Az atkák
Az atkák (Acari alosztály) forma- és fajgazdagságban kirívó csoport
(Krantz, 1978), életmódjuk döbbenetes változatosságába Walter és Proctor (1999)
nyújt bepillantást. Többségük kisebb mint 1 mm, és lebomló szerves anyagokkal
táplálkozik, más fajok ragadozók, növényi vagy állati paraziták. Tömegesek a
talajban, szerves törmelékben, emlősök, madarak fészkeiben, emberi lakásokban.
Testük az ősi csáprágós testfölépítéshez képest leegyszerűsödött, a proszóma és
az opisztoszóma rendszerint összeolvadt, nem szelvényezett, vagy ha igen, akkor
ez másodlagosan jött létre. Idegrendszerük erősen központosított, egy vagy két
pár pontszemük van, esetleg a szemek hiányoznak. Egyes csoportokban a lábak
száma redukálódott. Kültakarójuk gyakran lágy, kitintartalma csekély. Egy
részüknél megfigyelhetők a sztigma nyílások, más részüknél a légzőszervek
eltűntek, így a testfelület egészén át történik a gázcsere. Váltivarúak, néhány
fajuk partenogenezissel szaporodik. Egyedfejlődésük epimorfózis jellegű, ősi
sémája: pete, lárva-stádiumok, nimfa-stádiumok, és végül az imágó. A lárvának
csak 3 pár lába van, a nimfának és imágónak már 4 pár. A fejlődési stádiumok
száma csoportonként eltérő lehet, pl. az óvantagok esetében a nimfa stádiumok
száma elérheti a nyolcat, míg pl. a madarak orratkái esetében a partenogenetikus
nőstények nimfákat szülnek.
Kullancsalakúak (Ixodida rend) viszonylag nagy
termetűek (1-6 mm), a sztigmanyílások (1-4 pár) a 2. lábnál hátrább,
többé-kevésbé a test oldalán vannak. Sajátos szaglószervük a
Haller-féle szerv, mely az 1. láb lábfején
látható. Madarak és emlősök, kisebb mértékben hüllők vérét szívják. Hazai
fajaikat Babos (1965) tekintette át.
A kullancsok (Ixodidae
család) szájszervei a fej csúcsán vannak, így fölülnézetből is jól láthatók.
Kifejletten főként az emlősök vérszívói, de - különösen a lárvák - madarakból és
hüllőkből is szívnak vért. Életük során két vagy három gazdaegyedből szívnak
vért, ennek alapján „kétgazdás” vagy „háromgazdás” fajokról beszélünk
(trópusokon egygazdás fajaik is vannak). Ez jelentősen befolyásolja az általuk
terjesztett egysejtű, baktérium vagy vírus fertőzések járványtanát. Fajaik
viszonylag kevéssé gazda-specifikusak. Hazánkban leggyakoribb a közönséges
kullancs (Ixodes ricinus), amely a vérszívás során Lyme-kórt és vírusos
agyhártyagyulladást terjeszthet az emberre is . Hazánkban mintegy két tucatnyi
faj él. Néhány fajuk a talajon tömegesen fészkelő madarak kizsákmányolására
specializálódott, így pl. hazánkban a partifecske-kolóniákban az Ixodes lividus,
az arktikus és antarktikus tengeri madárkolóniákban (sirályok, alkák, pingvinek)
pedig az Ixodes uriae elterjedt faj (Frenot et al., 2001).
Óvantagok (Argasidae család) szintén nagy termetűek, de a
szájszervek a hasoldalra helyeződtek, így fölülről nem látszanak (a lárvák
kivételével). Kültakarójuk gyengén kitinizált, pergamenszerű. Elsősorban madarak
és denevérek vérszívói, de a lárvák olykor emlősöket, embert is támadnak.
Hazánkban a baromfióvantag (Argas persicus) és néhány hasonló faj
gyakori.
A nyűgatkák (Parasitiformes rend) neve megtévesztő, hiszen
korántsem csak élősködő fajok tartoznak ide. A lábak csípő íze (coxa, azaz a láb
„töve”) szabadon ízesül, nem nőtt a proszómához. A sztigmanyílások a 2.-4.
csípők között nyílnak, Haller-szervük nincsen.
A bogáratkák (Gamasidae, vagy Parasitidae család) avarban és talajban
élő ragadozók és ürülékevők. Nimfáik gyakran trágyabogarakra rögzítik magukat,
forézissel terjednek. A Macrocheles muscaedomesticae trágyában él, legyek
petéivel táplálkozik. A trágyacsomók között Musca legyekhez kapcsoltan,
foretikusan terjed.
Tetűatkák (Dermanyssidae és Macronyssidae családok)
főként madarak és emlősök fészekparazitái, módosult chelicerájukkal
szövetnedveket és vért szívnak. A fészeklakó madarak fészkeiben fiókanevelés
alatt gyakran több tízezer - több százezer Ornithonyssus példány is él. A
madártetűatka (Dermanyssus gallinae) a háztáji baromfiólak tipikus
lakója.
A denevératkák (Spinturnicidae család)
Orratkák (Rhinonyssidae család) képviselői madarak
orrüregében és légjárataiban élősködő, vérrel táplálkozó állatok. Ez a
leggyakoribb az atkák azon 3 csoportja közül, melyek egymástól függetlenül a
gerincesek (főleg madarak, kisebb mértékben emlősök és hüllők) légző
szervrendszerében való élősködésre specializálódtak. A Mesonyssus melloi a
házigalamb (Columba livia) orrüregében gyakori.
A Varroidae család egyetlen hazai faja az ázsiai méhatka
(Varroa jacobsoni), amely a mézelő méh külső élősködőjeként jelentős károkat
okoz.
A Prostigmata rend képvislőit az jellemzi, hogy a lábak tőíze (coxa)
rendszerint összeolvadt a proszóma hasi oldalával. Testükön a sztigmanyílások a
test első felén, a 2. lábnál jóval előrébb nyílnak, vagy hiányoznak.
A bársonyatkák (Trombidiidae vagy Trombiciludae család) nimfái
és imágói jellegzetes bíborvörös színű ragadozók, elsősorban a fűben, avarban
élő apró zsákmányállatokra, gyakran petékre vadásznak. A 2. lárva-stádium
egyedei hüllőkön, madarakon és emlősökön megtapadva szövetnedveket szívogatnak.
Emberen kellemetlen, viszkető csípésnyomokat hagyhatnak. Hazánkban különösen a
gyíkokon (Lacerta spp.) találhatjuk meg lárváikat. Gyakori fajok a tavaszi és az
őszi bársonyatka (Trombidium holosericeum, Trombicula autumnalis). A trópusi
hüllők különböző csoportjaiban egymástól függetlenül többször is megjelent az
atkazsebnek nevezett különös struktúra, amely a bársonyatkák vérszívásához
kedvező, védett környezetet teremtő, sajátos szerv (Benton, 1987). Voltaképpen
ma sem értjük, hogy a hüllőknek milyen szelekciós előnyt jelent a saját
vérszívóik védelme vagy elrejtése.
A Psorergatidae család néhány faja (Psorergates spp.) szarvasmarhán,
juhon és háziegéren élősködik.
A szőrtüszőatkák (Demodicidae család) emlősök (rovarevők,
denevérek, főemlősök, rágcsálók, páratlanújjú és párosujjú patások)
szőrtüszőiben élő, szabad szemmel nem látható, csökevényes lábú, szemek és
sztigmák nélküli állatok. Az emberen két faj terjedt el, a Demodex folliculorum
és a D. brevis, előfordulásuk rendszerint tünetmentes.
A Cheyletidae (vagy Cheyletiellidae) család fajainak többsége
ragadozó, rendszerint más atkákra vadásznak. Egyes fajok ízeltlábúakon,
hüllőkön, madarakon vagy emlősökön élősködnek. A Cheyletiella yasguri
kutyakölykök jellemző faja, más fajok macskán, házinyúlon stb. okoznak
fertőzést. Ezek az atkák szabadon mozognak a szőrzetben és hámtörmelékkel
táplálkoznak, viszketést, bőrgyulladást okozhatnak.
A Myobiidae család képviselői emlősök ektoparazitái. Gyakoriak a
hazai denevéreken, más fajaik erszényesekről, rovarevőkről és rágcsálókról
ismertek. Első pár lábuk rövid, erőteljes kapaszkodó-szervvé módosult.
A Tarsonemidae család család képviselői közt szabadonélő és élősködő
fajok egyaránt vannak. Az Acarapis woodi a háziméh (Apis mellifera) tracheáiban
él.
A gömbhasúatkák (Pyemotidae) ízeltlábúak, így pl. bogarak,
hártyásszárnyúak és molylepkék lárváin élősködnek. Elevenszülők, utódaikat igen
fejletten hozzák világra. A Pyemotes hersfi lepkék hernyóin él.
A Harpyrhynchidae család fajai madarak bőrén vagy bőrében
élnek.
Az édesvízi atkák (Hydrachnellidae család) vízben élnek. Az
imágók gyakran élénkpiros színű ragadozók, lárváik jellemzően vízirovarok,
csigák, kagylók élősködői. Hőforrásoktól a barlangpatakokig sokfelé
megtalálhatók. Számos hazai fajuk ismert (Szalay, 1964).
A tengeri-atkák (Halacaridae, vagy Halarachnidae család)
elterjedtek a legkülönbözőbb tengeri élőhelyeken, néhány csoportjuk édesvízben
él. Egyik alcsaládjuk (Halarachninae) képviselői fókák, kutyák és majmok
légutaiban fordulnak elő. Egy másik alcsalád (Raillietiinae) fajai kérődzők
füljárataiban élnek.
A tollcséve-atkák (Syringophilidae család) madarakon élnek. A
megtermékenyített nőstény lyukat rág egy frissen fejlődő evezőtoll csévéjébe és
bejuttatja utódait. A lyuk bezárul, és a lárvák mintegy kapszulába zártan
fejlődnek a növekvő tollcsévét kötöltő véres folyadékban. A toll kifejlődése
előtt ivaréretté válnak és megtermékenyítik egymást, majd az eltorzult evezőtoll
csévéje széthasad, és a megtermékenyített nőstények elhagyják azt.
A négylábúatkák (=gubacsatkák, Eriophyidae vagy
Tetrapodili család) fajai a legkisebb ízeltlábúak (száz vagy pár száz µm).
Leegyszerűsödött testfölépítésű növényélősködő fajok, mindössze 2 pár lábuk
van.
Az Astigmata rend fajai kistestűek, légzőszerveik és
légzőnyílásaik nincsenek, a testfelületen át lélegeznek. Mint az előző rendben,
a lábak tőíze (coxa) itt is összeolvadt a proszóma hasi oldalával
A Pyroglyphidae család fajai főként a madarak tollazatán és
fészkeiben élnek, egyrészt hámtörmelékkel, másrészt mikroszkópikus gombákkal
táplálkoznak. A lakásokban gyakori, de mikroszkópikus méretű háziporatkák
(Dermatophagoides farinae, D. pteronyssus) anyagcseretermékei (ürülék, levedlett
bőr stb.) gyakran allergiás tüneteket okoznak az emberben, különösen az asztmás
betegekben. Elterjedt egy téves nézet, miszerint főként a „háziporban” élnek és
emberi hámtörmelékkel táplálkoznak. A valóság ennél is prózaibb, az emberi ágy
tekinthető legfontosabb életterüknek, talán mert fontos táplálékuk, a beszáradt
sperma és más nemi váladékok is itt találhatók. Az ágy porszívózása jelentősen
csökkenti mennyiségüket.
A rühatkák (Psoroptidae, Sarcoptidae és
Knemidocoptidae családok) emlősök és madarak kültakaróján vagy kültakarójában
élő apró, tizedmilliméteres nagyságrendű atkák, előfordulásuk a természetben
legtöbbször tünetmentes. Háziállatok, illetve fogságban tartott állatok esetében
gyakran patogén élősködők, a rühösség különböző formáit okozzák. A Psoroptes
fajok emlősök bőrfelületén élnek, a Sarcoptes fajok beássák magukat az emlősök
bőrébe, míg a Knemidocoptes fajok ugyanezt teszik madarakon. A Sarcoptes scabiei
az ember rühatkája.
A légcsőatkák (Cytodytidae család) madarak légutaiban
és légzsákjaiban élnek. A Cytodites nudus állítólag egyes vadon élő madarakban
is előfordul, de elsősorban mint a házityúk világszerte elterjedt, nem-patogén
élősködője ismert. A Turbinoptidae család képviselői madarak orrüregében és
felső légutaiban élnek, de jóval ritkábbnak tűnnek, mint az orratkák
(Rhinonyssidae család).
A tollatkák (Freyanidae, Analgidae, Proctophyllodidae, Alloptidae,
Gabuciniidae és Pterolichidae családok) madarak tollazatában élnek. Kialakulásuk
valószínűleg megelőzte a madarak kialakulását, petéiket megtalálták a 120 millió
évvel ezelőtt (alsó Kréta) élt tollas dinoszauruszok tollainak lenyomatain
(Martill és Davis, 1998). Életmódjukról és gazdáikra gyakorolt hatásukról
keveset tudunk. Blanco és munkatársai (1997) például azt találták, hogy a havasi
varjú (Pyrrhocorax pyrrhocorax) jobb kondícióban lévő egyedei szignifikánsan
fertőzöttebbek a Gabucinia delibata tollatkával, mint a rosszabb kondícióban
lévő fajtársaik, és úgy vélték, hogy mindez inkább szimbionta, mint parazita
életmódra utal.
A Dermoglyphidae család képviselői evezőtollak csévéjében fejlődnek,
életmódjuk a tollcséve-atkákra (Syringophilidae család) emlékeztet.
A Hypoderidae család egyik faja, a Hypodectes propus a
házigalambok (Columba livia) fészkeiben gyakori atkafaj. A petéből kikelő
parányi lárvák (az ún. hypopodium lárvák) a galamb testébe fúrják magukat, és a
savós hártyák mentén vándorolnak. Gyakran a tüdő vagy szív burkába ágyazottan
fejlődnek. Működő szájszerveil nincsenek, így vélhetően a teljes felületen
keresztül, diffúzan táplálkozva méretüket megtízszerezik, majd kifúrják magukat
és egy vedléssel imágóvá válnak. A lárva és az imágó morfológiájában és
életmódjában annyira különbözik, hogy lárvát a közelmúltig egy teljen más
atkafaj — a Falculifer rostratus nevű tollatka — fejlődési stádiumának vélték,
és gyakran ma is ekként szerepel a szakirodalomban.
Az atkák több mint 30 különböző fejlődési ága egymástól
függetlenül lépett parazita, kolónia-parazita, kommenzalista vagy szimbionta
kapcsolatba méhekkel (Apoidea). Gazda-specifitásuk, valamint a méhek
fajgazdagsága (ismert 25000, becsült 40000 faj) alapján úgy becsülhető, hogy
csak a méhekhez kötődően több atkafaj él a Földön, mint az összes eddig ismert
atkafaj.
|