ARS POETICA SZAVAK UTAK KÉPEK HOME
"Home, thought Homer Wells. He knew that for the Bedouin - come from nowhere, going nowhere - there was no home."

/John Irving/

2007. szeptember 18. kedd

Havanna már megint

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 07:23

Reggelig ismét csomagjainkat támasztjuk a santa clara-i a buszpályaudvaron, majd kora reggel kisétálunk a városhatárba, ahol busszal utazunk Ranchuelóba. Innen felpattanunk egy banánszállító teherautóra, amely egész Havannáig visz. Lassan egy hónapja itt vagyunk Kubában, és a vízumunk lejáróban van. Útlevéltől és nemzetiségtől függetlenül Kubában minden turista harminc napos vízumot kap, melyet egy hónapig meghosszabbíthat. Ez után mindenképp el kell hagynia az országot, de bármikor visszatérhet és kezdheti előröl a procedúrát. Havannában egyrészt a vízumot szeretnénk meghosszabbítani, másrészt utánanézni a továbbutazási lehetőségeknek. Persze nem utolsósorban érdekel a főváros politikai hangulata, a pletykák és utcai hírek. Hátha azóta történt valami említésre méltó. Egy ismerős ajánlására a Vieja negyedben veszünk ki egy szobát, persze, dollárért és jó drágán, de Havannában nincs másra lehetőség. A továbbiakban az eddigi út során készített képeket kell feltölteni a blogra, aktualizálni és javítani mindent a honlapon, felvenni a kapcsolatot itteni magyarokkal, neten megismert kubaiakkal, szakadt felszerelést javítani, bevásárolni, pihenni. A Capitolium Nacional épületében találunk internet-szolgáltatást, a gépeken van USB-slot de persze nem ismeri fel a kütyüt, így addig buheráljuk, amíg a saját géppel kapcsolódni tudunk. Így még fizetni sem kell érte, úgy tűnik a szigorúan fontoskodó teremfelügyelő nincs nagyon képben a rendszer működésével.

2007. szeptember 17. hétfő

Egy kubai menekült Kubában

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 08:22

Guantánamo buszpályaudvarára kora reggel elkísér Pachy, elbúcsúzunk tőle és 11 éves kislányától, és egészen Santiago de Cuba városáig utazunk. Az előző napokban többen is figyelmeztettek, Santiago nem túl biztonságos, ne mászkáljunk a városban éjjel. De nem is ez a legnagyobb gond, hanem a fülledt, iszonyatos hőség. Egy levél sem rezdül, minden mozdulattól patakokban csorog rólunk a verejték, így nem nézelődünk sokat, inkább egyből felkapaszkodunk egy buszra Contramestre felé, ahonnan egyből indul a csatlakozás egy teherautón Bayamóba. Bayamo határában néhány barátságos amarillo segít, hogy a megfelelő irányba tartó buszra szálljunk fel, így hihetetlen sebességgel eljutunk Cautóba. Itt végül elfogy a lendület, egy kihalt útkereszteződésben ér a sötétség és a szúnyogok középsűrű felhője. Néhány más várakozóval együtt ütemesen csapkodjuk magunkat pár óráig, amikor fényárban úszva megérkezik egy Viazul busz. Ez a cég a kubai buszközlekedés elitje, elvileg külföldi csak ezzel utazhat, persze ennek megfelelő az árszabása is. A fehéringes, vállpántos sofőr egyből észreveszi, hogy külföldiek vagyunk, és már mondja is dollárban a tarifát. Félrehívjuk, és felajánljuk, nem kérünk jegyet, hallgatunk az egész ügyről, csak most az egyszer hadd fizessünk kubai árat, ne kelljen itt maradnunk egész éjjel. Dollárra vágyó szíve megenyhül, és először sikerül helyi pesóért utazni egy Viazul járaton. A buszon egy angolul beszélő srác mellett kapunk ülőhelyet, meglep a tiszta amerikai kiejtése, Kubában nem sokan beszélnek angolul. Elárulja, itt született, de New Yorkban él.
- Aha -, okoskodunk - emigráns?
- Nem, menekült - válaszolja kissé megbántva.
Elmagyarázza a különbséget, és hogy mennyire fontos a Kubán kívül élő kubaiaknak a meghatározás. A legtöbben politikai menekültnek tartják magukat, nem pedig emigránsnak, akik általában a jobb megélhetés érdekében vándorolnak ki az adott országból. Kérdésünkre, hogy mit csinál Kubában nem válaszol. Ehelyett elmeséli, tizenkét évesen hogyan nyert részvételt egy moszkvai zenei úttörő fesztiválra. A gond csak az volt, hogy Madridban át kellett szállni. Nővérével és hat másik kubai gyerekkel egyből bementek a rendőrséghez, és politikai menedékjogot kértek. Kint élő távoli rokonaik befogadták őket, több évig élt Spanyolországban, majd Párizsban, végül egy hamis útlevéllel eljutott az Egyesült Államokba, ahol ismét menekültként letelepedési engedélyt kapott. Azóta ott él feleségével és gyerekeivel, a légierőnél dolgozik mint kommunikációs tiszt, és a család többi tagjának is sikerült azóta kijutni az USA-ba. Hm. Kubába nem utazhat amerikai állampolgár, ott az amerikai törvények és a kereskedelmi embargó miatt nem költhet semmire, Kubából származó árut nem vihet vissza az országba. A Bush-adminisztráció az utóbbi években tovább szigorította a helyzetet, éberen figyelik, ki az, aki mégis megpróbálja kijátszani a szabályt. Ennek ellenére évente sok ezer amerikai utazik Kubába mexikói vagy más átszállással. Az útlevelüket nem pecsételik le, igyekeznek minden, kubai tartózkodásra utaló nyomot eltüntetni, a fórumok szerint így egész könnyen megoldható a dolog. De ezek az emberek általában nyaralni mennek, és dacból, csakazértis Kubába. Egy kubai-amerikai biztos nem nyaralni tér vissza, családja már nincs az országban, nos, gondolom van ilyenből pár mostanában Kubában. Mindenesetre hajnali háromig, amíg a busz megérkezik Santa Clarába, jól elbeszélgetünk mindenről, Európa kontra Amerika, republikánusok kontra demokraták, globalizáció, kubai nyomor, ideológiák, emberek, országok.

2007. szeptember 16. vasárnap

Bahía de Guantánamo

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 07:20

leírásleírásleírásReggel sem könnyebb a helyzet, délig senki nem vesz fel. Végül délután háromkor egy emberekkel tömött Kamaz érkezik, a várakozó tömegből páran felférnek rá, de a többség lent marad. A sofőr felajánlja, ha dollárban fizetjük a viteldíjat leszállít négy embert, hogy legyen helyünk, kösz szépen, de még ingyen sem. Elvégre mi ráérünk, a helyiek pedig sietnek haza családjukhoz vagy éppen munkahelyükre. Öt perc sem telik el, egy teljesen üres busz megáll, és felveszi a maradékot. Baracoa és Guantánamo között az utat csak 1960-ban építették meg, addig Baracoát csak a tenger felől lehetett megközelíteni. Hamarosan rájövünk az okára, ugyanis szakadékok, éles gerincek, meredek sziklafalak közt visz a szerpentin, a busz néhol csak lépésben tudja bevenni a kanyart. A buszon odajön egy utas, ő is leginkább a kubai helyzetről szeretne beszélgetni, és nagyon kíváncsi, milyen lehet az élet Európában. Amikor kiérünk a hegyekből, balra mutat:
- Ott, a dombok mögött terül el az amerikai támaszpont -, mutatja lelkesen Pachy - sok ismerősöm jutott már át úszva, a tenger felől.
Erősen aktuális a téma, hisz pont a hetekben derült ki, Magyarország befogadja az itt őrzött kubai menekülteket. Olvasott róla, és bár bevallja, a kubai sajtó szörnyen negatívan állította be az esetet, az emberek pontosan tudják, mi történt. Sokat nem látunk a támaszpontból, csak egy szögesdrót kerítés és kubai laktanyák végtelen sora jelzi az út menti fokozott készültséget. Pachy szakácsként dolgozik egy helyi étteremben Guantánamóban.
- Kedvencem az angolos steak, de itt Kubában -, folytatja szomorúan - tilos szarvasmarhát vágni, börtönbüntetés jár érte. Ez is állami monopólium, mint a burgonya.
És valóban, Kubában eddig sehol nem láttunk friss marhahúst vagy burgonyát a boltokban. Csodálkozva kérdezzük az okát, de csak a vállát vonogatja és mosolyog, miközben kezével nem létező szakállát “simogatja”.
- A mi Bin Ládenünk - somolyog, jellegzetes kubai humorral.
Útközben a busz ablakán kihajolva odahív egy arra kerékpározó halászt, akitől hatalmas, nyolc kilós tengeri sügért vesz.
- A kubaiak nem esznek halat -, legyint - csak, ha nincs más. De én szeretem, mit tegyek?
Mielőtt megérkeznénk Guantánamóba, meghív, töltsük nála az éjszakát. Meghív a város legelőkelőbb helyi éttermébe, itt is csak sült csirkét és disznót lehet kapni rizzsel és avokádósalátával, viszont szép háttérzene szól végig. Visszafelé elvisz legjobb barátja házához, szeretné, ha elmondanánk neki is egy-két dolgot a világról. Hatalmas, a múlt század elején épített házba lépünk, a mennyezet három-négy emelet magasan húzódik, lendületes boltívek és gipszstukkók mindenütt. A barátja frissen turmixolt trópusi gyümölcskoktélt hoz.
- Házi termesztés -, biztosít Sancho - nem amolyan ízetlen bolti termék.
Érdekes, hogy itt is hallottak már az ipari kontra kerti gyümölcsökről. Sancho megígérteti velünk, ha legközelebb Kubában járunk, hozunk neki külföldi újságokat, könyveket, bármit. Elmeséli, hogy több ismerőse is jár fel Havannába, ahol a külföldiek által a hotelszobákban hagyott újságokat megveszik a takarítóktól, és kézről-kézre adogatják a városban.
- Vajon miért nem simán az interneten olvasnak független kubai híreket? - kérdezzük naivan.
- Á, nem lehet -, legyint - figyelik milyen oldalakon jársz, és komoly bajba kerülhet az ember. Így biztonságosabb.
Több évet élt régen Oroszországban, de nem sok nosztalgia maradt meg benne azokból az időkből.
- A kommunizmus egy álom, egy idea, egy kívülről szépnek tűnő elmélet, mely a gyakorlatba ültetve eddig csak tönkretett mindent mindenhol. Miért nem érti meg végre a nyugat, itt nem valami értékes hagyományt védünk a globalizációtól. Hadd döntsük már el végre mi, akarunk-e McDonald’s éttermeket városainkban. Ha működne az eszme, most az egész világ szocialista vagy kommunista lenne, nem véletlenül omlott össze sorban mindenhol a rendszer. Már csak mi maradtunk, meg egy-két másik szerencsétlen hülye. Igen, azok vagyunk.
Hallgatunk, hisz itt nincs jogunk véleményt alkotni.

2007. szeptember 15. szombat

Forró csoki a fáról

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 05:15

leírásleírásleírásleírásleírásRá kell jönnünk, hogy egyik megyéből a másikba átjutni legegyszerűbben a két megyeközpont között közlekedő közvetlen járatokkal lehet. Mivel Moából ez nem sikerült, Yamanigüey mellett kora reggeltől délutánig ácsorgunk, és várjuk, hogy valaki felvegyen, és legalább Navasba, a következő faluba elvigyen. Végül egy önjelölt taxisnak pont ott szállnak ki az utasai, ahol várakozunk, és harminc helyi pesóért elvisz Baracoába. A térképet nézegetve végül útközben úgy döntünk, nem megyünk el Baracoába, inkább levágjuk az utat, és Palenque irányába jutunk el Guantánamóba. Kiszállunk Paso de Toa után, és a helyi boltban érdeklődünk az étkezési, valamint továbbjutási lehetőségekről. A pultnál álló egyik hölgy kedvesen felajánlja, megmutatja hol van a buszmegálló, de ha szeretnénk, ebédet is főz nekünk, errefelé ugyanis nincsenek éttermek. Fél órás séta után szülei házához érünk a folyóparton, lepihenünk egy kávé erejéig, majd leereszkedünk a folyóhoz. Nevetve mutatja, igen, jól látjuk, most csónakba szállunk, ugyanis a túloldalon lakik. A “csónak” 7-8 összekötözött bambusztörzs, melyet egy hosszú rúddal hajtanak. A túlparton keskeny ösvény vezet a magas sáson át a fák között rejtőző apró településig. Milo itt lakik már nyolc éve férjével, van egy két éves kislányuk, és teljesen elégedett életével. Minden nap a folyón át vezet az út a faluba, a boltba, a rokonokhoz, bárhová. Férje havi 29 nap munkával nyolc dollárt keres egy közeli üzemben, de sok állatot tartanak, és a rokonok ellátják őket hallal meg erdei gyümölcsökkel. Egyből le is vág egy csirkét az ebédhez, és miközben sül, forró csokit készít a kertjükben termesztett kakaófa terméséből. Utánozhatatlanul eredeti és friss az íze a sűrű kakaónak, ebéd után friss banánnal és naranccsal kínál, majd a folyónál fürdünk egyet. Szülei házához visszatérve ott találjuk a helyi cipészt, aki ingyen megvarrja elszakadt szíjainkat, valamint a fél éves Teva szandál pántját. Lebeszélnek arról, hogy a hegyen át menjünk tovább, szerintük az út nem visz végig, sokat kell gyalogolni és több nap, mire átérünk. Így hát mégis Baracoa, késő este is még stoppolunk Guantánamo felé a város szélén, végül bekéredzkedünk egy kertbe sátort verni.

2007. szeptember 14. péntek

A közlekedés szabályai

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 10:00

leírásLevisában a családnál reggel derül ki, ők bizony dollárban értették a tegnapi 30 pesót! Fa arccal közlik, errefele ennyi a szállás díja, persze csak külföldieknek. Végül adunk nekik 20 dollárt és csalódottan lelépünk, eszünkbe jutnak az eddigi vendéglátóink, akik sokkal egyszerűbb, szegényebb körülmények között laktak, mégsem fogadtak el semmit a szállásért cserébe, akármennyit erősködtünk. Ingyen mi sem akarunk lakni sehol, de csak azért fizessük ki a rendes ár húsz-harmincszorosát, mert külföldiek vagyunk? Az első autó, amelyik megáll máris húsz pesóért visz el a következő faluba, és ez így megy egész nap. Ságua, Los Indios, Moa - mindenhol 15-30 peso a viteldíj, a helyieknek is. Belegondolva nem sok, 100-200 Ft-nyi összegekről beszélünk, de az országban máshol fizetett 1-2 pesóhoz képest egy kubainak valóban sok ez az összeg. Az autók pedig szinte kizárólag magántulajdonban levő, 50-60 éves Willys Jeep terepjárók, ezerszer újrafestve, újrahegesztve, de működőképesen. Moában aztán bekövetkezik, amitől tartottunk, beszállás után közlik, 30 dollár a “jegy” ára. Azonnal leszállunk, és inkább a helyi kifőzdében ebédelünk egyet. Itt már hajszálnyival jobb a választék, tyúkpörkölt rizzsel, főtt sonka rizzsel, avokádósaláta és ugyanezek féláron, zsemlében. Árusból is van bőven, és mit hallunk, hangosan kínálják ételeiket, nem csak kábultan ülnek a pult mögött, mint az országban máshol. Úgy tűnik, Kuba keleti fele magasról tesz a szocializmus egyetemes értékeire, és erősen kapitalista szemlélettel igyekszik megélni valahogy. Még gujável turmixot is sikerül vennünk, már nagyon hiányzott valami kis igazi gyümölcsíz. A mezőgazdaság is más ezen a vidéken, szántóföldek, ápolt banánültetvények tarkítják a domboldalakat, a földeken pedig mindenütt dolgoznak. Mi lehet vajon az oka a különbségnek? Mások a hagyományok? Termékenyebb a föld? Más a lakosság etnikai összetétele? Az emberek kicsit halkabbak, nem ordibálnak egymással fél méterről lelkesedésükben, egyesek ugyanúgy barátságtalanok, sőt, ellenségesek mint nyugaton, a többség viszont ugyanolyan nyitottsággal és kedvességgel fogad, mint bárhol máshol az országban. Nagyobb különbségre számítottunk.
Egyes igényesebb kereszteződésekben egyenruhás forgalmi ellenőr, un. “amarillo” áll az út közepén. Mivel a törvény előírja, hogy minden állami autó köteles felvenni az út menti stopposokat, ők felügyelik, hogy a sofőrök ne blicceljék el elvtársi kötelezettségeiket. Néha még sorszámot is osztogatnak a várakozóknak, bár ezt a felszálló tömeg nagyon ritkán veszi figyelembe, amikor a járműre feljutás a tét. A sárga ruhába bújtatott amarillo megállítja az egyes járműveket, megkérdezi, merre tart, hány utas fér még be, majd a sorszám alapján igyekszik a nyomuló tömegből a kiválasztott pár embert a kocsira felengedni. A szerencsés utasok ilyenkor nekik fizetnek 1 pesót, a sofőrök pedig némán néznek előre meg az órájukra. Néha az amarillo felírja a bevállalós autók rendszámait, ki tudja, a végén ez alapján kapnak majd dicséretet a munkahelyükön?
Végül lassan, nehezen, de eljutunk késő este Yamanigüey kis tengerparti falujába. Besétálunk a faluba, hátha találunk éttermet, esetleg szállást, de már csak a kisbolt van nyitva, ott pedig csak keksz és üveges majonéz sorakozik a polcokon. A parton egy fedett beton színpadon lepakolunk, és az odasereglő falusiaknak egyenként elmagyarázzuk a furcsa látvány okát. Megjelenik egy egyenruhás is Ministerio Interior felirattal az ingén, és sűrű bocsánatkérések közepette elkéri papírjainkat. Kicsit nehezen megy neki az olvasás, sorról sorra megkéri, hogy diktáljuk le neki, amit látunk saját útleveleinkben. A toll sem mozog igazán otthonosan a kezében, majdnem azt is elkérjük, hogy leírjuk helyette az adatokat. Alig végez, kismotoron egy civil ruhás alak is odajön, és elzavarja az egyenruhást. Úgy tűnik, egy igazi falusi politikai harc kellős közepébe csöppentünk, a motoros sokkal udvariatlanabbul és gorombábban kérdezget, fel kell sorolnunk merre jártunk eddig, mit ettünk és hol szálltunk meg, mit dolgozunk otthon és kikkel találkoztunk Kubában. Világos, csak a gyülekező helyieknek fitogtatja hatalmát, fontoskodva mindent leír, a vezetéknév így lesz MAGYAR, az állampolgárság pedig BUDAPEST, majd elégedett mosollyal elhajt. Az egyik helyi család az ablakból figyel, és nemsokára a családfő átsétál egy tál babos rizzsel és friss, hideg vízzel.
- Szégyelljük magunkat a falu nevében -, kér elnézést az előbbiekért - mást nem tudunk adni, fogadják el ezt a kis apróságot tőlünk!
Megértően kacsintunk.

2007. szeptember 13. csütörtök

Egyre drágább az utazás

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 08:33

leírásA mai nap eddig a legmelegebb, a patika ablakában lógó hőmérő 39 fokot mutat, így inkább kitaxizunk a város szélére, és a többi kubaihoz hasonlóan csak üldögélünk az árnyékban, nincs erőnk stoppolni. Az emberek között egy összebilincselt kezű fekete férfi is álldogál, mellette egyenruhás kísérője. Hát itt még a rabokkal is stoppolni kell? Egész jó angolsággal, bár furcsa kiejtéssel kérdezi, merre megyünk, és honnan jöttünk. Elmondja, épp tegnap nézte a TV-ben a vízilabda VB döntőjét, ahol nyertünk az USA ellen. Széles mosollyal gratulál, mi pedig örülünk. Valóban akkor volt a VB? Nem csak felvételről látott egy régebbi meccset? Ha igaz, vajon mikor tudtuk volna meg, ha nem mondja? Kérdezgetjük, miért van bilincsben, elmondja, túl sokat beszélt a rendszer ellen külföldiekkel, hat éve tartóztatták le emiatt, egy utazási irodánál volt utaskísérő. Angolul egy Irving Wallace könyvből tanult meg, ezt az egyet magával vihette a börtönbe, ahol azóta számtalanszor kiolvasta. Az egyenruhás kísérője néha mosolyogva közbeszól, pontosít, nyugtatja, kiegészíti történetét. Mintha csak két barát várna a délutáni buszra. többen odajönnek, hallgatják, kérdezgetik, végül egy katonai teherautó áll meg előttünk, tehát mégsem stoppolnak, felsegítik a srácot és elhajtanak.
Bágamo, Marcané, Cueto és Mayeri átszállásokkal végül Levisába érünk, ahol egy barátságos helyi arc segít szállást találni helyi pénzért. A mai nap történt először, hogy szóltak, sima stoppolással errefele nem sokra megyünk, itt bizony papírpénzt lobogtatva kell mutatnod, hogy hajlandó vagy fizetni a fuvarért, és nem csak a “menetrendszerinti” buszra vársz. Valóban más errefelé az ország, de nem olyan, amilyennek elképzeltük. A leírásokból egy sokkal magányosabb, közvetlenebb és szegényebb vidéknek hittük Kuba keleti csücskét. Ehelyett tapasztalnunk kell, itt minden a pénz körül forog, emiatt minden sokkal hatékonyabb és elérhetőbb.
A közlekedésre itt is jellemző, hogy sosem tudni, a következő jármű milyen lesz, mikor jön és merre megy tovább. A kereszteződésekben az emberek válogatás nélkül felállnak és integetni kezdenek, ha jármű közeledik, legyen az személyautó, busz vagy pótkocsis kamion. Ahogy lassít, a fiatalabbak leugrálnak, majd megállás után az idősebbeket is lesegítik. Közben a várakozó tömeg körbeállja a járművet, és mivel a sofőr általában apatikusan néz a semmibe és nem válaszol, a leszállóktól kérdezgetik, merre megy tovább a “járat”. Akinek megfelel a válasz, elkezd a keréken, oldallétrán, ajtón vagy ahol tud felkapaszkodni a platóra vagy a jármű belsejébe, miközben a többiek hangos “Állj!” kiáltásokkal és éles füttyökkel próbálják rávenni a sofőrt, még ne induljon el, sokszor sikertelenül. A tömeghisztériát megelőzendő sok teherautó sofőrje a leszálló utasokat a várakozó tömeg előtt vagy után rakja le, gyakran többszáz méterrel. Ilyenkor a tömeg megindul, és őrült futásnak ered. A cél: elérni a járművet, mielőtt az utolsó utas leszáll. Ez gyakran még a leggyorsabbaknak sem sikerül, ilyenkor hosszú sorokban, lógó fejjel ballag vissza a tömeg a megállóba. Kubában nincs szükség fitnessz-videókra meg sportolást népszerűsítő kampányokra, a rendszer kialakította a saját edzéstervét, a legidősebb nagyitól kezdve a terhes kismamáig mindenkinek egyformák a esélyei, és még a természetes szelekció is működik: minél gyorsabban futsz, annál hamarabb eléred célodat.

2007. szeptember 12. szerda

Gasztronómiai körkép

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 11:00

kubaCsak délután sikerül egy alkalmas teherautót a falu szélén lestoppolni, de az elvisz egészen Las Tunas városáig. A járművön a összepréselődött tömeg figyelmét leginkább egy kakas köti le, a gazdája büszkén simogatja fémesen csillogó tollait, és lelkesen meséli a viadalokon elért legutóbbi sikereit. Órákon át szakmázik a közönség a témáról - így hamar eltelik az idő. Las Tunasban pizzát “ebédelünk”, a ragacsos tésztát cukros szörppel öblítjük le. Kubában nem éppen kifinomult a gasztronómia, bár a kubai konyha világszínvonalú, de csak Miamiban, a régi hagyományokat őrző, kubai menekültek éttermeiben. A szigetországban a rendelkezésre álló alapanyagokat figyelembe véve nem is csoda, ha 2-3 főétellel és 4-5 “büfés” harapnivalóval ki is merülnek a lehetőségek, persze csak ha helyi pesóért akarunk étkezni. Vidéki városokban az éttermekben a grillezett húsoktól kezdve a friss salátákig szinte minden ki van írva a fali étlapra, de ez természetesen nem fedi a valóságot. Ha éppen rossz kedvű pincért fog ki az ember, az képes minden rendelési próbálkozására azt válaszolni, hogy “No hay”, vagyis nincs. Végül az elkeseredett utazó megkérdi, akkor mi van? Szerencsés esetben van sült csirke rizsesbabbal, meg sült sertésaprólék rizsesbabbal, de többnyire a világ legtermészetesebb arckifejezésével közlik, hogy ebben az étteremben nem lehet enni. Az asztaloknál ülő vendégek előtt néhol egy-egy pohár cukros lötty melegszik, a többiek üres asztal mellől nézik egymást. Talán csak pihenni tértek be egy kicsit, azt itt ingyen lehet. Falvakban, út menti büfékben kicsit jobb a helyzet, itt az ennivaló leggyakrabban sajtos vagy löncshúsos zsemle, esetleg egy “pizza” elnevezésű, félig átsült lapos cipó, kis olvasztott pikáns sajttal és néhány kenet paradicsomlével a tetején. Ezt viszont tűzforrón adják, félbehajtva és féltenyérnyi kartonlapba fogva igazi művészet úgy megenni, hogy az ember közben tiszta maradjon. Ezeknél kifinomultabb ételeket már csak családoknál lehet kapni, de ott is véget ér a fantázia a sült csirkecomb (mi történhet vajon ennek a rengeteg csirkének a többi részével?), babos rizs, szeletelt avokádó és sült banán témában. Bár a éghajlat tökéletes lenne hozzá, mégis nagyon kevés helyen termesztenek gyümölcsöt. Szeptemberben például az ország középső részében vidéken csak banánt és gujávelt lehet kapni, azt is csak egy-két helyen, utcai árusoktól. A helyiek szerint délen, Santiago környékén és Havannában sokkal jobb a helyzet, ott lehet kapni szinte mindent. Mit jelenthet vajon egy kubainak a “szinte minden”? A “dolláros” boltokban persze van löncshús- meg halkonzerv, keksz, csoki, egyéb tartós élelmiszer, de ezekkel gyakorlatilag kifújt a helyi ételkínálat.

2007. szeptember 11. kedd

Nyolc forintos fagyi

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 08:00

leírásleírásleírásReggel ráérősen ébredünk, csupán a falu békés hangjai szűrődnek át a szúrágta, összetákolt zsalugáteren. Reggelire friss zsömlét kapunk házi sajttal és kakaóval, összepakolunk és kigyalogolunk a falu szélére. Julio barátja lovas kocsival kivisz a főútra, ahol egyből sikerül lestoppolni egy emberekkel megrakott teherautót. Julio és Rique is velünk tart, nem hiszik el, egyedül képesek leszünk eljutni a következő megyébe. Elmerülünk a forró szél, végtelen cukornádültetvények és kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Az úton a szembejövő sávban érdekes látvány fogad: fél méter széles sávban rizst terítenek az aszfaltra. Néhányan gereblyékkel egyengetik a kilométeres csíkot, mások az egyik végén lapáttal, söprűvel zsákokba töltik a kiszáradt gabonát. Most már érthető, miért kell a rizst főzés előtt szemenként átválogatni. A Sierra de Cubitas csupán párszáz méterre emelkedik ki a környező síkságból, teherautónk mégis kékes füstöt okádva, lépésben erőlködik fel a Paso de Lesca nevű hágón. Még egy óra és Camagüeybe érünk, az azonos nevű megye székhelyére. A főtéren körbenézünk valami ehető után, de fél napos, kiszáradt szalámis zsömléken kívül semmit nem találunk. Az egyik üzlet előtt hatalmas tömeg, nagy tolongás, kis időbe telik, míg megállapítjuk az izgalom okát: zenélő képeslapokat árulnak egy standon, az emberek pedig egymást taposva igyekeznek néhányat megvásárolni. Már nem is emlékszem, ez nálunk mikor volt sláger. A város határában felkapaszkodunk egy Guaimanóba tartó kamionra. Útközben áthaladunk egy Sibinícu nevű falucskán, ahol nagy a nyüzsgés: az utcán árusok, szól a zene, itt valami ünnepség készülődik. Későn döntjük el, hogy mégis megnézzük a “szüreti mulatságot”, így eltart egy ideig, míg Guaimanóból visszabuszozunk. Főtt csülök sült banánnal, csirkecomb szójajoghurttal, érdekes ételek sorakoznak az út menti kis bódékban. Amúgy olyan a látvány, mint nálunk bármelyik búcsú, műanyag játék katonák, kínai cipők, feliratos pólók, pattogatott kukorica és vattacukor kapható lépten-nyomon. Húsztagú dob- és kongazenekar vonul végig a főúton, a házakból Shakira, Iglesias és mindenféle helyi zene harsog, az emberek pedig vagy táncolnak, vagy ordítva beszélgetnek vagy mindkettőt egyszerre. Ki emlékszik, mikor került nálunk 8 Ft-ba egy gombóc fagyi? Nos, Kubában még mindig ennyibe kerül.

2007. szeptember 10. hétfő

Újabb vendégeskedés

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 03:00

kubakubakubakubaA portás kedves kérésére hajnalban elhagyjuk a szállást, hogy ne legyen belőle gondja, ha valaki mégis meglátna minket. A reggeli iskolásbusszal kidöcögünk a kereszteződésig, ahol az útmenti bisztróban megtudjuk, hogyan készülnek az üvegpoharak Kubában. Eddig észre sem vettük, de valóban, a kisebb, helyi éttermekben és utcai üdítőárusoknál mindenhol vastag falú, egyenetlen szélű poharakban adják az italt, mivel ezek tulajdonképpen kézi üvegvágóval félbevágott üvegpalackok alsó részei. A kisebb, 3-5 dl-es palackokat körbevágják, félbetörik, majd az éles, szilánkos részt egy homokkő tömbön simára csiszolják. Innen apró részletekben jutunk csak előre, egy-egy teherautó vagy magánautó csupán a következő faluig, kereszteződésig visz. Már több órája izzadunk az aktuális buszmegálló roncsai közt, amikor vidám, félmeztelen fekete srác jön oda. Kérdezi, kérünk-e vizet, majd elkéri a kulacsainkat és elindul velük gyalog egy földúton be az útmenti cukornádültetvénybe. Na, ez könnyen átvágott minket, gondoljuk, de nem, egy óra múlva hozza a két kulacsot, tele jéghideg, friss vízzel. Vele jön az öccse is, Rique, és meghívnak a falujukba, állítólag nincs messze. Jiqúi nevű falu ugyan nincs a térképen, de egy jó adag gyaloglás után végre elérjük. A házukban lepihenünk a hűvös nappaliban, és alig győzzük köszönni a meghívást. Körbevisznek a faluban, de előtte kérik, mondjuk azt, nagybátyjuk olasz rokonai vagyunk. Ugyanis a nagybácsi még ‘59-ben lelépett Olaszországba, és egyszer már volt náluk látogatóba, így talán annyira nem gond, ha beszélgetnek velünk. Kubaiaknak ugyanis külföldiekkel semmi kapcsolata nem lehet, tudjuk meg. Bár változó szigorral lépnek fel a egyes rendőrök az egyes vidékeken a helyiekkel szemben, a hivatalos álláspont az, hogy kubai állampolgár nem állhat szóba külföldivel, nem adhat el semmit, nem vásárolhat, és egyáltalán, semmilyen kapcsolata nem lehet a turistákkal. Ha akár csak megszólít egyet az utcán, a személyi adatlapjára felírják, és a későbbiekben gondja lehet belőle. Olyasmi ez, mint nálunk a büntetőpont a jogosítványban, csak itt épp nem csupán a jogosítványt befolyásolja, hanem állását, családja nyugalmát, egész jövőjét. Régen szigorúbb lehetett azért a rendszer, hisz nem hallottunk sehol konkrét esetről, hogy büntetést kapott volna bárki, de a félelem ott van mélyen elültetve az emberekben. Ráadásul most mindenki bizonytalanságban él, az elnök már lassan egy éve nem mutatkozott, mindenki azt tippelgeti, él-e még, persze csak csendben, száj a fülre. A rendszer szigora érezhetően lazult az elmúlt években, feltehetőleg azért, mert most már végleg nincs pénz fenntartani, és az emberek is egyre türelmetlenebbül ellenzik.
Julio és Rique nagyon finom csirkés ragut főz nekünk, segítünk elkészíteni. Inkább csak előkészíteni, ugyanis Kubában a babot és a rizst minden esetben át kell válogatni főzés előtt. Ülünk az asztalnál, és egyenként tologatjuk a rizsszemeket egyik kupacból a másikba. A végén marad egy-egy halom bab és rizs, meg néhány szem kőkemény, apró kövecske. Hiába, vigyázni kell a fogakra. Késő estig beszélgetünk a világ és Kuba dolgairól, majd egyikük átadja a szobáját, költözzünk be.

2007. szeptember 09. vasárnap

Kis kubai gazdaságtan

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 09:00

kubakubakubakubakubaKora reggel a part teljesen kihalt, csak néhány kócsag és csér merészkedik ki a közeli mangrove mocsárból. Később aztán megjelennek az első strandolók, főleg kubaiak, de külföldiek is akadnak bőven. Őket a fehér bőrükön kívül arról lehet megismerni, hogy többnyire párban ülnek le a parton, esetleg kisebb férfi-női vegyes csoportokban, bőszen kenik magukra a naptejet és némán bámulják a tengert. A kubaiak ezzel szemben hatalmas, 15-20 fős tömegben érkeznek, majd visítozva, kiabálva szétválnak: a nők a gyerekekkel a sekély vízbe gázolnak és egyszerre kezdenek el beszélni érthetetlenül gyors spanyolsággal. A férfiak laza, 3-4 fős csoportokban a hátsó fák árnyékában maradnak, előveszik a hűtőtáskából a jeget, citromot és rumot, majd elkezdenek szolidan inni. Délre ugyanaz a kép fogad, csupán az akusztika más: a nők kókadtan ücsörögnek a meleg vízben, néha rászólnak idegesen a hajukat cibáló gyerekekre, a férfiak pedig teli torokból magyarázzák egymásnak a legújabb baseball-meccsek eredményeit, és a víz felé hajigálják az üres rumos flaskákat. Kora délután felhőszakadás tör a tájra, a külföldiek törülközőkel a fejükön kétségbeesetten rohannak a szálloda felé (mennyire lehet vajon fürdőruhában elázni?), a helyiek pedig tovább isznak, fürdenek, beszélgetnek. Később összepakolunk, és visszaindulunk az igazi Kubába. A buszon megismerkedünk egy középkorú férfival, kérdezget Magyarországról, rólunk, őt is meglepi, hogy stoppal és sátorral vágtunk neki az országnak, eddig azt hitte a turistáknak nem nagy ügy 100-150 dollárt kifizetni egy hotelszobáért. Eláruljuk neki, nekünk, magyaroknak, akiknél húsz éve még ugyanez a rendszer tombolt, bizony sok. Főleg, ha nem két hétre jövünk, hanem hónapokra. Aisel hálásan megköszöni az új információt, bevallja, örül, hogy mostantól már különbséget tud tenni az egyes országokból érkező turisták között. Bár az egyik hotelben dolgozik szakácsként már vagy tíz éve, eddig egyszer sem volt alkalma külföldivel beszélgetni. Egyrészt tilos nekik ilyesmit kezdeményezni, másrészt a külföldiek sem nagyon szólnak hozzájuk. Havonta 3-4 szabadnapja van, ezen kívül minden nap reggel ötkor kel, és busszal két órát utazik Ciego de Avila városából a partra, Cayo Coco egyik elegáns szállodájába, ahol este hatig főz a nyugatiaknak. Mindezért 12 amerikai dollárnak (kb. 2200 Ft) megfelelő összeget keres. Havonta! Nem is nagyon magyarázom tovább, nekünk mi a drága, és egyetértőleg bólogatok, amikor közli, ő is a lehetőségre vár, hogy lelépjen az országból. Jogos a kérdés, ha egy vendég Cayo Coco többtucatnyi szállodájának egyikében 100-300 dollár közti összeget fizet naponta, plusz kb. ugyanennyit költ étkezésre és szórakozásra, az alkalmazottak pedig 10-15 dollárt keresnek havonta, hová tűnik a felesleg? A válaszhoz meg kell ismernünk Kuba helyzetét a nyolcvanas évek végétől. A szovjet rendszer gazdasági megingása már a peresztrojka idején érezhető volt egyes távolabbi szocialista országokban, a “kubai forradalom” évről évre kevesebb támogatást kapott, míg végül az is teljesen megszűnt 1989-ben. Évi öt milliárd dollárnyi hitel és gazdasági támogatás tűnt el egyik pillanatról a másikra, melynek következtében Castro kénytelen volt öt évre meghirdetni a gyakorlatilag azóta is tartó rendkívüli időszakot, a híres-hírhedt “periódo especial”-t. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az áramtól kedve az alap élelmiszerekig mindennel spórolni kellett, így ezeket nem mindig lehetett kapni. Szinte minden eltűnt az üzletek polcairól és mindenki igyekezett úgy túlélni, ahogy tudott. 1993-ban a dollár hivatalos fizetőeszköz lett, ez átmeneti tőkeinjekciót jelentett a padlón heverő gazdaságnak. Elkezdődött az egyetlen rendszer felépítése, amely kevés befektetéssel is gyors és magas hasznot ígért: a turisztikai infrastruktúra. Ma gyakorlatilag a minimális bányászati és ipari bevételeken kívül a turizmus jelenti Kuba számára a szovjet segély kiváltásának egyetlen lehetőségét. A legnagyobb bökkenő az, hogy ennek vidéken a turisztikai övezeteken kívül semmi jelét nem látni. Az emberek ugyanolyan szegények, és ugyanolyan keveset keresnek, mint tíz éve. A bevételek szinte teljes egésze az államkasszába folyik, ebből pénzelik a diktatúrát. A parti vizeken cirkáló több száz határvadász hajót, a titkosrendőrséget, a kormányhivatalokat, a nemzeti TV ideológiai műsorát, a hadsereg tábornokainak hatalmas limuzinjait, a minden sarkon dübörgő USA-ellenes kampányt és a külföldi kémhálózatot, Szudán, Líbia és más “békés” országok hadseregeinek kiképzését és még ezer hasonló dolgot. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy aki utazási irodák szervezésében járja be az országot, hotelekben száll meg és turistáknak fenntartott éttermekben vacsorázik, ezt a rendszert legitimizálja, sőt, pénzeli direktben. Természetesen nem lehet elkerülni, hogy valamilyen szinten ezt tegye bármely külföldi, hisz sokszor az utazás, étkezés vagy éppen a szállás valóban megoldhatatlan konvertibilis peso (dollár) nélkül. De ha kiszállunk Varadero repterén a repülőből, és a légkondis busszal egyenest egy tengerparti hotelbe visznek, miközben az ablakból mosolyogva csodáljuk a hetvenéves autókat, gondoljunk arra, ezért milyen árat fizettek itt sok millióan.
A következő helyi busszal egészen Bolíváig jutunk. Na nem az országba, csupán a faluba. Kuba-szerte sorakoznak az olyan falunevek, mint Bolívia, Brasil, Florida vagy éppen Primero de Enero (Január elseje). Feltehetőleg nem passzolt a régi nevük a forradalmi rendszerhez, vagy más lehet az oka? A buszon kicsit értetlenkednek a helyiek, mit keresünk Bolíviában? Hisz nincs ott semmi! Nem baj, magyarázzuk, mi pontosan azt keressük. Leszállunk, és valóban, aprócska zsákutcafalu egy romos cukorgyárral és néhány, utcán lézengő fiatallal. Megkeressük az egyetlen szálláslehetőséget, kis betonbungalók sorakoznak egy kerítés mögött a falu végében. A fiatal portás eleinte vonakodik, de végül belemegy, hogy kivegyünk egy szobát. A fizetésnél értjük meg a kettős pénzrendszer igazi lényegét: a szoba egy éjszakára, tiszta ággyal, fürdővel és ventillátorral 160 Ft-nyi helyi pesóba kerül. Ezek után már csak hab a tortán, hogy 240 Ft-ba kerül a közeli étteremben egy kétfogásos vacsora. Bár nekünk roppant olcsó, egy helyinek a 2-3000 Ft-nak megfelelő fizetésével még ez is drága lehet. Ráadásul a fogkrémtől kezdve az elektromos készülékeken át mindenféle importáruig ők is csak dollárban vásárolhatnak. A mai buszos beszélgetés során az is kiderült, hogyan magyarázza az állam ezt a első látásra megmagyarázhatatlan ellentmondást. A kommunista párt lapjában és a helyi médiákban rendszeresen elemzéseket mutatnak be arról, hogy a kubai nép számára mi minden ingyenes. Az egészségügyi ellátás, az oktatás, a világnézeti tanácsadás, a párttagság és ehhez hasonló szolgáltatások bizony nem kerülnek egy fityingbe se, pedig valódi értékük kb. ezer dollárra tehető fejenként, havonta. Tehát ezt a logikát követve igazából mindenki ezer dollár felett keres havonta, csak éppen szolgáltatásban, és nem pénzben. Nos, azért kíváncsi lennék egy igazi helyi kórházra.

2007. szeptember 08. szombat

Még mindig szállodák

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 10:10

kubaleíráskubaleíráskubaHajnalban vihar tör a tájra, villámlás, orkán tépi a sátrat. Reggelre minden elcsendesedik, amikor hirtelen fülrepesztő robbanás rázza meg alattunk a talajt, a sátor ponyváján hallani a homokszemek finom pergését. Igen közel csaphatott be a villám, gondoljuk, de aztán a meginduló teherautók hangjából kiderül, csupán egy bányához túl közel táboroztunk le. Elgyalogolunk a bánya buszmegállójához, ahonnan bevisznek Fallába, onnan pedig Morónba. Megreggelizünk, az átlaghoz képest igen finom tojásos-sajtos omlettel töltött zsömlét eszünk, itt pizzának hívják, de nem ez a lényeg, mellé pedig nem a megszokott cukrozott, színezett műitalt kínálják, hanem eredeti, jeges gujável-banán turmixot. Úgy tűnik, különösen alkalmatlan helyen próbálkozunk a stoppolással, mert csak délután négy körül jön arra egy busz, amelyik hajlandó felvenni. Nem tudjuk eldönteni, a turistás tengerpart, Cayo Coco felé menjünk, vagy inkább egy aprócska belföldi falucskát, Bolíviát célozzuk-e meg inkább. Végül az első busz Cayo Coco felé visz, itt is építettek egy hosszú töltést a tengerben a külső szigetekhez, leszállunk és egyből ott a tengerpart: vakító homok, kékeszöld tenger, mint a képeslapokon. No meg a szállodasor (igaz, itt csak alacsony apartmanok végtelen sora) és az emeletes buszokból kiömlő turistaáradat. A part egy magányosabb részén lepakolunk, és estig pihenünk, úszunk, napozunk. Később az egyik szálloda biztonsági őre jön oda barátkozni, beszélgetünk munkáról, fociról, az életről Kubában és Magyarországon. Többször is rákérdez, mit hallottunk Magyarországon a kubai helyzetről. Castro halálhíréről, Raul eltűnéséről. Meg van róla győződve, ott kint “Nyugaton” nekünk megmondják az igazságot. Megnyugtatjuk, mi sem tudunk többet. Egy óra múlva szólnak a rádióján, hogy aki nem a hotel vendége azt küldje el. Sajnálattal közli, hogy kamerák figyelik végig a partot, és a biztonsági főnök észrevett minket. Egy kilométerrel arrébb vonulunk, itt már békén hagynak az emberek, de nem úgy a szúnyogok. Reggelig zümmögnek kitartóan felhőkben körülöttünk.

2007. szeptember 07. péntek

A forradalom egyenlőség

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 10:00

leírásHajnali kettőre ér Santa Clarába a havannai busz. Nagyon sok volt már a fővárosból, így a gyors és kényelmes, ám drága megoldást választottuk, dollárért légkondis busszal vidékre. Reggelig a csomagjainkra dőlve alszunk a pályaudvaron, majd kimerészkedünk. Egyből felcsendül az ismerős nóta, “Taxi, senor?”, “Casa particular, amigo?”, úgy tűnik ez még nem igazán vidék. Gyorsan hagyjuk itt a zimmerferiseket, döntünk, és beállunk egy helyiekből álló, kígyózó sorba a közeli “lovaskocsi pályaudvaron”. Egy óra múlva sorra kerülünk, de úgy tűnik, a taxisok érdekvédelmi szövetsége igen erős, az első kettő kocsis nem enged felszállni. Végül a harmadik, legszakadtabb kordé tulaja lemondóan int, szálljunk fel. Elvisz a városközpontba, onnan pedig egy órás gyaloglás és már kint is vagyunk a város másik szélén. Egy széteső félben levő busszal eljutunk Placetasba, itt eszünk egy omlettes szendvicset, majd újabb pár órás gyaloglás után egy teherautó platóján kötünk ki. Aggódva figyeljük a távolban sötétedő eget, jó lenne elkerülni a készülődő trópusi felhőszakadást. A fuvar csak a közeli Zulueta városába visz végül, ahol egy fürt banánt veszünk és egy ponyvás teherautón egy szakasznyi “Tropas Especiales” (Különleges Erők) egyenruhát viselő fiatal katona társaságában nekivágunk az esőnek. A teherautókon, buszokon szinte mindig van egyenruhás ember, általában munkába induló vagy onnan hazatérő rendőr, katona. A jelvényeiket és felirataikat olvasva kiderül, Kubában a fegyveres testületek hihetetlen választékát hozták létre az évek során. Nyugalom és Biztonság Hadtest, Különleges Rendőrség, Forradalom Védelmének Szervezete, Forradalmi Rendőrség, Belügyi Forradalmi Bizottság vagy csak nemes egyszerűséggel: Belügyminisztérium. A forradalom amúgy rendkívül népszerű, de a helyiek véleményéből ítélve igencsak elcsépelt szlogen. Castro arcképével díszített plakátok magyarázzák úton-útfélen, mi is az a forradalom. Semmi konkrétum, csupán olyasmi, hogy a forradalom érték és haladás, vagy Fidel + Falu + Forradalom = Jövő. “Revolución con Fidel”, “Revolución es Igualidad”, ilyen és ehhez hasonló feliratok egészítik ki a forradalmi matematikát az utak mentén, kézzel festett kis táblákon, villanypóznákra kötözve. Amikor egyszer véget ér a forradalom, vajon mi lesz velük?
Remediosban szállunk le, innen elvisznek Caibariénbe, itt a házakon ismét megjelennek a “Hostel” feliratok, így úgy döntünk, nem maradunk, és a közeli Cayos de la Herradura szigetcsoportot sem nézzük meg. Hiába, vagy tíz évvel elkéstünk, errefelé már nem sok elhagyatott partszakaszt fogunk találni. Olvastunk is erről a vidékről valahol, az apró szigetekhez a szárazföldről egy harminc kilométeres töltést építettek, rá egy utat, Kuba egyik legnagyobb ökológiai katasztrófáját okozva. Bár a turisták így gyorsan és egyszerűen eljuthatnak a hófehér, pálmafás strandokig, a tengeri áramlatok irány és egyes fajok vándorlási útvonala teljesen megváltozott, de valamit valamiért, nem? Caibarién határában egy Lada vesz fel és visz el egészen Falla közelébe, ahol a város előtt néhány kilométerre a sofőr csodálkozó tekintetétől kísérve kiszállunk, és a közeli tehénlegelőn letáborozunk.

2007. szeptember 06. csütörtök

Étkezés a fővárosban

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 07:08

leírásleírásleírásReggel ismét internet, a látogatási statisztikákban látom, két kubai IP-címről is érkezett kattintás az oldalra. Bár akkor még nem volt fent semmi az országról, aggasztó a dolog, hisz a helyieknek nem adtam meg a címet, ráadásul a net-kártya vásárlásakor elkérik az útlevelet, és minden adatot kiírnak belőle. Ügyes a rendszer, tudja, a teljes elszigeteltséget és a független média hiányát csak az internet képes áthidalni. Mindenesetre mostantól ahol egyértelmű lenne az azonosítás, megváltoztatom a helyiségek és személyek neveit.
Az utcákon olcsó, helyi kifőzdék után érdeklődünk, általában komoly megütközést keltve. A legtöbben megadják a legközelebbi hotel éttermének címét, nagyon olcsó, bizonygatják, nem értik, mit keresünk. Végül valaki elkísér egy jelöletlen háztömbhöz, felmegyünk vele az omladozó lépcsőn, az egész lichthofot átszövi az egyes lakásokba egyedileg bevezetett elektromos vezetékek sokasága, minden kis repedésből növények, sőt, kis fák nőnek ki, a tető fele beomlott, Magyarországon egy ilyen épületbe még a robbantóbrigádot sem engednének be. Kísérőnk kopog az egyik ajtón, bemegyünk. Néhány asztal, műanyag abrosz, kormos falak, pókhálós ventillátor. Pont ilyet kerestünk. Épp ülnénk le, amikor a pincérnő izgatott jelentése nyomán kijön a tulaj, és közli, itt nem ehetünk. Meg sem magyarázza, csak int, menjünk el gyorsan. Tovább keresgélünk, úgy tűnik marad a turistáknak kialakított sétálóutca, ahol az árak magasabbak, mint Pesten a Liszt Ferenc téri éttermekben. Egy újabb helyi segítséggel végül a Prado nevű utcában bemegyünk a “Doce y Quatro” nevű, enyhén szocreál jellegű kocsma-étterembe. A hátsó labirintusból előkerül egy szakácsnő, aki sajnálkozva közli, már napok óta zárva vannak. Na persze, gondoljuk, és csalódottan visszafordulnánk, de utánunk kiabál.
- Várjatok, megoldjuk - siet vissza a konyhába, majd visszajön, és behív a konyha melletti irodába.
- Ez az egyetlen légkondis terem -, szabadkozik - és csak helyi ételeket tudok főzni.
- De hisz pont ezt keressük -, nyugtatjuk meg, és boldogan leülünk. Hideg üdítőt hoznak, és hamarosan sült csirke illata kúszik be az ajtón, amikor megérkezik a főnökasszony, és pergő spanyolsággal zúdítja ránk mérgét. Elmagyarázzuk neki, már itt se vagyunk, csak bekapjuk azt az egy szem csirkecombot, de hajthatatlan. Tűnés, mutat az ajtóra. Hát nincs ebben a városban középút?
Tovább keresgélünk, végül megunjuk, és dollárért veszünk pár langyos, nyúlós és gyomorégető pizza szeletet. Útban a szállás felé benézünk a taxis által említett étterembe.
- Enriquéhez jöttünk -, mondom az odasiető pincérnek, akinek egyből megváltozik ettől a testtartása. Int, hogy kövessük. Átvezet a konyhán, felmegyünk egy csigalépcsőn az emeletre, majd egy hosszú, sötét folyosón bevezet egy szobába. A helyiségben öt-hat férfi ül a fal mentén, tévét néznek és halkan beszélgetnek, nem érteni, miről. Enrique odajön, bemutatkozik és int, üljek le. A férfiak többsége kubai, bár ketten kimondottan jól öltözött, fehérbőrű, nem tipikus kubai arcok, és látszik, inkább őket hallgatják a többiek. Nem merünk kérdéseket feltenni, várunk egy fél órát majd elbúcsúzunk. Semmi keresnivalónk itt, a politika nem ránk tartozik.
Ezzel biztos sokan nem értenek egyet otthon, sok kérdés érkezett emilben a napokban a kubai aktuálpolitikai helyzetről. Két hét után nehéz objektív véleményt alkotni, ráadásul néhány hírösszefoglalóban épp ma olvastam, hogy magyarokat utasítottak ki az országból, mert turista vízummal ellenzéki csoportokkal találkoztak titokban. A spanyoltudásunk is kevés, hogy megragadjuk a szavak mögötti finom árnyalatokat, jelentéseket. Egy biztos, a helyiek kétségbeesetten keresik a lehetőséget, hogy kritizálhassák a rendszert, számukra ez a szabadság illúziója. A besúgóktól való félelem viszont érezhető minden mozdulatukból, ketten már nem mernek velünk politizálni, a szálláson is házigazdánk éppen Castro haláláról szóló híreket elemezte, amikor bejött a felesége. Elhallgatott, és óvatosan megrúgta a lábunkat az asztal alatt, ezek után percekig zavartan néztünk ki az ablakon. Nem hinném, hogy otthon besúgástól tartana, talán csak éppen meg van tiltva neki a politizálás, de egy közlékeny természetű, szenvedélyes kubainak szörnyű érzés lehet egy életen át hallgatni. Egy biztos, a jelenlegi rendszer az összeomlás szélén áll. Vagy egy tisztogatási hullámot követő, új alapokra helyezett, sokkal szigorúbb diktatúra a jövő, vagy egy szabad ország. Idén engedélyezték először a DVD-lejátszók behozatalát az országba, műholdról fogható (igaz, illegálisan egyelőre) a legtöbb európai, spanyol nyelvű adó, az interneten bárki olvashatja a kubai emigránsok, menekültek és külföldön élő ellenállók blogjait (nincs tartalomszűrés, mint Kínában), a nyugati kultúra termékei mindenhol jelen vannak (csak éppen elérhetetlen árakon). Meddig lehet még egy nép orra előtt lógatni a csalit, és elvárni, békésen tűrje a bosszantást? Észak-Korea legalább egyértelműen zárta be népét saját országába: innen senki nem megy ki, kintről senki nem jön be, teljes információs, ideológiai és kommunikációs zárlat. Tiszta sor. De Kuba? Nyugati zenei klipeket játszanak a buszpályaudvarok várótermeiben. Miképpen várható el, hogy egy így felnövő nemzedék a forradalmat éltesse és a kapitalizmust elítélje? Amúgy hihetetlen, hogy a rendszer eddig kibírta. Ez összefügghet a kubaiak alapból békés természetével, nyugalom utáni vágyával. Ahol az országúton az emberek inkább követik az előttük haladó lassabb járművet, mintsem megelőzzék, ahol a többórás sorban állás után az orruk előtt fogy el a friss kenyér, és bosszankodás helyett nevetve indulnak kávézni a várakozás során megismert sorstársakkal, ahol a rendszeres áramkimaradások és a vízhiány csak egy vállrándítást eredményez, hát, ott nem lehetett túl nehéz a diktatúra fenntartása. Ráadásul az általunk megkérdezett kubaiak döntő többsége csak legyintett a jövőt illetően. Nem fog itt semmi sem változni, mondták lemondóan. Az egyetlen megoldás lelépni innen. Gondoljunk bele, mi volt a magyarok véleménye a nyolcvanas évek közepén? Nem ugyanez? Azok közül, akik nem értettek egyet a rendszerrel, szinte senki nem hitt abban, hogy magától majd jobbra fordul. Emlékszünk a hitetlenkedő arcokra a televízió előtt, amikor ‘89 júniusában néztük Nagy Imre temetéséről a közvetítést? Ki merte volna megjövendölni öt évvel előtte?
Nem valószínű, hogy erőszakba torkollik majd az átmenet, ha a kubaiakon múlik. A többi nemzet, attól tartunk, már más tészta. Chávez és a latin-amerikai internacionáléja, az USA és geopolitikai érdekei, Kína gazdasági éhsége, az EU (és köztük sajnos Magyarország) képmutatása: “segítünk a békés demokratizálódási folyamatban”, miközben teljes gőzzel keresik a térségben a befolyási területeket. Dehát emberből is igen kevés önzetlent találunk, mitől lennének mások teljes országok?
Ha valóban békés is lesz az átmenet, az sok kubai számára úgyis fullmindegy lesz, ugyanis az ország már most romokban hever. Havannában a pár utcányi felújított turista negyeden kívül semmihez sem nyúltak vagy ötven éve. Sok épületből már csak egy-két fal maradt, nagy ritkán megtámasztva egy állványzattal, melyet a tetejéig benőtt az iszalag. Számos épület pont úgy né ki, mint a Blaha Lujza téri építkezés idén nyáron, csak éppen reklámok nélkül. A még álló épületek belülről életveszélyesek, friss vakolathalmok tarkítják az udvarokat, csupasz vezetékek (igaz, csak 110V a háztartási feszültség) kusza összevisszasága pókhálózza be a lépcsőházakat, csatornaszag és szemét mindenütt. Valahogy még fotózni sincs nagyon kedvünk.

2007. szeptember 05. szerda

Havanna real

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 22:00

leírásleírásA főváros elsősorban a net miatt kell, hátha itt modernebb gépekkel könnyebben lehet anyagot feltölteni ezekre az oldalakra. Tegnap este találtunk egy viszonylag olcsó kiadó szobát, ma pedig netcafé-vadászat, ruhamosás és felszerelés-javítás a program. Átgyalogolunk Havanna régi, Vieja nevű negyedébe, itt már bőven vannak turisták, bőszen videózzák a többi külföldit a sötétített ablakos éttermekben. De itt sem találunk semmilyen internetes pontot, így végül egy távolabbi mellékutcában leintünk egy Moszkvics-taxist, hátha nem turista árban mér. Ismer egy hotelt, ahol lehet kapcsolódni, elvisz oda taxiórával, megnyugodunk. Útközben érdeklődik, miért kell az internet.
- Az otthoniaknak írnék - válaszolom -, tudja, az országról, élményeinkről.
- Á, tehát újságíró -, néz rám jelentőségteljesen.
- Vigyázzon nagyon errefelé - érinti meg az orrát.
Nem válaszolok, úgy tűnik itt mindenki arról beszél, hogy nem szabad semmiről sem beszélni. Vagy csak a külföldiekkel szemben bátrabbak? Egymás közt vajon hogyan tárgyalják meg az ország helyzetét? Másra terelem a témát, családjáról kérdezgetek, meg a munkájáról. Mielőtt kiszállnánk, egy névjegykártyát ad át, rajta egy étterem címe.
- Enrique barátomé a hely -, mondja - ő tud segíteni.
Meg sem merjük kérdezni, miben.
Este a szálláson találkozunk az első külföldivel, egy spanyol sráccal, aki már jó pár éve minden nyáron Kubában tölti szabadságát. Barcelonában dolgozik építkezéseken mint segédmunkás, és nem is akar máshová menni nyaralni. Két hetet tölt Havannában, mindig ugyanannál a háznál kivesz egy szobát. Tovább kíváncsiskodunk, miért nem fedezi fel az országot, utazik más városokba?
- Tudjátok -, sóhajt egyet melodramatikusan - Párizsban pezsgőt kell inni, Rómában a templomokat kell megnézni. Havannában, nos Havannában pedig itt vannak ezek -, mutat körbe az utcán sétáló lányokra. Nem faggatjuk tovább.
Este az egyik téren fiatalok csoportja hangos kiabálások közepette néz valamit a földön. Átfurakszunk az embergyűrűn, a földön két, szinte kölyökkutya marja-harapja egymást. Amikor a egyik füle vérezni kezd, szétválasztják őket.
- Csak edzenek -, magyarázza valaki mellettünk - a komoly viadalok sokkal izgalmasabbak.
Havanna teljesen más, mint a többi vidéki nagyváros. Mintha a Kubába látogató turisták kivétel nélkül csak a Habana Vieja néhány, tengerhez közeli felújított utcáját látogatnák meg. Máshol alig látni külföldit, ott viszont alig lehet tőlük mozdulni. Ámulnak-bámulnak egy-egy kopottabb ajtó vagy hulló vakolat láttán, és talán nem is tudják, hogy öt sarokkal arrébb egész lakótömbök állnak három fallal, tető nélkül. Érezni, itt semmi másból nem lehet megélni, mint a turistákból. Ahol költik a dollárt, ott tiszták az üvegek, csillog az acél és csokornyakkendős portások állnak az ajtókban. Ahol csak kubaiak élnek, ott az utcán folyik a szennyvíz, alig van közvilágítás és az emberek inkább a járdán ücsörögnek, mint bent a sötét, zsúfolt lakásokban.

2007. szeptember 04. kedd

Szocialista szúnyogok

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 09:15

kubakubaÚgy tűnik, a csendes, kihalt strandok okkal csendesek és kihaltak, mert bár a víz meleg, sima és átlátszó, a homok puha és hófehér, a part mögött elterülő többszáz hektáros mangrove mocsár bizony kineveli a saját kis vérszívó kedvenceit, így hiába a sátor szúnyoghálója, az egész éjjel kitartóan zümmögő szúnyogfelhőből jó párnak sikerül bejutnia, nem kevés hajnali szitkozódást okozva. A táborbontás sem egyszerű feladat, folyamatosan mozgásban kell lenni, ha nem akarjuk, hogy a szabadon hagyott bőrfelületeket ellepjék a szúnyogok és apró társaik, a homoki legyek. Ez utóbbiak sokkal kellemetlenebbek, alig látható méretük és profibb érzéstelenítésük miatt csak pár órával később, ezernyi apró viszkető pont láttán jön rá az ember, ott voltak ők is a szúnyogok mellett. Szerencsére egy közeli “KISZ-üdülőből” induló reggeli busz hamar felvesz, és elvisz néhány kilométerre egy apró, poros kis faluba. Várakozás közben vesszük észre, az ilyen apró településeken népszerűek csak igazán a szocializmust éltető feliratok. Míg Havannában és a nagyobb városokban az emberek megelégszenek a kormányépületeken virító, forradalmat éltető plakátokkal, vidéken a villanyoszlopokra, kerítésekre, kertekbe de sokszor még a magánházak ablakaiba is felkerülnek a kézzel festett, faragott, ragasztott feliratok. Viva Fidel, Revolución es Igualidad, Con Fidel Revolución és ezek tucatnyi változata árulkodik arról, hol hisznek még a helyiek őszintén a rendszer jogosultságában, vagy igyekeznek éppen jó benyomást tenni a helyi politikai biztosra. A szocialista diktatúrák közös jellemzője, hogy míg kialakulásuk idején könnyű a közös lelkesedéshez szükséges, kézzelfogható ellenségkép definiálása, a későbbiekben azt mesterségesen kell fenntartani. Ilyenkor jönnek az olyan hangzatos veszélyek, mint a terrorizmus, vagy a nemzetközi összeesküvés, vagy a belső felforgató ellenség. Ha belegondolunk, az USA mintademokráciájában sincs ez másképp, a tömegpszichózist valamilyen mértékben szinte a világ összes kormánya használja, persze ez Kubában már beteges méreteket öltött. Nemsokára feltűnik a távolban egy teherautó, integetésünkre megáll, feladogatjuk csomagjainkat és felkapaszkodunk az oldalán. A platón vagy húsz fiatal visong és énekel teli torokból, egy tolószékes idős férfi és néhány kisgyermekes asszony társaságában. Leszállunk a következő kereszteződésben, itt sem kell sokat várni, hamarosan egy nyerges vontató érkezik egy ráhegesztett buszkasztnival, ezekre a járművekre csak a hátul kivágott ajtón lehet felszállni, a megoldás praktikus, ám a szellőzési rendszert még finomítani kéne. Egészen Bahía Hondáig visz, itt megpihenünk kicsit valami kormányhivatal lépcsőjén, ugyanis a déli napon csak itt van árnyék. Errefele sem járhat túl sok turista, az utcán mindenki megbámul, a közeli üres kocsma pedig hirtelen megtelik, amint bemegyünk vizet kérni. Alig feltűnő, hogy mindenki gyufát vagy egy szál cigit vesz, gondolom ezek itt a legolcsóbb tételek. A buszmegállóban egyre csak gyűlik a tömeg, majd nagy kiabálás közepette kivonul az utca közepére, ahová nagy teherautó érkezik. Az otthoni rönkszállító erdészeti vasszörnyekre hasonlító jármű platója egymáshoz hegesztett vaslemezek sora, az oldalát is hasonlóan gyártották, házilag. A sok ember alig fér el, de itt van mindenki: olajfoltos munkások, hófehér szoknyás ápolónők, pólyás csecsemők, zsákjaikat cibáló árusok, katonák, rendőrök, mindenki. Havannába négy óra alatt jutunk el, ez alatt többször megállítanak az autópályán a rendőrök, a menetszelet túlkiabálva többen magyarázzák, ez a mostani politikai bizonytalanság miatt van, de az utasokat nem nézik, nekünk csak arra kell figyelni, hogy amikor rendőrposzt közeledik, mindenki guggoljon le. Kérdezzük a helyieket, ez miért van, szerintük a biztonsági szabályok nem engedik az utazást olyan tehergépkocsin, melynek az oldala mellmagasság alá ér. Ha mégis utaznak rajta, azt csak ülve lehet. Így a jellegzetes kubai megoldás az, hogy a rendőrök előtt mindenki leguggol, aztán amikor az ellenőrzésnek vége, és a sofőr beindítja a motort, mindenki feláll, a kamion mellett sétáló rendőrök szeme láttára. Mintha csak egy színjáték lenne az egész. Havanna előtt már csak páran maradunk a platón, végül az utolsókkal mi is leszállunk. Havannáról majd máskor írunk, elfogulatlanabbul, nem valami kellemes élmény az élettel teli vidék után megérkezni ebbe a szemetes, romos városba, á, inkább hagyjuk.

2007. szeptember 03. hétfő

Hőség, tömegközlekedés

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 06:15

kubakubakubakubaReggel ötkor nyit a kocsma, mint bármely rendes országban, így kénytelenek vagyunk korán felkelni és összepakolni, majd a gyülekező tömeggel együtt kiállni a buszmegállóba. Itt persze nem csak a buszok állnak meg, hanem mindenféle jármű, az oldalkocsis motorkerékpártól kezdve az utánfutós traktoron át a klímás buszig. A várakozó tömeg és a sofőr vagy az aktuális utasok között teljes hangerővel folyik a párbeszéd miközben a jármű lassít, egyesek felkapaszkodnak, mások leugrálnak, és már megy is tovább a járat. Jó sokat várakozunk, míg végre egy fiatal srác segítségével feljutunk egy meglepően modern, klímás buszra. Ő is La Palma felé utazik, elmeséli, egy tanyán él és gyümölcstermesztéssel foglalkozik, most épp egy barátját látogatta meg, de csak ritkán teheti meg, az utazás csak egy irányba egy teljes nap ha szerencséje van. La Palma helyes, apró kis város, Vi?aleshez hasonló épületekkel, hangulatos utcákkal, csak éppen turisták nélkül, ezt nyomban érezzük, senki nem akar lenyúlni dollárért, az emberek méla csodálkozással bámulnak, vagy éppen barátságosan köszönnek. Ücsörgünk néhány órát, majd ugyanaz a busz, ugyanazzal a sofőrrel megáll, és felszállunk. Ha nem látnánk, hogy velünk együtt a többi volt utas is felszáll, eszünkbe nem jutna, de úgy tűnik, ez itt teljesen természetes, a busznak egy kis dolga volt máshol, most folytatja útját. Nem jutunk messze, a város után pár kilométerrel a srác jelzi, szálljunk le. Kora délutánig üldögélünk a hömpölygő, párás melegben, a helyiek is mind a buszmegálló keskeny betonteteje által nyújtott árnyékba menekülnek, mindenki csendben izzad csak egy traktor dörmög csendesen a közeli cukornádültetvényen, ökrös szekerek meg nyerges vontatókra hegesztett buszkasztnik haladnak el előttünk, szunyókálunk és várakozunk. Végül megérkezik a számunkra is megfelelő jármű, a helyi volánbusz szó szerint fapados verziója. Az alvázra hegesztett gömbvasakra erősítették néhány rozsdás dróttal a félig korhadt deszkákat, de nincs alkalmunk kipróbálni a különleges ülőalkalmatosságot, hisz akkora a tömeg, alig férünk fel.
- El Mortillo felé mennénk -, válaszoljuk az érdeklődőknek, a térképen ugyanis úgy láttuk, innen nem messze egy ritkán lakott partszakasz húzódik korallzátonyokkal, hotelek és kempingek nélkül. Leszállunk, várunk néhány órát, majd egy másik busszal tucatnyi fürdőruhás, hangos fiatal kubai társaságában lejutunk a partra. Itt végre ledobáljuk átizzadt ruháinkat, és sokáig úszkálunk a meleg, átlátszó vízben. A partra hamarosan békatalpas emberek másznak ki, kezükben szigonypuska és csillogó halfüzérek. A egyikkel szóba elegyedünk, megmutatja, hogyan kell pillanatok alatt megnyúzni a színes korallszirti halakat, rizsborral és vadszőlővel kínál, és ő is elárulja, csak azért jár ide, mert várja a lehetőséget, mikor tudna átszökni Miamiba.
- A feleségem is egyetért - folytatja -, hisz tudnék neki küldeni pénzt, aztán meg ez a rendszer sem tart örökké. Vagy utánam szökik, vagy visszatérek, tele pénzzel.
Szótlanul bólogatunk. Este letáborozunk a hófehér fövenyen, és a lassan megszokott látvánnyá egyszerűsödő ezerszínű naplemente fényénél aludni térünk.

2007. szeptember 02. vasárnap

Éles kontrasztok

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 12:00

kubakubakubakubakubaMint a földből élő emberek a világon bárhol, Ermanóék is sötétben kelnek. A felesége nekilát reggelit készíteni, Ermano ellátja az állatokat, mire felébredünk gőzölgő kávé (frissen pörkölt és darált kávébabból) és gyümölcstálak várnak az asztalon. Nehezen, de elbúcsúzunk, az egyik lányt és édesanyját még bevisszük Vi?alesbe, ha már mással nem tudjuk viszonozni az önzetlen vendégszeretetet. Leadjuk az autót, ennyi kényelem bőven elég volt, lássuk végre milyen kubaiként élni Kubában. Ahogy gyalogolunk a főúton, egyből megrohannak a helyi “szobakiadók” minden felől, casa particular? kérdik minden sarkon, ha az nem kell, akkor biztos kell taxi, egy európai, de nagyon olcsó étterem, bármi, amivel dollárért (az itteni “dollár” a konvertbilis peso, további nevei: CUC, diviza, peso konvertible) kell fizetni. Bár érthető igyekezetük, hisz egy magánháznál kiadott vendégéjszaka helyi pesóban kb. egy fél éves fizetésnek felel meg, hatalmas összegek ezek nekik, az más kérdés, hogy ennek nagy része nem marad a helyi zsebekben, hanem az államkasszát gyarapítja. Szinte menekülünk a városból, de erőszakosak, a legtöbb nyomulóst csak azzal lehet elküldeni, ha egy szuszra elmagyarázzuk, hogy bérelt autóval vagyunk, még ma Havannába kell érnünk és épp most ettük végig a teljes étlapot a város legelegánsabb éttermében. Van, akin még ez sem fog ki, és csodálkozó hallgatás helyett megkérdezi: una Cohiba, amigo? Nem, szivart sem kérünk az eredeti ár ötvenszereséért (vidéken kis boltokban 8 Ft egy szivar, turistáknak városokban 500 Ft-ért árulják), menjünk innen, de gyorsan. A várostól néhány kilométerre egy fa árnyékában lepakolunk, és szusszanunk egyet. De hiába, még itt is megtalálnak, autók állnak meg mellettünk, onnan kérdezik kiabálva, hogy taxit vagy kiadó szobát kérünk-e inkább? Belátjuk, ők győztek, a következő autó sofőrjével leállunk alkudozni, végül öt dollárért elvisz Puerto Esperanzába, de közben végig magyarázza, ha megállítja a rendőr, mondjuk azt, a rokonai vagyunk. A térkép alapján aprócska falunak kinéző Esperanza túl közel van Vi?aleshez, így ahogy kiszállunk, egyből ott teremnek a szállást kínálók. Ha nem szállás, akkor ebéd, ha nem vagyunk éhesek, akkor legalább vegyünk meg egy ‘82-es francia útikönyvet Mexikóról. Kezd felmenni a pumpa, hát ennyire képesek a turisták elrontani egyes vidékeket? A rekkenő hőségben inkább felcihelődünk, és elindulunk gyalog visszafelé. A falu határában elkap az eső, egy kisbolt teraszán találunk menedéket. Stoppolunk kitartóan, de a félóránként elhaladó autók vagy tele vannak utasokkal, vagy más irányba mennek tovább. Úticélunk mára La Palma, de nem valószínű, hogy így elérjük, úgy tűnik, mostantól le kell mondanunk az “úticélok” luxusáról. Végül egy lovaskocsis megszán minket, és int, szálljunk fel mellé, roppant egyszerű a szerkezet, egy ló, hám, két rúd, egy kétszemélyes deszka és alatta két abroncs nélküli, rozsdás vaskerék. A pesti ügetőn ehhez képest űrhajókkal versenyeznek, de nem bánjuk, legalább haladunk valamerre. San Cayetano határában elnézést kér, ő csak idáig jött, de ha várunk holnapig tovább is elvisz szívesen. Megnyugtatjuk, ha még holnap is itt leszünk mindenképp igénybe vesszük barátságos szolgáltatását, és tovább stoppolunk. A következő jármű már komolyabb szerkezet, egy Kamaz emberekkel jól megpakolva. Segítenek felkapaszkodni a platóra, majd néhány kisgyermekes család, két motorbicikli és egy kerékpár társaságában folytatjuk utunkat. Útközben felszedünk további utasokat, köztük egy újabb kerékpárost hatalmas zsák rizzsel, gondolom egyszerűbb neki is kerékpárostul, rizsestül a teherautón zötykölődni, mint tekerni a súllyal a kanyargós emelkedőkön. Egy kereszteződésben szólnak, szálljunk le, másik irányba megy tovább innen a fuvar. Behúzódunk egy közeli kocsma mögötti teraszra, a tulaj egyből felajánlja, ott maradhatunk éjszakára, innen már úgysem jutunk ma el sehova. A kocsmából kiözönlenek a kíváncsi helyi erők, félbevágott sörös dobozokból isszák a rumot, és egymást túlharsogva mutatják be kubai nótatudásukat. Végül nincs menekvés, sorra kerülünk, belekezdünk a “Béreslegény, jól megrakd a szekeret…” kezdetű dalba, de nem tudjuk befejezni a nevetéstől, a ritmusra és a dallamra többen elkezdenek egy csárdásszerű táncot lejteni, persze közben veszélyesen billegő súlyközépponttal. Hetvenkilenc kézfogás, vállveregetés és bólintás után végre békén hagynak az öregek, csak a tücskök cirpelnek továbbra is kitartóan meg a tulaj tyúkjai kotyognak a közeli banánfákon.

2007. szeptember 01. szombat

Kubai tanyavilág

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 08:00

kubakubakubakubakubakubaHajnalban összepakolunk, és elhagyjuk **** fűtetős házait. Julio előző este elmagyarázta, hogy már többen szóltak, hamarosan meglátogathatja őket a titkosrendőrség, amiért ismeretlen külföldiek laknak náluk. Ahogy megyünk végig a falun, egy-egy házra, majd az orrára mutatva jelzi, kik a rendszer szolgái. Eszembe jutnak az otthoni átvilágítási botrányok, a besúgók és besúgottak, és azok, akikről még nem derült ki semmi. Gyarló emberek vagyunk mind. Santa Luciában, a lakásukban hiába marasztalnak, elbúcsúzunk tőlük, így is többet laktunk náluk, mint azt a vendégszeretet szabályai előírják. Vinales felé indulunk, helyi stopposok segítségével végül oda is találunk, veszünk egy kis élelmiszert, majd üldögélünk a főtéren és figyeljük a forgalmat. Erősen turistás a város, mindenhol selyemnadrágos, tetovált ökoturisták mászkálnak jégkrémmel a kezükben, hozzánk is odajön egy idős bácsi, felajánlja, elvisz a környékbeli barlangokba, sziklafestményekhez, dohányültetvényekre. Elmondjuk neki, ezt már mind láttuk, minket inkább a mindennapi Kuba érdekel. Örül is meg nem is, keserűen mosolyog majd belekezd ő is a politikába, miközben sűrűn pislog körbe-körbe. Fidel így, a rendszer úgy.
- Polgárháború lesz itt hamarosan, vagy mindenki végleg elszökik és végre a rendszer hívei egymással hálhatnak ott fent Havannában - magyarázza kevésbé választékos szavakkal. Végül frappáns megállapítással köszön el:
- Castro és Bush semmiben sem különbözik, kivéve abban, hogy az utóbbi nem záratja börtönbe az őt kritizálókat!
Hatalmas különbség, mégis csekély. Kicsit elidőzünk még Vinalesben, iszunk egy kávét, a La Brisas nevű étteremben az egyetlen kapható ételt, sült csirkecombot rendelünk, majd elindulunk felfedezni a környéket. Holnap jár le az autóbérlet, és Kubában az autókat üres, nem pedig teli tankkal kell leadni. Ráérősen nézelődünk az amúgy változatos, szép tájon, majd estefelé egy jukkaföld melletti fa alatt, egy látszólag elhagyatott területen megállunk, és letáborozunk. Fél óra múlva biciklis alak tűnik fel, és megkérdezi, ugye nem itt akarjuk tölteni az éjszakát? Otthon ilyenkor másra gondol az ember, de azért félénken bólintunk.
- Szó sem lehet róla - közli -, a házamban van elég szoba, nem fog senki a földjeimen éjszakázni!
Engedelmesen követjük a házáig, leültet, házi szivarral kínál, egyik lányát kiküldi a kertbe kókuszdióért, melynek friss levéből rum, cukor, citrom és kis mentalevél hozzáadásával fenséges ízű koktélt kever. Ermano, aki ezen a vidéken született és házát saját kezűleg építette szakmája szerint ács. Nem tudott a szakmában elhelyezkedni, ezért minden nap fél napig állami alkalmazásban a közutak mentén kaszálja a füvet, majd fél napig a tanya körül dolgozik, gondolom inkább ez utóbbiból élnek meg. Van egy lova, két ökre, nyulai, disznók, egy népes baromfiudvar, a háza körül narancsot, kókuszt, gujávelt, avokádót és citromot termeszt, földjein babot, rizst és jukkát arat egész évben. Este nyolc körül a felesége is megérkezik, ő napi 12 órát dolgozik egy közeli hotelben. Biztos látott már turistát eleget, és tisztában van, mennyit fizetnek a hotelekben a szállásért, mégis úgy viselkedik, mintha ötven éve mi lennénk az első vendégei. Alig győzzük köszönni a sok felkínált italt, ételt, egyebet. Minden tiltakozásunk ellenére nekilát főzni, egy órán belül ott sorakoznak a tálak az asztalon finomabbnál finomabb helyi ételekkel. Ők addig le sem ülnek, amíg nem fejezzük be, majd ők is esznek és leülünk egy kávé mellett beszélgetni. Abban egyetértünk, hogy jobb kint a tanyán, mint egy zsúfolt városban. Annak ellenére, hogy hetente többször félnapokra elmegy az áram, egy távoli kútról kell ökrökkel hozni a vizet, nem szándékoznak elköltözni.
- Hová is mennénk - tárja szét karjait Ermano -, negyvenkét éve itt lakom.
Bár ketten alig keresnek havi 400 pesónál többet (kb. 3000, nem tévedés, háromezer Ft), mégsem szűkölködnek, hisz a tanya ellátja őket minden szükségessel. Emellé jár az állami alapjuttatás, minden háztartás jogosult élelmiszerjegy alapján ingyenesen havi tíz tojás, két kiló rizs, két kiló bab, egy kiló cukor és ugyanannyi só felvételére. Ezen kívül sok feltételtől és körülménytől függően az élelmiszerjegyekkel lehet húst, rumot, szivart és néhány más alap élelmiszert is venni kubai pesóért. Mit csinálnak vajon azok, akiknek nincs tanyája? Az emberek nem éheznek, az biztos. Majd talán kiderül később.
Éjjel kisétálunk a sötétbe, a bársonyfekete égen milliárd csillag, lent a földön és a fák között szentjánosbogarak százai, köröskörül tökéletes csend, még a tücskök sem cirpelnek. Olyan, mintha egy távoli galaxis közepén lebegnénk. A mennyország már nem lehet túl messze.

2007. augusztus 31. péntek

zöld divat

Kategória: Társadalom — miro @ 16:30

hatvanhat szűk kutat fúrtak egy erzsébetvárosi telken. hurrá. azt már kevesen tudják, manapság a kutak nem csak víznyerésre alkalmasak, az új fícsör a fűtés, a mai technológiával le lehet fúrni a föld gyomrába, a mittomén melyik geoszféra kérge alá, ahol csak úgy zubog a forró víz, azt pedig felvezetve lehet fűteni, fürdeni, instantkávét főzni. ez is kicsit a félig megújuló energiaforrások közé tartozik, amiképpen anno azt hittük, a sarki jég felolvasztása sokkal zöldebb ötlet, mint folyóink vizeinek felhasználása, a telepített nyárfákból készített bútor pedig szinte termeli az oxigént, nos, kiábrándítanék mindenkit, ettől sem épül a világ, max a leépülésének sebessége csökken. a felszabaduló hőt ugyanúgy környezetünkbe vezetjük, és ha már itt tartunk, ne feszítsen a szomszédságban az sem, akinek napkollektor fedi a verandáját a vécéjét pedig esővíz öblíti. A napkollektor előállításának környezetterhelését nem tudom, kiszámolta-e már valaki; az egy dolog, hogy ezzel nem károsítjuk a napot, de az általa termelt árammal ugyanúgy gépeket mozgatunk, ugyanúgy éljük tovább kényelmes kis képmutató életünket. persze, ha lehet választani inota és egy napelem között, egyértelműen az előbbi a károsabb, de könyörgöm, ne verjük már a geotermikus energiára, szélmalmokra és származását igazolt tűzifára, inkább maradjunk csendben és reménykedjünk, öregkorunkra még kiülhetünk néhány percre az erkélyre anélkül, hogy azonnal bőrrákot vagy tüdőembóliát kapnánk.

Tisztasági kérdések

Kategória: Utazás, Kuba — aron @ 06:53

kubakubakubakubakubaReggel ráérősen ébredünk, az ablak alatt az éles vinnyogás csak nem akar megszűnni, kiderül, megellett az éjjel a szomszéd kocája, négy ráncos kismalac veszekszik az emlőkön. A legkisebbet az anyja félrelöki, így beemeljük, és egy kicsit melegítjük a reggeli “hidegben” reszkető újszülöttet. Később, amikor az anyja alszik, visszacsempésszük, most már gond nélkül szopik ő is, így megnyugodva reggelizünk tovább. Összepakolunk, majd elindulunk újabb vadászmezőket felfedezni. Julióék számára a kocsink azt jelenti, a környéken bárhová eljuthat ingyen és gyorsan, felfedezhetők az újabb, ismeretlen halászterületek. Jó két órás út után egy teljesen elhagyatott partszakaszra érünk, de a sekély vízben egy szem hal sincs, hiába, az élet mindig a korallzátony környékére csoportosul. Otthon meggondolatlanul elvállaljuk a vacsorakészítés feladatát a tegnapi halból. A feladat nehézségére csak akkor ébredünk rá, amikor körbenézünk a konyhában: van hal, olaj, só és víz. Ebből aztán nem lesz magyaros halpaprikás. Julio végül kerít valahonnan egy fél üveg paradicsomlevet, így abban pároljuk a halat, ízlik is nekik nagyon, legalábbis azt mondják. Vacsora után jobban szemügyre vesszük a házat. A konyha lefolyója a hátsó ajtó mellett ér ki a kertbe, a kert persze túlzás, a dzsindzsásba, de ez még nem is olyan különleges, az ajtó másik oldalán a WC és a tusoló közös lefolyócsonkja áll ki a falból, valaki pár ásónyommal adott a folyásnak egy kis irányt, talán a szikkasztást kívánta felgyorsítani, mindenesetre nekünk erről a történelemkönyvek középkori metszetei jutnak eszünkbe, ahol az emeletről figyelmeztető kiáltás után egyszerűen az utcára löttyintették a szennyvizet. A terület ettől olyan mocsaras, jövünk rá, a disznók is itt dagonyáznak, a baromfiudvar lakói is bőven találnak kapirgálnivalót. A szemetet házigazdáink egyből az ablakon dobják ki, ami abból ehető azt az állatok hamar eltüntetik, a többi lassan elsüllyed a sárban. Ettől függetlenül nem szemetes az udvar, főleg azért, mert Kubában, aminek műanyagból, fémből vagy egyéb mesterséges anyagból van a csomagolása, csak konvertibilis pesóért kapható. Azt pedig az átlagember nem engedheti meg magának, így szemét sem termelődik. Jogos a kérdés, vajon az emberek is piszkosak, igénytelenek? Érdekes módon egyáltalán nem. Mindenki, még a legszegényebb emberek is reggel és este egyaránt fürdenek, fogat mosnak, tiszta ruhát vesznek. Sem a városban, sem faluhelyen sehol nem éreztünk még izzadság- vagy testszagot, a szobák is viszonylag tiszták, az ágynemű mindig friss és fehér, legalábbis eddig ezt tapasztaltuk. Ennyi idő alatt Magyarországon bizony sokkal több igénytelenséggel találkozhat az utazó.

bedouin logo   HOME·DOM·HEIM·HOGAR·DOMUS·HJEM·OTTHON·EV·ILIKHAYA·OTTHON·OGAPY·ETXE·KOTI·FOYER·CASA·THUIS·ARAGT·MONUS·HUJS·HAZA·HODD