vers bejegyzései

még mindig NYUGAT

Még mindig... a Nyugat jegyében telik a nap (zöme), de ez már a zárás.

A buszban tegnap nem tudtam eléggé elmélyedni, így visszatérek ma ebéd után, aztán meg középiskolások Nyugatvetélkedőjén zsűrizek  egykori almamaterem  és egykori munkahelyem aulájában.

Ebédnél fura emlék jut eszembe az egyik szomszéd asztalnál ebédelő nő láttán. Látásból ismerem, gyerekkora óta, ami - ha fiatalabb is nálam - rég volt. Most hirtelen feltűnt, hogy mennyire kezd hasonlítani az apjára, akiről a fura emlékeim jutottak eszembe: pont ott, ahol most a Nyugatbusz áll, a Korona szálloda és étterem épülete előtt volt újságos standja az én gyerekkoromban, amikor anyukám meg a Korona épületében dolgozott, pontosabban a "Csongrádmegyei Vendéglátóipari Vállalatnál" (50-es évek intézménye - az irodán adminisztrált. ) Hetente egyszer pénzt kértem (kunyeráltam?) tőle kedvenc vicclapomra, a Ludas Matyira. Azt hiszem , 60 fillérbe került.  Csakhogy egy idő után nem volt elég ez a 60 fillér, mert csak úgy volt hajlandó a szigorú és barátságtalan, rámripakodó újságos Ludas Matyit adni, ha megveszek mellé egy -amúgy eladhatatlan és olvashatatlan - újságot. Igy aztán, hamarosan leszoktam a Ludas Matyiról. (Később megtudtam, ezt hívják "árukapcsolás"-nak. A lánya fodrász lett, és ha - ahogy látom -,  egyre jobban hasonlít az apukájára és nem csak kivül, akkor lehet, hogy ő meg csak úgy vágná le a hajamat, ha egyúttal pl. be is festetném ?)

A Korona elé érve, a buszhoz, persze elfelejtem ezt a bevillanó képet az én múltamból, sokkal régebbi időkbe (és színvonalasabb sajtókiadványba) keveredek már megint. (bár, ami azt illeti, a maga nemében a Ludas Matyi se volt rossz lap!) Most, előbb nem megyek be a buszba, hanem körbejárom, az oldalára applikált, számokkal ellátott régi fotókba mélyedve, a kezemben egy lapon a lista, beazonosítható mindenki, s a nevek mellett ott az fotó keletkezésének évszáma is. De vannak, akiket magamtól is "kitalálok". Sok régi ismerős van itt, ha nem is minden fotójuk ismert. Sajnos némelyik kicsit besározódott az úton. Most is eseget. Beljebb is megyek, s nem tudom, miért de a filmek vonzanak megint, mellette egy képernyő előtt, fejhallgatóval egy fiatal lány ül. Neki szól oda, sürgetően egy másik, fényképezőgépes, valami különös tájszólással, hogy menniük kéne mar, de nem nagyon akar mozdulni amaz, azt mondja -hasonló, sosehallott ízes magyarsággal - hogy elhallgatná napokig. (Mit? nyugatos költők mondják saját verseiket!) Megkérdem, honnan jöttek. Csikszeredáról! Hát innen, a szomszéd országból ez a nagy érdeklődés.(?)

A gimibe én érek oda először szinte. Még csak a   játékmester rendezkedik, az Önkormányzattól.  Leterített asztalok székekkel, a 4 középiskola diákjainak,  egy kávéházinak berendezett asztal, az amatőr színészeknek, akik jelenetet adnak elő, s nekünk, a zsűrinek is egy asztal, a nevünk már ki van rakva rá. (persze elírással, mindegy - már legalább 10 éve nyugdíjban vagyok - nem is szeretem összeszámolni, mióta, de hát -feltételezem - épp ezért, a feltételezett pártatlanságunknak köszönhetően, (mindhárman már nyugdíjasok vagyunk), zsürorok. Az igazgatói irodában tartunk röpke előzetes megbeszélést, a kanapéra ülök, már amennyire elférek, a mellettem lévő hatalmas tablónyi fotóktól, fekete-fehérek, s rajtuk épp egy saját, jórégi osztályom látom, a ballagási egyenruhánkban, majd magamat is felfedezem egy május elseji felvonuláson a tanárok soraiban - jaj de fiatal, és jaj de szép "az" a lány  - meg a többiek és mindenki..., milyen rendezett, rendes... Ezek a régi fotók, hogy vissza tudják varázsolni a múltat..., nem csak a Nyugatbuszban!) A vetélkedő első számaként ki kell találni egy jelenet valódi szereplőit: Kaffka Margitot, Juhász Gyulát, Kosztolányit, Karinthyt.... s ennek megfelelően ugyanők lesznek a csoportok névadói. Hát - ami azt illeti - megdöbbentően keveset tudnak "egymásról", "magukról"..... Viszont egy kreatív feladatot: verset írni Tóth Árpád stílusában előre megadott szavakból - meglepően bravúrosan oldanak meg, s adnak is elő - különösen - mint utóbb  kiderült - a József Attila Gimnázium(om) diákjai, alias "Kaffka Margit" de a másik, a Juhász Gyuláról elnevezett Juhász Gyula Gimn. lesz az első az összversenyben. Bár a lényeg nem is a verseny  - lenne -, hanem, az hogy foglalkozzanak a Nyugattal, hogy olvassák szerzőit... Talán nem is véletlen, hogy főképp a könyvtár szervezése a vetélkedő. De valahogy nem vagyok igazán biztos abban, hogy eleget olvasnak...(Épp a bejátszott versek felismerése a leghiányosabb!) Félek, hogy "kiment a divatból" az irodalom, az olvasás, s talán a Nyugatkiállítás is a modern eszközei miatt olyan népszerű? - ha népszerű - ma már nem is tolongtak  annyira.) Nem akarom végiggondolni....

nem érünk rá!

A napokban a megyei lap körkérdésében egy ismert, idősebb, irodalomtörténész kutató, emeritus professzort is megkérdeztek, s válaszát kétszer is elolvastam, igen, jól értelmeztem, az derült ki a válaszából, hogy régebben, munka előtt mindig eljárt a Liget-fürdőbe úszni (aminek a mostani átnevezni akarása volt a téma), de ma már nem ér rá... Hogy?! Tehát míg tevékeny, aktív "dolgozó" volt: ráért, nyugdíjasként viszont nem... (mert nyilván nyugdíjasként is dolgozik, munkálkodik, kutat tovább, sőt...)  

Tegnap  a gmailon láttam, régi barátnőm benn van, - most ment nyugdíjba a fővárosi egyetemről -csak egy sorral üdvözöltem, feltételezve, hogy biztos dolgozik. Valóban. De még inkább, mint gondoltam. Egész nyáron dolgozott egy könyvön, amin már évek óta, s aminek a 3. fejezetét be kell fejeznie a hó végére -, írom neki, remélem nem lesz akkor már negyedik fejezet, dehogynem- válaszolja-, az lesz a leghosszabb az egészben, "úgy hogy a "gályarabság" még jó ideig tart."

nem tudom, miért hiszik az emberek, a fiatalabbak, hogy a nyugdíjas az az ember, aki úgyis ráér...

meg egyáltalán micsoda lehetetlen elnevezés ez, duplán is: nyug- , díjas, egyrészt egyáltalán nincs "nyugalma" a "nyugdíjasnak" - másrészt , hogy lehet egy (mellesleg csekélyke) díjjal rendelkezés-sel helyettesíteni foglalkozást (ha már nem is aktívan űzik), illetve definiálni, meghatározni embereket. Akik egyébként - s nyilván nem csak ők ketten - s nem csak egykori egyetemi tanárok -, többnyire lázasabban dolgoznak , mint valaha.

Mert sürget az idő. A valós határidőkön túl, egy végső, aminek ha nem is tudjuk az idejét, de mégis közelebb van, mint korábban. S még annyi a dolgunk..

Hányszor jut eszembe nekem is Babits-csal:

"Mennyi munka maradt végezetlen!"...

és "idegesen nyitunk száz fiókot"...

mert a tolvaj öregség... egyszercsak itt van! És nekünk - pajkos gyerekekként - még nem akaródzik lefeküdni a paplan alá! hajjcsi! .... 

míg

 "Nem tudjuk már magunkat megcsalni:

  óh, jaj, meg kell halni, meg kell halni!"

De addig: dolgozni, dolgozni!!!

hála

arra gondoltam, nem először, már máskor is, de pár napja hangsúlyozottan, és kicsit (lét)összegzően is, (igaz, hogy épp szemétkivivés közben, de mindegy); hogy tulajdonképpen milyen hálás is lehetek (és vagyok is) én: 30 évig a legelőkelőbb szellemi társaságban lehettem, s az ő kincseiket adhattam tovább a tanítványaimnak - irodalom órákon, -színpadon. Az csak mellékes járulék, hogy épp nem sokkal utána említette valaki, egy idős nyugdíjas, emberbarát tanítónéni, hogy -mondták neki - milyen hálásak nekem a tanítványaim az irodalom órákért, hogy később főiskolán, egyetemen jöttek rá igazán, hogy milyen sokat kaptak tőlem, s hogy abból tudnak élni... A hálát visszaküldöm az íróknak , költőknek, akiket taníthattam nekik

és rájöttem, hogy mindenért hálás vagyok, az életemben, még azért is, ami akkor rossznak tűnt, de  így utólag több dolog tűnik jónak, s minden úgy értékelődik át, hogy jóvá lett, legyen,és hála az egész életért -egyáltalán, s hogy végső soron, ha Spinóza útján is haladva visszavezetem ezt a hálát az "ősok"hoz, ahhoz, akit illet, akkor a hála a megnevezhetetlené... akihez szól a leggyakoribb zsidó ima is: a hallél (a hálaima, a halleluja)

és eszembejut Adynk verse: a Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem 

(...)
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

és bezárult a kör, (miközben kitágult) , hála a költőnek is. hogy kimondja. helyettem is.

...menni kell?

olvasom nagylevin friss blogbejegyzését, és bár -valójában nem lep meg igazán az, amit ír, azaz nem csodálkozhatok rajta - mégis... azóta is -közben elmentem vásárolni- csak azzal az írással kapcsolatos gondolatok motoszkálnak (viaskodnak?) a fejemben - muszáj erről részletesebben írni. S végre, valami lényegesről, mert ez az! És megkerülhetetlen, immár.

így kezdi, hogy: "Mostanában egy páran az ismerőseim közül (meg én is) elkezdtünk gondolkodni azon, hogy elköltözünk Magyarországról. " és nem is tér ki a pedig bizonyára ellenvéleményt, -érzést jelentő részletekre most: "A dolog végtelenül melankolikus vonatkozásait most nem boncolgatnám, "nekem szülőhazám" és ami ehhez kapcsolódik, sokszor voltak már terítéken itt."

egy szellemes anekdotával, nagyon frappánsul fojt el minden esetleg felmerülő de-t...

és én se ellenkezem, sőt!

épp pár napja, emlékszem, visszavonhatatlanul erős szavakkal fakadtam ki, mert már elegem volt mindenből, úgy éreztem, legszívesebben kirohannék a világból... aztán úgy enyhítettem, módosítottam józanabbul, én , 65 évesen, hogy legalább külföldre, biztos, még...

úgy látszik, örökösen már, visszakanyarodok gyerekkori, háború utáni,  kérdésemhez: "Miért jöttünk vissza?" ("Hova mentünk volna?" ) Mert ez a hazánk? csak ide? csak itt? itt élned, halnod?, De ha nem lehet?...

 Vannak idők, mikor menni kell... (?) (B.J.)

és, tudom,  maradok ,

...mert (én itt születtem (G.Génes), ez a hazám. (J.A.)

...ez itt az én hazám (M.P.)

meg nekem (is) szülőhazám.... (R.M.)

tudván-tudva a szomorító másvélekedéseket és (gaz)tetteket is... mindezen érvekkel szemben

"Miért szeretem a hazámat?" Ez volt a házi dolgozat címe 1945 márciusában. Azt kellene írni, hogy szeretem? De ez nem ilyen egyszerű. Engem a hazám meg akart ölni, azt hiszem." (Konrád György: Elutazás és hazatérés (128)

...engem is...

... mégis, maradok...(?)  maradunk itten, itt maradunk...  (B.G.)

van egy ország, ahol álmomban jártam : Magyarország

amikor blogot ír az ember...

Amikor blogot ír az ember, blogot nem irni volna jó -

írom (mondom) József Attila töredéke után szabadon,*

aki persze egy jóval nemesebb (és nemesen művelt) műfajra, a versre értelmezte eme paradoxont...

mégis utolért eme érzés

és így, meg is valósítom e feltételes módú óhajt

kijelentő módban: nem (is) írok...

(lehet, hogy válságban vagyok? s csak ürügyül használom a jozsefattilai paradoxont?

vagy bátrabban kellene  megírnom, mégis, amit nem írok?)

megyek főzni vacsorát, aztán meg olvasok...  (csak félig lehetek így hát "magyar nemes"...)

*(Amikor verset ír az ember...) 

Amikor verset ír az ember,
mindíg más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember
nem írni volna jó,

egy nehéz - de szép - nap

Megint a képek beszédesebb lennének, készült is sok - nem csak az én laikus kezemből (ami csak a végén döbbent rá, hogy a zoomot elfelejtette használni) - hanem hivatásos, profi fotósoktól, garmadával (lesz majd a Népszabadságban is)... majd utólag rakok is fel, de lemerült a gép IS, fel kellene tölteni elemmel, én is kókadozok (álmos is vagyok, szédelgek), lányom meg, aki többszörösen  aktív szereplőként csinálta végig a napot - úgy tűnik - kis BBC-sitcom kikapcsolódás után, átment a szobájába, s alszik is...

Korán reggel mentünk be Szegedre, a TIK-ben volt a TTIK-sok diplomaosztó ünnepsége, s azon ill. az előtt a Sófi-dij (a szegedi tehetségekért) átadása - a legjobb eredményeket elért egyetemistáknak - összekötve Törőcsik Mari-fogadással, ill. lányomra osztották az interjúkészítést is vele, a Szegedi Egyetemnek (én csak tisztes távolból figyeltem, de sikerült fotót a sok fotós közt csinálnom nekem is, a beszélgetésről (is) - lányom meg élvezhette a társaságát. Törőcsiket szembesíteni akarták az üdvözlésére a taláros tanári tanács fölött elhelyezett vetítővásznon a régi portréival a Körhintás "Marival" kezdve és bezárulva... de nem volt hajlandó szembenézni (öregedő) változataival (se) (jelzem Makón se a Páger-díj megkapásakor). Murisan megható volt, hogy pár szót akart mondani ünneplése közepette a "zavaráról", miközben a saját régi gépi hangja szinte leénekelte a színről... De törékeny súlyosság az övé (is). Mint ahogy költőbarátja, Pilinszky írta Sheryl Shuttonról.. 

A diplomaosztó hangulatos volt! Műsorszámként egy vokálegyüttes énekelt. Rögtön az első szám, zsoltáros áhítattal: "Magamban biztam elejétől fogva"... József Attila leltára - persze, a dal után elhangzó figyelmeztetéssel, hogy csak kis leltárt készíteni, s utána rögtön felcsendült a mosolyogtató Don't worry, be happy... És elég vidám is lett a hangulat... mindenki örülhetett díjaknak, diplomáknak...

Még fényképezkedés, meg fogadás (kitüntetetteknek), aztán még elmentünk hárman, lányom az ünnepelt, és én, meg vőlegény az Acapellában cukrászdázni, majd mi haza, némi várakozás után, buszon...

Egy hét múlva újabb diplomaosztó ünnepség. Ez már lányom  "sajátja", a bölcsészeké... kár, hogy nekik se lesz talárjuk... impozáns lenne.

könyv és/vagy internet

Egy ideje eszembejutogatnak Füst Milán Öregség c. versének töredékei, az ő hangján, ahogy még egyszer rég, hallottam, dörgedelmesen, dúltan, fádalommal, majdnem zokogva... tőle. De csak töredékek: Hol vagytok ó szemeim,  (... ), hol vagytok fogaim (...) , ...örök sietés?...hol a mohó száj s hol a nevetésem... úristen, hol a nevetésem? s a tárgytalan zokogás is(...) ,...hogy így meg kell az embernek öregedni...

és meglátom  Szeged egyik főutcájának legnagyobb könyvesboltjának kirakatában: Füst Milán összes verseit. No lám, újra kiadták, belépek, gondolván, kikeresem, ezt a megint bennem motoszkálót, míg lányom beugrott a Rossmannba. 

AZ Újdonságok feliratú polchoz lépek, mert azt már megtanultam, hogy itt nem laposan szétteríítve, a belépő orra elé tárják az újonnan megjelenő könyveket, hanem egy sarokba eldugva a magas mennyezetig felhalmozva tárolják egy keskeny polcrészen, valahol a pénztár mellett-mögött. Előre attól tartok, hogy nem fogom elérni az F betű a névsor elején van aránylag ... de  nem találom ... se fönt, s lent... sehol..  Gyanús..

-Nem ábécé rendbe rakják a könyveket? - kérdem a közelben tébláboló nagyonszőke (ez még nem értékítélet!) eladónőtől.

-Nem.- hangzik a válasz, mint magátólértetődő nyilvánvalóság.

-Akkor, hogy fogok megtalálni egy keresett könyvet?

-Hát, tetszik majd szólni, hogy mit kér, és én majd segítek...

-Füst Milán verseit keresem. - így én, de már el is tűnik mögülem, a pénztár mögé  - se szó se beszéd-  , mert sürgős pénzbeszedési ügye lett. (végül is ez a lényeg egy bolt-ban., szerinte legalábbis biztosan.)

Közben - Füst versek híján - beleolvasok egy érdekes könyvbe, ami a polc alsó lapjára van helyezve, több példányban, 2012-ről szól, s épp egy látnoki jóslatnál nyitottam ki, amely azt ecseteli, hogy 2009-ig leépítik  az internetet, és az emberiség áttér (azaz vissza-) a telepátiára, mint kommunikációs eszközre, s ezzel párhuzamosan visszaállítódik a Föld eredeti állapota.... Hm...

Közben a szőkeség lebonyolította a financiális műveletet, s így merészelem neki említeni, hogy akkor... Füst Milán? merre van? 

Úgy néz rám, mintha most látna először, sőt, mint aki most hallja először Füst Milán -számára teljesen ismeretlen- nevét.

Egy idősebb nőkollégája nagyon bizonytalanul rákérdez: versei? , de már köszönöm, nem kérem, lányom is közben ideért, kifordulok a boltból, dolgom végezetlenül . Kint még eszembejut , hogy nem régiben volt már hasonló élményem e boltban, fel is elevenítem, mikor Ferenczy Győző akkor megjelent Radnóti monográfiája felől érdeklődtem- akkor egy barna, magabiztos fiatalembertől - de ugyanennél a pénztárnál -, aki közölte velem, rendreutasítóan, hogy nekik csak Radnóti élete és munkássága van meg. (s nem az általam keresett monográfia vagy micsoda)

Otthon Füst Milán kétkötetes naplója, meg Látomás és indulat a művészetben c. előadásgyűjteménye, meg az Ez mind én voltam egykor, meg a Feleségem története (két példányban is) - de versei nincsenek. Viszont van ez az internet - amit a könyvesboltban talált könyv szerint csak 2009-ben építenek le, úgyhogy még van pár hónap, gyorsan kikeresem hát itt , a google-ban Füst Milán Öregség c. versét:

Tessék, itt van, el lehet olvasni, elejétől végéig, nyugodtan: (2009-ig még?!)

 http://www.babelmatrix.org/document_view.jsp?documentId=1067

Tóraadás ünnepe

ma van Sávuot, a Tóraadás ünnepének előestje - 50 napra "zsidó  húsvét" azaz Pészach után. (ilyen analógia szerint akár nevezhetnénk Pünkösdnek is - ami amúgy is valójába 50-t jelent , görögül: pentakosztesz, Savuot jelentése meg hetek azaz hét hét) tulajdonképpen a Sinaj hegyi kinyilatkoztatás ünnepe, ekkor adta át Isten Mózesnek a kőtáblákat, Tízparancsolatot...

egész éjjel virrasztani és tanulmányozni a Tórát, ez lenne, méltó és megfelelő ünneplés, mint ahogy egyes zsinagógákban meg is teszik (meg is fordult a fejemben, hogy felutazom esetleg - de aztán el is felejtettem, meg túl nagy bennem a mozdulatlanság, fizikailag, s elgondolni, tervezni tudok igazán mindent, nem megvalósítani)

de azért -talán ösztönösen is - témába vágóan olvastam , majdnem egész délután, Popper Pétertől "A széthasadt kárpit"ot, írásokat a hitről és vallásról - pl. hogy Thomas Mann szerint is a Tízparancsolat az emberi viselkedés alfája és omegája (kellene hogy legyen!)

itt hagytam abba, ennél az Ady idézetnél épp:

"Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, /Csöndesen és váratlanul /Átölelt az Isten"

de nem hagyom abba...

(...annál is inkább , mert első nap egy -XI. századi - e szavakkal kezdődő vers szokott elhangzani -hagyományos dallammal - a  Tóra olvasása előtt: "Ha a föld, hegyek, völgyek írótóll lenne, az égbolt papír, a vizek, a tenger, folyók, patakok mind tinta lenne, a világ lakósai íródeákok volnának és éjjelnappal írnának, akkor sem tudnák I.-ten dicsőségét ábrázolni, szavakkal kifejezni, leírni." )

"...elmondom hát mindenkinek" (?)

...nem! mindent azért mégse lehet. Vagy csak némi távolságtartás után; akár időben (mondjuk fél évszázadnyira , vagy legalább holnap, amit most még semmiképp), s akár térben: neked, aki jól ismersz, s itt vagy hozzám közel, semmiképp, de annak aki ismeretlen, távoli - könnyebben; az un. idegeneknek. De hát éppen ez az! Hogy valójában SENKI SE IDEGEN! S nemegyszer a legszemélyesebb (legegyedibbnek hitt) mondanivalónk a legáltalánosabb (azaz mindenkire érvényes). Minél mélyebbre ások magamban, annál többen érezhetik, hogy közük van hozzám, hogy közöm van hozzájuk (is), mert valahol, legbelül, tényleg egyformák lehetünk. Mint ahogy nagyon távolról is! De a nagyon távol és a nagyon közel olykor ugyanaz!

Nincs titok. A titok az, hogy NINCS!

Olyan egyszerű ez az egész, mint ahogy Fellini mondatja ki Guidoval (Marcello Mastroiannival) a "Nyolc és fél" -ben (érzelmi válsága ki- és felemelő  filmjében)- de úgy, ahogy Mensáros felidézte a XX.századot megjelenítő irodalmi estje végén, egyenesen a közönségnek:

"mindenki együtt... én... ti... Úristen, hogy magyarázzam meg? (...)

 ...minden jól van... minden jó... Köszönöm mindnyájatoknak..."

mert minden válságot (is) csak együttesen lehet leküzdeni, vagy legalábbis valami egységérzet tudatával

s ezért minden...  ahogy Ady is (a másokért csatázó) mondja

csak meg kell érni rá, be kell érni , - hogy ezt érezhessük

de akkor is - hitelesen - csak dadogni lehet... (lásd fent)

ahogy végső soron Karinthy Frigyes is mondja dadogja:

 "Nem mondhatom el senkinek,
  Elmondom hát mindenkinek

  Elmondom én, elmondanám,
  De béna a kezem, s dadog a szám."

(...Segítsetek hát, nyújtsatok kezet. / /Emeljetek fel, szólni, látni, élni, / Itt lent a porban nem tudok beszélni. / (...)Emeljetek fel a magosba (....) Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, /De úgy sejtem, örömhírt hoztam én./ /Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt / Nektek, kiket szerettem,/ Állván tátott szemmel, csodára várván/ /Amit nem mondhatok el senkinek, / Amit elmondok mindenkinek )

Elul hava

Olvasom a szomorú hirt: elhúnyt Mezei András József Attila díjas költő, író

És eszembe jut az a gyászverse, amit a "Zsidó versek" c. kis , sötétkék bársony borítású könyvecskéjében olvastam, s aminek a vonzásától nem tudtam, s nem tudok szabadulni, amit ugyan anyja sírjára írt, melyben "Elul havában hull a hó", de e vers egy kicsit az én anyám sírversének is éreztem, bár őt Adar hóban temettük, és akkor tényleg hullt is a hó, a sírjára, pont míg temettük, s nem csak metaforaként, - de Elul hava hull már minden gyászban, hulljon hát most is, májusi kánikulában,Ijár havában, itt, a költő fehér fejére - emlékére:

Mezei András: LIBÁNUS-FA
(Anyám sírjára) 

Csodálkozás
és rettenet
villámlik
az isteni fában –
Elul havában hullt a hó
és hullt a hó Elul havában.

Kiálthat Libánus cédrusa
kiálthat,
áll a kereszt
a törzs sudarában –
Elul havában hullt a hó
és hullt a hó Elul havában.

Zúghat
Libánus cédrusa
zúghat,
lesz csönd
a világ porában –
Elul havában hullt a hó
és hullt a hó Elul havában.

Ágaiban
már mint ha csönd –
már mint ha csont a fában.
Elul havában hullt a hó
és hullt a hó Elul havában.

Dőlhet Libánus cédrusa
dőlhet.
Áll a magasság pitvarában.
Elul havában hullt a hó
és hullt a hó Elul havában.

Kifehérül a hold
s a nap
setétül
isteni gyászban –
Elul havában hullt a hó
és hullt a hó Elul havában