Tudták önök, hogy immáron múmiaügyileg sem kell szégyenkeznie kis hazánknak? A kilencvenes évek közepén egy váci templom felújítása során 265 befalazott tetemet találtak, melyek többsége mumifikálódott. Az ALON-nak az utolsó pillanatban sikerült megnéznie Budapesten a most első alkalommal közszemlére tett hullákat, melyekre valószínűleg világhírnév vár.
Üllői úti ingyenes
Azt már korábban is tudtuk, hogy múmiák vannak Budapesten közszemlén, többször majdnem el is indultunk, csak hát valahogy soha nem értünk oda. Aztán mikor a múltkor a fővárosban jártunk, plakát figyelmeztettet, hogy már csak pár nap, és bezár a bazár.
No, akkor uccu: menjünk múmianézőbe. A helyszínnek a Magyar Természettudományi Múzeum van megadva, amiről korábban vajmi keveset hallottunk. Az emberiség múzeumba járó alcsoportjához tartozunk, de ez valahogy kimaradt. Ami annyiban nem csoda, hogy kiesik a fővárosi fősodorból, az Üllői úton, a hajdani Ludovika épületében lapul, mellesleg épület és a környezete is megér egy komolyabb sétát.
A dolognak kissé utána olvasva annyiban is megbocsátható a tudatlanságunk, hogy az intézmény „mindössze” cirka egy évtizede üzemel ezen a helyen, és szemmel láthatóan még most sem zárult le az építkezés.
Aki viszont idejön, valószínűleg nem bánja meg, a hely ugyanis a Közlekedési Múzeum, a Jövő Háza, a Csodák Palotája és társaik hasonlóan családbarát kategóriájába esik. A Nemzeti Múzeum tömény és nehezen feldolgozható „old school” vonulatával szemben az már egy sokkal látogatóbarátabb világ, ahol a gyerekek bújócskázhatnak az ősemberkunyhóban, nyomogathatják a gombokat, ráncigálhatják a kallantyúkat. Az állandó kiállítások ráadásul ingyen látogathatók (a múmia fizetős), vasárnap délelőtt volt is gyerekből bőven.
Ebből a szempontból valószínűleg jól jártak a látogatók, hogy a Természettudományi Múzeum vállalta be a múmiákat, mert az intézménynek láthatóan fekszik az információközlés és a szórakoztatás ravasz összekapcsolása.
Magyar múmiák kreatívan
Hogy a mai ember információs ingerküszöbe milyen magas, az a múmiák kiállítás bejáratánál újfent gyomorba vág. A plakáttal való századik találkozás után is úgy gondoltam – nem egyedül mellesleg – hogy valamiféle importmúmiákról van szó: Egyiptomból, Szicíliából vagy bárhonnan érkezett tetemeket mutogatnak az ilyenre mindig kíváncsi jónépnek.
De nem. Nem kis meglepetésre kiderül, hogy itt nagyon is magyar múmiákról van szó, melyek egy váci templom 1994-es felújítása kapcsán kerültek elő, és amelyeket most először tárnak a nagyközönség elé.
A kiállítás nemcsak tartalmilag, de formailag is igencsak ütős. A kizárólag 12 éven felülieknek által látogathatott belső terem felé haladva először afféle hangulatteremtő helyiségeken kell áthaladni, a halálról szóló súlyos Csokonai-idézetekkel, a múmiáról szóló általános háttér-információkkal.
A koporsókkal teli, homályba burkolódzó, műlángokkal hangulatba hozott nagyterem első pillantásra leginkább vészjósló ravatalozónak hat. A felöltöztetett múmiák látványára valószínűleg mindenki másképpen reagál, de összességében nem kimondottan félelmetes a dolog, néhány perces hullabámulás után pedig rájövünk, hogy a kiállítás alcíme „rejtélyek, sorsok” a fontos.
A rendezők ugyanis – jó érzékkel – a templomba temetett 18. századi váciak személyes életútját, örömét, bánatát, mindennapjait igyekeznek bemutatni, kellően hangsúlyozva mindazokat a rejtélyeket, amelyeket egy kivágott szív, egy hirtelen eltemetés, egy összekötött lábú csecsemő sugall.
A tetemek mellett bőséges információt találunk az adott illetőről, foglalkozásáról, családjáról, betegségéről, halálának körülményeiről, így komplett életeket, családi sorsokat ismerhetünk meg, amire ráerősít, hogy közszemlére tett üvegtetős koporsók ezen szempontok alapján vannak csoportosítva a kiállításon.
Az interaktivitást és a beavatottság érzését erősítendő lehetőségünk van egy múmiát egy gombnyomással a CT-be küldeni, az eredményeket analizálni. A páratlan leletre már rákaptak a külföldiek is: a vetítőben például a váci múmiákról szóló National Geography-dokumentumfilm forog.
Mi is ez az egész?
A kiállításon levő jegyzetekből és a jegyekhez kapott kis füzetből tájékozódva röviden összefoglaljuk, mik is ezek a váci múmiák, melyek valószínűleg nem kerülhetik el világhírt.
Ezek szerint a leletegyüttes felfedezése egy szerencsés véletlennek köszönhető. 1994-ben, a váci Fehérek templomának felújítása során a munkások egy elfalazott ajtóra, egy rég elfeledett kriptalejáratra bukkantak.
A lejárat a templomtorony alatt fekvő, nagy, boltozatos kriptába vezetett. Az altemplom a padlótól a mennyezetig zsúfolásig tele volt egymás tetejére halmozott, gazdagon díszített koporsókkal. Amikor felnyitották a koporsókat, meghökkentő látvány tárult elő. A legtöbb koporsóban nem csontokat, hanem mumifikálódott holttesteket találtak.
A csaknem kétszáz éve bolygatatlan koporsókban 265 természetes úton, emberi beavatkozás nélkül mumifikálódott, halotti ruhába öltöztetett egyén maradványa volt. A természetes mumifikálódást a kripta egyedülálló mikroklímája és a temetkezés módja tette lehetővé. A kriptát 1729-1731 között építették, és közel másfél évszázadon keresztül szolgált temetkezési helyként. A lejáratot 1838-ben falazták le, és az ajtó létezése lassan homályba veszett.
A nem mindennapi leletegyüttes feltárását a Váci Püspökség engedélyével a Tragor Ignác Múzeum munkatársai végezték.
A halotti rítus tárgyait a Tragor Ignác Múzeum, az emberi maradványokat a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára gondozza.
A múmiákat őrző, külön erre a célra készített tárolókban a kripta klimatikus viszonyaihoz hasonló körülményeket alakítottak ki. Biztosították az állandó légmozgást, beépített műszerrel ellenőrzik a hőmérsékletet és a relatív páratartalmat.
Ahogy az olvasóink látják, egy közepes erősségű fazonigazításon esett át a lapunk, hogy önök gyorsabban és könnyebben megtalálják, amit keresnek. Legalább ennyire fontosak az új szolgáltatások: van időjárás előrejelzés, üzleti információs oldalainkon pedig a térség vállalkozásainak kínálunk olcsó és hatékony internetes jelenlétet.
.jpg)
