film bejegyzései

a megtalált Proust, redukálva

Proust Megtalált idejéből készült filmet már jóelőre kinéztem magamnak a műsorkínálatból, de nem emlékeztem pontosan a kezdésre. Úgyhogy biztos, ami biztos, már jóelőre  átkapcsoltam az m2-re, - nehogy megfeledkezzek róla-, s az idő, olyan könnyen elvész (szemben Proust-éval, bár ő is csak a "végére" találta meg, több kötet után, az addig eltűntet...) Meglepő módon az m2-n valami történt a színekkel, kilúgozódtak, a híradó bemondóarca is már teljesen elszürkült, szája lila lett, csak egy-két határozottabb szín jelent meg az egész képernyőn, mint egy fura manipulatív, trükkös fotoschopban, amúgy mintha fekete-fehérré redulálódott volna minden - csak így valahogy hideglelősebb lett..., s így maradt a következő filmre , sőt a várt Proust-éra is...ilyen kék eget és tengersávat, ilyen egészséges arcszínt a filmben nem láthattam, mint itt a mellékelt  fotón ( a felnőtt Marcel Proust szerepében a rá -legalábis külsőre- megszólalásig hasonlító Marcello Mazzarella) A halálos ágyán(fekete-fehér!) fényképeket nagyítóval nézegető és emlékező író  attitűdjéhez valahogy jobban is illettek ezek a redukált színű képsorok, ahogy megidéződtek élete és művei (mert a kettő egy lett, sőt!) alakjai, mint afféle kifakult, kísérteties panoptikumok... a számítógépen megkerestem ugyan online a filmet, ott kis fáziseltolódással láthattam, hogy a lilák valójában milyen szép, élettelin  meleg bordók pl..., s amúgy is olyan volt, mintha duplán jött volna elő (itt is, mintegy echo, visszhangozva) az eltűnt idő az eltűnt szineivel!, de mégis a redukált (elromlott) változat tűnt az igazibbnak, adekvátabbnak - a hideglelős... (Amúgy ilyen mondatoknál, mint "az ajkad teljesen lila és vacogsz" - ez teljesen indolkoltnak is tűnt!)

A redukált színű szereplők között úgy téblábolt a különböző korú (és szintén redukált színű) Proust, mintha egy redukált életet élve csak megfigyelője lenne saját életének, élete szereplőinek... Volt az egészben valami freskószerű, finálészerű és - később feltárt- életfilmre emlékeztető (amit ugyancsak halálközelben láthatunk); csakhogy épp mostanában olvastam egy érdekes megfigyelésről, hogy van úgy , hogy valaki nem a saját életfilmjét látja, merthogy nem is a saját életét élte! Mintha a Proust-é is ilyen lett volna - legalábbis a filmen. Mert egy-két , a könyvéből vett elmékedő, mélyenszántó, az alkotói létből fakadó mondat kivételével - a Proust-i élet lényege: az alkotás maga, mintha kimaradt volna a filmből, mintha csak az illusztrációi jelentek volna meg a mély gondolatainak, csak a felszín, ami - tudjuk - csak  fecseg , néha még "pletykál is" , a mély meg hallgat. Pedig Proust lényege épphogy a mélység! ahogy az asszociációk összefüggéseinek a lét mély - minden mindennel összefüggő- értelméből fakadó lényegét képes megragadni és feltárni. A csodásan összetett, és kristálytisztán felépitett mondataival. A "szellemi ekvivalenciával" - ami itt - ebben az asszociativ képeskönyvben- (a tévémen éppenhogy mint egy félig festett kifestőkönyvben?) csak üres szintagmaként hangozhatott el.

Proustnak annyira fontos volt az írás, hogy megírja az életét, hogy irodalmat csináljon belőle - hogy talán épp ezzel lopta meg. Másrészt viszont az  ő élete maga az alkotás volt, az élet irodalomma tétele. Igaz irodalmat írni, igaz életet irni! Tökéletesen sikerült neki. A könyveiben. (csak igazán élni nem? mert az élete is az írás, az irodalom volt. Bár neki épp ez volt az "igazi", életnek is...)

A film? Más műfaj... Érdekes adalék.... Lehet , hogy Proustnak tetszett volna, lehet, hogy kamerával "irta" volna meg ma az életét (hisz a film áll legközelebb az életszerűséghez a művészetek sorában) Nem tudni... Én azért inkább belemerülök a mondataiba..., a tudatfolyamába. A gondolataiba. (amit a legkifejezőbb képsor sem tud maradéktalanul visszaadni)

epilóg

néha nem szabadna bekapcsolnom a tévét, legalább is akkor nem, amikor csak a híreket a teletexten, vagy a pontos időt  akarom megnézni, mielőtt, már útrakész vagyok valahova - mert fennáll a veszély, hogy nem tudok elindulni , és - műsortól függően - ottragadok a képernyő előtt egy vagy két órára. igy történt ma is,  délután 4 után, a Duna tévével. ott ragadtam, megnézni egy ember portréfilmjét, akiről már meg is feledkezett a világ, pedig nem is olyan rég szinte mindenütt róla beszéltek...

de hát "ilyen ez a világ"... mondta ő is... le kell vonni a következtetést

de mit?

régebben erőteljesebbnek tűnt, és optimistábbnak - a szája csücskében akkoriban még mintha örök mosoly ült volna, most lefelé konyul ugyanaz a száj..., és a tekintete is elég csüggedő

 de vajon ugyanaz ez az ember...?!

ül a Colosseum előtt, és analógiaként Julius Caesart és Brutust említi... s hogy ugyanígy fordult ellene az ő közvetlen környezete is, amikor puccsukkal lemondásra késztette "et tu mi file Brute."... "Ha már így történt, legyen!" - milyen bölcs volt a ténykedéseiben is és a visszavonulásban is... s utána - ebben a 2001-es dokumentumfilmben is - talán még bölcsebb, mint valaha..., és még lírai is: azt mondja a lemondása idejéről , hogy "éjszaka volt, sötét, csillagtalan éjszaka" (biztos így volt, mégis úgy hangzik ez mondat mint egy szimbolum, de legalábbis metafora)..., s az a történelmi párhuzam... is! de mégsem stimmel teljesen, hiszen nem volt olyan fontos neki a hatalom (mint Caesarnak), nem tartotta magát "uralkodónak". Legalább is most úgy tűnik. De valószínű így is volt, mert aki uralkodni akar, az nem vezet be reformokat, csak regnál... az ő peresztrojkája pedig elindított valami nagy változást (talán épp azt , aminek szükségképpen lett ő is "áldozata"? - szükségképpen kellett mennie(?!)

tétova lett a járása, magánemberibb, esendőbb -  ha valakinek lejár az ideje, mennie kell - mondja, mint evidenciát

minden értékét elvesztette, ki akarták törölni, eltüntetni az írásait, pedig "én nem árultam el a népemet" - mondja...

és bár úgy véli most is, hogy a "szövetségi államot" fenn kellett volna tartani, - de  szétesett; mégis maga is reméli, hogy  a Colosseum-Kreml párhuzam nem tökéletes. hogy Róma bukása nem analóg... miközben bizonygatja, hgy minden birodalom, ha meg is bukott, amíg fennállt, sokat adott...

és hogy sokat töpreng azon , egyre többet, hogy a Nap gyermekei vagyunk, és milyen jó, hogy él, és bízik az unokái jövőjében (máskor meg - főleg felesége halála kapcsán -épp arról beszél, hogy közömbös lett, elveszettnek érzi magát és nem szeret már élni.)

meglátogatja szülőfalujában a rokonokat, főleg a temetőben, de mikor egy vak, öreg néni nem ismeri meg, hiszen nem lát, - "Te vagy az, Misa"?! - arról beszél neki, hogy meg akar  már halni, megöregedett, itt az ideje, ő., "Misa", épp hogy azt mondja a néninek, ne siettesse, fent tudják, kinek mikor kell menni, mert ott fent mindent tudnak...

vacsoráznak, a háta mögött, tangoharmonikából a régi szovjet himnusz szól: "szabaddá tett népek örök szövetsége, a nagy Oroszország nagy műve e frigy..."...

ül a mezőn, a puszta földön, és azt mondja, mély szomorúsággal tölti el az emlékezés, de nem erőtleníti el; hogy itt u.n. - mások által - tanulatlannak nevezett emberek közt élt, de akik nagyon érdekesek és értékesek voltak számára.

emléktáblát raknak a kis falusi iskola falára, ahol pár évig tanult..., "be akarják írni a történelembe mindenképp" (dehát ő irta bele magát - akárhogy is!), de - Osztrovszkijt idézi: legnagyobb érték maga az élet!

aztán  Plehanovot... a halálról,... , hogy az tulajdonképpen csak  annyi, hogy "az anyag egyik létezési formából átmegy a másikba..."

és a zenére, amit  unokája fülhallgatóból áraszt a fülébe, csak annyit mond

neki ez a dal tetszik a legjobban, a szövege is, amiből ez a sor ragadt meg:

"csak a dal, az marad meg nekünkl"

......................

(Mihail Gorbacsov:  1984 március 11 - 1991. december 25-ig a Szovjetúnió elnöke volt) 

(1991 végén a Szovjetúnió felbomlott)

az idő fekete-fehéren

A kezembe akadt ez a régi fotó. Az Irinyi Kollégium kapujában állunk, szobatársak, "gólyák", 1961-ben... Hu, de rég volt. Beszkenneltem s elküldtem emilcsatolmányként a fotó egyik (mögöttem álló) szereplőjének, régi barátnőmnek, akivel - némileg, alkalmanként - még tartjuk a kapcsolatot

Örült neki, azt írta vissza, hogy köszöni, ez volt az egyik legkedvesebb diákkori képe - és hogy "nagyon szép vagyok rajta" , "kár, hogy megöregedtünk" (-tem?!) és ki az a lány mellettünk , ő már nem is emlékszik rá, és mi van vele, ott volt-e a 40 éves egyetemi találkozónkon, mondom  ő H. Ildi, nagyon kedves bár szomorkás lány volt, de mivel nem volt csoporttársunk, nem is lehetett ott a találkozónkon, fogalmam sincs, mi van vele, a 4. lány viszont, odajött hozzám , alig ismertem rá, a hosszú, fekete göndörhajú F. Marira, aki itt kendőt visel, egy ösz, rövid hajú asszonyban, akinek talán csak a félmosolya maradt változatlan, és igen, megöregedtünk, megőszültünk, akkor 18 évesek voltunk  , az "élet" kapujában, most meg 66... igen,

de örüljünk, hogy élünk...

most meg a velünk egyidős Cseh Tamás két arcát nézem a tévében , a róla szóló filmben, a fiatal, érzékeny, szelíd arcát lazán keretező feketehajút a régi kockákon, és a 2000-es ősz, rövidhajút, kicsit feldúltan... és

arra gondolok, olyan ez az egész, a régi fotónk és rá a csetelésünk, mint egy

csetamásdal... csak nem Antoine és Desire , hanem mi vagyunk a szereplői (Ani és Juli)

közben hív most huszonéves lányom telefonon, és azt mondja,.... mert olyanok voltak a mi 60-as éveink, mint egy csetamásdal

80-as évek semmibe néznek... énekli most épp

de a régi dalok most is (a 2000-es években is) épp olyan sikeresek, ősz hajjal  talán még gazdagabbak

de már nem énekel a Cseh Tamás, csak a tévében, filmről...

Bereményi - a háttértársszerző - mondta, hogy ő úgy érzi, a dalaik a haláluk után is hallgathatók lesznek

de belőlünk mi lesz az?

Ani egész nap dolgozott, mikor elküldtem neki a fotót

két lábjegyzetet irt meg Kandinszkijről egy készülő művészeti antológiába

én meg csak megöregedtem...(?)

(de mindjárt küldi át lányom a tanulmányát Borbély chaszid szekvenciáiról)

bereményi találkozásai

1. a Grand caféban találkozott Bereményi Géza a film - és irodalomkedvelő közönségével. Ő mindkét művészeti ág képviseletében egyszerre volt jelen, lévén az irodalmi mű  szerzője és a belőle készült film forgatókönyvírója és rendezője egy személyben ő maga. Csak az a dolog pikantériája, hogy az iró és forgatókönyvíró/rendező közt 40 év a különbség!

Így aztán a leglényegibb találkozás:

2. Bereményi Géza találkozása saját fiatalkori elbeszélést író énjével. 20 éves korában írta Bereményi az "Irodalom" c. novelláját, valóban pályakezdőként. Ezt olvasta fel nekünk az est bevezetőjeként. (De nálam végig ez maradt a csúcs -micsoda érett irás, ez a "fiatal"kori!  láthatóan egykori, "megöregedett" írója is élvezi ama fiatalember tehetségét!)

3. maga a film, ami a fiatalkori novellából készült, 40 évvel később, ma, s amit levetítettek a novella felolvasása után; tulajdonképpen egy 50 perces  tévéjáték, a maga szabályai szerint, de magja a fiatalkori novella (újraolvasva, filmre átvarázsolva - más hangsúlyokat kapva). Törőcsik Mari és Horváth Illés bravúros, emberi kettősében..., Nyakó Julival ( ő az anya) a háttérben.

"A történet tele van tükörképekkel és rejtett összefüggésekkel. Egy fiatal íróról szól, aki novellát ír, miközben a szomszéd szobában a nagyanyja haldoklik. Utóbbi vidékről jött fel meghalni a családi körben. A harmadik szereplő, az anya dolgozik, ezért a fiatalember látja el napközben a nagyanyját. A film kettejük viszonyáról szól. Lényege ugyanaz, mint az eredeti történeté, de 22 éves koromban nem volt világos, miről szól az általam írt novella. A tudatos, idősebb pályatárs kihámozta és megerősítette az eredetit.”  (B.G.) 

4. Az est moderátora Jász Attila költő (lenne)..., aki inkább a maga megközelítéseit rebesgeti el. Idézi párhuzamként a Karinthy példát, ("Találkozás egy fiatalemberrel") és a Bereményi-Cseh Tamás féle "apa kalapját" emlegeti  metaforaként a filmre, mintha generációk találkoznának az élet-halámenetben itt is ott is..., illetve, mintha "apa kalapja" most már a Géza fejére került volna végérvényesen... (és ő a következő, aki...) "Géza" szerint itt  -nem úgy mint Karinthynál-, ahol a fiatalember kéri számon a későbbi énjét, miért nem valósította meg ifjúkori álmait, kicsit fordított a helyzet;  maga az elszakadás, egy (a) fiatalember saját lábra állása ér fel egy kishalállal, ami írással tetézve dupla elszakadást, "más"-sá levést jelent. (utólag vette észre, pl. az író, hogy milyen lelkifurdalást is okozott neki ez! -a környezetével, nagyanyjával  szembeni elszakadó magatartása miatt - felelősnek is érezve magát nagyanyja haláláért!)  De: aki írni kezd, saját lábra áll, felfedi a rejtett összefüggéseket ; a külső világ behatol a belsőbe, a belső kifelé, és ez a két sík beleszól egymásba. (amit ír és amit átél), az elképzelt és a valódi dolgok egymásba folynak, előhozzák a rejtett összefüggéseket...  A filmben viszont eleve az élet győz. (hiszen élő színészeket látunk benne). A film többfelől néz, többoldalú, (és főleg életszerűbb - teszem hozzá, bár ez az "életszerűség" Bereményi irásművészetére is oly jellemző!) de itt, a filmben egyértelműen az élet győz az irodalom felett (sőt, a halál felett is bizonyos szempontból, hiszen "irodalmi" úton akar mintegy vigaszt adni az iróunoka haldokló nagyanyjának, akit viszont nem érdekli, hogy mi marad a halála után, sőt, ki is mondja , hogy "nem lehet úgy élni, ahogy ti éltek!" (az írás nem az életegészség jele, inkább egyfajta betegség, lemondás is az igazi életről, ki is szakít , a hétköznapokból, (bár (cserébe) a titkokat is meglesheti!) Mindenesetre a nagymama mintegy "megleckézteti"  iróságától elvakult unokáját - igazi bölcsességével, majd méltóságteljesen hal meg, az unoka pedig nem fejezi be a könyvet. Győz az élet.

5.. Az unokát -remekül- játszó színész: Horváth Illés - mintegy Bereményi ifjúkori alteregója - itt ül mellette... Bereményi látta már 5 éve, 16 évesen, egy görög darabban játszani, az amúgy 9 éves kora óta színészkedő, most is nagyon ifjú színészt. (akit mellesleg mi is "felefedeztünk" már magunknak a szegedi színház szinpadán; üde, a legüdébb színfoltkét  a Sztravinszkíj darabban és legutóbb a Királyasszony lovagjában, mint fő- szereplőt a főszereplő helyett)..., itt viszont kettőjük - az unoka és nagyanya - Horváth Illés és Törőcsik Mari kapcsolata válik igazán fontossá. Törőcsik érti-érzi a fiatalokat, de azt mondja, két tipusú fiatal színész van, van aki falat húz, s van , aki beengedi. Horváth Illés "beengedte". Bár először még azt hitte, hogy a fiatal író egzaltációja a szerepe lényege, de egyre inkább rájött, hogy a kapcsolat, kettőjük viszonya a fontos...  magában a játékban is) Maga Bereményi meg jutalomnak, kiváltságnak érzi az élettől, hogy ilyen színészekel csinálhatta meg az írását.

6. Minthogy fiatal íróról van szó, a moderátor hozzájuk fordul..., mi minderről a véleményük.., azaz a jelenlevő ifjú írókat szólítaná meg, személyesen is, név szerint épp a lányom lányom, aki pedig enélkül -arckifejezéséből ítélve - nem valószínű, hogy elmondaná reflexióit; bár kár lett volna, ha nem - hiszen Bereményi is nagy egyetértéssel, bólogatással helyeselte:

"Jász Attila a beszélgetés elején az Apa kalapja című Cseh Tamás-dalt idézte, a fiú, aki fejébe húzza apa kalapját, részesül az előző nemzedékek örökségéből, átveszi sorsukat. Nos, nekem egy másik dal jutott eszembe: az, amikor Antoine vagy Desire – nem emlékszem pontosan, melyikük – interjút akar készteni a nagyapjával, ő mint a jelen, a nagyapa mint az élő történelem. A nagyapa azonban lenyeli a mikrofont, ez a szalag marad a múlt a hangja, a torz zörejek, ahogy a nagyapa emészt. Apa kalapja és a lenyelt mikrofon: ez a két végpontja van talán a nemzedékek közötti párbeszédnek, az Irodalom cmű film is e két végpont oszcillál.

Mint pályakezdő író – kimondani is rossz ezt a kifejezést, olyan kivagyi – is talál a film. Megmutatja, hogy a pályakezdésnek mint helyzetnek ugyanaz a legnagyobb erénye és a legnagyobb hátránya. Az ember már eldönti, hogy írni fog, de még nincs garancia semmire, ez egyszerre ad torokszorító bizonytalanságot és hallatlan szabadságot. Azt a szabadságot, ami a film tanúsága szerint is – emlékezzünk a film végi, felszabadult rohanásra – az irodalom sajátja."

....................

7. erre a találkozásra nem került sor, hiába vittem be  a nemrég vásárolt könyvet: Bereményi Géza:150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére...., a dedikáltatás elmaradt, de az a fő, hogy megvan a könyv! meg a dalok...

ének a téren

Leszállva a távolsági buszról Szegeden, valami nagyon erős,szélesen kitartó dalolás tölti be a nyüzsgő teret, a helyközi buszmegállóba érve látom a forrását, egy idősebb nő ül a padon - azon, amin korábban, még télvíz idején, szegény, rongyokba bugyolált hajléktalan férfi rostokolt - ez a nő nagyon ápolt, rendesen öltözött, ősz haja is rendezetten hátul összefogva, a lábán kényelmes, új, fehér sportcipő és egy jó táska is mellette, semmi feltűnő nincs rajta, csak ő maga, a rendületlen, fanatikus éneklése, s kezében a kerek csörgő ritmushangszer. Nem néz sehova, csak előre, bele a levegőbe, az éterbe, határozott, magabiztos tekintettel, énekel elszántan, ismételve 8 sort,  idő előtt jön a buszom, nem tudok megjegyezni, csak ennyit: "Örök élet vár a mennyben ránk, - Lelki testünk kap egy új ruhát - Ha hiszel Jézusban, az Isten fiában"... aki nem soká el fog jönni, már közeleg, s mi csak  vigyázzunk, imádkozzunk... A buszablakból még kinézek, rendületlenül ül és énekel, bár már nem hallani... S nem is figyel rá senki, nem "vigyáznak", nem "imádkoznak". Járnak-kelnek, babakocsit tolnak, megy ki-ki dolgára... mint akik nem várnak senkit és semmit..., legfeljebb a következő buszt...

Én azért reménykedek, ha nem is olyan fanatikus elszántsággal, mint az az éneklő -Jézus eljövetelét váró- asszony a buszmegálló padján. S ha nem is annyira elkeseredetten csapkodva mint a Jób lázadása c. film végén a Messiás-t - hiába- kereső,  kisfiú... ("Hol vagy, Messiás"?!)

 A világ , világunk -még(?) nincs megváltva - "Vigyázzunk? imádkozzunk?" - talán a leghatékonyabb ima a tett lenne, jótett, szent tett...  Valamit nekünk is tenni kellene azért a megváltásért - a reménykedésen, várakozáson is túl...

királyasszony lovagja egykor és -

Szinházba megyek este, azaz 6 -kor (diákelőadás) Szegeden, lányommal - aki majd ír róla a Szegedi Egyetembe, én meg majd ide (?) - :) A királyasszony lovagja, ma , Szegeden, Kamarás Ivánnal... Jut eszembe Jean Marias - vele láttam anno... 50-es évek...(!) Hűha! lesz , mit összehasonlitani. (még eredeti filmreklámfotóm is van róla (nagynénémtől kaptam, aki akkoriban a megyei moziüzemi vállalat főkönyvelője volt - s tudta, hogy én meg film- és főleg Jean Marias rajongó... Hogy elmúlik minden... és mindenki... azaz mégse, hát erre is jó az emlékezés, Magdi nénire gyakran szoktam..., a fotó meg is van valahol egy doboz alján, költözés óta már a kezembe is akadt, Jean Marias alakját, tekintetét anélkül is fel tudom idézni, és talán a film is - kicsit ugyan megkopva, de  - megvan egy archivumban..., Hogy a mai szinházi előadással miféle konvergenciába kerül (egyáltalán kerül(het)-e ....?), majd meglátjuk...

..................................................................................................................

Nos, a mai előadás szinte szóra sem érdemes - a régi filmemlékhez képest....

Viszont időközben megjelent a Szegedi Egyetem, benne lányom szinikritikájával. Neki "érdemes" volt megírnia, mondjuk "muszáj" is...  

(de a tárcája azért jobban tetszik)

"szívtipró..."...

különös kapcsolatokat vélek újabban felfedezni a filmek és a valóság közt - a múló időben...

ez az utóbbi kitétel a lényeg most itt, hiszen tudjuk, hogy a film az a műfaj, ami a legközvetlenebbül ábrázolhatja a valóságot, ha úgy tetszik a "legvalószerűbb" művészeti ág

csakhogy nem csak a film tükrözi ilyen közvetlenül a valóságot, hanem egy idő után megfigyelhető, hogy mennyire is hat vissza a valóságra, olyannyira, hogy aztán már a valóság is "túltesz" rajta, eredeti "modelljén"...

a legszembetűnőbb példa erre a mostanában újra játszott "szívtipró gimi" sorozat;

mikor évekkel ezelőtt mutatták be ezt az ausztrál gimiben gimisták közt játszódó sorozatot, még én is tanítottam, és el voltam képedve azon, hogy - igaz a Föld túlsó oldalán - de hasonló iskolatipusban hasonló korú iskolások, hogy lehetnek ennyire  felszabadultak, vadak, gátlástalanok, megregulázhatatlanok, külsejükben: öltözékben, hajviseletben is ennyire szabálytalanok stb. (bár meg kell hagyni : érző szívűek - nem véletlen a filmcim - de érzéseikben is túl zabolátlanok) Csak néztem tátott szájjal, de aztán nem sokat kellett várni ahhoz, hogy a mi gimink is kezdjen egyre inkább hasonlítani erre a filmbeli modellre. Valószínű nézték a diákok is, hatott rájuk, de bizonyára ezek a változások már benne voltak a levegőben, illetve a zsigereikben... csakhogy ezzel nincs vége a hátástörténetnek: ma párszor belenéztem az újra játszott filmbe, és azt kellett megállapítanom, hogy túl szolid ez a film a mostani valósághoz képest, milyen figyelmezettek , jószándékúak, rendesek, tisztességesek ezek a gyerekek, .. mintha nem is ugyanazt a filmet látnám, mint rég,... minden ralativ, a valóság most már túltett a filmen...

Doktor Zsivágó 2-szer

Pasternak a Doktor Zsivago c. regényéért  '58-ban Nobel dijat kapott (volna, ha írója átvehette volna a díjat)

'65-ben hatszoros Oscar dijas filmet csináltak belőle, amit láthattunk volna, ha "láthattuk volna"  - nekem Bécsben sikerült, egy-két évvel később ... de gyér német tudásom miatt inkább csak a (gyönyörű, havas) képek és Omar Sarif (beszédes szomorú) tekintete maradt meg bennem... , mára azért kissé megfakulva,...

aztán egyszer csak kiadták nálunk is a könyvet - meg is vettem, 1988-ban (bár -újabb szégyenemre- nem olvastam el!)

meg behozták a filmet is, de hiába láttam újra , s hiába magyar nyelven, már nem jelenthetett olyan sokat

tegnap viszont láttam egy újabb feldolgozást, egy kétrészes tévéfilm első részét, ami nagyon adekvátnak tűnt- előbb azt hittem, orosz , annyira oroszos volt benne minden: a légkör, a szereplők, a nagy érzelmeik; különösen az egyik  főszereplő nő vagy inkább még lány esetében, akinél nemegyszer nem lehetett eldönteni, hogy mosolyog vagy sír a szája, öröm vagy fájdalom zajlik-e mögötte - valójában egyszerre látszott e kettő, egyidőben, mert talán épp ebben állna a lét összetett gyönyörűsége (mint ahogy a legjobb filmek vagy bárminemű  remekművek is egyszerre töltenek el bennünket örömmel és szomorúsággal, azaz megrendüléssel - egyszerre sírunk és kacagunk rajtuk; de ki is tudná megkülönböztetni egymástól az erős kacagást vagy zokogást - hiszen az igazán nagy érzelmek közt - előjeltől függetlenül - csak hajszálnyi lehet a különbség.) (közelebb van egymáshoz az öröm és fájdalom, mint hinnénk, s mindkettő egyformán távol a érzéketlenségtől, ahova csak ne jussunk el! - és azokhoz se, akik érzéketlenek...) ez a film tele volt itatva igazi, mély érzelmekkel, s ez a szinésznő, akinek szája nem árulta könnyen el, hogy most örül vagy szomorú - mert egyszerre volt képes e két érzelemre ; kiderült nem is "szláv", s már láttam is egy hasonlóan nagy érzelmeket felvonultató filmben, a Vágy és Vezeklésben. (írtam is róla, mint élményről,itt.) A  két film "közös" színésznője az itt szőke hosszúhajú ott fekete rövid- de ugyanolyan érzékeny arcú: Keira Knightley. a '65-ös változatban akkori kedvencem Julie Christie játszotta, talán kissé keményebben , keményebb vonásaival. De van köztük hasonlóság , talán célzatosan is. Mint ahogy a most Zsivágot játszó  Hans Matheson is emlékeztetett tiszta tekintetével elődjére: Omar Sarifra.

A második részt ma nem tudtam megnézni, csak az utolsó filmkockákat, ahol megint szaladt egy kisgyerek, mint a film elején a vonatból kiugrani készülő apa kérésére, most az anyáéra, aki nem akarja , hogy szemtanúja legyen , hogy viszik el egy autóba tuszkolva, hogy fosztják meg tőle... Micsoda egyénis  sorsok! Micsoda történelmi korok! ... És -igen- micsoda, milyen mélységekből, kataklizmákból feltörő (s ránk is törő) érzelmek!

Danilo Kis nyomában...

Danilo Kis magyar zsidó apa, montenegroi anya fia, aki szerbül írta nagyszerű irodalmi műveit, s Párisban halt meg, 19 éve, október 15-én, épp azon a napon, amikor elkezdődtek a határokon átívelő kutúrnapok Szegeden illetve Szabadkán, utóbbin  már annak aki rendelkezik útlevéllel, mert hiába van itt a szomszédban, hiába beszélnek ott is magyarul (talán még ízesebben is), mégis csak még mindig más ország... (és még csak nem is EU tag) Pedig Danilo Kis élete és életműve (ami majdnem ugyanaz, hiszen egész lényével, az életével ír) többek közt épp ezt a behatároltságot cáfolja.

Tegnap az önéletrajzi jellegű műveiből készitett filmet a Fövenyórát láthattuk, a Belvárosi Moziban, ma meg egy több órás kisesszé felolvasást élvezhettünk a Grand Caféban.

Én  a buszon olvastam el az első és utolsó fejezetet a Fövenyórából -  tovább is mentem, mint kellett volna, annyira belefeledkeztem... (megint egy újabb tartozás az elolvasandók sorában!)

A film a maga puritán, fekete-fehér képeivel, szűkszavú, lényegretörő drámaiságával egy másik közegben de nagyszerűen vissza tudta adni az író világát; apa-, sors- és útkeresését, különböző idősíkokban; az érzékeny kisfiú és a felnőtt író nézőpontjából.

A filmben nem hangzott el, de mégis - az egészben -benne volt az a mondat, amit a Fövenyóra utolsó mondataként, az üldözött - s később Auschwitzban elpusztított- apa utolsó levele zárómondataként olvastam: "Jobb az üldözöttek, mint az üldözők közt lenni".

Az esszéfelolvasások más-más szemszögből, de ugyanazt a kikerülhetetlen hatást sugallták. Egy jelentékeny íróét és emberét, aki fontos dolgokat mond nekünk is, akinek nem véletlenül volt a poetikája is po-etika! Aki egy mai fiatal (szabadkai születésű, Szegeden tanuló)költő életébe pl. olyan fordulatot tud hozni, ami alapján elmesélheti nekünk, esszéjében,  hogy hogyan lett nem-nacionalista.

-------

lányom képes-hangos tudósítása a fenti eseményekről (s még másról is ) a Literán

"az ifjúság édes madara"...

elröpült... "az ifjúság édes madara"....

Paul Newmann-t első egyetemi ifjú éveimben láttam először a szegedi belvárosi mozi karzatán, az "Ifjúság édes madara" c. (1962-es) filmben, mely Tennessee Williams  - az akkoriban igen felkapott és felkavaró amerikai drámairó tollából - készült. Elkábitó és fejbevágó film volt ez, - mint később a "Macska a forró bádogtetőn" - hibákat elkövető de gyötrődő és folyton a szépet, az álmokat (a boldogság kék madarát?) kereső de szükségképpen, tragikusan elbukó főhősökkel... Paul Newman vakító kék szeme azóta is világít ezen a (majdhogynem) "általános emberi" úton...

most már  - tegnap óta - csak archívvá lett fotókon, filmvásznon...

Legutóbb a "Senki bolondjá"-ban láthattam, 94-es film, de ott már öregembert alakított

életem egyik meghatározó, - Csipkerózsika-álmomból - felrázó, figyelmeztető-filmjét: a Rachel, Rachel-t is neki, az ő rendezésének, köszönhetem! Meg a "Gammasugarak hatása a százszorszépékre" torokszorító élményét is!

                                                                   ***

Egyébként Paul Newman - rokonaim rokona. (Egyik Neumann vezetéknevű unokatestvérem fogott gyanút ez ügyben, és miután ő is "kivándorolt" (jóval később, mint a már Amerikában született de "magyarországi zsidó családból" származó Paul Newmann felmenői, felvette vele a kapcsolatot, minek során "gyanúja" beigazolódott: valóban rokonok - a híres szinészrokon nagyon kedvesen reagált az őt megtaláló civil (orvos)rokon megkeresésére. (egyébként a mosolyuk alapján elég feltűnő is a "rokonságuk".)

A rokonom rokona nem rokonom; mégis, nekem is,  volt/van(!) hozzá közöm! "Személyesen", s  mint mindenkinek, aki láthatta filmjeit!

ezt most nem is írnám le, mert nem szorul bizonygatásra, - ha nem olvastam volna tegnap a friss gyászhír után egy fórumon egy ezt kétségbevonó bárdolatlanul -érteltlen megállapítást. Miszerint, hogy is gyászolhatjuk, azt, akit nem is ismertünk. Szerencsére, le is hurrogták a - halálhír nyomán mélyen megrendült - többiek. Mert igenis "ismertük", "rokonunk" volt!  ("megmutatta magát" , "látva láttuk", "szerettük"!) - Amikor egy-egy ilyen nagy színész távozik, vagy bármilyen művészeti ágban alkotó művész), aki tulajdonképpen az egész emberiségnek adta magát nagy alakításaival - az személyes veszteség is (a nemrokonoknak is), mert a szó igazi értelmében volt rokonuk: Úgy, ahogy Karinthy fogalmazta meg (még Adyn is túl...): "mindenkinek rokona, őse, ...ismerőse..." Embert ábrázolt, bennünket tükrözött és alakított is ezzel, a jófelé mutatva az utat ..-

És ő nem is csak a filmjeivel "adott".! Hanem szó szerint is: vagyonokat áldozott rászoruló (súlyosan beteg, háborús területekről menekülő) gyerekek megsegítésére. Igazi humanista, igazi EMBER volt!

Rosszabb lesz egy olyan világban élni,  amiben az ő ragyogó kék szeme már nem világíthat nekünk.

Azaz - újranézhető filmjeiben - még igen!