk imádkozni. Délutánonként néha megkért, hogy együtt látogassuk meg a leprásokat. Egyik ilyen látogatásunk során találkoztunk egy leprással, aki sebes kezeit az ég felé emelte, és a következő megdöbbentő szavakat énekelte: "Isten nem büntet, azért énekelek, mert a betegségem Isten látogatását jelenti az életemben." Ez a beteg ember a megpróbáltatásban megérezte, hogy a szenvedés nem Istentől származik, a rossz nem tőle ered. Isten nem akarja a félelmet, a szorongást vagy a kétségbeesést. Isten nem akarja sem a háborúkat, sem a földrengéseket, sem a szerencsétlenségek pusztításait. Isten ezekben az eseményekben vétlen, Isten maga az ártatlanság. Minden reggel az egyik testvéremmel, Ghislainnel, aki orvos, a legbetegebb gyerekeket kerestük fel, és próbáltuk kezelni őket. Ezek olyan találkozások voltak, amelyek egész életre szólóan nyomot hagytak bennünk. Megtörtént, hogy a gyerekek a karjaink között haltak meg. Hosszú órákon át próbáltunk mindent megtenni a megmentésükért... Volt olyan gyerek, aki alig tudta kinyitni ajkait, semmit sem tudott mondani, csak gyöngéden sóhajtott, és lecsukta szemeit... Első naptól kezdve egy négyhónapos kislányt ápoltam, akinek az édesanyja röviddel a szülés után meghalt. Amikor legelőször a karjaimba vettem, akkor azt mondták, valószínűleg meg fog halni, nincs elég ereje a téli vírusok ellen. A gyermekotthon egyik vezetője így szólt hozzám: "Látja, mennyire figyel Önre? Először hall férfi hangot. Vigye magával Európába, itt biztos nem maradna életben." Teréz anyával megkezdtük a szükséges lépéseket, hogy a kislány útlevelet kaphasson, és velünk jöhessen Franciaországba. Eszünkbe jutott, hogy 1973-ban Teréz anya elsőként vehette át Londonban Fülöp hercegtől a Templeton-díjat, amelyet több vallás hívői ítélnek oda egy személynek. A rákövetkező évben engem tiszteltek meg ezzel a díjjal, majd Sarvepalli Radhakrishnant, India volt elnökét. Az útlevél megszerzésében segített, hogy mindhárman Indiában voltunk ekkor. Hazafelé menet Franciaországba a repülőn a kislány rosszul volt. Már Bombayben is egy klinikán kellett töltenünk az éjszakát. Párizsban egy szakorvost hívtunk hozzá. Minden lehetségest megtettünk, de állandóan kihányta, amit enni adtunk neki. Csak az én karjaimban tudott elaludni, és amikor dúdolni kezdtem neki, akkor halkan válaszolt. Amikor Taizébe megérkeztünk, akkor a kis Marie-Sonalyt letettem az ágyamra, és ekkor életében először úgy gőgicsélt, mint ahogyan a boldog gyerekek szoktak. Több hétig a szobámban élt. Gyakran elaludt a karomban, miközben dolgoztam. Lassan visszatért belé az erő, és a gyógyulás útjára lépett. Genevi čve nővérem a faluban lakott egy velünk szomszédos házban, ahol több évvel azelőtt árvákat fogadott be, és úgy nevelte föl őket, mint saját gyermekeit. Örömmel fogadta be a kis Marie-Sonalyt, miután megerősödött. Nála növekedett, és "nagymamának" szólította. Marie-Sonaly élénk természete hamar megnyilvánult. Amikor reggelente meglátogattam, akkor örömében szökdécselve és kiáltozva jött elém. Egy őszi vasárnapon aztán Teréz anya megint Taizében volt. Együtt imádkoztunk sok-sok fiatallal, és fontosnak tartottuk kifejezni egy közös szövegben azt, ami foglalkoztatott bennünket, és ami ma is nagyon időszerű: "Kalkuttában látható elfekvők vannak, de a világ számos országában sok-sok fiatal láthatatlan elfekvőben szenved. Egész életre szólóan magukban viselik a szeretteik közötti kapcsolatok megromlásának és a gyöngédség hiányának sebeit. Jövőjükért aggódnak. A szeretetteljes légkör megbomlása miatt a gyerekkor vagy a fiatalság ártatlansága sérült bennük. Ez néhányuknál kiábrándultságot eredményezett, és így szólnak magukhoz: érdemes-e élni, az életemnek van-e értelme?" Az évek során többször is találkoztunk. Így például Rómában 1984-ben, amikor a Szentszék meghívott minket, hogy együtt készítsük elő az első Ifjúsági Világtalálkozót megnyitó imádságot. Egymás után kellett beszélnünk a Colosseumban. Az ekkor nyolcéves kis Marie-Sonaly szintén velünk jött. Nagyon erős hideg szél fújt, és jó erősen betakartam a pelerinjébe, nehogy megfázzon a szélviharban. Egészen nyugodt volt, és próbálta megérteni, amiről beszéltünk. Később újból felkértek minket, hogy együtt készítsünk elő egy imát az ifjúsági Világtalálkozóra, Denverben, az Egyesült Államokban. De Teréz anya ekkor már beteg volt. Amikor megérkeztem, tudtam meg, hogy lemondta az utazást. Egy levelet küldött, amelyben arra kért, hogy együtt írjunk egy negyedik könyvet. [1] Váratlan körülmények között ért Teréz anya halála. Marie-Sonaly a nővéremmel rövid időre nyaralni ment a hegyekbe. Telefonon hívott fel Marie-Sonaly, és kitartóan kérlelt, menjek utánuk, és töltsünk együtt három napot. Odautaztam, és ott ért minket a hír. Ekkor megértettem, miért kellett odamennem, és miért volt fontos aznap este, hogy együtt legyünk mindhárman. A következő héten fontosnak éreztem, hogy elmenjek Kalkuttába a temetésre. Két testvéremmel indultunk útnak, Félixszel, aki indiai, és a családját ment meglátogatni, és Luckkel, aki francia. Jelen akartunk lenni, hogy hálát adjunk Istennek Teréz anya odaajándékozott életéért, és csatlakozzunk nővéreihez a dicsőítés énekével. Teréz anya holtteste mellett visszaemlékeztem mindarra, amitől olyan közel voltunk egymáshoz, és rájöttem, hogy az imádság mindig az élő vizek forrását ajándékozta. Egyazon bizonyosság élt bennünk: az Istennel való közösség kimozdít önmagunkból, és arra hív, hogy enyhítsük az emberi szenvedést a földön. Szent Ágoston szavaira emlékeztem: "Szeress, az életeddel szeress!" Hardi Ferenc fordítása
Jegyzetek: |
Módosítva: 1999.04.14.