Az Alagút - avagy a hidat tolják, ha esik az eső

A Lánchíd már négy éve állt, Clark Ádám tervei is évek óta megvalósításra vártak, mikor 1851-ben Ürményi József megalakította az alagút-társaságot és 1853. február 10-én Clark Ádám tervező mérnök vezetésével hozzáláttak a Várhegy alatt átvezető alagút építéséhez. Ennek a tervnek a kivitelezése eleinte hihetetlennek látszott, ugyanis 1850-től, a hajóhíd megszűntétől, 1857-ig, az Alagút elkészültéig Pestről a Krisztinavárost és a budai hegyvidéket csak a Várhegy megkerülésével lehetett elérni. A Várhegy átfúrása pedig - 1874-ben - még Jókai szerint is bizarr ötletnek tűnt:

"A budai várhegy keresztülfuratik, éppen a Lánchíddal szemközt, ezentúl a Krisztina városba egyenes úton fogunk juthatni. A dolog több mint bizonyos, a terv kész, az egylet megalakult, a kivitel gyerekség. A kiállítás ragyogó, a Tunnel mesésfényű leend, oldalt pompás kirakatok, boltok, minden készen van, csupán az nincs még elhatározva, hogy kívülről kezdjenek-e el hozzá, vagy belülről."

Az átfúrás módja valóban okozott némi fejtörést, míg végül a két oldalról egyszerre történő megoldást választották. A fúrási munkálatok nyolc hónapon keresztül tartottak, míg végül a munkások az alagút közepén találkozhattak egymással.

A munkálatok 1856. március 6-ára annyira előrehaladtak, hogy a 350 méter hosszúságú alagutat a gyalogosok máris használatba vehették. Igaz, csak bányafák alatt, nagy zajban és gyakran hatalmas porban, de ekkor még ingyen juthattak át a hegy túlsó oldalára. Aztán 1857. április 30-án - bár a kapuzatok ekkorra még nem készültek el - a kocsiforgalom előtt is megnyitották a forgalomnak. Ekkortól minden áthaladónak fizetnie kellett: a gyalogosok egy krajcárt, a lovas kocsik tulajdonosai három krajcárt fizettek ki a vámszedőnek. Jóllehet ezek kis összegnek számítottak, az új létesítmény mégis szépen jövedelmezett: az első két hónapban 5968 forinttal gazdagította tulajdonosait. A hídvámhoz hasonló díjat 1918-ig kellett fizetni az áthaladásért. Az előkelőbb pesti és budai polgárok körében hamarosan divattá vált átkocsizni a Várhegy alatt, de a szerényebb keresetű hivatalnokok és a pesti aranyifjak is szívesen keresték fel, különösen estefelé, amikor a gázlámpák nemcsak az alagutat, hanem a környéket is ragyogó fénnyel árasztották el.
Az építmény teljesen csak 1858 után készült el, tojás alakú boltozattal. A Lánchíd felőli bejáratát a híd stílusának megfelelően klasszicista stílusban alakították ki, míg a Krisztinaváros felőli torkolat már a korszellemnek megfelelően romantikus stílusban épült. Ekkorra Clark már visszavonult, a családjának élt, s csak kisebb munkákat vállalt el. Az alagút kapuzatait így nem is ő, hanem a budapesti rakpartok kiépítője, Reitter Ferenc fejezte be, talán az angol mérnök eredeti tervei alapján.
Az alagút a második világháborúban erősen megrongálódott, de 1949-ben helyreállították, 1973-ban pedig teljesen újjáépítették. A nyugati - Krisztina tér felőli - kaput új tervek alapján építették meg.

Portál