A bőség zavara - április
   
   Kezdődik a második évfolyam. Mármint A bőség zavara második etapja. Tizenkettedik hónapját betöltött csecsemő már sok minden tud, lát. Pontosan jelzi igényeit, kívánságait. Mondja, ha utálja a pépes tökfőzeléket. Nyakába köpi, úgy mondja. Kóstolta, tehát képes eldönteni, milyen a viszonya a pépes tökfőzelék a 15-20 egyéb bébiételhez hasonlítva. Ehhez a számhoz képest vagyok én két szemmel, napi 24 órámmal (- alvás) az évi kb. 450 évenkénti verseskönyvhöz és a kb. 1300 prózakötethez, regényhez. Az okos könyvekről nem beszélve. Reménytelen ügy. Nem változhat semmi. Azok az évfordulós irodalmárok szerepelnek továbbra is, akik valamiért számomra voltak fontosak az elmúlt évtizedekben. Másként nem lehet.
   

   Negyvenhat éves április elsején Háy János. Palócföldön, az Ipoly partján született, ami (nekem) nem mindegy. A palóc nyelvjárás foglyul ejti az embert. Ha mozdulni kíván, időnként elhagyni a terepet, és nem akar nevetségessé válni, minden előtt meg kell szabadulnia jellegzetes â-itól, az l-, ly különféle változataitól - kisl(j)ány, fol(j)ik -, aztán visszaengedni a birodalomba. A magyar fül kiválóan felismeri és kirekeszti – akár Budapesten is – a "gyüttmentet", idegent. Különös technika egy ekkorka országban, de így van. Azért tartom fontosnak elmondani, mert a hatvanas-hetvenes évek mindenféle megyei versenyek győztesei úttörőtáborokban kötöttek ki, Csillebérc, Zánka, ahol én veretes Ipoly-parti tájszólásommal emlékezetesen közröhej tárgya voltam, nem is szólaltam meg az első nap után, ha mód volt rá, és kerestem rá módot. Háy költő, novellista, drámaíró, a Palatínus könyvkiadó szerkesztője, festő, grafikus. Színes tabló. A kérdésre, hogyan is van ez a sokszínűség (Elek Tibor), a következőket válaszolja: "Nem látok ellentmondást a dologban, miért is hagytam volna abba a versírást, amikor szeretek verset írni vagy a prózaírást, amikor szeretek prózát írni. Ha születik egy negyedik gyereked, nem hajigálod ki az előző hármat az ablakon. Ezek a műfajok bennem teljesen normálisan elvannak, nem tépik egymás haját, nem akarják egymást kinyírni, nem irigyek egymásra és nem rosszindulatúak, abszolút nem úgy viselkednek, mint a magyarok." Aztán ugyanerről: "Az író alapvető eszköze a nyelv, s ahogy a kapának eltörik egy idő után a nyele, a nyelv is kifárad, elkopik, ha túlhasználjuk." Pontos hasonlat. Néhány kortárs géniusz figyelmébe ajánlható, akik a hajdanában, a látható időn túl talált nyelvtest mára lenyúzott csontvázára csavarozzák fel a fagyasztott csirkéket, hogy valami mégis legyen. Háy a kortárs magyar irodalom kifejezetten tudatos írója. Szinte minden bekezdése másképpen végződik, mint várnánk, mint az a hagyománnyal a fejünkbe épült. Jó hang, szikár hátér. Valójában nem hasonlítható senkihez a pályán. "Nem a szokványos úton közelítettem meg a terepet: nem jártam x tanár úr egyetemi óráira, nem konzultáltam vele az olvasmányélményeimről, nem az ő hatására olvastam Csokonait, Petőfit, aztán nem teljesedtem ki a nyugatosoknál, és nem írtam formahű verseket, amelyeken erősen érezhető volt a Nemes Nagy Ágnesen átfolyatott Babits hatása, és nem mondták, megveregetve a vállamat, hogy ez még nem igazán eredeti, de már közöljük, nem vártam, hogy bárki is engedélyezze, hogy innéttől lehetek egy kicsit eredeti is. Nem így léptem az irodalomba. Be se léptem, mert ez a belépés-ügy is elég ellenszenves volt nekem."
   

   Ugyancsak elsején született Cseres Tibor (1915-ben) egy mára szinte elfeledett, senki által nem olvasott író, aki Gyergyóremetén látta meg a napvilágot, aki 1983-ban ötven íróval együtt nyílt levélben tiltakozott az Új Symposion szétveretése ellen. És – lehet ámulni – 1984-ben Csurka Istvánnal, Mészöly Miklóssal (és másokkal) tiltakozó nyilatkozatot tett közzé Duray Miklós szlovákiai magyar író letartóztatása ellen. A kor és a rendszer zavarodottságát jelzi, hogy nem szilenciumot kapott, hanem a nyolcvanhat novemberi közgyűlésen Írószövetség elnökévé választják, innen való a legendás Csoóri-mondat: "Túlgyőztük magunkat." Az úgynevezett kommunista íróvonal százötvenen tagja lép ki az Írószövetségből. Ez az eset is megérne egy misét, amíg mindenki el nem felejti, össze nem keveri pl. a neveket más nevekkel. Mert az ember feledékeny. Cseresnek Aczél leüzen, hogy rugdossa ki a szövetségből és a választmányból a "kemény magot". A hirig 1988-tól csendesül, amikor az Írószövetség nyílt levélben kéri a kormányt, lépjen fel (ENSZ-segítséggel) az erdélyi falurombolás ellen. Cseres Tibort 1989-ben Göncz Árpád váltja le az elnökségben.
   

   Április másodikán (1933-ban) születik Konrád György író, esszéíró, szociológus. Különös nex, furcsa ájer, ami Konrádot, az írót körülveszi. Főleg a politikával kevéssé, illetve szőrmentén foglalkozó olvasók táborában. Konrád politikus, tehát nem író. Slussz. Ami valójában így is van. A kettő együtt azt jelzi, vagy a politikusból, vagy az íróból hiányzik valami. De mi a helyzet abban az esetben, ha az olvasónak fogalma nincs a politikai viszonyokról (nincsenek is politikai viszonyok), egyszerűen csak éhes az igazságra, a valóságra, tele a töke az egész hazug felnőttvilággal (17-18 ember töke mindig tele), és 1970-71 környékén kezébe nyomják A látogatót, az első regényt. Hogy mindenképpen olvasd el, kérem vissza. Amikor Konrád kerül az irodalmi asztalra – mostanában nagyritkán -, soha nem hagyom ki a történetet, az első találkozást, a megrendülést. De nem csak. A tónust, a hanghordozást, a folyamatosan kitartott dé dúrt (vagy D-dúrt). Megrémített, hogyan mozgatja figurái. És elmondom a regény szüzséjét is, az öngyilkos szülők, az életben maradt kisgyerek és a hivatalok történetét, mert nem ismeri senki. Akárhány asztal, akárhányféle irodalmár, irodalomközeli pofa, A látogatót nem olvasta senki. Most felállok, hogy ellenőrizzem, úgy van-e, ahogyan emlékszem. A címlap zöld, rajta fejnélküli hivatalnok irattartóval. A Konrád-kötetek helye jobbra fönt a nagypolcon. Nem találom. Talán ellopta valaki. Ami megnyugtató.
   

   Április 2 - Különös írónő halt meg hetven éve, április másodikán, Mátraházán, szeretője karjában. Ha igaz. A neve – okkal - tökéletesen ismeretlen a kortárs olvasó előtt, véletlenül bukkantam rá alföldi nagyszüleim könyvraktárában. Tormay Cecile-nek hívták. Nem az egyetlen író a magyar irodalomban, akit nullára ír a politika, de a kevesek közé tartozik, aki valójában megszűnt létezni. Legismertebb könyve a proletárdiktatúra naplószerű feldolgozása, a Bujdosó könyv. Érdemes belenézni, a neten olvasható. Fénylő csillag ő az irredenta irodalom egén. Kezdjük talán azzal, hogy leszbikus, elszereti gróf Zichy Rafael feleségét. A korabeli sajtó megírja, ő pedig feljelent mindenkit, mint ez manapság is szokás. És megnyeri a pereket, ez is szokás. Eddigre elkészül a nagy könyv, ő pedig közéleti pályára áll. Majd: "Az írónő újra felragadta fényes, tiszta fegyverét, a tollát, hogy a szó leírt erejével, az igazságba vetett hitével felvegye a harcot a hazát széttépő, szétmarcangoló belső és külső ellenséggel szemben." Szerb Antal, kifejezetten szőrmentén ír róla halála évében a Nyugatba, igaz, dolgozott a Tormay főszerkesztése alatt működő Napkeletbe is. De már semmi nem segít. Szerb Antalt a nyilas Tormay-szekció puskatussal veri agyon a Balfon 1945 januárjában. "Az írói tudás tökéletes birtokában, az érett nő élettapasztalatával a háta mögött alkotja meg a "Bujdosó könyv”-et, amely, amíg csak magyar ember él, fennmarad, és ott kell lennie minden magyar otthonában." Így a jobboldal. Már ennyi miatt alá kellene merülni a pincébe némi Tormayval vértezni a magyarságtudatot, ha nem volna elég fényes. Élete során nem Pallavicini Edina (Zichy grófnő) az egyetlen kedvese. A háború előtt tizenöt évig fűzi gyengéd viszony egy Francesca 'Orsay nevű olasz nőhöz. Rajta keresztül ismeri meg „az olasz fasizmus Keresztelő Szent Jánosaként számon tartott” Gabriele D'Annunziót, majd az ismeretség révén Anatole France-ot. Élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval él közösen vásárolt villájukban Mátraházán. Ekkoriban a grófné szerkeszti A Magyar Asszonyt, s Tormay Cécile életművet is ő rendezi sajtó alá. Van abban valami szánalmasan groteszk a mindenkori magyar politikai viszonyokra nézve, hogy a korban „fajtalanságnak” számító nemi identitása ellenére ő a két világháború közt működő legnagyobb létszámú nőszervezetének vezetője és a rendszer felkent nőírója.
   

   Ha valaha nőíró hatott rám, mégpedig úgy, hogy legyalult, földbe döngölt, atomokra tépett, akkor ő nem más, mint az 1914. április 4-én Indokínában született francia nő: Marguerite Duras. A szerető. Ez a kötet címe. A Modern Könyvtár sorozatban jelent meg, Ádám Péter fordította. A fellelhető adatok szerint 1987-ben, ami nyilván tévedés, mert nem lehet, hogy csak húsz éve. Legalább ötven éve ismerem, és már annak is van húsz éve, hogy nem mertem újra kézbe venni. Fantasztikus, pörgő, szenvedélyesen izzó, tele képpel, látvánnyal szinte mozduló alakkal. Bikácsy Gergely írja az írónőről: "Duras nem annyira műfajteremtő, mint inkább műfajtörő író és filmrendező." Ő pedig önmagáról a naplójában: "Amellett, hogy bájosnak legjobb akarattal sem lehetett nevezni, meg hogy a ruhák, amikben jártam, leírhatatlanul nevetségesek voltak, nem mondhatnám, hogy szépségemmel felhívtam magamra figyelmet. Alacsony voltam, nem különösebben jó alakú, girhes és tetejébe szeplős is, de mintha ez sem lett volna elég, két vörös copfom majdnem térdig ért (copfot mondtam, pedig a kábel szó sokkal pontosabb lett volna, anyám minden alkalommal olyan szorosra fonta a hajamat). A bőröm sötétbarna volt, mert az ültetvényen reggeltől estig kinn voltunk a szabadban, pedig Saigonban akkortájt fehér bőr volt a divat." A friss hírek egyike: Marguerite Duras fia, Jean Mascoló kiadóvállalata az anyját adja ki. Kis kötetben gyűjtötte össze anyja receptjeit, amelyeket Duras iskolásfüzetekbe jegyzett fel, megjegyzéseivel kísérve. A póréhagymalevest például öngyilkosság ellen ajánlotta. Aki Duras-módra akar főzni, és tud franciául, elhelyezheti a könyvecskét a konyhájában, de "azt sem árt tudni – ajánlja az írónő –, hogy semmi nem kényszerít evésre. Evés helyett ágyba is mehetünk."
   

   1883 április 4-én születik Juhász Gyula. 1937. április 6-án végez vele a veronál. Köztudott Juhász Gyuláról, hogy élete folyamatos öngyilkosság. Az maga öngyilkosság, hogy élete nagy részét szülővárosában tölti, ismert a mondás, hogy hol lehet próféta az ember, hol nem. Tanár. Az alkotókedv szándékos rongálása az öngyilkosság egyik fajtája, márpedig tanítani és alkotni, még ha a múlt század eleje nyomaiban sem emlékeztet a mai viszonyokra. De egyféle öngyilkosság az is, hogy felfedezi a kirobbanó tehetség József Attilát, útját egyengeti. És a nők. Megismeri Sárvári "Örök" Annát, aki színésznő. Színésznőt komolyan venni is az öngyilkosság egyik válfaja. 1914. március 6-án a pesti Nemzeti Szállóban mellbe lövi magát szerelmi bánattól gyötörve. A golyó és aszerelmi bánat együtt pedig a legprofánabb öngyilkosságot képes előhozni a bánatos költőből. De minek nevezhető, ha üdvözlő verset ír a rövid lefolyású proletárdiktatúra elé? (Magyar nyár 1918). Vagy hogy 1919-ben Forradalmi kiskáté című publicisztikában köszönti a proletárforradalmat? Mondhatjuk erre, hogy ok, rendben. A költő a forradalom szinonimája. De ezt a proletárokat váltó új éra nagyjaival kellett volna megbeszélnie, mert munkáját elveszíti, nyugdíjat nem kap. Csak tíz évet kell kihúznia. Tíz év nyomor ugyancsak öngyilkosság. Babits (a jó barát) elsők közt ítéli oda Juhász Gyulának a Baumgarten-díjat (1930. és 1931.), de egy szint fölött az ösztöndíjszerű B-díj is megalázó, alamizsna. Némi önérzettel az alamizsnába is bele lehet halni. De az sem a kiegyensúlyozott élet jellemzője, hogy egyszerre barátja Babits, Kosztolányi és Szabó Dezső. És az sem, ha egy költőt megpofoznak. Juhász Gyulás gyors egymásutánban kétszer verik meg a városában. Először egy Balogh Lajos nevű százados pofozta meg, rugdosta le a városháza lépcsőjén 1919. májusában, amikor egy tanárgyűlésen közbeszólásával védelmébe vett valakit, akit nem kellett volna. Másodszor a Tisza-parton sétáló szakállas, feketébe öltözött papos költőt fajvédő diákok zsidónak nézték és megtámadták.
   
   
   Április ötödikén (1941-ben) született Tar Sándor. Író, szociográfus, és mi is még. Aki nem tudja, mi még, ne tőlem tudja meg. Ne tudja meg egyáltalán. Olvasson, ha jót akar. Mostanában újraolvasom a régi Tarokat. Hátha elnyomja a "mi még"-et.
   

   B. Nagy László nyolcvan éves volna február nyolcadikán. B. Nagy filmkritikus volt. Tele derűvel, tudással, könnyedséggel. Egy időben miatta vásároltam az ÉS-t, éppen úgy, mint később Megyesi Gusztáv tévékritikáiért, Molnár Erzsébet Lichthofjának ceruzalábú nőjéért. Filmkritikus és esszéista abban az időben, amikor még járunk moziba, amikor minden leírt mondat mögött az ellenállás üzenetét kutatjuk. Pedig itt erről szó nincs. Csak annyi, hogy B. Nagy László más nyelvet használ, mint a fűrészportöltésű többiek. A látvány logikája című film-, és irodalomkritikai gyűjteményéből tanulom – annak ellenére, hogy az időpont nem támasztaná alá – a recenzióírást, a húznit, és a meghúznit. Bereményi és Cseh Tamás Kis Nagy Ember címmel nótát ír emlékezetére, arról, hogy a kor mit művel hívő kiszolgálóival. Már annak is harmincnégy éve, hogy fellép Balatonszárszón, az akkor divatos – üzenő -, József Attila halálával elhíresült vasúti töltésre.
   

   Mózes Attila 55 éves április nyolcadikán. A kolozsvári BBTE magyar-francia szaka, '76-79: Székelyhidason francia-testnevelés szakos tanár, '79-től a kolozsvári Utunk, később '90-től a Helikon prózarovatának szerkesztője. Standolok ennek okán. Könyvstandolok. És alig hiszem, hogy egyetlen Mózes-kötet a könyvtáramban (Egy pohár vigyor – Felsőmagyarország Kiadó), annak ellenére, hogy legalább nyolcvanöttől ismerem a nevét, Andrassew-vel való megismerkedésem óta, akihez rokoni szálak fűzik, és felhívta rá a figyelmemet. Járok könyvesboltokban. Vásárolok, hümmögve, dörmögve, de vásárolok. Mózes-kötettel nem találkozhatni magyar könyvesboltban, ha látok, megveszem. Látatlanban, ajánlás nélkül is. Ha nincs könyv a boltban, komoly gáz lehet az anyaország és az utódállamok közti könyvterjesztéssel.