|
Könyves Szövetség
Visegrad Fund
Listy
Akcent
Romboid
|
2003. Árpilis
Sarusi Mihály
Hála Isten – havas
Balázs József emlékére
A hetvenes években – „fiatal író”-ként – alkotta meg életműve javát, amely őt (sokunk szemében) elbeszélő nemzedéke legjobbjává tette. Akkora hazai és külhoni sikere azóta „realista” magyar írónak nem nagyon volt – tucatnyi nyelven jelentek meg könyvei, itthon pedig csak a Kossuth-díj maradt el, minden mást megkapott.
Sikeréhez bizonyára hozzásegítették a munkáiból készült mozgóképművek, melyek valamit valóban visszaadtak a Tiszahát népének írója által megragadott világból. (Igaz, előfordul, hogy a film feliratozói nem jegyzik az eredeti mű – s egyben a forgatókönyv – szerzőjének a nevét.)
A kitaszítottak, mindig alulmaradók, a tisztességükben rendre meggyalázott, de újra és újra nekiveselkedő Magyarok (köztük természetesen a jó magyarrá lett, tehát változatlanul eléggé semmibe vett cigányok) írója Balázs József. Tessenek elolvasni Koportosát, Magyarokját és Fábián Bálintját!
Sohasem késő az igazi írók könyveit kézbe venni; ha egy mű ér valamit, bármikor s bárki megtalálhatja benne azt, amiért érdemes leverni róla a port. Balázs Józsefről épp eleget hallottam, nem is nagyon olvastam – a divattól mindig távol tartottam magam. Hogy egy nyáron (családostul) a Balatonon összetalálkoztunk, lettem kíváncsi reá. És láss csodát, ráakadtam (művei kiadása után vagy tíz évvel) arra, kinek közülünk tán – Gion mellett? – a legtöbbet ér eddigi teljesítménye.
A legnagyobbakról szokás minálunk megfeledkezni, hogy majd ha jön egy jobb kor (mifelénk melyik kor nem vár jobbat?), rácsodálkozzanak az éppen esedékes ükonokák: lám, mit nem tudtak jó ősatyáink! Köztük például a másfél tizeden át szemük előtt vergődő Balázs József.
Ki – több társához hasonlóan – nem csak az alföldieké.
Ha hinni lehet Márainak, egyszer még előveszi a magyar irodalmat (a Magyar Atlantiszt) a világ! (Őt – eltemetését követően nem is sokkal – már kezdi.) De ha valaki kíváncsi lesz ránk, nem azt fogja keresni, mit bárki, bárhol, bármikor, bármiről írhatott; ha ebből valami érdekes, leginkább az lehet, melyet csak itt és ezen a nyelven róhattak népünkről sárba, fába, kőbe, papírra, számítógépbe.
Rínak jó uraimék (hölgyeimék):
– hogy, sajna, magyarul írnak, így semmi esély lángelmei mívük világsikerére, bezzeg ha az (mindjárt) ánglushoni (nemrégiben, nyalván, olybá vehették, szovjet-muszka) nyelven szólna!
– hogy ez fáj, amaz, mennyi kín s keserv ebben az átok korban s honban!
– miegyebekért.
Jóska nem, Jóska nem rí, nem pityereg. (Csak majd a legvégén, utoljára, a kórházi falnak fordulván tör ki belőle. Nagyon szégyelhette magát; mi meg.) Pedig néki ezerszer súlyosabb bármelyikünknél a nem képzelt betegsége. Jó évtizede mást sem tesz: vív – nap mint nap – az életéért. Alig marad eme élethalálharcában ideje s ereje – némi beszélyfaragásra, mozgókép-írásra.
Mert B. J. mester: férfiú.
Az, utolsó lélegzetéig.
Mivelhogy életműve így – „töredékesen”, azaz megtöretve, elhallgattatva, derékba törve – is teljes.
…Balázs Jóska: Él!
József.
Balázs József – bocsánat, de: Jóska – a hosszú és irgalmatlan küzdelem (s: „hallgatás”) után elment. Ám Gion, míg végül ő is meg nem halt, folytatta! A mit is… Azt a nagyepikai – nagymesei – csúcsépítést, amely körül (mondom, hál’ Istennek!) ott tündüköl egy egész Havas! Havas-sereg: havas-vonulat… Bérc-koszorú délnek, éjszaknak, napkeltének, nyúgotnak.
Mely Balázs-havasok legújabb csúcsát Gion A latroknak is játszott nagybeszély-folyamának harmadik, Ez a nap a miénk című, a Délvidék – mi több, Szenttamás – legutóbbi, 1941–1944 közöti magyarlátta korát, s a reá adott verescsillagos, a magyar férfiakat élve négybe fűrészelő partizánvilág lassú múltát írja le… Úgy, ahogy az Anti-Havas (Alacsony-havas) egyetlen csúcsocskája sem lenne képes… jelezni magyarvérbenfürdő regéjével a kis-magyarországi országhatárokon túli magyarokkal, rácokkal, bunyevácokkal, svábokkal, zsidókkal történteket. Mely Gion-bércet persze hogy elhallgat, nem létezőnek tekint azóta (1997-től fogva) is a Magyar Álhavast kiszolgáló erdészek, vadászok, csőszök, szénégetők, miegyebek siserehada.
Persze amikor majdnem az egész népet sikerül félrenevelni, könnyű! Mert nem csak a Rosztovtól Oxfordig terjedő térben kiképzett értelmiségünket tette – nagyobbrészt – janicsárrá a megszállás, azt a köznépet is.
Hegysorolvasás
A „realista” vonulat, melyről mára szinte teljesen megfeledkeznek, s amelyet félresöpörve már csak a másikról – az Alacsonyhavasról, az Alig-högyekről – beszélnek, e csúcsokból kerekedik körénk: a hegylánc névadójának Magyarok, Fábián Bálint találkozása Istennel, Koportos nevű – igen havas – bércfok-sora, Gion Nándor Latroknak is játszott kőormainak eddigi hármasa. Körmendi Lajos Telefax a Megváltónak csúcsa, Krasznahorkai László Sántántangó, Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya, Bodor Ádám Sinistra körzet, Rott József A kánya haraszt balladája, Temesi Ferenc Por, Végel László Egy makró emlékiratai nevű, nem annyira Isten-kísértő, mint (többnyire) inkább Istennek tetsző magosságba szaladó hegyfoka.
Hogy egyiket-másikat a Kis-havas nevű ellenvonulatbba is be lehet sorolni? Ki tagadja. Közelítés dolga. Attól függ, ki honnan nézi (csoportosítja). Ki mint látja.
Nem is csak az, hogy „realista” ez a szépírói vonulat, nem is mindig csak az (más is, más). Írás.
ÍRÁS.
Az igazi.
Mely képes… fölemelni.
Amely rólunk szól. Rólunk, a kisemmizett négyötödről. S nem négyötödöt zsebre vágó ötödnyi zsebtolvajok szája íze szerint ringatja álomba… amaz semmibe vett többség némely olvasásra fanyalodó balekját is.
Klasszikus realizmus, modern realizmus, mitikus realizmus, újító realizmus, vaskosan valósághű, már-már kubista („kockázó”, a részleteket új rendre rakogató), szociografikusan realista, szinte széptanulmányba vesző regényírói… (Kafkaian) kísérteties, avagy éppen expresszív… Annyiféle lehet, ahányan vagyunk! Ellenben az Ellen-csúcsok alsora. Kaptafára.
„Realizmus”?
Mondhatni. Mindenesetre nem „valóságirodalom”! Valóságnak igazság, de nem „szociográfia”, sem „szociografikus”. Ne adj Isten „anekdotikus” pusztán azért, mert a mesének van eleje, dereka, végkifejlete. Mert nem afféle se füle, se farka.
„Realizmus”… Jobb híján mond ilyet az ember.
Tornai József szerint – a hangládában adta elő elképzelését – a magyar irodalom kettészakadt, s a két félnek a politikában is megvan a párja. A modern és nemzeti szellemű realizmus művelői – tegyük sebesen hozzá: nagyobbrészben – az úgynevezett konzervatív (nemzeti szabadelvű, kereszténydemokrata, népi-nemzeti) oldal mellett állnak, míg a posztmodern írás hívei a balliberális (mondd ki nyugodtan: a marxi-lenini-polpoti gyökerű álszociáldemokrata és jakobinus elvhűségű, nyaktilónyitogató szellemiségű nemzetközi liberális) politizálásért élnek, halnak.
Több más szakember – köztük Pomogáts Béla – azt vallja, hogy a harmadik ezred elején már nincs is népi irodalom, s nyilván vérbeli realista epika sem, csak ez a sem ez, sem az elő-, utó-, alá-, fölé-, mögékavarás. Előadásukból úgy tűnik, nem maradt más hátra, mint a világdivatba kapaszkodó… akármicsoda.
Ács Margit – egy nemrégi tanulmányában – tovább bonyolítja a helyzetet. Ugyanis van mersze kimondani, hogyan érezheti az ember (fia, leánya) magát, mondjuk, a népi baloldal emberének (leányának, fiának), ha egyszer a magát urbánusnak kikiáltó túloldal lejobboldalizza, lekonzervatívozza, leilyen-amolyanozza; lehet, hogy neki van igaza? Mert az számít, hogy a környezet a működéseket hogyan minősíti, s nem az, miként vélekedsz arról?!
– Ha egyszer ők MINKET jobboldalinak tartanak, nyilván azok is lehetünk.
Csak bele ne zavarodjék az ember.
Lehet benne valami… Balázs Józsefre is igaz: ki nem állhatta sem a baloldali, sem a jobboldali diktatúrákat (diktátorokat) – valamint a „posztmodernnek” állított hadovázókat.
No lám; mik (nem) derülnek ki.
Szerénységed – ellenben – azt alítja, hogy a marxi ihletésű (marxi-szocialista, lenini-bolsevista, polpoti-népellenség) baloldalnak a lehető legtermészetesebb, hogy aki tőle jobbra áll, csakis szélsőjobboldali lehet. Jó, ha nagyon megszán bennünket, jobboldali. S eszébe sem jut, hogy tőle jobbra akad épp elég baloldali.
Soroljuk?
Tán anélkül is nyilvánvaló. Csak példának okáért a népi baloldali – mára igen szétvert – csapat.
A szépírásról nem beszélve! Mert abban aztán különösen irgatmatlan volt az irtás. Majdnem mint a maniui, meg a titóista bandajárás. S irtja e szellemi bajkeverő, és a hasznocskára mindenképpen jogot formáló (hajaj, a jogot, a puszta szólás jogát is kisajátító) népség a Balázs-féle havasok népét.
Hogy mi fáj nekik.
– Mi, mi, a pénz!
Balázs József legjobb három regénye 2000-ben egybekötve látott napvilágot. Két írás ha szóba hozta. Gion 1997-es regéjéhez hasonlóan vele sem nagyon foglalkozott a „nemzeti”, „realista”, „konzervatív” sajtó, avagy műítészet, ne adj Isten irodalmi vidámvásár-szervező sem. Van elég dolguk nélkülük is, ha az alig érdekesekkel, meg a „posztmodern” – pontosabban: az üzleti – értékrend szerinti nagyságokkal foglalkoznak.
Ahelyett, hogy.
Ami már-már fáj: gyermekeink így – az egyetemig, mi több, az akadémiáig bezárólag – honnan tudnák meg, hogy van MÁS is?
– Gondolod, arról írsz doktori értekezést, akiről akarsz? Csak ha az általuk elfogadott értékrendhez, s idegenmajmoló nyelvezethez és nyögvenyelős szemlélethez igazodsz.
Tanár sem lehetsz lassan.
A fiad (leányod) meg.
Hogy’ tudja meg, hogy: van jobb?!
Mint a kánon-kantin csaplárosai által csapravert – amúgy igen bekölnizett – csiger.
Kicsi, nagy, még nagyobb
Azon túl, hogy az igaz író – a „realista”? – olyasmivel vesződik, ami valamennyiünket izgat, s nem az altáji huzat szárnyain vág neki a sosemvolt túlmagas vakvilágnak, a valamirevaló tollász a kisemmizettekkel tart. Még hogy együttérez velük! A kifosztottak, rabszolgának hurcoltak, rabsorba taszajtottak, gyarmatosítottak, megszállottak (a fegyverrel letiportak, s nem a háborodottak), az utcalánnyá tiportak, hetedízig cseléddé tettek, az elesettek, a gyöngék, a senkik, s nem a mindenfle javakban dúskálók pártján áll.
Semmiképpen sem a gazdagokén!
Nyilván ezért tesz úgy a világ gazdag ötödét képviselő, szolgáló pénzosztó bagázs, mintha a Balázs-havas nem is létezne.
Mert, ráadásul, eme tollász-sereg nem hogy együttérez a semmibe vettekkel – arra a gazdagvilág által jól tartott csapat is, haszonérdekből, megtévesztés gyanánt, képessé tehető –, azonosul vele!
Egy-ugyanazon érzelmek hatják át a „realista” írót s a megnyomorítottakat.
Nem úgy azokat, akiknek – úgy tűnik, mert így is vallják – nincs hazájuk, csak pénzük.
– Hazánk a Földgolyóbis!
Hogyne, az egész. De hogy Ruanda, Erdély, avagy Kamcsatka lenne…
– Ahonnan jó messze lehet szaladni!
Egy kis pénzmagért.
Esetleg – jól föltarisznyálva – hazagyühetöl! Adni a bankot.
Balázs Józseféknek az írás: az élet. Élet. Ahogy az általuk képviselteknek a pöröly, a ráspoly, a kapa, a… bármi szerszám. Nem hogy avval keresed a kenyered; azon túl.
A dolog.
Életed, azaz családod.
Nem.
Túl a megélhetésen. Mely megélhetés – amúgy – könnyen kicsorbítja a lúdtollat.
Aki nem érzi át a végsőkig elkeseredettek fájdalmát, mit tudhat az?
Márványban
Márvány ucca 27.; egykor az első, ma a tizenkettedik kerületben.
Valaha – amikor Jóska ideköltözött – csöndesebb lehetett. Most a Márványt keresztező Alkotás ucca dübörgése rémíti el a magunkfajta vidékről (hogyne, a Kun Béla, Szálasi, s Demszky-mentes Magyarországról) szalajtottakat.
Nem is olyan vészes! Legalábbis Jóskáknál a tető alatti, legfölső emeleten, ahonnan az erkélyről balra a királyi vár kupolájára, jobbra a Budai-hegyekre vezeti szemed a Márvány-uccai városba-vágás innen jóval csöndesebb völgye.
A Déli-vasút főindóházából a Márványba kutyagolva hol nem visz el a lábad? Erdélyi József otthonának a helyét mutatja az Alkotás uccai sarokház falára tett márványtábla: E házban élt Erdélyi József költő 1896–1978. „ÉN HISZEK AZ IGAZSÁGBAN, / HISZEK AZ ISTENBEN, / HOGY VOLT, VAN ÉS LESZ ÖRÖKKÉ / S HOGY NEM HAGY EL ENGEM. Állíttatta a XII. kerület önkormányzata, a Magyar Írók Szövetsége, az V. kerületi ruszin önkormányzat. Bp., 2000.
Jó, Erdélyi, de annyival később Balázs Jóska ebben a házrengetegeben?! Az alföldi szabad huzat hona után…
Hogy lehet – lehetett – itt élni? Falusi legény létére hogy bírhatta ki? Szabolcs után szabadon… a Márványban?
Úgy, hogy – közben – itt is ugyanaz maradt! Halálos betegen is az alföldi magyar élet éltetője. Mindent, mindenkit megismerni igyekvő, bárkihez tiszta szívvel közelítő… szegény ember fiaként.
– Az volt hozzám az utolsó szava: Imádlak.
Márvány 23: E házból hurcolták el 1944. október 29-én Ományi Kálló Ferenc, magyar tábori főesperest, az ellenállási mozgalom budai csoportjának tagját, a magyar szabadság és hősies felebaráti szeretet vértanúját. Bajtársai és hívei.
Márvány 23: E házban élt D. Ordass Lajos 1901–1978. evangélikus püspök, akit 1948-ban és 1958-ban erőszakkal távolítottak el hivatalából. Személye világító fény volt az embertelenség sötétségében, példa a Krisztus-hit bátor vállalására, a megalkuvás nélküli helytállásra. Magyarországi Evangélikus Egyház. 1996.
Hogyne, párban a házon a márvány a Márványban.
Mire föl szemközt, a Márvány 40-en: Ebben a házban élt és alkotott dr. Sziklay László (1912–1987) irodalomtörténész, az első magyarországi szlovák nyelv és irodalom tanszék alapítója. Budapest Főváros XII. Kerületi Önkormányzata, Bp. XII. Kerületi Szlovák Önkormányzat, Magyarországi Szlovák Írók és Művészek Egyesülete… Magyarul, majd szlovákul.
Emléktábla emléktábla hátán a Márvány ucca Alkotás és Ugocsa közti szakaszán? Mégsem élt Jóska – itt Budán – olyan lehetetlen helyen?
Jóskáék háza falán, a Márvány 27-en a lepellel födött Balázs-márvány. A ház alatt a Márvány borozó, Jóskáé?
– Nem, Jóska nem volt boros.
Meg a csicsásabb Starbox Cafe nevezetű kávéház. (Gondolom odahaza, a Kraszna-parti faluban, Vitkán is hasonló – a bennszülötteknek tökéletesen értehetlen – nevű lebujokba csalogatják a serre-borra szomjazókat.)
A Márvány 27 alatt – az Ugocsa ucca felől – újabb borpince, a szomszéd házon meg, láss csudát, nem akárkit emlegető márvány: ”Ne feledjétek férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre.“ Ebben a házban élt és alkotott Kaffka Margit 1880–1918 író.
Jóskáék lakása a negyedik emelet harmincháromban; előbb az első emeleten éltek. 1969-től 1997-ig volt e házban otthona.
B. J. mester leleplezett márványtáblája alatt kék kocsiállás-óra.
– Sétáló-uccává tesszük a Márványt, legkésőbb akkor eltüntetjük ezt az órát is.
„Budai rajziskola” – olvashatod a Jóska-tábla fölötti első ablak üvegéről. A B. J.-márvány melletti cégéren: „Egészség és kényelem cipő bolt”.
– Mennyi baja volt szegény Jóskának a cipőkkel!
K. B., Jóska cimborája szól vala, ki a nemzedék legtehetségesebb elbeszélőjeként emlegeti hősi halottunkat, majd e budai-hegyvidéki kerület polgármestere, M. Gy., kit azért kértek meg a barátok, állíttasson sürgősen emléktáblát Jóskának, mert ki tudja, ősszel kik nem nyerik a kerületi helyhatósági választást! Akiknek aztán Balázs Jóska… annyi. Az Írószövetség nevében Sz. K. elemzi B. J. káprázatos kisregényeit, a társasház képviselője meg arra int bennünk: Jóska megmutatta, hogyan lehet valakinek életkedve nagybetegen is.
„Azokról az emberekről akartam beszélni, akik nem tudtak beleszólni sorsuk alakításába.” Ebben a házban élt és alkotott Balázs József (1944–1997) író és dramaturg 1969-től haláláig. Állította Budapest Hegyvidék XII. Kerületi Önkormányzata és a Magyar Írószövetség. 2002.
Veled nyugszunk, ha tudunk, békében.
<< Előző írás Következő írás >> |
|
