KRITIKA - 2006. március

Az utókor emlékezetét, és ebbe a fogalomba az irodalomtörténet-írás is beletartozik, nem egyszer gyűri maga alá a politikai elfogultság, az erkölcsi opportunizmus és az olvasói divat (amelyet bizony időnként az irodalmi üzlet szelleme manipulál!). Lengyel József, akinek születése 110. évfordulóját éppenséggel a következő esztendőben kellene megülnie a magyar irodalmi életnek, a jelenben a szinte elfeledett írók közé tartozik. Nem egyedül, ebben a mostoha sorsban számos olyan íróval kell osztoznia, akiknek nevét másfél-két évtizede még fennen lobogtatta az irodalmi emlékezet és a hivatalos elismerés. Mondjak neveket? Hirtelenjében Kassák Lajosra, Déry Tiborra, Zelk Zoltánra, Benjámin Lászlóra, az erdélyi Nagy Istvánra, a vajdasági Sinkó Ervinre gondolok. Egyik sem tartozott a mögöttünk lévő négy évtizedes kommunista korszak kegyeltjei közé, és mintha kirostálta volna őket az új demokrácia is. Pedig Lengyel József élete és életműve nem szorul védőügyvédre, örökségét bátran lehet és kell vállalni a jelenben: bizonyára ennek igazolása a most felavatott mellszobor is.

Élet és életmű tökéletes összecsengése egyáltalában nem gyakori a huszadik század irodalmának lázas válságai, kényszerű megtorpanásai és elhallgatásai között. Még a legnagyobbak útja is olykor kitérőket tett, hogy megközelíthesse a kitűzött célt. És hány író, hány művész pályája kényszerült tragikus útvesztőkbe, jóvátehetetlen kanyarulatokba, amelyek aztán messze vezették azoktól az eszméktől, amelyeket ifjúságában, indulásakor szolgálni akart! Ha valaki megrajzolná a modern irodalom térképét, olyan térképet, amely az írói pályák tervezett, elképzelt és valóságos nyomvonalát tárná a szemünk elé, bizony meglepő látvány kerülne a szemlélő elé. Kusza vonalak, szeszélyes és kényszerű görbék, amelyek ismeretlen mágneses pólusok vonzásában haladnak, vagy nagyon is ismerős szakadékokat kerülgetnek, és úgy haladnak távoli céljaik felé.
Lengyel József, akinek emlékművét most átadjuk szülővárosa, Marcali közösségének, ezen az imaginárius térképen is biztos és következetes nyomot hagyott maga után. Céljait korán felismerte és kitűzte, pályáját tudatosan irányította, útjáról nem tért le soha. Életmű és életút számára ugyanazt jelentette, önmagával sohasem kellett meghasonlania. A hatalommal szembekerült és megszenvedett emiatt, saját erkölcsiségét azonban sohasem adta fel. Bízott hitében és eszményeiben és még akkor is reménykedett ezeknek az eszményeknek a jövendő diadalában, midőn sorsának legmélyebb szakadékába buktatta a változó történelem, ahonnan akkor nem látszott szabadulás. Aztán felemelkedve, második írói indulása után, az erős férfiak biztonságával és lelki erejével folytatta azt a pályát, amelyet ifjú emberként és lázadó íróként kezdett.
Író volt és közéleti férfiú, anélkül, hogy különbséget akart volna tenni e kettő között. A közügyben nyilvánított állásfoglalást fontosabbnak érezte az esztétikai eredménynél. Írói sorsa mégis állandó művészi emelkedést jelent; szinte azt sejtetve, hogy a morális érték életre tudja hívni az esztétikai értéket. Lengyel József életében és művében legalábbis e kétféle érték egyszerre van jelen, egyszerre jön létre és egyszerre emelkedik arra a magaslatra, amelyet a magatartás és a művészet egymással kölcsönhatásba kerülő szellemi minősége hoz létre. Versekkel és politikai cikkekkel egyszerre jelentkezett. Mintha eleve félretolta volna a múzsák kezét, és lemondott volna arról, hogy öntörvényű művész módjára építse önmagát s műhelyét. Mégis, alig volt modern írónk, aki szívósabb küzdelmet folytatott volna az epikai műformával, annak érdekében, hogy mondanivalóját az általánosság szintjére emelje. Lengyel József pályája egyféle rejtett művészi küzdelem, életműve, bátran mondhatjuk, a modern próza poétikájának kísérleti laboratóriuma.

Élete, sorsa olyan anyagot halmozott fel, amely önmagában is felkelti az olvasó érdeklődését, a legszélesebb körű közönség figyelmét. Mégsem érte be azzal, hogy dokumentumok rögzítője, a tapasztalt valóság egyszerű bemutatója legyen. A dokumentumok társaságában művészileg megformált történeteket, igaz és gazdag írói víziókat találunk. A tapasztalati világ elemei gyakran parabolákba rendeződnek, hogy a legáltalánosabb érvényesség szintjén ábrázolják és foglalják tömör példázatokba a huszadik század emberének helyzetét és esélyeit.

Lengyel József nem érte be azzal, hogy pusztán számot adjon tapasztalatairól, értelmezni kívánta ezeket a tapasztalatokat. Értelmezni kívánta magának az embernek a helyzetét. A politikát sohasem napi feladatok taktikájának tekintette, hanem egy humanista etika stratégiájának. Ezért tudott íróként a "teljesség" felé lépni. Nem rekedt meg a történelmi események krónikájánál, sőt magyarázatuknál sem. Elég ereje volt arra, hogy morális példázatokba, bölcseletileg érvényes igazságokba gyűjtse tapasztalatait.

Indulása egyszerre kapcsolta a közélethez és az irodalomhoz. Azonos lelkesültséggel vett részt a háború ellen fellépő ifjú szocialista csoport szervezkedésében, valamint a Tett és a Ma című folyóiratok körül gyülekező fiatal írók avantgardista mozgalmaiban. Mint a legtöbben, ő is költőként lépett át az irodalom kapuján: ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek Kassák Lajos volt a mestere és Barta Sándor, Sinkó Ervin, Forbáth Imre, Komját Aladár, Déry Tibor a tagjai. Versei a nemzedék érdeklődését és poétikáját követték; harsány vitalizmussal, a közös cselekvés iránt táplált bizalommal és lendületes szóbőséggel hirdették a világ forradalmi átalakításának szükségességét.

Egyenes út vezetett innen a forradalomig. Lengyel József 1918 novemberében lelkesen csatlakozott a szerveződő magyar kommunista mozgalomhoz. A Vörös Újság szerkesztőségében dolgozott, a kommunista párt szervezésében vállalt szerepet. A forradalmak bukása után Bécsbe, majd Berlinbe emigrált, ez utóbbi városban baloldali filmek létrehozásában tevékenykedett. 1930-ban Moszkvába költözött, ott jelent meg 1930-ban Visegrádi utca című mozgalmi regénye, amely a kommunista párt alapítását beszélte el. További regényeket tervezett, azon az úton kívánt volna tovább haladni, mely indulásának avantgardista kísérleteiről vezetett a riportregény dokumentatív realizmusáig. Írói pályájának eme első szakaszát - azonban néhány év múlva le kellett zárnia, sőt arról is szinte le kellett mondania, hogy valaha ismét író legyen. 1938 februárjában börtönbe vetette a sztálinista önkény, hosszú vizsgálati fogság után, tízévi kényszermunkára ítélték: egy szibériai táborba került, a sarkkörön túli tundrába; majd 1949-től száműzöttként élhetett egy erdei faluban. 1955-ben szabadult, ugyanabban az évben hazaköltözött.

Az újrakezdés sikerrel járt, hamarosan eredményeket hozott, az újrakezdés így valójában folytatás; a "kíméletlen jóratörekvésről" tanúskodott, amiről első regényének, a Visegrádi utcának bevezetőjében beszélt. Cselekvést hirdetett tehát, Karl Liebknecht mondására hivatkozott: "A cselekvésért való felelősséggel szemben ott áll a nem cselekvésért való felelősség." Vagyis forradalmár maradt; csakhogy - figyelembe véve a történelem tragikus tapasztalatait és időszerű követelményeit - a cselekvés felelősségét, "szabad, optimista, humánus" erkölcsiségét is megkövetelte.

E követelmény érvényesítésének érdekében hirdette meg az ésszerű kételkedés és a morális tagadás jogát. "Kételkedés nélkül - mondta - semmiféle gondolkodás nem képzelhető el. Azt azonban tudnunk kell, hogy kételkedésünkkel mit akarunk lemérni, és mit védelmezünk." A tagadásról pedig így beszélt: "A tagadás nem ördögi princípium. Isteni princípium ez, mert tagadja az ördög örökkévaló uralmát. Ördögi az olyan igenlés, mely az ember örök gyarlóságát hirdeti." E szavakkal a hagyományos baloldali humanizmus elveit szegezte szembe a sztálinista korszak embertelenségeivel. Az újrakezdést a forradalom, az erkölcs és a humanizmus hármas eszményének újrafogalmazása kísérte, s tette lehetővé. Lengyel József bennük találta meg a baloldali demokratizmus új lehetőségét, illetve saját elkötelezettségének tartalmát. Általuk épített új és tartós kapcsolatokat a magyar társadalommal és irodalommal.

Újrakezdte munkáját, életét; meg tudta találni emberi-írói pályájának és világnézetének folytonosságát. A tragikus éveket azonban nem feledte, nem is akarta elfelejteni. Ő maga is tudta, hogy emlékeit, felismeréseit előbb-utóbb meg kell fogalmaznia. A nyílt beszéd, a görcsöket oldó fogalmazás volt számára a folytonosság legfőbb lelki, egyszersmind erkölcsi feltétele. Nemcsak a lelki egészség és a bizalom orvosságának tekintette a nyílt fogalmazást, hanem közéleti kötelességének is. Az eltorzult hatalommal való számvetést elsőrendű írói feladatának érezte. Mint ő maga mondotta: "Ami egyszer megtörtént - vagy megtörténhetett -, megmutatja értelmét, és a jelent már mint múltat tudjuk felfogni, a jövőt, mint jelent látjuk."

Az átélt szenvedéseket Igéző és Elévült tartozás című köteteiben ábrázolta. Bennük oldotta fel a lélek görcseit, és kereste a tapasztalatok történelmi magyarázatát. Dokumentumokból alakított elbeszéléseket, írásai aszerint rétegződnek, hogy értelmük miként tágul a beszámoló értékű dokumentumtól az általános érvényű példázat felé. Az egyeditől az általános irányába tartó mozgás tanúi vagyunk. Ez a mozgás azonban nemcsak a lágernovellák összességében érvényesül, hanem az egyes elbeszélések struktúrájában is. Mindegyik írás dokumentum, ha tetszik, riport az elszabadult sztálinista önkény módszereiről. Ez adja a novellák legkönnyebben hozzáférhető jelentésrétegét. Az Elejétől végig éppúgy az élettapasztalatok tükre, mint az alakítás magasabb szintjén létrejött Kicsi, mérges öregúr, vagy a költői parabolaként olvasható Igéző című elbeszélés. Az ábrázolásnak ez a rétege, az információknak ez a szintje, a hamis perek áldozatainak útját rajzolja meg a letartóztatástól kezdve a vizsgálati fogságon és a kényszermunkán át a szabadulásig vagy az újólagos száműzetésig. Egy történelmi folyamat és egy szociológiai helyzet leírását, teljes enciklopédiáját kapjuk így. Megismerkedünk a foglyok életével, a munkatáborokban kialakult öntörvényű társadalmi képződménnyel, a fogság lélektanával és erkölcsével.

A mondanivaló második szintjén a tapasztalatok értelmezése, a leírt történelmi folyamatok megítélése helyezkedik el. Lengyel nemcsak ábrázolni kíván, hanem meg is akarja érteni a sarkaiból kifordult világ mélyebb összefüggéseit. A megértés vágya jelentkezik például az imént említett Kicsi, mérges öregúr című elbeszélésben. Adrián professzor, a novella hőse, a tisztogatási hullám egyik ártatlan áldozata, kezdetben a vak esztelenség Szent Bertalan-éjének látja a történteket: "a vétek nélküliek - olvassuk - nem ártatlanságuk miatt kerültek ide és a bűnösök sem bűneikért". A helyzet majdnem kafkai; a megtorlás áldozatai nem ismerik az ellenük eljáró hatalom indítékait, lefogásuk okát és célját. És bár Adrián professzor áldozatul esik, az emberiesség törvényei érvényesek maradnak, és ezt éppen az ártatlanul elhurcolt professzor sorsa példázza. "A föld és az égitestek - hangzanak az elbeszélés végső szavai - tudományának szabályait követték, és nem fordultak ki tengelyükből." Lengyel József bízott az értelmetlenség és a bűn végső lelepleződésében, valójában optimista maradt, igaz, nem a dogmatikus elmélet naiv megfogalmazása szerint.

Maga a történelmi ítélkezés már erkölcsi kategóriák vizsgálatához vezetett; e vizsgálat a lágerelbeszélések harmadik rétege. A tábori élet napi kérdései az erkölcsi felelősség szintjén várják a válaszokat; megoldásuk vagy ennek elmulasztása az emberi lényeget érinti. A Kicsi, mérges öregúr nemcsak a fogság első állomását írja le, nemcsak az ábrázolt jelenség eszmei-történeti karakterét értelmezi, hanem általánosabb erkölcsi, humanisztikus jelentést is kifejez. Adrián professzor úgy tereli el a figyelmét a vallatás testi-lelki gyötrelmeiről, hogy az asztalon álló hamutartóból cigarettavégeket szerez dohányos társainak. A gondoskodás szenvedélye, az emberi kapcsolatok vállalása segítik hozzá, hogy legalábbis erkölcsileg legyőzze kilátástalan helyzetét, megőrizze emberi integritását.

Ennek az emberi integritásnak a védelme és visszavívása jelenti Lengyel József életművének nagy érdemét. Az emberi személyiség integritása és a közösségi morál védelme Lengyelnél egybeesik a művészi emelkedéssel és az alkotó személyiség felszabadulásával. Életmű és életút ebben az értelemben párhuzamosan halad, egymásra kérdez és egymásnak felel. Olyan írói örökség mindez, amelyet a magyar szellemi életnek, a magyar irodalom emlékezetének mindig meg kell őriznie. Erre figyelmeztet bennünket a most Marcali város közösségének átadott Lengyel József-mellszobor. Kívánom, hogy ez a szobor ne pusztán emlékjel legyen, legyen figyelmeztetés is: arra, hogy irodalmunk igazi értékeit mindig a jó gazda hűségével és gondosságával kell védenünk. Ennyiben ez a szobor nemcsak az író szobra, hanem szobor és emlékjel a felejtés ellen is.

Vissza az oldal elejére