ALFONZ, Liguori Szent (1696, Marianella – 1787, Roma): olasz katolikus teológus és egyházi író, egyházmegyés pap, majd a redemptorista szerzetesi közösség megalapítója, egy évtizeden át püspök, pápák barátja és tanácsadója, a barokk kor katolikus morálteológiájának egyik legjelentősebb alakja. Jogi, zenei, művészeti tanulmányok után lett pap, aki lelkipásztori munkájában népmissziókkal és szegénygondozással foglalkozott és ezt a gyakorlati lelkipásztori beállítódását tükrözi írói működése is. A felvilágosodás és a janzenizmus elleni harc körülményei között A. aszketikai. dogmatikai és morális írásokat tett közzé, kora ateizmusáért döntően a deista vallásbölcseletet marasztalta el, teoretikus munkáiban pedig a racionalista kételkedés ellenében a hit igazságáról és intellektuális megalapozhatóságáról értekezett. Életművének fő célja a korszerű papi eszmény, a helyes gyóntatói és lelkivezetői gyakorlat meghatározása volt: Homo ecclesiasticus című munkája az eszményi lelkipásztor alakját írta körül, gyakorlati kézikönyvei, gyóntatási útmutatói pedig ugyanezt a célt szolgálták. Ezekből a törekvéseiből nőtt ki Theologia moralis című alapvető szintézise, amely formailag kommentár volt ¤ H. Busenbaum morális összefoglalásához, az idők során azonban önálló kézikönyvvé terebélyesedett. A. a moralitás világában a merev és spekulatív rigorizmust tekintette fő ellenfelének, amellyel szemben a szabadságot és a lelkiismeretet, egyfajta "megértő" moralitást, lényegében egyfajta probalilista véleményt képviselt. A lelkipásztori munka elvi megalapozása, különösen pedig a bűnbánat és bűnbocsánat teológiája tekintetében nézetei a 20. századig meghatározónak bizonyultak.

Fő művei: Homo Ecclesiasticus, Roma: 1752.; Theologia moralis 1-5., Roma: 1764-78. Irodalom: Görföl - Kránitz. (HP)