(The Union Jack )

A források szerint az Eszéktõl Vukovárig terjedõ terület õsidõk óta vadban, madárban gazdag, mocsaras, nádas, lápos, szigetekkel, tölgyesekkel szabdalt táj volt, a réti farkas, ezerféle vízi és mocsári állat otthona. A Duna ártere, a régen még hajózható Nagy-Valkó, azaz a Vuka folyó, valamint a Karasica kiöntései tették ilyenné ezt a vidéket, így a török világban a titkos járatok ismerõi kitûnõ búvóhelyet találtak a szigetek közök, amelyek elrejtették az embert s állatot egyaránt. A víz szinte körülölelte a dombokon, kiemelkedéseken épült falvakat, néha még a kertekbe is be-becsapott. A török hódoltság idején a mocsarasodás fokozódott, mert a lakosság és a török kölcsönösen elzárta a vizek folyását, a lakosság így próbálván védeni lakhelyét. A mocsárvilág csak akkor kezdett veszíteni területébõl, amikor a XIX. század elején sor került a folyók és egyéb vizek szabályozására.

 "A Tónak (Palacsa) harmadszori lecsapoltatása és kiszárítása több esztendei versengõs vitatások után felsõbb helyeken is megállapíttatott ... a Bobotai csatornának nagyobb része észrevehetõ sikerrel már meg is ásatott 1828 és 1830-ban a körüllévõ uraságok költségein..." - írta Hoblik Márton.

 Egyetlen fatörzsbõl faragott, erõs evezõkkel, csáklyákkal felszerelt csónakokkal tartották fent a forgalmat a mocsáron át. Nedves esztendõkben nem lehetett szántani a határt, leg-feljebb csak a dombosabb helyeket. A lápos helyeken a mocsári tölgyek, évszázados bükkök birodalmában húzta meg magát a róka, a farkas és számos kis vad. A tölgyek makkja kitûnõ élelmet nyújtott a vaddisznóknak, de a szelíd disznókondákat is eltartotta az erdõ. A sertéseket kora tavasztól késõ õszig lehetett makkoltatni ebben a rengetegben. Gond nélkül felnõttek, meghíztak a fekete, göndör szõrû, hosszú orrú, fürge sertésekbõl álló híres szlavóniai kondák.

 A víz hallal - póchallal, csukával, ponttyal, harcsával, compóval, csíkkal - bõven ellátta a szegény embert, még eladásra is jutott. A mocsár vadmadarak - különösen szárcsák, vadkacsák, vadludak - húsával, tojásával táplálta a rászorulókat. Az állatoknak is bõven jutott a mocsár adományaiból. Takarmányul szolgált a sás, a gyékény és még ki tudja, a gazdag vízi világ mely növényei.

 A házat is a mocsár adományával, a náddal fedték be. A sásból, gyékénybõl kosár, halas-tarisznya készült, a vesszõkbõl vejiszt fontak, de a gyékény szõlõkötözésre is kiválóan alkalmas volt.

 Ez a 2-3 méter mély õsmocsár, ez a rengeteg, amelyet a nép régen Palác-mocsárnak vagy csak egyszerûen Palácnak emlegetett, már a rómaiak által is ismert volt Palus Hiulca néven. A nagy, lápos, mocsaras vízi világ a hivatalos adatok szerint 7227 hektárt tett ki a lecsapolás elõtt. A Vuka kiáradásaitól 14625 holdnyi terület vált hasznavehetetlenné. Bár a terv már 1758-ban elkészült, a lecsapolást csak 1830-1836-ban kezdték el igazán. A végleges lecsapolást és a Vuka folyó szabályozását 1914-ben fejezték be Kreutzer mérnök tervei alapján. A vizeket levezették, a mocsarakat lecsapolták, az erdõket megritkították, ezzel megnövekedett a mûvelhetõ földterület. A szabályozás után illetve vízlevezetõ csatornák megásása után rengeteg nád, sás, gyékény, zsombék maradt. Mikor a vizet elvezették, a nádat, és a sást több helyen meggyújtották. Két hétig éjjel-nappal füst és láng uralkodott a tájon. A tûz elhamvadtával, a parázs kihûltével megkezdõdött a szûzföld feltörése. Az uraság szántógépei két hónap alatt mélyen feltörték az ekét még nem látott szûz területet, megkezdõdött a "sárga arany", a kukorica és a többi gabonafajta, valamint a burgonya termelése.

 A kapcsolatot a várossal ettõl kezdve az utak tartották fenn, nem volt szükség többé csiklire - csónakra -, elszáradtak, szétestek, még a múzeumba sem jutott belõlük. A megregulázott Vuka ad még halat, csíkot, de hol van már a régi gazdagság! Az erdõk is megritkultak, eltûntek. Nemcsak a táj, hanem a talaj és az éghajlat is megváltozott. Míg a lecsapolás elõtt az állandóan párolgó vízfelület és a gazdag növényzet hatására a nyár elviselhetõbb volt, a lecsapolás után meleggé és szárazzá vált, ma már fülledt forróság uralkodik a tájon. A réti talaj a talajvíz és a levegõ páratartalmának csökkenése miatt szárazabbá vált, a minõsége romlott, megnövekedett a szikes terület is. A megváltozott körülmények között rétek, szántóföldek, kis gyümölcsösök vették át az uralmat a mocsártól. Mindenféle mezõgazdasági, ipari növényt, takarmányt termelhettek, állatot tenyészthettek. Ezzel megváltozott maga az élet is. Vége szakadt az általában gyakorolt halász-pákász-gyûjtögetõ, könnyû, megerõltetés nélküli, aránylag gondtalan életnek.

 1910-ben, az Eszék-Vinkovci vasútvonal megépültével megszûnt az évszázados elzártság, a világ közelebb jött a falvakhoz, de a falvak népe is kilépett a világba.

 A középkorban kialakult hagyományos életmód Szlavóniában egészen a XX. század 20-as, 30-as éveiig lényegében változatlan maradt. Az emberek "szigetszerû rezervátumként" élték tovább a régi életet, ápolták a közös tradíciókat, a közös szokásokat, a közös életformát és ezzel járó gondolkodásmódot, életszemléletet, hitvilágot, népmûvészetet, szokásrendszert, erkölcsi normákat. Hogy nem tûntek el nyomtalanul ezek a mocsárvilágba ágyazott falvak, azt a lakosság szívósságán, talpraesettségén kívül alkalmazkodóképességének, emberségének is köszönhette, s annak, hogy nem tett különbséget ember és ember között: a szomszédos horvát, szerb falvak lakóival jó viszonyt alakítottak ki.

 Fényes Elek szerint Szentászlóban a török alatt 20 ház találtatott. 1617-ben Szentlászló-ban 19 családot említenek. Az 1697-es népszámlálás és vagyonösszeírás adatai szerint Szentlászlóban a következõ családfõk éltek: Tóth Péter, Bencze János, Matti Gyuka, Borbás János, Pilis Miklós, Gyöke István, Szabó György, Gyöke Illés, Ivo István, Kovács Miklós, Varga János, Bocka János, Geci János - összesen 13 családfõ. Az említett adatok szerint Szentlászló õsidõk óta paraszti település, a hasznosítható, megmunkált és meg nem munkált földterület nagysága kb. 61 hold volt. Kb. 30 holdnyi hasznos földet a Valkó folyó áradásai állandóan veszélyeztettek. A folyón túl makkos erdõk voltak, ahonnan hajóépítéshez, házépítéshez való anyagot kaptak a falu lakói. A mezõs részeken pedig szõlõik voltak 18 pincével.

 Az 1697-es népszámlálás és vagyonösszeírás a török alatti kötelezettség kiderítésére is szolgált, hogy annak alapján állapítsák meg az adózás módját és mennyiségét. A török uraságnak Szentlászlón pl. minden gabonából tizedet adtak természetben. Készpénzzel fizettek a jószágban kirótt adó helyett: nagyobb disznó után 2 dénárt, kisebb után 1 dénárt. A méhkaptárak után mézzel fizettek. Aratáskor, szénagyûjtéskor, szántás, vetés idején munkára voltak kötelezve. Csépléskor három napig dolgoztak a török uraság ételén, italán. Ha ez alatt az idõ alatt elvégezték a munkát, még "jutalompoharat" is kaptak. Szent Mihály és György napja között minden vendégség után 60 dénárt fizettek. Minden kasza után 30 dénárt adtak, a borból is tizedet vettek el természetben, kerti veteménybõl csak tetszés szerint adóztak.

 Az 1702. évi népszámlálás adatai szerint a török uralom alatt Szentlászlón negyven, magyar nemzetiségû, kálvinista vallású család lakott 19 házban. Az 1702-es vagyonössze-írás adatai: 4 egész szesszió, 10 fél, kisebb 32, ebbõl árpa 7 hold, here 12, köles 21, mezõ-ség 87 hold, gabonaverem 112, szõlõspince 18, méhkas 43, ló 33, csikó 13, ökör 94, tinó 99, borjú 68, tehén 87, baromfi 259, malac 117. Szõlõskert 18 pincével.

 Fényes Elek megemlíti, hogy a XIX. században Szentlászló az Erdõdiek birtoka volt.

 1867-ben fontos esemény történt a falu életében: az uraság elvette a rétet. A szájha-gyomány szerint, aki akart, felesbe kaphatott földet, amennyit csak akart, az uradalomból. Az uradalmi földért, amely a csepinyi oldalon feküdt, 40 napot kellett dolgozni, ezt azonban "nem mindenkinek az ízei bírták". Sokan napszámos kenyeret ettek, fuvaroztak. A hónapos napszám a századfordulón 18 Ft volt, amikor egy mérõ búzáért (40-50 kg) 1 Ft 20 krajcárt fizettek. Egyesek szerint a 48-as forradalomban 2 Ft volt egy méter búza.

 Egyes családoknak 10-15 holdnyi földnél nem volt nagyobb birtokuk. Ambrus Jánost 50 holdas nagygazdaként említették. Földet nem lehetett vásárolni, annyival kellett gazdálkodni, amennyi volt. Azokon a területeken, ahol a hagyományos szántóföldi növénytermesztés, valamint az ezt kiegészítõ állattenyésztés nyomta rá a bélyegét a gazdálkodásra, gyakori volt a nagycsaládszervezet. Szlavóniában tovább maradt fenn ez a családszervezet, mert a gazdasági környezet meglehetõsen elmaradott volt, s még mindig gazdasági kényszer tartotta össze a nagycsaládot, az összetartó erõ a vagyon széthullásának veszélye volt. A mi vidékeinken a nagycsaládrendszer egészen az 1940-es évekig maradt fenn, néhány családban. Ha régen azt hallották, hogy ez meg ez "nagy nemzet", sok lendéje van, akkor tudták, hogy soktagú családról, helyi használatban zadrugáról van szó.

 A szlavóniai családi szövetkezetet általában a szülõk, a törzs, esetleg még a nagyszülõk, a családos nagybácsik, illetve az apa rokonai és családjuk, valamint a törzs gyermekei -rendszerint fiúgyermekei- és családjuk, azaz ágazat alkották. Egy-egy ilyen család néha 20-30 személyt is számolt.

 A szlavóniai nagycsalád tehát apaági rokonság alapján szervezõdött. Az anyaági rokonságot nem vették figyelembe, mert az más nemzet, más család volt. A lány, amikor férjhez ment, megkapta a kiházasítást, a hozományt, kivált ugyan a családból, de továbbra is az apai családhoz számította magát, még családnevét is megtartotta utóneve mellett, anyósa, apósa is így szólította, sõt a fejfáján is ez a név szerepelt, ha meghalt. A lány az apja nemzetségébe tartozott, de házasságával a lány nem tartozott régi családjához, nem volt semmi keresnivalója többé, nem örökölt, mert a kiházasítással ki volt elégítve. A telekkönyvben Szentlászlón szerepel többek között: Piszár zadruga, Bocka zadruga, Egyed zadruga, Varga zadruga.

 A nagycsaládban az együttélés alapja a közös vagyon, a közös munka, a közös teherviselés. Magánvagyona nem lehetett senkinek sem, még a menyecskének a kiházasításkor kapott tehene, bornya, malaca is a közösbe ment, mert a közösbõl nevelték, etet-ték, a közös munkától vették el a ráfordított idõt.

 A XIX. században a gazda szinte élet és halál ura, mindenki tõle függött, még anyagilag is. Õ adta ki a munkát, azaz egyszerûen kiadta a parancsot, ki, mit, mikor, hol, hogyan fog dolgozni a következõ napon. A tagok majdnem szolgai viszonyban és helyzetben éltek.

 Szentlászló és a többi község is mocsárszéli, utcás-soros település. Ezek a falvak a Vuka folyó mellett épültek. A folyó és a mocsár, a vízi világ biztosította a megélhetést. A réti legelõk, a mocsári tölgyesek lehetõséget adtak az állattenyésztésre.

 A falu növekedésével az ártéren építkeztek, de továbbra is a kiemelkedõ dombokat ke-resték, pl. templomépítéskor. A telkek, a "funtus"-ok nagyok, mert a török után volt elég szabad hely az elpusztult települések helyén. Az úttól a rétig, a legelõig, a földekig, a folyóig futottak a telkek szalag alakban. A lakosság szaporodásával, a nagycsaládok osztódásával a telkek osztódása is bekövetkezett. Ez hosszanti irányban történt, így megmaradt a régi szalag forma, csak elkeskenyedett.

 A lakóház és a melléképületek a telek legmagasabb részén helyezkedtek el. A földrajzi környezetnek megfelelõen a szlavóniai ház "barona ház", talpfás ház, azaz tölgyfa talpfára épített ház. II. József 1784-85. évi pátense elrendeli a lakosság összeírását, a víz- és föld-mérést. Ekkor kaptak számot a házak. A barona ház fundamentum nélkül készült, mert a falakat gerendaváz tartotta.

 A gerendákat, gerendavégeket úgy illesztették, faragták, csapolták egymásba, hogy egyetlen vasszöget sem használtak. A ház falai lehettek "fonyott" falak, ezek úgy készültek, hogy a talpfába félméterenként bevésett ágasokat befonták veszzõvel, utána bekenték törekes sárral jó vastagon, kívül-belül. Ha megszáradt, szép fehérre bemeszelték. A legtöbb háznak baronafala volt. Alul a talpfába, felül pedig a gerendába egy méter távolságban vésték be az ágasokat. Az ágasok két oldalát kivésték, ezekbe a résekbe rakták be a baltával hasogatott boronafákat egymás alá, majd jó vastag törekes, szalmás sárral "bekenyték", végül szépen bemeszelték. A tetõt náddal fedték be. Vert falú vagy vályogból rakott házat nem lehetett találni, téglaház meg régen egyáltalán nem épült, kivéve a templomot. Alakja szerint a ház véges, végével az utcára szolgál. A cserepes házaknál már találni keresztházat is, ezek a XX. század elején jelentek meg.

 A ház egész hosszában nyitott tornác húzódott, amelyet faágasok tartottak. A 2-2 természetes színû faragott ágast fent faragott "bóthajtás" tartotta össze, ami a "koszorófához" ért. Az ágasokat karmagasságban karfa kapcsolta össze.

 Régen, a XVIII. században, az utca felé nem vágtak a házra ablakot, mert adót kellett fizetni érte. Ezekben a házakban a konyha az utca felõl helyezkedett el. A szoba a kertre nézett. Az õsi házon nem volt kémény, az ajtón engedték ki a füstöt. A nyitott tornácról a "szenes ház"-ba, a le nem padlásolt konyhába léptek. A konyhának sohasem volt ablaka. A szenes házban az ajtóval szemben állt a négyszögletes tûzhely, a 30-50 cm magas "padika". Fölötte lógott a lázsalánc, rajta a bogrács. A padikán háromszögû vasláb, a nyárstartó vaskutya állt. A tûzhely feletti polcon kaptak helyet az edények. A tûzhely bal sarkában volt egy alacsonyabb mélyedés, ide húzták le a hamut a padikáról is, meg a kemenceajtóból is, mert a szobai kemencét a konyhából fûtötték. A szenes házban nem tartózkodtak, nem is étkeztek, csak megfõzték az ételt és vitték be a szobába.

 A szenes házból a szobába léptek, amelyre két kertre nézõ ablakot vágtak. A késõbbi típusnál, amikor a szoba került az utca felõl, két ablak nyílt az utcára, a baloldali falon pedig az oldalablak a tornácra, hogy szemmel lehessen tartani az udvaron történõ eseményeket is.

 A bejárattal szemközti falon, az utcára nézõ két ablak köze a szoba szent helye. Itt lóg a tükör, a "tikör alatt" foglal helyet a pank, elõtte az asztal. A "tikör alatt" ül a gazda étkezéskor, itt ül a lakodalmi vacsorán a fiatal pár, a halottakat is itt ravatalozzák fel a "higed ágy"-ra. A szobában minden fehérre van meszelve. A szoba munkaterében, az intimebb nõi térben áll a konyhából fûtött, csonka kúp alakú, négyszögletes tetejû kemence. A kemencét a konyha fala melletti bal sarokban rakták egy 50 cm magas emelvényre, a padikára. Ezen üldögéltek, hátukat nekitámasztották a jó meleg kemencének.

 A szoba berendezéséhez tartoztak a barnára festett, forgatható támlájú padok, pankok, amelyeknek a karját szépen kicifrázták, kifaragták. Volt kicsi pank, meg nagy pank. A nagy pank a tükör alatt állt. Elõtte a cifra "ponvával" letakart nagy asztal. Az asztalhoz csak férfiak ülhettek. Az asztal felett lógott az aratókoszorú.

 A gazda a tükör alatt ült a pank közepén, körülötte helyezkedtek el a férfiak, úgy kanalaz-tak a közös tálból étkezéskor. A nõk nem foglalhattak helyet az asztalnál, még a gazdaasszony sem. Étkezéskor a férjük mögött állva ettek. Egyedül lakodalomkor ültek asztalhoz a nõk is. Az ágyak sorban a falak mellett álltak, elõttük a forgós hátú kicsi pankok, hogy könnyebben felléphessenek az ágyra. Az ágy tetejét "vesszõs ponvával", csíkos terítõvel takarták le. Az ágy elõtt álltak a székek. A századfordulón megjelent az almárium, a sublót. Az ajtó mellett volt a helye a vizespadnak, rajta állt a vizes dügeny, nagy korsó.

 A szenes házból nyílt az éléskamra, benne rudak voltak a kolbász szárítására. A három osztatú ház mellett, külön épületként vagy kicsit alacsonyabban, keskenyebben hozzáépítve találjuk a kamrát, a kiljert. Ez rendes tornácos, ágasokkal díszített, padlással rendelkezõ épület, benne minden fiatal házaspárnak egy-egy szobácska, ólcsa. Annyi ólcsa volt, ahány fiatalabb házaspár, mivel a szobában a gazda lakott a gazdasszonnyal. Télen velük aludtak még a szobában a lányok, a gyerekek, a gyermekágyas asszonyok. A többiek a fûtetlen, ablaktalan, egyes ajtajú ólcsában élték le egész életüket. Az udvaron külön magában, a házzal szemben állt az udvar dísze, a hambár. Fából, deszkából készítették, szép, faragott oszlopos tornáccal. Pince is lehetett a hambár alatt. Ha nem volt alatta pince, akkor a hambárt is talpakra építették, hogy el lehessen szállítani más helyre. Az udvaron épült még a barona falú istálló, amelynek padlásán szénát tartottak.

 Az udvaron volt még az ásott nyilas kút, gémeskút, meg a 2-2 téglából rakott lábakon álló, vályogból vagy sárból és törött cserepekbõl készült sütõkemence, alatta a pérás gödör. A tüzelõfát az udvaron fágítóban raktározták és aprították.

 Az asszonyok a szövéshez, fonáshoz, hímzéshez értettek, szebbnél-szebb darabokat szõttek, hímeztek. Piros, fekete csíkos lepedõket, vesszõs ponvákat, asztalterítõket, törülközõket szõttek, meg a szebbnél-szebb mintájú, fejkendõ alatt hordott fehér fõkötõket.

 A férfiak faragtak, díszítettek sulykot, rokkafát, házoszlopot, hambároszlopot. Értettek a vesszõfonáshoz, a gyékényfonáshoz is. A kezük alól méhkasok, szikõk, halastarisznyák, szakajtók kerültek ki, amelyek gyékénybõl készültek. Vesszõbõl sikeredett ki a kezükbõl kosár, vejisz, párszárító, tövisborona stb. Számon tartanak még ma is híres mesterembereket, akik szép, titkos fiókos tulipános ládákat, kócsagokat faragtak, díszítettek.

 A régi, XVIII. századi viselet egyszerû volt. A maguk szõtte, fonta vászonból telt ki, mind a férfi, mind a nõi viselet, minden vásárolt dísz nélkül hordták.

 A XIX. században a gazdasági helyzet, a parasztság vásárlóképességének növekedése lehetõvé tette, hogy a városi ízlést némely darabban utánozzák. A városban, a boltban vásárolt kiegészítõk, díszek a nõi viseletet egészen megváltoztatták, nem annyira szabásban, mint inkább díszítõ elemeiben és néha anyagában. A nõi viselet szebbé, színesebbé, gazdagabbá válik. Élesen elkülönül a hétköznapi és az ünnepi viselet. A férfi és nõi viselet alapszíne azonban itt is, ott is a fehér. Legszívesebben továbbra is a maguk termelte és szõtte vásznat, lenvásznat dolgoznak fel ruházatnak, de a vándorkereskedõktõl, vagy Eszéken a boltban másféle anyagot is vásárolnak.

 A nagylányok és az asszonyok alsóruhája volt a mejjes pöndöl vagy derekas pöndöl, amely 4-5 szélbõl készült féllábszárig érõ vászon alsószoknya volt. Két ujjnyi széles pártázóval derékpántba fogták a ráncos szoknyát. Erre öltötték a kebélnek nevezett felsõruhát. A hétköznapló kebél fehér vászonból, az ünneplõ fehér gyolcsból készült. A kebélnek a blúza és szoknyája össze volt varrva. A varrást, amely a mell alá esik, piros, húzott szalag fedi. A hosszú, fodros ujj, a "tilangli" csipkébõl készült, a kézfejnél 2-3 csipkefodorral. A bokáig érõ szoknya "bé van verrel regyesre", pliszírozott. A blúz alatt "gombos bélést" viselnek, blúzszerûen szabva. Ez fehér, kék, piros csíkos házi szõttes. A bélés csak könyékig ér. A kebél elé díszes, selyem, csipkével, rojttal díszített "takarítót" kötnek, azaz kötényt. A takarítóra hátul egy vagy több színes, mintás hosszú csokorba kötött selyemszalagot, "farhámot" kötöttek. A nyakukban a mell alatt vezetve és hátul a hát közepén megkötve selyemkendõt hordtak. A fejükre a lányok pártaszerû, szalagos fejdíszt tettek, az asszonyok pedig "fehér tilangli" kendõt. Lábukon fehér harisnya és piros csizma van.

 A férfi, a legény viselet egyszerûbb volt a nõi viseletnél. Itt is a fehér szín dominált. Az alapviselet négy darabból állt: nadrág helyett gatyából, ingbõl, pruszlikból és pregacsából. Itt is van hétköznapló és ünnepi viselet.

 Az ünneplõ gatya, a csárdás gatya igen széles volt, a dereka ennek is ráncos. Az ünneplõ, "szédöt imög" tilangli ujja alá cifra bélést tettek, mint a nõi kebél ujjába. Az ing eleje regyes volt. Az ing fölé ujjatlan mellény került. Fekete posztóból ezüst pitykegombokkal ké-szítették. Az ünnepi viselethez csizmát húztak. A csizma szára széles volt, egy kicsit letolták, így ráncos, regyös szárú lett. A viselethez tartozik még a fekete kalap, amelynek szalagjába ünnepélyes alkalmakkor árvalányhaj van tûzve. A leírt viseletet kb. 1920-ig hordták, késõbb már csak az öregek vasárnaplója lett.

 Áldozócsütörtökön búcsú Szentlászlón volt. Az iskola elõtt a kút környékén, a központban rakodtak ki a vásárosok. Ilyenkor a szomszédos falvak lakosai is eljöttek. Vidám hangulat uralkodott, a gyerekek ördöglovon ültek és forogtak, forgatták magukat. A legények mézes szivet vásároltak szeretõjüknek. Az idõsebbek nézelõdtek, vásároltak ezt-azt. Délutánra a hangulat sokszor olyan magasra emelkedett, hogy még táncoltak is a nagykocsmában.

 A szlavóniai magyar falvak régi megülésûek, néhol 1000, másutt 700-800 évre becsülik településük korát.

 "Sok változásokon fordult meg eleitõl fogva e maroknyi magyarság a kóborlók miatt... úgy, mint a Török, Német, Rácz, Kurucz és haramiák miatt... több magyar helységek el is pusz-tultanak... Amelyek megmaradtak: Rétfalu (régebben Révfalu), Haraszti, Szentlászló és Kórógy..." ( Szécsényi Könyvtár Kézirattára Quart Hung. 1285. 76 d. ) A szlavóniai magyar falvak egyházas faluk, az elsõ reformált egyházak közé tartoznak. A református vallást 1530 táján vették fel Sztárai Mihály, a jeles prédikátor hatására. Ez a négy falu önmagát minden veszedelmek között megújította. Megõrizte magyarságát és reformátusságát. Reformátussága nyomta rá bélyegét kultúrájára és életmódjára. Mindig kisebbségben volt mint nemzet és vallás. Templomaik eleinte paticsból készültek, amelyeket a XVIII. század folyamán kõbõl építettek váltottak fel a helybeliek hozzájárulásából, esetleg a földesúr támogatásával.

 "Az 1774-ik Esztendõ elõtt még a Sz. Lászlói Templomnak igen régi formája volt, azt faragták ki belõle némelyek, hogy Pál Apostol a' Sz. Lászlói Templomban prédikállot. Ha már ez igaz volna: úgy Rómával és a keresztyén Vallást bé vett legrégibb Ekklesiákkal veteked-hetne Sz. László. De hogy azoknál sokkal is újabb azt állítja ama bizonytalan Documentum, mellyet a Sz. Lászlói legrégibb Matrixnak leg elsõ levelén Notabenében még most lehet olvasni NB, A Szent Lászlói Templom építtetett leg elõször Ao' 1218 a' mellyet ki tanulván Connotált." (Matricula Eccla. R-a Sz. Lászlaiensis ab A 1791 24. apr. Procurata per Nicolaum Sz. Peteri Predicantem elettis 66.)

 A lelkészek között sok a debreceni "Collégyom"-ban tanult. Egyeseket az egyházak (pl. Szentlászló) taníttattak Debrecenben, Pápán, Patakon maguknak. Az itt szolgáló lelkészek, a néhány szlavóniai születésûn kívül, kecskeméti, halasi, nagykõrösi, újvidéki, somogyi, "aki úgy rendelõdött ide".

 A református egyházat a lelkész a presbiteri testületre támaszkodva vezette. A presbiterek a gyülekezet jómódú, középkorú férfi tagjai közül kerültek ki. Ezenkívül jó templombajárónak, rendes életvitelûnek kellett lenniük. A választás minden adófizetõ gyülekezeti tag jelenlétében történt. A lelkész és a presbiterek jelöltek, s a tagok szavazással választottak. Melléjük jelöltek még két-három póttagot és egy fiatal egyházfiát, hogy bele tudjanak nevelõdni a presbiterségbe. A megválasztottakat feleskették. A megválasztott Presbitérium kurátort választott a maga kebelébõl.

 A Presbitérium kötelessége megvédeni a templomot a botránkoztató személyektõl. A legnagyobb gondot a párkapcsolatok tisztaságára fordították. A verekedõ házasfeleket megintették, elõször négyszemközt. A templombajárásra is figyelemmel voltak. Az ünneprontókat - a vasárnap és ünnepnap dolgozókat - megbüntették.

 A presbitérium vigyázta az egyház anyagi ügyeit is. Gondoskodtak az egyházi adó behajtásáról, ellenõrizték a "zsenge" úrvacsorakenyér beszedését, csakúgy, mint a lelkész, a tanítók és a harangozó fizetésének folyósítását. A házaknál tartott bibliaórákat a presbiterek szervezték, s azokon részt is vettek.

 Id. Varga János emlékezetei szerint a szentlászlói református egyház lelkészei voltak: a Kelecsényi családból három generáció (1924-ig), Ládi István, Sipos Mihály, Szabó Zoltán, Andel Károly, Weiss Tibor.

 Az iskolák Szlavóniában felekezeti hatosztályosok voltak. Egyháziak lévén függtek az egyházi felettes hatóságtól, az látta el õket a szükséges felszereléssel, tanszerekkel, könyvekkel. Az egyház végezte az oktatás színvonalának ellenõrzését is, a diákok vizsgáztatását a templomban a kurátor, az esküdtek, a közülük választott inspectorok és a szülõk elõtt. Évente két vizsgát tettek a diákok, a télit új esztendõ tájt, a tavaszit márciusban.

 "1805. january 20 Napján Tóth Sándor Prédikátor és Gyöke János Inspector (Kelemen István jelen nem lehetvén robotra való hajtása miatt) megvizsgálván az Examentõl fogva elõmeneteleit az oskolának, jól és helyesen találtatott."

 Szentlászló, Tóth Sándor Prédik. Inspector Gyöke János: "Meggondolván hogy ezen Esztendõkben épült az oskola reménségünk felett vólt az Examen bizonyítom, N. Szabó Mihály Prédikátor, Öreg Biró Kotsi Mihály, Kurátor Becze János. Esküdtek Gajnok István, Gyöke János Insp. Kelemen István Inspector. NB. Loboda Sámuel volt a Rector ky Exament tett 3 January 1808."

 A tananyag a következõ volt: TÉLI PÁLYA (1. félév)

 I. oszt. Beszéd- és értelemgyakorlat. Írás, olvasás.
II. oszt. Beszéd- és értelemgyakorlat. Írás, folyékony és értelmes olvasás. Magyar
nyelvtan elemei, betûk, szótagok, szók, egyes mondatok megkülönböztetése.
III. oszt. Magyar nyelvtan: egyszerû mondatok ismerete Árvay vezérkönyve szerint.
IV. oszt. A beszédrészek ismertetése.
V. oszt. A közéletben elõforduló ügyiratok, levelek, számlák, térítmények, jelentések,
bizonyítványok. Olvasás, írás.

NYÁRI PÁLYA (2. Félév)

I. oszt. Beszéd és értelemgyakorlat. Írás, olvasás.
II. oszt. Folyékony, értelmes olvasás. A betû, felosztásuk, szótagolási szabályok,
diktálás utáni írás. Egyszerû gondolatok írásbeli kifejezése, helyesírás,
szépírás, ütemszerûleg.
III. oszt. Egyszerû mondatok ismertetése. Olvasás. Írás ütemszerûleg.
IV. oszt. Beszédrészek ismertetése, igeragozás. Írás, olvasás.
V. oszt. A polgári ügyiratok folytatólag. Olvasás. Írás.
VI. oszt. Ismétlés, bibliaismerettan.

A következõ tanítókra emlékeznek a szentlászlóiak : Dádiv Lajos, Nyáradi Mihály, Rumpf Kálmán, Ripszan János. Az iskola az 1800-as évek elején épült fel, közvetlenül a templom mellett.

 A régi templomot a XIX. század közepén bontották le, s ennek helyére épült a mostani templom, amelyet 1878-ban fejeztek be. A templom tornya 32m magas volt. Ezt a templomot több alkalommal újították fel az 1991-es háború elõtti formájára. Az elsõ világháború alatt elvitték a harangokat. A mostani harangokat 1925-ben szerelték fel a toronyba. A templom tornya 1956-ban újból tatarozásra került. Az eklézsia vagyonához 26 hold föld tartozott.


 


 

Az elsõ világháború után a Julián egyesület iskolája Geci János házában mûködött. Késõbb ebben a helyiségben nyílt meg az elsõ szentlászlói kocsma. A híres nagykocsmát a falu központjában, a községház mellett építették. Ezt az épületet késõbb Viola Béla kibõvítette s átalakította új iskolának. A szentlászlóiak mindennapi életében, valamint a falu elõrehaladásában és fejlõdésében jelentõs szerepe volt Reisner földbirtokos uraságnak. Vrbik tanyájukon egészen 1945-ig mûködött a spirituszgyár, kendergyár, jószágtenyésztõ farmok. Az uraság munkásokat alkalmazott a faluból, segítette a falu kötelességeinek teljesítését, az adó kifizetését, stb.

 Reisner birtokos földjébõl osztottak ki telkeket a falu és Vrbik tanya között. Itt alakult 1925-ben a Vendelovac néven ismert falu része. Nevét Tapisa Vendel után kapta, aki e rész elsõ lakosa volt. Utána ide telepedtek a Beles, Takács, Bognár, Váci családok.

Amikor 1910-ben kiépült az Eszék-Vinkovci vasútvonal, Vrbik tanyát lóriút kötötte össze Vendelovácon keresztül a szentlászlói vasútállomással. Ezen az úton keskeny síneken közlekedõ, vaskerekû, fából alkotott nyitott vagonok közlekedtek lovak vontatásával. Ez egy többcélú közlekedési eszköz volt. A padokkal ellátott személyvagonokban emberek utaztak, a tehervagonokban pedig cukorrépát és egyéb termékeket szállítottak a határból a vasútállomásra.

 Érdekes megemlíteni, hogy Szentlászló fõutcáját Nagyutcának hívták. Ezt az utcát két mellékutca szelte át. A Szövetkezet utca volt a Kutyaszorító, mégpedig azért mert "csak addig ért, ameddig ért", tovább nem lehetett menni. A Gyõzelem utca volt Szentlászló leghosszabb utcája, és mégis mindenki Kisutcának hívta, mert valamikor csak a labdarúgópályáig ért. A fõutca faluból kivezetõ részét (Petõfi u.) valamikor Bárnevona (bár ne volna) utcának hívták azért, mert göröngyös, lápos volt. Úgy kellett feltölteni, hogy házakat lehessen építeni. A Nagyutca másik végén, a vasútállomás irányában volt a Bucsak. Ott valamikor gödör volt, burgunyának hívták, víz volt benne, amelyben "bucskázni" lehetett.

 A Valko folyón keresztül fahíd vezetett a Kiserdõre. Igaz, hogy már erdõ sehol sincs, csak szõlõskertek vannak végig. Ez tulajdonképpen egy sziget, amelyet a Vuka régi és újjászabályozott folyása övez. Itt valamikor erdõ volt és késõbb vált szõlõskertté.

 1919-ben kezdõdött a szerb lakosság betelepítése Szentlászló környékére. Elõször a szoluni önkénteseknek osztottak ki földet meg cselédházakat az uraság birtokából a valamikori pusztahelységeken (Darvas-puszta, Palacsa és Szilas között). A nagyobb számú kolonizálás 1945 után történt.

1920-ban megnyílt Szentlászlón az elsõ postahivatal Brandtné házában. Azelõtt a postát a kisbíró osztotta.

 1925-ben megalakult a szentlászlói Önkéntes Tûzoltó Egyesület. Alapító tagjai voltak: Gyöke István, Bundusz Jakab, Bardos János, Palizs Illés, Palizs József, Dezsõ Illés, Fülöp János, Lavada Sándor, Lavada József, Varga Dávid, Gajnok Dávid, Baronyi János, Baronyi Illés. A tûzoltóotthon 1936-ban épült Reisner Gusztáv birtokos segítségével. 1985-ben a Tûzoltó Egyesület új szertárral és korszerû tûzoltó felszereléssel gazdagodott. 1986-ban fel-újították a tûzoltóotthon épületét és korszerû rádiókészüléket szereltek fel.

 Szentlászlón a sportnak szép hagyománya van. 1927-tõl mûködik a labdarúgó-csapat klub formájában. A községi és községközi bajnokságban szerepelt több-kevesebb sikerrel. Hivatalosan a labdarúgó-szakosztály az 1960/61-es idényben indított csapatot a bajnokságban, Május 1. néven szerepelt. Jó volt a közösségi szellem, a fiatalokat is összehozta. A játék alkalom volt barátkozásra és kikapcsolódásra. Leginkább a foci fogta össze a falu közösségét, állandó szurkolótábor is kialakult, szoros barátságok szövõdtek.

A szentlászlói focicsapat 1950-ben:Dezsõ Dávid (Dóci), Gajnok József, Hujbert Sanya, Bacsko Jovo, Stevanovics Bogolyub, Zsidó Jani, Gajnok Dávid, Kántor Samu, Ferenc János, Kovács Illés, Ambruzs Zoltán, Becze Ilés, Váci Pista, Egyed Illés.

 A lövésztársulat 1978-tól sikeresen képviselte Szentlászlót az országos és nemzetközi vetélkedéseken.

 A II. világháború idején a forradalmi, népfelszabadító eszme eljutott Szentlászló lakosságához is. A falunak négy fia áldozta életét a hazáért - Varga Árpád, Kelemen Illés, Dobi Sándor, Mormer Péter.

A háború utáni szocialista fejlõdés gyökeres változásokat idézett elõ a falu életében. 1945-ben megalakult az elsõ termelõszövetkezet. A vidék 17 falvából 300 tagja volt. Munkája folyamatosan tartott az 1960-as évekig, amikor a palacsai érdekek miatt meg-szûnt. A szövetkezet 1985-ben újra megalakult és ma is, a menekültsorsban Eszéken is folytatja munkáját.

 1946-ban alakult a faluban a vadásztársulat. Hamarosan híres lett a vidéken. Idejártak vadászni az eszéki járás neves emberei.

 Az 1946-ban alalkult Petõfi Sándor Kultúregyesületnek fontos szerepe volt a falu mûvelõ-dési életében és fejlõdésében. Alapítói között voltak: Vörös László, Bece Illés, Gajnok József, Varga Sándor, Varga János.

 Az egyesület eleinte a tûzoltóotthonban, majd Bajusz Illés házában tevékenykedett, azután a Mormer-házba került, amely társadalmi otthonná vált.

 A látogatók szórakozás, társasjátékok, könyvkölcsönzés, újságolvasás mellett, itt beszélték meg a falu és a nagyvilág eseményeit, gondjait, bajait. A falu ifjúsága nagy lelkesedéssel kapcsolódott be a színjátszó és a táncsoport munkájába, habár a színjátszásnak korábbi hagyománya van. Bokros uram, Sárga csikó, Piros bugyelláris és más színdarabokkal nagy sikert arattak, nemcsak Szentlászlón, hanem vendégszereplésben a környék magyar falvaiban (Kórógy, Haraszti, Rétfalu), sõt Baranyában is.

 A színjátszócsoport tagjai 1960-ban, a Huszárszerelem címû darabban: Becze László, Gajnok Illés, Bajusz János, Becze Dániel, Becze Dávid, Lapis Sándor, Becze Manci, Egyed Illés, Baronyi Éva, Bocka Éva, Gyöke Sándor, Egyed Éva, Polgár Julianna, Kocsis Manci, Becze Feri, Kelemen Dávid.

 A szentlászlói tánccsoport elsõ vendégszereplése az eszéki Horvát Nemzeti Színházban 1948-ban volt. 1952-ben a tánccsoport a pulai arénában lépett fel nagy sikerrel.

 A zenés színdarabok rendezésében és a táncban komoly szerepe volt a falusi cigányzenekarnak Náci prímás vezetésével.

 A Kultúregyesület keretében vasárnaponként rendszeres mozielõadásokat tartottak Gajnok József vezetésével. A mozgó vetítõgépet parasztkocsin vitték a környék falvaiba, így ott is rendeztek elõadásokat.

 1965-ben épült fel Szentászlón az új mûvelõdési otthon. Az építõanyagot az Eszéken lebontott épületekbõl biztosították, az építésben pedig a falubeliek önkéntes munkával vettek részt. A nagy "színházterem" mellett öltözõkkel, ruhatárral, egy nagyobb olvasóteremmel, könyvtárral és több kisebb helyiséggel rendelkezett.

 A könyvtárban kb. 2000 kötet, magyar és horvát nyelvû könyv volt. Itt volt a székhelye a Petõfi Sándor Mûvelõdési Egyesületnek, amely fennállása óta nem szakította meg munkáját 1991-ig. Az egyesület keretében volt elhelyezve a gazdag néprajzi és múzeumi gyûjtemény, amelyben a múlt idõk tárgyait, emlékeit õrizték. A mûvelõdési otthon nagytermét színielõadások és más rendezvények, versenyek, szemlék, ünnepélyek megszervezésére használták.

 Külön említésre méltóak az olvasóteremben tartott író-olvasó találkozók, irodalmi estek. A vajdasági írók közül Herceg János, Fehér Ferenc, Dudás Károly többször is megfordult itt. Több neves magyarországi költõ, író is ellátogatott ide: Csoóri Sándor, Tüskés Tibor és mások.

 Országszerte, sõt határon túl is ismertek a szentlászlói Petõfi Sádor Mûvelõdési Egyesület tánccsoportjának fellépései. Õrizték és ápolták az eredeti szlavóniai magyar népi táncokat és dalokat, amelyekbõl a leghíresebbek a Kalalázás (Hat nap van egy hétben...) és a Rezálás (Hej rezálom, rezálom, a faromat rezálom...). A tánccsoport gazdag népviselettel rendelkezett, amely sajnos a háború kitörésével odaveszett. Tánccsoportunk rendszeresen fellépett az országos folklórszemléken és hasonló rendezvényeken (Gyakovár, Vinkovci, Valpovó, Brogyanci, Daruvár, Petrovci...). Ugyanúgy több alkalommal vendégszerepelt Magyarországon is (Zengõvárkony, Hatvan...).

 A Mûvelõdési Egyesület a szentlászlói helyi közösséggel együtt szervezõje volt a hagyományos aratóünnepségnek, amelyet július 27-én rendeztek.

 
1947/48-ban az UNICEF tejcsarnokot alapított Szentlászlón, amelynek áramfejlesztõje is volt. 1951/52-tõl önkéntes helyi járulékokból bevezették a villanyhálózatot.

 1954-ben megalakult a lótenyésztõ szövetkezet a gyakovári méntelep segítségével dr. Bencsvics ajánlatára. A szentlászlói, kórógyi, tórdincai, haraszti és lacházi lótenyésztõket fogta össze. A szövetkezet elsõ tagjai voltak: Varga János, Gajnok Mihály, Palizs János, Kántor Zoltán, Palizs József, Bece Mihály, Borzán Gergely - Szentlászlóról, valamint Kismártin József, Paprika Illés - Kórógyról. Lipicai fajlovakat tenyésztettek, törzskönyveztek. Amikor a lovak száma megnövekedett, eladásra is jutott belõlük :

 a vukovári méntelepnek felújítás céljából
a lyubicsevói lótenyésztõknek
a tökösi vadászterületre
Svájcba a cirkusznak
Németországba, Szlovéniába, Zágrábba a rendõrségnek.

 1960-ban résztvettek az újvidéki kiállításon, ahol elnyerték az elsõ és a második díjat. Rendszeresen résztvettek az ünnepélyeken és lóversenyeken Szentlászlóban, Kórógyon, Tórdincán, Tényán, Eszéken, Gyakováron, Babina Gredán, Vinkovciban, Vukováron. Nemzetközi lóversenyekre is jártak Magyarországra, Ausztriába, Szlovéniába. A háborúban néhány ló a gránátok áldozata lett, valamennyit sikerült kimenteni a faluból, de a nagyobb részét elvitték a megszállók.

 A volt tejcsarnok épületében 1960/61-ben megalakult Szentlászló legjelentõsebb vállalata, a Május 1. nevet viselõ textilgyár. Eleinte védõ- és munkaruha készítéssel foglalkozott, de az utóbbi években modern konfekciógyárrá fejlõdött, amely kizárólag külföldi piacra dolgozott. Kb. 450 munkást alkalmazott Szentlászlóról és környékérõl. Az üzem a háború alatt sem ment tönkre, a vezetõség Eszéken megszervezte a termelést 60-70 munkással.

 1968-ban épült fel Szentlászlón az új korszerûen berendezett központi Általános Iskola óvodával és sportcsarnokkal együtt. A szakosított tantermek el voltak látva minden szükséges korszerû tanszerrel. A szentlászlói gyerekeken kívül idejártak az adai, palacsai és a szilasi gyerekek is, akiket külön iskolabusszal szállítottak. Az oktatás eleinte kétnyelvû volt (magyar és horvát), de az utóbbi években a magyar nyelvet már csak anyanyelvápolás szinten tanulták a gyerekek.

 A háború kirobbanásával a gyerekek szétszóródtak az ország más részeire és külföldre. A szentlászlói iskolának a szigetvári 1. Számú Általános Iskola nyújtott menedéket. A tantestület tanárai megszervezték a tanítást az ottlévõ gyerekekkel és sikeresen befejezték az 1991/92-es tanévet.

 1971-ben a falu három utcájában az úttestet kockakövekkel borították, a többi utcát pedig 1974-ben aszfaltozták.

 A korszerûen berendezett és felszerelt egészségotthonban orvosi rendelõ, fogorvos, laboratórium, és gyógyszertár állt rendelkezésükre a szentlászlóiaknak és a környékbeli falvak lakoságának.

 A szentlászlói vasútállomásra voltak utalva mindazok, akik Adából, Palacsáról, Kórógyról vagy Szilasról az Eszék-Vinkovci vasútvonalon akartak utazni. Ezenkívül az említett falvak össze voltak kötve Eszékkel és Vinkovcival rendszeres buszjárattal is mindkét irányban.

 Az 1988-ban új épületbe költözött szentlászlói postahivatalt is közösen használták.

 A szentlászlóiak többéves helyijárulékot szavaztak meg a falu vízvezeték-hálózatának megépítésére. Ezeknek a munkáknak a legnagyobb részét be is fejeztük a háború elõtt. Sajnos a háztartások bekapcsolását a vezetékre már nem tudtuk elvégezni.

 A legújabb tervben volt a háztartások bekapcsolása az 500 számmal rendelkezõ telefon-központra, amely már kész volt a faluban. Sajnos, a háború megszakította ezeket a munkákat is.

 Az 1991-es áprilisi népszámlálás adatai szerint Szentlászlónak 1300 lakosa volt, ebbõl 45 % magyar, 39 % horvát, 6 % szerb és 10 % egyéb nemzetiségû (szlovén, macedón, muzulmán, német, olasz, lengyel ).

 Tizenegy utcában, 7 km utcasoron, 416 háztartásban különbözõ hitvallású ember (reformátusok, katolikusok, pravoszlávok, szombatisták, pentagonisták és más vallásúak) élt együtt nagy tiszteletben és megbecsülésben egymással.

 Szentlászló összterülete 1782 hektárt tesz ki :

 

Társadalmi szektor Magán szektor Összesen
Szántóföld 745 ha 712 ha 1457 ha
Gyümölcsös  --- 1 ha 1 ha
Szõlõskert  --- 4 ha  4 ha
Legelõ 22 ha  --- 22 ha
Erdõ 9 ha 1 ha 10 ha
Szikes terület 256 ha 29 ha 285 ha
Összesen 1034 ha 748 ha 1782 ha
 

 A lakoság 80 %-a földmûveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. A háztartások korszerûen voltak berendezve, a földmûves családok modern mezõgazdasági felszereléssel gazdálkodtak. A faluban 85 traktor a hozzájuk tartozó felszerelésekkel és pótkocsival, 4 kombájn, 12 kukoricacsõtörõ, 4 teherautó, 109 személygépkocsi volt.

 Meg kell említeni, hogy a faluban még egy építõanyagtelep, egy mezõgazdasági bolt, egy pékmûhely, négy élelmiszerbolt, három italbolt, négy vendéglõ is mûködött.

 A falu közelében levõ Vrbik szabadidõközpontnak szépen gondozott parkja, kastélya, úszómedencéje és sportpályáil voltak. A falunak a háború elõtt a XX. századnak megfelelõ életszínvonala volt.

 
 



Források:

FORRÁSOK

Arday Lajos : A horvátországi magyarok története
( vázlatos áttekintés ), in : Magyar Képes Újság, 1995.

 Dr. Bognár András : A horvátországi magyarság demográfiai fejlõdése az utóbbi másfél század alatt
in: Rovátkák 1994, Zágráb, 1995.

 Pavicsics, Stjepan : Podrijetlo naselja i govora u Slavoniji
Zagreb, 1953.

 Dr. Penavin Olga : A nagycsaládszervezet Szlavóniában
( Kórógyon ) Újvidék, 1981.

 Rózsa Flores Eduardo : Mocskos háború , Budapest, 1994.

 Srsan, dr. Stjepan : Hrvatska - povijest sjeveroistocnog podrucja
Osijek, 1994.

 Szabóné Rózsa Ilonka : Valahol Európában, Szlavónia szívében
in: Rovátkák 1994, Zágráb, 1995.

 Szlám József : Szentlászló

 Vujity Tvrtko : Tûzvonalban, Budapest, 1992.

 Magyar Képes Újság , 1992-1995.

 Horvátországi Magyarság , 1994-1995.

 Adatszolgáltatók :
id. Varga János, Bece Illés, Bece Manci, Lapis Ibolya, Váci Éva, Ferenc László, Dezsõ László, Baronyi Etel, Kelemen Mária, Kocsis Zita, Gajnok Illés. 


Vissza a fõlapra
szentlaszlo@compunet.hu Dorka

Utolsó frissítés:1998. február 23.