Ernst Barlach
 (1870-1938)

német szobrász, grafikus és költő

 

A német expresszionizmus nagyhatású szobrászképviselője, Wedelben (Holstein) született, magába ötvözi még a szecesszió jellemvonásait is. Barlach 1906-ban Oroszországban járt, az ottani népi művészet is hatott rá. Fa- és kőszobrászati munkáiban különösen az orosz paraszt-típusokat kedveli. Szobrait mély belső erő hatja át, igazi lényege, énje leginkább szobrászati alkotásaiban tükröződik. Modern művész, aki saját bőrén tapasztalta a modern világ alapszituációját, az ember sorstól való kivetettségét, "Ég és Föld közötti meztelen lebegését". "De ez a kiszolgáltatottan "lebegő csupaszság" egyúttal számára "a legmélyebb titkok edénye", amely kitéphetetlenül benne gyökerezik a szenvedésben és a szenvedélyben, s ezek elemi és drámai megnyilvánulásának ábrázolása számára az egyetlen lehetséges művészi feladat. A látottak mögött rejtőző igazit és valódit kellett ábrázolnia, költőivé tennie. Az emberi élet értelme, a honnan hová kérdés problémája igazgatta, ezt akarta megválaszolni művészetével. Az a meghasonlottság és reménytelenség, amelyet korai koldus- és csavargófiguráiban ábrázolt, mindvégig bántó maradt számára, emberhez nem méltó attitűdnek érezte. Sóvárgás és remény él benne valami jobb, más - a meglevőnél emberibb világ után. A keresztény Európa, a vallásos eszmeiségtől hivatalosan áthatott népek elevenbe vágó és leleplező erőpróbája volt szerinte az első világháború. Az éhség, a hideg, a menekülés és összeomlás - amelyben végül a halál az igazi győztes - mélyíti kritikáját: "Minden nagy dolog csodálatos tragédiája, hogy egyszer vége van. Ha Istennek egyszer eszébe jutna, hogy bennünket megterhelt kísértetként a szükségesnél tovább is életben hagyjon, akkor kontár lenne, és megérdemelné, hogy fülénél fogva akasszák fel" - írja 1919-ben. Háborús emlékművei drámai sorával igazolta az utókor számára mindezeket - a szemtanú hiteles vallomásaként. Nem volt véletlen, hogy alig két hónappal a barna árnyékokkal felkelő "új nap" kezdete után, eltávolították a dómból a Magdeburgi emlékművet, Barlach "legnagyobb és legfelelősségteljesebb" alkotását ebben a műfajban. A vallás nála lényegében egyetemes emberi-etikai tanításként jelentkezik, Krisztus pedig a követendő emberi magatartás példaképe, mércéje. Ez a magasabbrendűség, az egyetemes emberi tényleges tartalma jut kifejezésre az éneklő, olvasó, álmodozó, tűnődő alakokban a történés síkján és a zenét hallgatók figuráiban a szellemi-filozófiai síkján. Művészetében a mindennapi egyszerű embert ábrázolta egyetemes emberi szimbólumként. Grafikai testamentuma, A gonosz esztendő (1935) rajzmappájának 43 alakja (a gondolkodó, az olvasó, a várakozó, a tétovázó, a magába mélyedt, az elszánt, az alázatos, a védekező, az aszkéta, a vándor, a megbilincselt, a megkötözött, az éhező stb.) szintén ezt igazolja. A humor, a groteszkhez való vonzódás és a vidámság csak alkalomszerű megnyilvánulások nála, alapvetően a tragikushoz vonzódott, alkata, beállítottsága ennek felelt meg, és művészetének alapkomponense, forrása, lényege mindvégig a tragikum maradt. Barátja, Teodor Däubler, a költő írta Barlach szobrairól: "Az emberi szituációk szimbólumai, a maguk meztelenségében, Ég és Föld között." Sok kőrajzot és fametszetet készített és irodalmi munkássága is jelentős.

Forrás: Képzőművészet - BUNDEV-TODOROV ILONA

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL:


Ülő nő


Gyűjtő


Bosszúálló


Eksztázis


Daloló


Zarándok


Emlékmű


Elesettek


Térdelő


Furulyás


Gonosz


Nevető