Dukkon Ágnes:

A Didactica Magna évszázada: tudománynépszerűsítési törekvések a 17. századi Magyarországon

"Boldog az, ki jól formált tagokkal születik meg anyja méhéből, ezerszer boldogabb azonban az, aki innen jól csiszolt lelket visz magával"[1]

A 17. századi magyar kultúra tanulmányozása során – a század elejétől a végéig – újra és újra találkozunk egy sajátos szellemi magatartással, mégpedig a megszerzett ismeretek átadásának tudatos, programszerű vállalásával. A fiatalon elhunyt Szepsi Csombor Márton (1595?-1622) európai peregrinációjáról hazatérve magyar nyelven megírja és 1620-ban kiadja úti élményeit Europica varietas címmel, s a Praefatioban négy pontban indokolja a könyv megjelenését: 1. az isteni gondviselés hirdetése, 2. a tudatlanság, az ismerethiány orvoslásának szándéka, 3. az irigyek és rágalmazók vádaskodása elleni védekezés, 4. megfelelés a jóakaratú segítők biztatásainak.

            A négy érv közül a kis kötetben a legjellemzőbb kísérő motívumként a másodikat követhetjük végig, vagyis a tájékoztatás, ismeretközlés szempontját. Az út során látott tájakról, városokról, intézményekről, a megtapasztalt emberi dolgokról, szokásokról szóló leírások – vegyesen a személyes élmények és a más forrásokból átvett tudásanyag – közreadásában fontos szerepet játszik a didaktikai aspektus. Szepsi Csombor a könyv összeállítása idején nevelősködött, előbb a kassai skólában, majd Bedegi Nyári István fiának tanítója volt. Művéből egyértelműen kiderül, hogy az új dolgok megismerésének és ezek közreadásának szenvedélye már régóta működött benne; valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a kassai iskolamesterkedést nem a kívánalmaknak megfelelően végezte. Talán a tanítást nem ilyen konkrét, iskolás formában szerette volna gyakorolni, hanem tágabb értelemben, szórakoztató és ismeretterjesztő könyve által.

A tanítás szenvedélye – szó szerinti és átvitt értelemben – lehet az a közös motívum, amely mentén a jelen tanulmányban röviden áttekintünk néhány jellegzetes 17. századi életművet, tudománynépszerűsítő törekvést.

Már a 15. és a 16. században is megjelenik a tudományos irodalom Magyarországon.[2] A humanizmus kibontakozása idején Mátyás udvarában futnak össze a szálak, külföldi és magyarországi tudósok latin nyelvű művei tanúskodnak arról, hogy a tudományok művelése milyen szinten állt, milyen módon kapcsolódott a korabeli Európa szelleméhez. A híres csillagász, Regiomontanus is Mátyás udvarában működött az 1460-as évek elején, de említhetjük Georg Pauerbach, Galeotto Marzio, Antonio Bonfini nevét is. Magyarországi György aritmetikai munkája, Lossai Péter geometriai mérésekről készített jegyzetei szintén a 15. század végén keletkeztek.[3] A 16. században megszaporodnak a tudományos művek, bővül a tudósok köre. A bécsi, a padovai és a krakkói egyetem neveltjei foglalják írásba megfigyeléseiket az ember és a természet különféle vonatkozásairól. Padova főleg az orvostudomány területén adott új impulzusokat. A század vége felé Wittenberg és más német egyetemek válnak a peregrináció célpontjaivá, a 17. században pedig az angol és a holland egyetemek iránt növekszik az érdeklődés, s ebből az irányból áramlik be az új tudományos szellem.

17. századi peregrinusaink és tudósaink legjelesebbjeinek magatartásában lényeges változás figyelhető meg az előző századiakéhoz képest: 1. igen határozottan érvényesül az anyanyelvűség programja a tudományos ismeretek közreadásában, népszerűsítésében, bár a latin sem szorul vissza, 2. a racionalitás mellett erőteljesen jelen van bizonyos pátosz, küldetéstudat, a közösség szolgálatának felemelő érzése azoknál a személyeknél, akiknek megadatott az úttörő szerep valamilyen területen. Szepsi Csombor az első magyar útleírást készíti el, Apácai az első magyar nyelvű enciklopédiát írja meg, Tótfalusi Kis Miklós az első magyar betűművész, aki egyúttal a világnak is újat adott. A személyesség intenzívebb jelenléte azonban nem bontja meg annak a tudományos teljesítménynek a saját, belső struktúráját, amelynek a létrejöttét kíséri. Apácai Encyclopaediája nem hordoz szubjektív elemeket, Tótfalusi szubjektivitása pedig nem érinti nyelvtudósi és nyomdászati munkájának minőségét. Az Apologia Bibliorum stilisztikai, fordítási, grammatikai megállapításai személyes sérelmeitől függetlenek maradnak, akárcsak művészien megalkotott betűtípusai. Viszont a többlet, ami az egész életművet a fenti három esetben mégis sajátos fénnyel ragyogja be, éppen az a "pedagógiai" szenvedély, hogy a tudatlanságot és a szellemi igénytelenséget minden eszközzel legyőzzék. Szepsi Csombor a világ változatosságát mutatja meg beszűkült látókörű honfitársainak, Apácai a tudományok összességét szeretné magyar nyelven közölni. De említhetünk olyan tudósokat, tudománynépszerűsítőket, akik szellemi alkatukat tekintve kevésbé lobogó személyiségek, mégis jellemző rájuk a tanítás szenvedélye, ismereteik magasabb szinten való közlésének vágya. Frölich Dávid és Jászberényi Pál munkássága lehet példa erre. Az előbbi a természettudományok, de főleg a földrajz és a fizika világába akarja bevezetni naptárainak német nyelvű olvasóit, de latinul is megjelentet egy földrajzkönyvet és egy útikönyvet[4], utóbbi pedig angol-latin nyelvkönyvével ér el nagy sikert Angliában[5] – Comenius módszerének önálló alkalmazásával! – de mindkettejük tevékenységének hátterében felismerhető az a tudatosság és maga elszánása egy nagy feladatra, amelyet Apácainál és Tótfalusinál jól ismerünk.

A Nagy Didaktika szükségképpen ennek az évszázadnak a terméke: a tudományok művelése mellett fontossá válik a tanulás technikája, a módszeresség. Ahogy Comenius megfogalmazza:

„A tanítás és a tanulás technikájának az a magas foka, amelyre most el akarunk jutni, az elmúlt évszázadokban nagyrészt ismeretlen volt. Ezért hemzsegett a tudomány és az iskola a megerőltetően nehéz munkától, bizonytalanságtól és fecsegéstől, ezért volt tele hibákkal és tévedésekkel, olyannyira, hogy csak azok szerezhettek magasabb képzettséget, akik kiválóan tehetségesek voltak”.[6]

A tanítás, tudományközvetítés nem csupán iskolai, hanem szélesebb közönségnek szóló formái közül az alábbiakban röviden bemutatok három jellegzetes példát a 17. századi magyar művelődés területéről. Az első Frölich Dávid (1595-1648), a második Apácai Csere János (1625-1659), a harmadik pedig a nagyszombati kalendáriumok tudományos közleményei (az 1650-es évektől az 1730-as évekig). Közös vonásuk, amiért éppen őket vesszük egy csokorba, az enciklopédikus jelleg: nem esetlegesen, hanem logikusan rendszerezett formában állítják össze és közlik azokat a tudományos ismereteket, amelyeket fontosnak tartanak népszerűsíteni. A Calendarium Tyrnaviense cikkei latin nyelvűek, 1675-től 1705-ig a jezsuita Szentiványi Márton, a nagyszombati akadémia tanára írja őket, de rövidebb formában némely témát a magyar nyelvű nagyszombati naptárakban is olvashatunk. Számunkra azonban a latin nyelvűek anyaga rejt érdekes mozzanatokat.

1. Frölich Dávid 1623-tól 1648-ig minden évben kiadja németül „Der Neue und Alte Schreibkalender...”-ét, miközben latin, magyar és biblikus cseh nyelvű változatokat is készít. Ezek közül a latinok anyaga bőséges tudományos ismereteket közöl, a magyar és a biblikus cseh kalendáriumai viszont egyszerűbbek, csak a jellegzetes naptári fejezeteket találjuk meg bennük. Ez érthető, mivel anyanyelve német (bár szülőföldjének, Késmárk környékének többnyelvű világában él, ezért tud magyarul és szlovákul is), tanulmányainak nyelve pedig a latin, amint a korban általános volt. Peregrinációja befejeztével, 1629-ben Késmárkon telepszik le, s a helyi iskolában tanít, de családja megélhetését naptárkiadással igyekszik biztosítani. 1622 és 1627 között cseh és német városokban fordult meg, Prágában találkozott Keplerrel, akinek 1619-ben kidolgozott törvényeit a bolygók elliptikus pályájáról ismerteti az 1627-re szóló kalendáriumában.[7] Az 1623 és 1640 között megjelent németnyelvű naptárainak prognosztikonjaiban folytatásokban közöl különféle tudományterületekről származó ismereteket (földrajz, néprajz, történelem, fizika, csillagászat). Nagy hatással volt rá egy másik személyes találkozás is: 1630-ban meglátogatta J. H. Alstedet Gyulafehérváron. Az 1632-es naptárában barátjának és pártfogójának nevezi a híres tudóst, akinek Encyclopaedia Universa (1630) című művére gyakran hivatkozik naptári cikkeiben, elsősorban csillagászati témák kapcsán. Tehát két életrajzi mozzanat: a tanítói hivatal és az enciklopédia-készítés mint feladat közvetlenül irányíthatta ezt a naptárszerzőktől eredetileg távol álló, ismeretterjesztői és tudománynépszerűsítői magatartást. Az előző évszázad kalendáriumi irodalma, a prognózisok szövege kifejezetten asztrológiai jellegű; politikai manipulációk és jóslások, az égitestekhez fűződő különféle hiedelmek (pl. az üstökösök megjelenését kísérő csapások) alkotják a 16. századi naptárak toldalékanyagát. Frölich szakít ezzel a hagyománnyal. Legfontosabb újításai: a józan, kritikus szemlélet a természettudományos jelenségek tanulmányozásában, az ok és okozati összefüggések keresése, a mitológia és a tudomány elkülönítése a csillagászati jelenségek értékelésében, s mindehhez hozzájárul a megértés és a türelem gesztusa is, mert a tudomány nevében nem dobja ki mindenestül a fikciót, azaz, az ókori asztrológiai irodalom áthagyományozódott változatát. A dolgok kezelni tudása jellemzi leginkább: vallásossága nem ütközik össze a csillaghit determinizmusával, mert szelleme szabad, hite őszinte, nem rendelődik alá félelmeknek, számol az emberi tudás korlátaival. Ezért lát meg lényeges tudományos összefüggéseket is. Pl. a Föld forgásáról alkotott nézeteket jól ismeri, s olyan tekintélyeket, mint Tycho Brahe és Francis Bacon, kritikusan említ, mert minden nagyságuk mellett előítéleteik miatt helytelen nézeteket fogalmaztak meg a Föld Univerzumban elfoglalt helyéről és Nap körüli forgásáról. Naptáraiban ugyanakkor nem ötletszerűen foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, hanem a szakirodalom alapos tanulmányozása vezeti tollát. Ez tükröződik az 1632-ben Lőcsén megjelent értekezésében, az Anatome revolutionis mundanae...-ban[8], s az ugyanebben az évben kiadott kalendáriumában is. A töredékben fennmaradt műben találkozhatunk a világlélek működésének koncepciójával. Ez a bizonyos lélek hatja át az egész világegyetemet s tartja fenn a „harmonia universalis”-t, ez okozza és biztosítja a testek állandó mozgását. Mivel Frölich értekezése nem maradt ránk az eredeti teljességben, ezért a töredék alapján csak megközelítőleges véleményt fogalmazhatunk meg a világlélekről szóló fejtegetéseiről. Egyik méltatója és elemzője, M. Zemplén Jolán [9] különösnek tartja a „gyakorlatias és józan Frölich” belebonyolódását a kor misztikus tanaiba, holott nézetünk szerint ez éppen nyitottságát bizonyítja. A 17. században a racionális és irracionális szféra nem különül el még olyan élesen, mint a Felvilágosodás korában, vagy az utána következő évszázadokban. Comenius panszofiája, Spinoza panteizmusa, Paracelsus és Valentin Weigel[10] misztikus „tudományának” népszerűsége a 17. századi Európában ugyanazon szellemi magatartásból fakad: az ésszerű tudás nem válik a megismerés egyetlen és kizárólagos céljává, az értelem a tudás megszerzésének egyetlen eszközévé, hanem az intuíciónak, a magasabb rendű szellemnek is fontos szerep jut. Ebből ered a pátosz, az emelkedettség az egyes traktátusok szövegében, legyen az kalendáriumi vagy más népszerűsítő, tanító szándékkal közreadott írás.

2. Apácai Csere János Encyclopaediája is kapcsolódik Alsted művéhez, s mivel eleve a kor tudományos ismereteinek summája kívánt lenni, fölhasználja azokat a szerzőket, akiknek a munkássága jelentősen hozzájárult az egyes tudományágak fejlődéséhez. Műve bevezetésében részletesen fölsorolja forrásait, és azt is megokolja, hogy kitől mit és miért vett át. Fontos etikai követelménynek tartja a hivatkozott szerzők megnevezését, részben azért, hogy – amint írja – „a tanulóifjúságot mintegy kéznél fogva elvezessem a könyvemben összefoglalt dolgok alaposabb megismeréséhez”[11], másrészt pedig a becsületes tudós megfizeti a kölcsönt, azaz, nem tűri el, hogy „lopáson érjék”, ahogy Plinius nyomán vallja. Az egyes tudományok legjelesebb képviselőitől válogatta össze enciklopédiájának anyagát; csak néhány nevet említve közülük: Descartes, Ramus, Amesius, Regius, Kopernikusz, Alsted, Scribonius. Apácai művének eredetisége abban áll, hogy saját koncepció szerint rendezte egységbe az általa fontosnak tartott témákat, hogy meghatározott célra alkalmazott ismeretanyagot, nem pedig esetleges adathalmazt adhasson közre. Az is érdekes mozzanat, hogy a tanulás technikájának, a módszernek milyen nagy jelentőséget tulajdonít. Így ír az Előszóban:

„A nagyobb érthetőség kedvéért vázolni fogom röviden azt a módszert, amelynek szem előtt tartására törekedném, ha lennének valaha tanítványaim.

Mindenekelőtt igyekezném elérni, hogy tanítványaim elméje, ha nincs még eddig kiművelve, hozzászokjék a szent bibliai, sőt a hasznos világi történeteknek is magyar nyelven való olvasásához és megértéséhez. Ezután az olvasottakból alapos vizsgát tartanék, és ennek során az olvasmányanyagot az emberi életben való felhasználásra alkalmaznám. Miután ebben jó ideig gyakorolták magukat, és már közepes eredményt értek el, átvinném végre őket erre a magyar nyelvű enciklopédiára.”[12]

Erre a pár mondatra azért is érdemes fölfigyelnünk, mert megjelenik benne a fokozatosság elve a tanításban, majdnem szó szerint úgy, mint Comenius Didactica Magna-jában vagy Jászberényi Pál angol-latin nyelvkönyvének bevezetőjében.[13] E két utóbbi közt szerves összefüggés van, mert Jászberényi ismerte Comenius műveit, Sárospatakon az 1650-es évek elején tanítványai közé tartozott, s Londonban kiadott nyelvkönyvében többször is hivatkozik mesterére s az Amszterdamban 1657-58-ban megjelent Opera didactica omnia-ra.[14] Apácai műve viszont néhány évvel korábban, 1655-ben látott napvilágot Utrechtben, s ebben a kor nagy tudománynépszerűsítői és pedagógiai irodalmának általános hatásával számolhatunk inkább, semmint olyan konkrét mester-tanítvány viszonnyal, mint ami Jászberényit és Comeniust összefűzte. Apácai példaképei között különösen fontos hely illeti meg Joachim Fortiust (Erasmus barátját), akinek egyik írását (De ratione studii) Tanács címmel átdolgozta, s a Magyar Logikátska című, I. Rákóczi Ferencnek ajánlott tankönyv függelékében 1654-ben Gyulafehérvárott kiadta.[15] A dialógus-formában megalkotott szövegben a tanulás–tanítás értelméről és szépségéről folyik a beszélgetés; Apácai visszatérő gondolata a szenvedéllyel, teljes lélekkel végzett munka. A Magyar Encyclopaedia előszavában is visszatér a Fortius-mű alapján megfogalmazott elvekhez és vallomásokhoz.

„A lendület, a lendület! – azt szeretem én minden dolgomban, így a tanításban is. Mert amit a földművesnek jelent az aratás időszaka, azt jelenti az eredmény szempontjából a tanítási idő a tanult embernek.”[16]

Ha Frölich Dávid „kalendáriumi enciklopédiáját” összevetjük Apácai művével, néhány közös vonás tűnik elénk, pl. a megalkotás motivációja (általános ismereteket adni anyanyelven annak a közösségnek, amelyhez tartozónak érzik magukat) és a két szerző tudományok iránti szenvedélyes érdeklődése. A külföldi peregrináció, valamint Alsted tekintélye szintén fontos összekötő kapocs. A természettudományok hangsúlyozott jelenléte is újdonság ebben a formában, mert egy modernebb világkép kidolgozásához készíti az utat. S akkor látjuk át igazán ennek jelentőségét, ha a korabeli magyar értelmiség „szakmai megoszlását” tekintetbe vesszük. A fennmaradt dokumentumok, így a holland és német egyetemek matrikulái arról tanúskodnak, hogy a magyar peregrinusok nagy többsége inkább a teológiai fakultásokon folytatta tanulmányait, kevés a természettudományokkal, orvostudománnyal, matematikával foglalkozó magyarok száma.[17]

Nyelvileg is nagy kihívást jelent Apácainak a matematikáról, asztronómiáról, geográfiáról magyarul írni. Frölichnek annyival könnyebb feladata van, hogy nem definíciókat, tételeket, azaz, tankönyvszerű ismereteket közöl, hanem bizonyos természeti jelenségeket magyaráz németül, s szükség esetén a latinhoz folyamodik. Ő sem esetleges ismerethalmazt ad közre, de nem kötik olyan szorosan az enciklopédia műfaji követelményei, mint Apácait. A Magyar Encyclopaedia egyes fejezeteiben ott találunk gördülékenyebb szövegeket, ahol a szerző támaszkodhatott meglévő nevekre és fogalmakra, mint pl. a csillagászathoz tartozó ismeretek leírásakor, a csillagképek magyar elnevezései esetén. Bán Imre monográfiájában kiemeli, hogy Apácai önállósága legjobban e korszerűen összeállított magyar nyelvű csillagászati fejezetben mutatkozik meg.[18] A latin elnevezések helyett a régi magyar csillagnevek szerepeltetése ennek a tudományos leírásnak igazán költői színezetet kölcsönöz.

Apácai annyira komolyan vette az anyanyelvűség saját maga támasztotta követelményét a létrehozandó tudománytárban, hogy mindent magyarul mondott, nem folyamodott a latin segítségéhez. Ez valószínűleg a korabeli olvasónak is nehézséget okozhatott, főleg az elvont definíciók, az aritmetika, a geometria megértésében. Első olvasásra nem könnyű kitalálni, milyen műveletről, képletről, testről van szó, mert a latin terminológia helyett alkalmazott magyar kifejezések többnyire hapax legomenonnak minősülnek. Vagyis Apácai egyéni megoldásokat keresett, amelyek korábban mint terminus technicusok, a magyar nyelvben nem léteztek. Hasonló eljárásokat alkalmazott a fizikai jelenségek bemutatásakor is. Ezek közt találhatunk nagyon szép, metaforikus körülírásokat, különösen a fényről és az atomokról szóló magyarázatokban.

Apácai szinte a semmiből teremti a matematika, logika, geometria stb. magyar nyelvét, s bármennyire eltér a ma használatos terminológiától, rendkívül tanulságos ezeket a definíciókat olvasnunk. A 16. századi jeles Biblia-fordító Sylvester János (1504?-1552) megállapításának igazságát bizonyítják, miszerint a magyar nyelvben a szókép, a szemlélet alapvető fontosságú. Apácai enciklopédiája valószínűleg jóval kevésbé épült be 17. századi magyar olvasói tudatába (az is kérdés, mennyi olvasója lehetett), mint Frölich Dávid kalendáriumi „enciklopédiája”. Jelentősége abban a heroikus vállalkozásban van, hogy a tudományok akkori teljes körét magyar nyelven foglalta össze, saját kreativitását és a nyelv hajlékonyságát maximálisan próbára téve. Hitt abban, hogy ennek a kísérletnek értelme van, s az akkori körülmények között a bibliafordítás programja adhatott neki impulzust a „tudományfordítás” számára: nem egyszerűen „csak” magyarázni, elmondani, rendszerezni akart dolgokat, mint Frölich Dávid, hanem a nyelvben is magyarrá teremteni mindent. A protestáns örökséget – az egyes embert fölfegyverezni a Szentírás egyéni olvasásának lehetőségével – átviszi a tudományokra, hogy leszakadva a közös latinról, „minden nemzet a maga nyelvén legyen tudóssá”.

3. A 17. századi magyar művelődés képét igen egyoldalúvá tennénk, ha csak a fentebb említett protestáns szerzők tudománynépszerűsítői munkásságát és az ezt mozgató elveket, gondolkodásmódokat vennénk figyelembe. A Nagyszombatban, jezsuita szellemű irányítás alatt működő nyomda – a 16. században Telegdi Miklós püspök, majd az esztergomi káptalan, s a 17. század derekától kezdve a 18. század végéig az egyetem nyomdája (typographia Universitatis) – szintén él azzal a lehetőséggel, hogy a kalendáriumokat használja föl erkölcsi és tudományos ismeretek közvetítésére. Az 1650-es évek végétől két évtizeden keresztül találkozunk Argolus András – vagyis Andrea Argoli (1570-1657) – olasz matematikus és orvos nevével, akinek a naptári számításaiból[19] merítik az anyagot a nagyszombati prognosztikonok összeállítói: „...a'' tudós és nevezetes Astronomusnak Argolus Andrásnak Calculatioia-szerént, a'' Nagy-Szombati Académiában való Astrophilus nagy szorgalmatossággal el-rendelt.”[20] Az 1658-ra és 1659-re kiadott magyar nyelvű kalendáriumokban az asztrológia és a szabad akarat viszonyáról olvasható érdekes eszmefuttatás, elsősorban tekintélyelven, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás és más neves teológusok nézetein alapuló érveléssel. Különösen hangsúlyos ezekben a nagyszombati naptárakban a babonás hiedelmek elleni állásfoglalás és a gyakorlati élettel (háztartás, gazdálkodás) kapcsolatos ésszerű útmutatások rendszeressége. A latin nyelvű kiadványokban (Calendarium Tyrnaviense) pedig figyelemreméltó a toldalékban közölt tudományos jellegű értekezések terjedelme és változatossága. Az 1676-os Calendarium[21] – ez már a tudós Szentiványi Márton munkája – különösen gazdag anyagot tartalmaz: a hónapok mellett folytatólagosan közöl csillagászati megfigyeléseket (Observationes astronomicae), és az osztrák uralkodóházra vonatkozó információkat (Res Memorabiles Augustissimae Domus Austriacae). Ezután következik egy függelék, amelynek első része az állócsillagok és bolygók tulajdonságairól szól (Numerus, Magnitudo, Distantia, et Velocitas Motus, Stellarum tam Fixarum quam Errantium), a második része pedig a botanikából veszi tárgyát (Centum Observationes Hortenses circa culturam Florum). Az értekezés a hagymából, magból és gyökérből szaporodó virágokat osztályozza, tanácsokat ad az ültetéshez, gondozáshoz. Részletesen ír a liliomfélékről, rózsákról és mindenféle egzotikus virágról (pl. Flos Mexicanus, Amaranthus, Granadella, Aloë stb.). Ezt követi egy hat részből álló földrajzi értekezés (Dissertatio Geographica), melyben a szerző hitet tesz a Föld mozdulatlansága mellett (De Loco, et immobilitate globi terraquei), a kopernikuszi-kepleri világképet a jezsuita rend még a 18. század elején is elutasította. Az utolsó pontban pedig a négy földrész, Európa, Ázsia, Afrika és Amerika rövid leírása következik. Végül egy egyháztörténeti kronológia zárja a kiadványt.

Az 1678-as Calendarium hasonló szellemű kozmográfiai értekezést tartalmaz (Dissertatio Physico-mathematica Cosmographica, seu de Mundi Systemate), melyben a jezsuita tudós „astrophilus” a kopernikuszi és kepleri asztronómiai felfedezések ellenében a középkori felfogást vallja, s az arisztoteliánus filozófia alapján leírja a „helyes” világrendet. (De situ et ordine praecipuarum mundi partium). A ptolemaioszi, földközpontú világkép hirdetésével a katolikus egyház hivatalos álláspontjához csatlakozik.[22] A mozdulatlan Föld körül hierarchikusan elhelyezkedő égi szférák és a harmonikusan keringő égitestek képzete esztétikai szempontból bizonyára vonzóbbnak és elképzelhetőbbnek látszott, mint Kepler elliptikus pályán mozgó égitestjei, a kalendárium szép ábrát is közöl szemléltetésként. Szentiványi ezekben az ismeretterjesztő kalendáriumi írásokban igazodik a tomista felfogáshoz: a jezsuita rend 1593-ban kötelezővé tette tagjainak, hogy a világegyetemre vonatkozóan az arisztotelészi és ptolemaioszi elveket fogadják el, a teológiában pedig Szent Tamást kövessék.[23]

Mindenesetre érdekes ellentétben áll ez a jellegzetesen barokk világkép a 17. század első harmadában a késő humanista Frölich Dávid modernségével, aki a kortárs nagy tudósok és felfedezők eredményeit népszerűsítette. A nagyszombati Akadémia a Calendarium Tyrnaviense-ben képvisel és terjeszt egy meghatározott tudományos magatartást, melyben szintén a rendszeresség és a széleskörű tájékozottság jelenti a legfőbb értéket, mint az említett protestáns enciklopédiákban. Serfőző József írja, hogy Szentiványi tulajdonképpen a kalendáriumszerkesztés révén vált matematikussá és kronológussá, azaz, történésszé:

„Ha sokban naivak is voltak ezek a kalendáriumok, a maguk idejében fontos hivatást töltöttek be, annál is inkább, mert részben ezek lapjairól indultak el a török pusztítás korszaka után újra kezdett tudományok, köztük pl. a másodszor megalapított történetírás, mely most az adatkutatással kezdődött, Szentiványi pedig minden rendezését és adatgyűjtését először ennek lapjain kezdte el és csak később adta ki külön könyvben is.”[24]

A Calendarium Tyrnaviense lapjain közreadott történelmi tárgyú értekezések, kronológiák a jezsuita történeti forrásgyűjtő iskola fontos részét képezik, később több kötetben összegyűjtve jelentek meg Nagyszombatban ezek az írások.[25] A Szentiványi által készített kalendáriumi toldalékok mindenesetre a 17. század végének és a 18. század elejének tudományos törekvéseiről adnak sajátos metszetet: széleskörű ismeretek, rendszerező és anyaggyűjtő munka, mely a 18. század folyamán a jezsuita oktatásban példaadónak számít.[26]

Ám a tekintélyelvűség, az egyház álláspontjához való hűség egy statikus és hierarchikus világkép hirdetését eredményezi, egy anakronisztikus visszahajlást a középkor szelleméhez. A közelmúltban Csaba György Gábor méltatta a tudós jezsuita csillagászati ismereteit, s Szentiványit „hazánk első szenvedélyes ismeretterjesztőjének” mondja.[27] Ez a megállapítás azonban kiigazítást tesz szükségessé, hiszen a 17. század első felében Frölich és Apácai Csere már tudatos ismeretterjesztő-tanító szándékkal, sőt, az anyanyelvű tudományosság elősegítésének igényével lépett színre. Természetesen a protestáns oldalon sem mindenki Frölich Dávid vagy Apácai színvonalán gondolkodott, s a tekintélyelvűség a 17. század második felében a protestánsok között is egyre erőteljesebben érvényesült, de a kor jellegzetes magatartástípusai közül a szabadabb szellemű, dinamikus kutatói ás tanítói programok mégis ezen a talajon fogalmazódtak meg. Ami viszont összekapcsolja a három különböző felekezethez, különböző korhoz és régióhoz tartozó szerzőinket: a szenvedélyes tanító szándék, az egy életen át hűségesen vállalt szolgálat a tanításban és az ismeretterjesztésben.