A település 1993-ban vált ki Csepregből, addig annak külterületi része, korábban majorja volt.

Határában római kori emlékeket találtak.

1558 körül már majorságot alakított itt ki Nádasdy Tamás. Nádasdy Ferenc lefejezése után a Draskovics-család vette meg. 1731-ben osztozkodás után gr. Zinzendorf Joachimné kapta, akinek lánya 1775-ben adta el Jankovich Antal grófnak. Egy 1784-es összeírás már említette. 1813-ban csak a majorsági juhász és az erdőőr családja lakott itt. Egy későbbi jelentés a veszélyes majorok között regisztrálja, mert a közelében gyilkoltak az útonállók. Ennek ellenére nem javasolták lebontását. 1850-ben két épületben 31-en éltek. A 18. század második felében a Markovich-család birtoka volt, tőlük vette meg a Bauer-család, akik mintagazdaságot hoztak létre az 1860-as évektől. A major a gazdaság központja volt, így kapott önálló vasúti megállóhelyet. Bauer Ottó a mintagazdaság mellett a cselédek gyermekeinek iskolát is nyitott.

A község főútja mellett álló kétszintes Bauer-kastély, amelyet Bauer Ferenc építtetett 1883-ban, a sok átalakítás miatt mára teljesen jellegtelen épületté lett. Egyedül az egyszerű bejárat feletti ívelt díszítés és kis korlát a homlokzaton mutatja régi funkcióját.

A vele szemben álló kis parkban 1868-ban Bauer Ferenc által építtetett, egykori kas-télykápolna átalakításával nyert, 1996-ban bővített Szűz Mária titulusú római katolikus templom áll. A kis méretű épület historizáló stílusú tornya a homlokzat felett áll. A hajónál kisebb szentélye a sokszög oldalaival záródik. Neogót faoltára felett Szűz Mária képe látható.

Újkér első említése a 1237-ben „QUER" néven, történik. 1406-ban „VYKER" néven szerepelt. A 15. században a Kanizsaiak, 1536-ban a Nádasdyak, 1677-től a Széchenyiek a földesurak. A 15-16. században megyeházat és megyegyűléseket tartottak Újkéren a Nádasdyak. 1570-90 között gyakran tartózkodnak itt. A sopronkeresztúri alattvalóknak egy része is Újkéren lakott. 1635-1641-ig Bácsmegyei János záloga a falu. 1694-ben mankóbüki Horváth Zsigmond kúriája van itt, 50 hold földdel. A jobbágyság telki állományból él. Helyzete a 17. században kielégítő. A század második felében a török háborúk miatt katonafaluvá vált község robotmentességet ás több kiváltságot kapott. 1639-ben és 1677-ben 30 hold szántó, 4 kaszás rét tartozik egy-egy telekhez. A talaj rosszul termő 1766-ban kétnyomásos, 1800-as évek elején háromnyomásos. Közös legelő elkülönülése eredményeként 26 jobbágytelek 28 zsellér, 10 házatlan zsellér után 312 hold erdőt adott a földesúr, legelőnek, erdőnek. Az 1800-as évek elején kiirtották, felosztották szántónak, helyette 50 hold erdőt telepítettek. Az erdőirtásnak általában nagy szerepe van itt, a 18. századi nagyerdői erdőirtásokból a major (1793-1810) 700 kisholdra növelte a szántót. Családjai közül Varga és Takács nevűekkel már 1518-ban találkozunk. Az 1848-49-es szabadságharc résztvevőiként Lipovíts János, Molnár József, Bősze József, Lipovits István, Kovács Ferenc szerepelnek írásos emlékeinkben. A 48-as események kapcsán a telkes jobbágyok megkapták a földet, és utódaik képezték a község 1900-as években módosodó parasztjait. A 20. század elején a Széchenyiek újkéri birtokrészét is a Solymosyak vették meg (2088 kát.holdat). A kis földterülettel rendelkező lakosok megélhetése nehéz egyéb jövedelemforrás híján. Egy kis vagyonszerzés reményében többen kimentek Amerikába a 20. század elején. Temploma a XVI. század második felében az evangélikusok kezébe került. 1659-ben a szoporiak nem hajlandók az újkéri evangélikus paplak és iskola tatarozási költségeihez hozzájárulni. 1661.-ben, gróf Nádasdy Ferenc elvetette a templomot az evangélikusoktól, és visszaadta a katolikusoknak. 1696-ban Rácz István volt a tanító. 1950-ben hozzácsatolták Felszoport, Alszoport, és Makkoshetyét. Lakói a római katolikus vallást gyakorolják.

Önálló község. Lakóinak száma kb. 400, területe kb. 6, 80 km2. Neve személynévből alakul, némelyek szerint a hét magyar vezér egyikétől (Ond). A község pecsétjének mezejében balra néző lebegő ekevas található, félkörben alul összefonódó két rózsaág övezi 1777-ből. Az egykori csepregi járás kisközsége a mai országhatár közelében, Völcsej és Zsira között helyezkedik el. Horvát lakossága a XVI század viharaiban költözött ide. A fölosztás előttig a gróf Zichy - Meskó (Zicsi - Meskó) családé volt itt a legnagyobb földbirtok. Egyutcás, fésűs beépítésű település. Főleg szőlővel, majd burgonya termesztésével foglalkoztak a kerek 1200 holdas határban, s meglehetősen jó módra tettek szert. 1962 - ben még kb. 670 - en lakták kb. 170 házát. A vasutat a 9 km - re lévő Lövőn érik el, viszont a menetrend szerinti autóbusz a községben áll meg.

A falu írásos emlékekben a XIII. században fordul elő első alkalommal. Első ismert földesura Pot nádor, a helység elnevezése: Váras-Balog. 1242-ben a tatárok elpusztították. III. András korában a falu királyi birtok, neve: Csütörtökhely. A XV. században oklevelek már német nevén Pfinkstmarktnak említik, amiből kialakult a magyar Pünkösdvásár elnevezés. 1683-ban, Bécs sikertelen ostroma után a törökök, -a többi környékbeli településhez hasonlóan - kifosztották és felgyújtották. Az elpusztult falu helyén a magyaróvári uradalomhoz tartozó major jött létre. A XIX. században Heidhof (Szénaföld, Mezőudvar) néven Habsburg főhercegi birtok volt. Lakói uradalmi cselédek és idénymunkások voltak. A híres uradalmi jószágigazgató - Jesse Vilmos - emlékére 1880 után a neve Jessemajor lett. 1938-ban az állam megvásárolta a Jessemajor környéki földeket, s helybeli és alföldi cselédeknek adtak házat, földet. A község amelyet nem hivatalosan Pünkösdvásárnak hívtak gyorsan fejlődött 1938-43 között. Ebben az időben közel ezer lakosa volt, iskola, posta, kultúrház épült, szövetkezetek működtek. 1948 január 1-től Jessemajor, Albertkázmér, Újszajda - Várbalog néven önálló községgé alakult. A "vasfüggöny" leeresztése jelentősen visszavetette a község fejlődését. 1970-1990-ig Jánossomorjához tartozott mint társközség. Várbalog község 1991-ben nyerte vissza önállóságát.

A Szombathelytől északra elhelyezkedő település első okleveles említése 1284-ből származik. Neve alapján kezdetben királynéi birtok lehetett. Kisasszonyfalva és Nagyasszonyfalva nevű része 1937-ben egyesült. Templomának titulusa Nagyboldogasszony. Határában avar kori temetőt tártak fel, melynek leletei a Kultúrházban rendezett állandó kiállításon tekinthetők meg. A XX. század két nagy háborúja a község lakosságától is áldozatokat követelt. Az I. világháborúban 126-an vettek részt, közülük 28-an haltak hősi halált. A trianoni diktátumot követően a revíziós törekvések 1938-41. között részleges sikerrel jártak, azonban az ország belesodródott a II. világháborúba is. Ez utóbbi a helység lakosai közül 21 főnyi áldozatot követelt. Jellemző a század történelmének mostohaságára, hogy róluk csak közel fél évszázad múlva, a rendszerváltozást követően lehetett hivatalosan is megemlékezni. A község az 1990-ig létezett tanácsrendszerben a söptei közös tanácshoz tartozott.

A Szent Vid-hegy az őskor óta lakott, miként az itt feltárt erődített telep maradványai is igazolják. Fejlett fémfeldolgozó és fémműves technikára utaló, i. e. XIII-IX. századból való bronz és arany tárgyak tömege került elő báró Miske Kálmán 1896-1930 között végzett feltárásai során. A feltárások gazdagították a kelták betelepedéséről (i. e. IV-III. sz.) szerzett addigi ismereteket, és számos római kori érme, ékszer és agyagedény is előkerült, sőt egy avar kori temető nyomait is felfedezték.

Tudható, hogy a Szent Vid az Árpád-korban is erődített hely volt, bár a vár első írásos említése csak a XIII. századból való Castrum Viti néven. A faluval együtt a Németújváriak birtokolták. A későbbiek során elfoglalta Frigyes császár, akitől Mátyás király vette vissza. Jurisich Miklós 1532-ben még a Szent Vid kapitánya címet viselte, de a vár ekkor már valószínűleg romokban volt. A hajdani sarokbástyára építtette Hilarian szerzetes az első remetelakot, ami a jelenlegi kápolna elődje volt.

A velemi Stirling-villában működött a második világháború végén a Szálasi-kormány, s itt tartották 1944 decemberében az utolsó nyilas országgyűlést. E helyütt őrizték 1944. december 29. és 1945. március 19. között a Szent Koronát. A Stirling-villa ma továbbképzések, konferenciák helyszíne, a mellette lévő alkotóházban pedig számos - már-már elfeledett - népi mesterség fortélyait lehet elsajátítani avatott mesteremberektől. A hagyományőrzés szerves része a falunak, ahol a jórészt kőből emelet épületek között megmaradtak a jellegzetes egysejtű, faszerkezetes pajták, és a Pákó patak mellett húzodó pincesor népi stílusú présházai is

921 lakosú község Kapuvártól 7 km-re keletre. A római katolikus templom műemlék jellegű épület. A település közelében, a Hansági Tájvédelmi Körzetben az itt élő rovarokat bemutató kiállítás látható.

A településről 1256 óta vannak írásos nyomok az oklevelekben, de jóval korábbi időkből, így a bronzkorból is találtak a környéken tárgyi emlékeket.
Vitnyéd 1350-től 1536-ig a Kanizsai család tulajdona volt, majd a Nádasdyaké, később a királyi birtok része lett, 1683-tól pedig az Eszterházyak vették birtokba. A település fejlődése az évszázadok során összekapcsolódott a Hansággal, még a XVI. században is majdnem teljesen a teljes lakosság a halászatból élt, és Sopron megye egyik legnagyobb halásztelepülése volt Vitnyéd. A mocsár fokozatos lecsapolásával vált a hajdani halászatból élő faluban a legelő gazdálkodás és állattenyésztés a fő megélhetési forrássá.

A település lélekszáma a XIX. században nagyban gyarapodott, a földek elaprózódtak, az erőteljes fejlődést azonban az 1876-ban beindult vasúti forgalom sem tudta elősegíteni. Az 1960-as évektől azonban folyamatos fejlődésnek indult a falu, ahol mindeközben híven őrzik hagyományaikat is.

Zsira

A falut 1225-ben már oklevél említi. A trianoni döntés után a szorosan a határhoz szorult falunak a két világháború között még eleven kapcsolata volt Burgenlanddal, elsősorban a szomszédos Locsmánddal. Ide út vezetett, és határátkelő is működött. A II. világháború után a "vasfüggöny" az élő kapcsolatot megszakította: mindkét oldalról zsákutcává vált az út. A mai község Zsira, Gyülevíz és Salamonfa egyesítésével alakult ki 1931-ben.