Az Így jöttem gyermekkatonája -  akit ott oroszbarátságért agyba-főbe vernek - természetesen maga Jancsó Miklós. Nyolcvanöt évesen is az. Aki rákérdez és elbitangol. Az élete szól arról, ahogyan mindig rá merészelt kérdezni a magától értetődőnek hirdetett értékekre, el merészelt kívánkozni onnan, ahová a többiek magától értetődően számították. Ellenzéki filmesként dacolt a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta. Marxista művészként táncolt el ellenzékiek boldog csapatától, mely magától értetődően sajátjaként emlegette. Népiesek tették volna meg magától értetődően lobogójuknak, erre – mintha! – választotta volna az urbánusokat. Magától értetődően keresztapjának tekintette mindenki, aki be kívánt vonulni annak idején a magasművészet elefántcsonttornyába. Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynőt. Rendszerváltáskor életműve jogán magától értetődő helye lett volna a népben-nemzetben gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, magától értetődő helye az européer közép-zónában, továbbá a szalon- és szélsőbaloldalon. Ő udvariasan beintett. Erre is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét egy hosszú életen át finomította. Az a legény, aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák. És mindig akkor, amikor egy kicsiny fontoskodó csapat már ácsolná a diadalkaput.
Végül is mi, a filmhu csapata ugyanilyen fontoskodó csapat vagyunk. Ez a lakályos webhely itt  – magyar rendező még nem kapott ilyet – hasonlóképpen egy újabb, kéretlenül ácsolt diadalkapu. A Mester nyilván most is udvariasan mosolyog - dehogyis sértene meg minket, ünneprontó sem akarna lenni –, csak amikor majd azt hinnénk, most, és általunk talált haza – szépen elsétál a kapu mellett.
Persze jó volna hinni, hogy Jancsó Miklós végül a Világhálón érezné otthon magát. Vagy legalább jól érezné magát annak a nemzedéknek tiszteletbeli tagjaként, akik a Hálón már otthon vannak. Jó volna hinni, hogy éppen ez az igazság. Valószínűleg igaz is lesz addig, amíg komolyan nem vesszük, amíg nem ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy Jancsó helyét mi végre megtaláltunk. Akkor ugyanis Miki bácsi szépen, finoman majd elköszön tőlünk, begyöpösödöttektől. Nem haragszik, csak túl lesz rajtunk.
Túl lesz a virtualításon.
Mi itt maradunk sértődötten unalmas újmédiánkkal, képernyőinkkel, drótjaink milliárd-kilométeres gubancával. Itt maradunk öregen. Ő továbbmegy fiatalon.
Kívánjuk ezt neki!