|
|
|
|
|
|
|
| Történelem háza |
|
|
 A XX. század harmincas éveitől kezdve a nyolcvanas évekig működött a magyar jezsuiták törökországi missziója, ennek a vezetője P. Vendel János SJ volt. Ebben az összeállításban megismerkedhetünk a misszió történetével és P. Vendel János SJ életével. |
|
Törökországi munkáink
1928-ban, P. Csávossy után P. Bíró lett a provinciális és ismeretes, hogy P. Bírónak nagy tervei voltak. Kormánykörökben is jó összeköttetésekkel rendelkezett. Többször beszélgettünk a kínai misszióról, amely a 40-es, 50-es években teljesen önálló és önellátó lett volna. Tehát előre kellett gondolnunk, a jövőbe néznünk. Egy olyan terület látszott alkalmasnak, amelynek anyagi feltételeit is biztosítani tudjuk. Én akkor gyakran eljártam a Turáni Egyesület üléseire. A Turáni Egyesület elnöke Pekár Gyula volt, azután részt vettek az egyes minisztériumok államtitkárjai, egyetemi tanárok és a legfőbb mozgató József Ferenc főherceg. Az Egyesületnek célja volt az ún. rokon népekkel felvenni az érintkezést, elsősorban kulturális téren.
 Ismeretes az is, hogy P. Bíró lassan-lassan szeretett volna egyetemi katedrákat szerezni a mieinknek, így a tudományos működés is biztosítva lett volna. Erre a provinciánknak még nem volt ideje embereket nevelni. Más téren sok provinciát felülmúltak a mieink és a jezsuitáknak neve volt Magyarországon. Ez a pátereink érdeme. Először teológiai fakultást tervezett Glattfelder püspökkel együtt. Ezért került Szegedre a skolasztikátus és ezért vette át a szemináriumot is. Ezután kerülhetett szóba lassan, ha szabad így nevezni, egy Keleti Intézet a rokon népekkel kapcsolatban.
 Törökország, az új Törökország, Attatürk Törökországa tűnt fel erre alkalmasnak elsősorban Klebesberg Kunó, kultuszminiszter is pártfogolta volna tervet, hiszen 1917-ben, Isztambulban, ő alapította a Magyar Intézetet. Ő volt akkor a kultuszminisztériumi államtitkár és a terv megvalósítója. A háború (az első világháború) elsöpörte ezt az intézményt. Magyar tudományos szempontból is igen értékes terület volt ez és az ma is. Rengeteg okmány rejtőzik még a levéltárakban és nagyon sok magyar vonatkozású vagy eredetű. Azután sok magyar emléket is őrzött és őriz ez az ország. Hiszen a középkori magyarság állandó érintkezést tartott fenn a bizánci birodalommal (Botond legenda, Szent István zarándokház, Szent László király leányának, Piroskának, aki bizánci császárné volt a szarkofágja, stb.). Azután keresztény szempontból nem helyeselhető ugyan, Orbán mester ágyúöntése, annak a golyója törte be a falat, ahol a törökök bevonultak a városba. Török uralom alatt Erdély tartott fenn érintkezést a Portával.
Ebben az országban találtak menedéket Zrínyi Ilona, Thököly Imre emigrációja, később a Rákóczi emigráció, majd rövid időre a Kossuth emigráció is. Ez utóbbi emigráció nem egy tagjának a sírja ma is megvan. Zrínyi Ilona, Thököly, Rákóczi stb. tetemeket 1906-ban szállították haza nagy ünnepélyességgel. Ma sem Zrínyi Ilona, sem Thököly, sem Rákóczi sírja nincs Magyarországon, az elcsatolt területeken vannak (Szlovákia).
 Az első magyar követ, Tahy László, befolyásos ember volt. Nagyszerűen beszélte a török nyelvet többek között. A régi Monarchia idejében a Török Birodalom területén töltötte nagyrészt a diplomáciai szolgálatát. Ő igen jó viszonyban állt mind Atatürkkel, mind a török vezető államférfiakkal, jó részük régi ismerőse volt. Ugyancsak befolyásos ember volt Mészáros Gyula, aki a török néprajzi múzeumot alapította és aki szintén nagyszerűen tudta a török nyelvet, hiszen ezen a téren dolgozott otthon.
Én 1928-ban Pesten, beiratkoztam az egyetemre, könnyű szakot választottam: latin és történelem mellett a turkológiát választottam. Történelemben Hóman és Szekfű volt a tanárom, a turkológiában, pedig a nemzetközileg elismert tekintély Németh Gyula. Abban az időben papi ember, ha tudta két év alatt elvégezhette a négy éves egyetemi kurzust. Az első év végén letettem az alapvizsgát jó eredménnyel, 1929 őszén, pedig Németh Gyula örült volna annak, ha Törökországba mehetnék.
 Ez is megvalósult, volt a külügyben egy jó ismerősöm, akihez gyakran eljártam, Csiszárik János, dr. prelátus. Ő az egyházat érdeklő ügyeket kezelte. Elmondtam neki az esetet és kértem, nem lehetne-e valami anyagi segítséget kapni erre a célra. Az ügy kapóra jött, mert mind Tahy követ, mind az akkori isztambuli pápai delegátus kérte, hogy küldjenek valami magyar papot az ittlevő magyarok számára. Akkor a török statisztikák adatai szerint 15 ezer magyar volt Törökországban, munkások, iparosok és mérnökök. Az anyagi bázis biztosítva volt tehát, azonfelül, mint Csiszárik említette, egy megfigyelő állomás lesz Ankarában. Ismeretes, hogy Atatürk az iszlámtól megakarta szabadítani a népét. Az egyik nemzetgyűlésen a Koránt felmutatta, és azt mondta: ezzel modern államot nem lehet építeni. Ugyancsak ő hozta be a svájci törvénykönyvet.
Senki sem gondolt azonban arra, hogy megtérések lesznek azonnal. Legalább 50 évet számítottunk. Ez volt a vélemény Rómában, Mulla prelátusnál is, aki török származású volt. Török vonalon tehát előkészítő munkát kellett volna végezni. Nem szabad elfelejteni, hogy pl. Paraguayban csak majdnem egy századba került, míg a mieink be tudtak hatolni és akkor is először a zenével. Ezzel csalogatták az indiánokat. A mai időkből is vegyünk egy példát. Száz évvel ezelőtt az afrikai missziók szinte lehetetlennek látszottak, és ma van egy afrikai egyház. Ez az isteni Gondviselés titka.
Mindenre felkészülve, 1930. január 6-án indultam el Pestről és január 8-án voltam Isztanbulban. Rotta pápai delegátus, a későbbi pápai nuncius nagyon boldog volt, hogy egy jezsuita jött. Ugyancsak nagy örömmel fogadott Tahy követ, aki ugyan nem volt katolikus, azonban a felesége és a leánya katolikusok voltak. A terv röviden az volt, hogy minden második hónapban Ankarába legyek. Legalább két hétig ott lenni, kivéve a nyári hónapokat. Abban az időben a követségnek még nem volt épülete, csak az irodahelyiségek házában laktak, mikor a követ és családja odamentek. A külföldi követségeknek, kivéve az oroszt és a németet, még nem voltak épületeik Ankarában, egymás után kezdték építeni azokat. Ezért a követségek még nagyrészt Isztanbulban tartózkodtak és a török külügyminisztériumnak ideiglenesen itt is volt személyzete, mely az érintkezést fenntartotta a külföldi követségekkel.
 Az első misét Ankarában, 1930. április 10-én, húsvét vasárnapján tartottam. A jó bátaszéki svábok a rezes bandájukkal jöttek el egyházi énekeket játszani. Elképzelhető, micsoda nagy lárma volt az épületben -hiszen csak az irodahelyiségben tartottunk a misét. Nem is szólva arról, hogy a zeneileg művelt füleknek nem volt mindig kellemes hallgatni a nem egészen pontos muzsikát. A szentmise mindazonáltal mindenkit meghatott és a követ könnyezve mondott köszönetet nekem a mise után. Különben Tahy követ tiszteletére legyen mondva, hogy evangélikus létére mindenütt a segítségemre volt. Ha magas rangú török személyiségeket hívott meg ebédre, engem is meghívott, hogy ismeretséget kössek velük. Időközben beiratkoztam az egyetemre is, hogy folytassam a tanulmányaimat. Tanárom Köpniku Fuat volt, nemzetközileg elismert tudós. Később az ötvenes években külügyminiszter lett és akkor nekem már megígérte, hogy a Szentszékkel felveszik a normális diplomáciai viszonyt. Ezt közöltem is Bertoli delegátussal, jelenleg bíboros lett a párizsi nunciatúra után.
 Ide-oda utazás Ankarába és azután az egyetemi probléma, egy személyben nem volt megoldható. Ezért valami állandó és nagyobb dolognak az előkészítése látszott fontosabbnak. Mészáros gyula révén érintkezés történt a törökök felé, mit lehetne elérni. Fel kellene éleszteni a Magyar Intézetet tágabb körre és a vezetést a mieinkre volna bízva. Ennek révén be lehetett volna jutni a török vezető körökhöz. Itt ugyanis felül kell kezdeni, az intellektuel elemeknél a térítést. Az eszme az akkori pápai delegátusnak, Mayottinak is tetszett, és így P. Bírónál többszöri sürgetésre elértem, hogy P. Banghát leküldi körül nézni. P. Bangha le is jött 1931 húsvétján, Ankarába. Inkognitóban jött, csak Mészáros Gyuláék tudták hivatalosan a dolgot, akivel alaposan megtárgyalt mindent. Április 6-án jöttünk vissza Ankarából P. Banghával. Ő azután kiment az osztrák lazaristáknak az egyik szigeten lévő villájába, ahol gyönyörű vidéken, nyugodtan elkészítette és legépelte a "memorandumát". Kiküldtük Rómába, nem lett belőle semmi, az okot nem tudom. De azt hiszem, hogy az akkor felfogást ismerve, akadály volt az is, hogy a jezsuiták a világiakkal együtt vezessenek ilyen intézményt. Jogilag sem tudtunk volna sehova besorolni. Azt hiszem ma már könnyebben menne...
A pápai delegátus sürgetésére is, P. Bíró 1931 őszén leküldte P. Pezenhoffert, aki éppen ezért vette fel a Kardas nevet (Kardas törökül testvért jelent). Az anyagi rész biztosítva volt, mivel az én ankarai ide-oda utazásom, tartózkodásom hotelben stb. költségeit én állítottam össze és pedig úgy, hogyha más valaki állandóan Ankarában van, abból meg tud élni. Így azután az ankarai rész ment P. Kardas vezetésével. Én Isztanbulban jártam egyetemre és foglalkoztam a magyarokkal, több ezren voltak.
 A 30-as évek elején nagy miniszterjárás volt magyar részről, itt járt Valkó külügyminiszter, majd Gömbös Gyula a rodostói Rákóczi ebédlő-házának (restaurált) felavatásánál. Különvonaton jött velük vagy 400 magyar, 1932 végén. Majd Bethlen István gróf járt itt miniszterelnök korában.
Egyházi vonalon Mayotti delegátus után Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa lett a pápai delegátus. Ő is minden tekintetben támogatott minket és Rómában is az akkori P. Generálisnál, Ledóchowskinál igen dicsért bennünket. Ezt P. Somogyi provinciális mondta nekem. Ezért volt hajlandó P. Somogyi embert küldeni 1936-ban P. Kardassal, aki a terciájáról tért volna vissza. Egy sajnálatos körülmény akadályt gördített P. Kardas visszajövetele elé, francia részről. Ekkor P. Somogyi senkit sem akart már küldeni. A követ Ankarát reklamálta és így nekem kellett átmennem, ide, pedig P. Zborovszkyt küldte P. Somogyi, akit egy évre rá P. Derecskei váltott fel a probációjából visszatérve. Én 1936-1938 között egy sokkal jobb helyre költöztem, ahol kis kápolnát is lehetett berendezni. 1938-ban visszajöttem Isztanbulba és itt folytatódott a munka. P. Serei, mint skolasztikus itt járt egy ideig egyetemre, míg azután Rómába ment teológiára. Víg kedélyével sok barátot szerzett magának, 1945-ig anyagi lehetőségeink is voltak, így már 15 fiatal egyetemi asszisztenst vagy docenst tudtam összegyűjteni. 1946 után kezdődött a nehéz idő, mivel meg kellett szerezni valahogyan a létminimumot. Itt minden pohár vízért is fizetni kellett és fizetni kell ma is a rendházban. Ezt jó tudni.
 Roncalli pápai delegátus távozása után, párizsi nuncius lett, Martina lett a pápai delegátus. Ő tervezett egy török nyelvű kis könyvtárt, apologetikus könyvek, hittudományok, szentírás... Nem volt ugyanis semmi sem, távozása után fejeződött be az Újszövetségi szentírás egy részének fordítása, most következik a második kiadása, és sorra kerülnek az apostoli levelek is. Egy-két év múlva ezek is készen lesznek.
Nagy csapás volt a magyar kezdeményezésre, amikor a Közel-Keleti Provincia viceprovinciálisa, teljesen felszámolta ezt a részt és P. Sereit visszaadta a magyar provinciának. Pedig le tudott volna jönni ide és akkor ketten sok mindent megtudtunk volna valósítani. Később P. Derecskei távozásával megszűnt kezdeményezésünk nagymértékben. Maradt még a magyar kolónia ügye, ez van még számomra és a nunciustól kapott megbízás befejezése.
Vendel János SJ
P. Vendel János SJ életrajza
 P. Vendel János SJ 1894. június 30-án, Makón született. Az édesapja, Vendel János tiszti főorvos volt, aki a szegény betegeket ingyen kezelte. A középiskolai tanulmányait a makói állami gimnáziumban kezdte el, majd édesapja halála után, 1907-ben Budapesten a piaristáknál folytatta, hatodikos korában megérlelődött benne az elhatározás, hogy Istennek szenteli az egész életét és 1910. augusztus 15-én belépett a Jézus Társaságába. A noviciátusi éveit Nagyszombatban töltötte, majd a gimnáziumi tanulmányait, mint elsőfogadalmas jezsuita a kalocsai jezsuita gimnáziumban fejezte be. Utána megkezdődött a szokásos jezsuita képzés, a formáció, először Innsbruckban a jezsuita főiskolán tanulta a filozófiát, majd az első magiszteri évében, Szatmárnémetibe került a jezsuita konviktusba felügyelőnek.
Ekkor írta meg a "Limpiási csodás feszület" c. munkáját, amelyben az 1918-as, észak-spanyolországi kisváros, Limpiás csodás jelenéseit ismertette. A 48 oldalas válogatásban a Limpiási csodákkal foglalkozó spanyol nyelvű könyvek és cikkek részleteit adta közre. A kis füzet nagyon nagy népszerűségre tett szert az olvasók között, többször utánnyomták.
 A teológiai tanulmányait 1920-ban kezdte meg Innsbruckban majd a második évben Krakkóba került, ahol 1923. június 3-án pappá szentelte Anton Nowak krakkói püspök, a teológia utolsó évét, pedig Érden fejezte be magánúton. A formációjában soron következő harmadik probációs évet 1924-1925-ben, Bécsben végezte és az utolsó harmadik fogadalmát 1925.február 2-án tette le.
 1925 őszétől a budapesti (Mária utcai) rendházban és templomban tevékenykedik, a karizmatikus kisugárzású fiatal szerzetes, elsősorban az ifjúság körében tevékenykedett. A pesti Jézus Szíve templomhoz tartozó ifjúmunkás és diák Mária Kongregációk prézese (papi vezetője) lett. Megalapította a 327-es számú cserkészcsapatot. Ugyanakkor az ez idő tájt meginduló missziós folyóirat, a "Katolikus Missziók" szerkesztésében segédkezett. 1927-től, pedig átvette a lap kiadásának és szerkesztésének az irányítását és missziók ügyének szentelte az idejének nagy részét. Közben Bonnban és Lille-ben tanulmányozta a missziós módszereket és megismerkedett a német és francia missziós tapasztalatokkal.
A missziók támogatására előadásokat és filmvetítéseket szervezett és rendezett, ekkor azonban váratlan balszerencse érte, az egyik Pest megyei faluban tartott filmvetítés során kigyulladt a film és felrobbant a vetítőgép. A korabeli technikai sajátosságok közé tartozott, hogy a filmek veszélyesen gyúlékony alapanyagból készültek és ha, a film megakadt a vetítőgépben, akkor a súrlódással keletkező hőhatására általában meggyulladt. A P. Vendel által vetített film is valamilyen módon felrobbant, nagy tűz ütött ki az egyszerű teremben, ahol a vetítést tartották, a tűz miatt kitört pánikban több ember az életét veszítette. A helyi plébános idegrendszere felmondta a szolgálatot és kórházba került, ahol nem sokkal később elhunyt. Az ügyből országos szenzáció lett, a lapok meghurcolták P. Vendelt, de a bíróságon felmentették, mert a hivatalos vizsgálat nem állapított meg semmi komolyabb szabálytalanságot. Ugyanakkor, mint az esetből levont tanulságot, a hatóságok elrendelték, hogy ezentúl csak a nézőközönségtől elzárt tűzmentes kamrából lehet vetíteni a filmeket. Azonban P. Vendel missziós ismertetője munkája félbe szakadt, bár később is sokat foglalkozott filmek vetítésével a saját missziós tevékenysége során, természetesen elsőrangú, kifogástalan berendezésekkel.
 Az 1929-1931 közötti években a budapesti egyetemen latin és történelem szakon tanult, ekkor kezdett el foglalkozni a török nyelvvel és kultúrával is, a neves turkológus Németh Gyula előadásait látogatta, aki személyesen szorgalmazta a törökországi misszióját. Majd 1931-ben, amikor Csiszárik János püspök kérésére, a rendtartomány főnök P. Bíró Ferenc SJ jóváhagyásával lehetőség mutatkozott, hogy törökországi missziós munkát végezzen, kiment Isztanbulba, hogy elsősorban a gazdasági világválság miatt nagy számban letelepedő magyar iparos családok lelkipásztora legyen. Az akkori magyarországi pápai nuncius, Angelo Rotta is támogatta P. Vendel küldetését és a munkája számára kieszközölte XI. Pius pápa külön áldását. A pasztorális munka mellett török nyelvet és irodalmat tanult az isztanbuli egyetemen és később tudományos szinten foglalkozott a török nyelvvel. Nagyon vonzotta a gazdag és addig feltáratlan törökországi levéltári anyag
 Később már nemcsak a magyarok között végzett lelkipásztori munkát, hanem más európai országokból odakerült keresztény családokat is bevonta a plébániai életbe. A többnyire török állampolgárságú, de keresztény családok gyermekeit nyaranta elvitte cserkésztáborozni, főként francia, osztrák, olasz, görög és örmény fiúkat, a költségek nagyobb hányadát a saját isztanbuli lelkészi fizetéséből fedezte, amelyet a magyar követség folyósított neki.
 1936-1938-ig Ankarában tartózkodott, de egyébként a többi 42 törökországi évét Isztanbulba töltötte, akkoriban az 1800 törökországi magyarból mintegy 700-an éltek a városban, voltak még az 1848-1849-es szabadságharc elmenekült honvédeinek a leszármazottai, de a többségük a megélhetés reményében frissen kivándorolt családok. P. Vendel a részükre egy magyar kulturális kört is szervezett, előadásokat és filmvetítéseket tartott rendszeresen.
 1939 nyarán P. Vendel segítséget kapott P. Serei Károly SJ személyében, aki a pécsi Pius gimnáziumbeli magisztériuma befejezése után, Libanonba került, ahol Bikfayában megkezdte az arab-török nyelvű tanulmányait. A diákok táborát, akkor a Márvány tenger partján lévő Mudanyában tartották, a tulajdonképpeni tábor egy török fagylalt árus kibérelt háza volt, néhány méternyire a tengertől. Innen rendezett P. Vendel szárazon és vízen kirándulásokat a környék érdekesebb helyeire. Ilyen mozgó-tábor keretében felmentek a Bursa melletti, Ulug-dag hegyre, amelyet a kis-ázsiai Olympusznak is neveznek. A hegyek között nagyon romantikus sátortáborokat vertek, Fistikli és Keles környékén.
P. Vendel minden reggel misézett, amit az arra járó török pásztorok értetlen érdeklődéssel figyeltek, nekik furcsa volt, a különös ruházatú ember, aki egy nagy kő körül kehellyel a kezében tett-vett, mormolt és forgolódott, mivel még sohasem láttak hasonló dolgot. A mise végén Vendel atya elmagyarázta a pásztoroknak, hogy ő tulajdonképpen egy "papaz", azaz keresztény pap, méghozzá szerzetes és a misén így imádkoznak Istenhez. A pásztorok érdeklődve vették ezt a közlést és barátságosan elmagyarázták, hogy nekik is vannak derviseik, akik hasonlóan sokat imádkoznak, gyönyörűen énekelnek, sőt táncolnak.
 
 Mivel jól összebarátkozták, az egyik délután, egy egész csapat török pásztor látogatta meg a táborozókat P. Vendel megvendégelte őket, cigarettával kínálta és megbeszélték a világ dolgait, nagyon jól tudott beszélni az egyszerű emberek nyelvén és nagy figyelemmel és tisztelettel hallgatta őket. Természetesen sokat tanult tőlük, főként a helyi török nyelvjárást. Azonban nem missziózott köztük, nem akarta őket keresztény hitre téríteni, bár ezt a P. Bíró itthonról mindig szorgalmazta. Az elkövetkező években P. Serei az isztanbuli egyetemen tanult, így nagyon nagy segítségére volt P. Vendelnek Mivel Törökország a második világháborúban semleges állam volt, a pasztorális munka zavartalanul folyhatott, sőt P. Vendel a háborús viszonyok között megnehezülő kapcsolattartásban közvetítő szerepet játszott, elsősorban az anyaország és a missziók között.
 A nyári cserkész munka is folytatódott, P. Vendelnek sok török jóbarátja volt, a segítségükkel vásárolt egy jó állapotban lévő, nagyméretű halászcsónakot, amit percek alatt lehetett árboccal és vitorlával felszerelni, a kormányzást és a vitorlakezelést P. Serei végezte. A vitorlázás és a hajózás mesterségét egy öreg török halásztól tanulták meg, akit néhány hétre felfogadtak, hogy beavassa őket a tengerjárás mesterségébe. A vitorlás neve Attila lett, híres-neves ázsiai ősatya tiszteletére és a Márvány tengeren hajózó törökök örömére, akik füttyel és kurjantással üdvözölték a nagynevű ázsiainak dedikált hajót.
 Ezzel a hajóval szép apostoli munkát végzett Vendel atya. A vakációra a cserkész fiúkkal a Márvány tenger Kinali nevű szigetére mentek, ahol egy török villát béreltek. Vitték persze a vitorlást is, ami nem messze a háztól volt lehorgonyozva. De most már nemcsak cserkészek érkeztek a vakációra, hanem P. Vendel meghívta a nemkeresztény török jóbarátait is, egyetemi tanárokat, orvosokat, kereskedőket, akik több napon keresztül élvezték a jezsuita vendégséget. A kis vitorlás csónakban szívták a friss tengeri levegőt vagy a parti kis házban megkóstolták a magyaros ízeket -mindig magyar szakácsot fogadott fel P. Vendel- ezek a török jóbarátok megnyitották szívüket, előhozták a problémáikat, sőt a vallásról is sok szó esett. Sokszor késő estig, miután pedig a fiúk elaludtak, a ház teraszán, a csillagos ég alatt, a morajló tenger felett folytatódott a beszélgetés.
Nem lehet eléggé értékelni mindazt a jót, amit P. Vendel tett, így az őszinte baráti kapcsolatok révén. Ez a módszer: jót tenni beszélgetés útján, meghallgatni másokat, figyelemmel lenni a problémák és lelki bajok iránt jellemezte P. Vendel apostoli munkáját nemcsak a vakáció ideje alatt, hanem év közben is. Ideje legnagyobb részét az isztanbuli rendház fogadó szobájában vagy az ismerősök, barátok és a rászorulók otthonában beszélgetéssel töltötte. Bizonyára erre kérte az Urat, a rövid szentség látogatások alatt, kivétel nélkül, minden egyes alakalommal, valahányszor a rendházból kiment, egy-két percig szentség látogatást végzett és ugyanezt tette, amikor hazaérkezett. Érintkezése olyan volt, hogy soha senkit el nem idegenített, meg nem sértett. Jóllehet lobbanékony és ideges természet volt, és emiatt néha kitört és keményebben szólt oda, utána rögtön mégis mindenki érezte, hogy igazi jóbarát maradt, akinek a segítségére komoly nehézségekben is biztosan számítani lehet.
A második világháború után is hallatlan lelkesedéssel folytatta a lelkipásztori munkáját, egy protestáns lelkésszel elkészítette az Újszövetség török nyelvű fordítását, amely 1959-ben jelent meg nyomtatásban.
 Az 1967-es jezsuita nagytalálkozón a következőképpen számolt be a törökországi munkájáról: "A török misszió 1930-ban kezdődött, amikor az oda kivándorolt magyar munkások gondozására kimentem Isztanbulba. Mivel a magyarok száma csökkent a konzulátusok személyzetét is lelki gondoztam. A török nép népileg nem egységes, vallásuk a iszlám. A katolikusokkal szemben nem rosszindulatúak, a Szentszékkel diplomáciai kapcsolatban állnak. A nuncius szerepe: felülről, az eliten keresztül hatni. Az 1961-es alkotmány szabad vallásgyakorlatot biztosít. Csak néhány katolikus iskola létezik (pl. Isztanbulban), de ott franciául folyik a tanítás, nem törökül. Személyes érintkezéssel lehet valamit elérni, de előbb meg kell ismerni a nép jellemét. A törökök 70%-a még mindig a XI. században él, a 25%-uk a XVI.-ban, a maradék a mi korunkban. Az értelmiségiek nem gyakorolják a vallásukat, de távol állnak a kereszténységtől is. Az apostoli munkát nagyon megnehezíti, hogy nincsenek könyvek török nyelven. Keresztényi értelemben vett szeretet nincs a törököknél, mindent érdekből tesznek. Nagy a kommunista propaganda, de veszélyesebb az indifferentizmus és materializmus, amely a turistákon és a nyugati filmeken keresztül is terjed. Jelenleg készülőben van egy török katolikus egyházközség megszervezése, igen sok nehézség között. Bátor elit kellene, van néhány konvertita az egyetemi tanárok és a katonatisztek között. A Boldogságos Szűz, akinek Efezusban van a szentélye, Törökország legnagyobb apostola. Törökország is várja a kairos-t."
P. Vendel 1971 májusában komoly orrvérzést kapott, már évek óta magas vérnyomása volt, ezért az izmiri kórházba szállították, de hamarosan rendbe jött. És amikor hazatért az isztanbuli rendházba azt mondta: "Úgy látszik még nincs rajtam a sor." Újra munkához látott a megszokott mederben, de félév múlva az egyik reggel nem jelent meg a reggeli miséjén, hogy azt bemutassa a híveknek, halva találták meg a szobájában.
P. Vendel János SJ 1971. december 12-én hunyt el a jezsuiták Isztanbul-Ayazpasa-i rendházában, december 14-én búcsúztatták, 25 paptársa, sok hűséges magyar és török tisztelője jelenlétében az isztanbuli keresztény temető kápolnájában P. Gaston Pasty SJ, az isztanbuli jezsuita rendházfőnök vezetésével.
Összeállította: Bikfalvi Géza
|
|
cikk küldése e-mailen
|
Nyomtatóbarát verzió
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
