Szent Quirinus püspök és Szent Márton, Savaria két ókeresztény szentje

2003. június 4-én ünnepelte Szombathely Szent Quirinus püspök vértanúságának 1700. évfordulóját. A jubileum emlékezetére ezen a napon márványtáblát avattak az Óperint utca 1.számú ház falán, amelyre a vértanúakta ide vonatkozó néhány szavát is felírták: " Azon a helyen, ahol testét a víz partra vetette, imádkozóhelyet létesítettek."
Az emléktáblával megjelölt ház a Perint – patakot jelenleg átívelő híd mellett fekszik, annak a római kori kőhídnak a közelében, ahonnan a legújabb várostörténet szerint annak idején malomkővel a nyakában a hitét megtagadni nem hajlandó sisciai püspököt a vízbe dobták. A szóban forgó római kori híd ahhoz az úthoz tartozott, amely a belvárostól nyugat felé, a dombok aljában épült félkörívű kőszínházhoz vezetett. Az út egyes szakaszai és a híd keleti pillére az utóbbi évtizedek régészeti ásatásain kerültek napvilágra. A színház helye is már régóta ismert: a Kálvária templom északi oldalán látható félköríves bemélyedés helyén állt. Régészeti ásatást is végeztek benne, ám a kutatás sajnos már csak a nagymérvű pusztulás tényét tudta rögzíteni. A 19. század végén még láthatóak voltak az emelkedő ülésnek, a cavea-nak a maradványai, amelynek köveit a század végén az egykori Palace – szálló építkezéséhez hordták el. Quirinus pere ebben a színházban zajlott. Az említett római kori híd és a színház között terült el a feliratos és egyéb tárgyi leletek tanúbizonysága alapján a tartományi császárkultusz központja, az ara Augustorum. Helyének meghatározását megerősíti az a tény is, hogy ezen a területen hiányoznak a kivezető utak mentén általánosan jelenlévő római kori temetkezések. A kultuszközpont keleti kerítőfala valószínűleg a Körmendi út vonalában húzódott, ahol gázvezeték fektetésekor néhány esztendeje 280 méter hosszan húzódó oszlopos folyosó (porticus) 39 pillérét találták meg.
Tehát a mai Kálvária templom melletti egykori színházban nyílvános tárgyaláson elítélt  püspököt a mai Kálvária utcától északra vezető (ám ezen a szakaszon pontosan nem ismert nyomvonalú) úton, a hivatalos római császárkultusz szertartásaira elkerített területen át vezették a mai Óperint utcai Perint – hídtól északra a patakon átívelő hídra, ahonnan megkötözve, malomkővel a nyakán a vízbe vetették. Vallási szempontból jelzésértékűnek tarthatjuk, hogy a tárgyalás és nyilván maga az ítélet végrehajtás is a római császárkultusz központjának közvetlen közelében zajlott le. Így eléggé kézenfekvő az a következtetés, hogy a püspököt ennek falai alatt elfolyó és egyben a városnak is nevet adó Savarias -, azaz a mai Perint – patak vizébe fojtották, amint arról a vértanú akta is tudósít.
Az eddig leírtak hitelességében aligha lenne érdemes kételkednünk, csakhogy előkerült nemrégiben egy a kivégzés helyével kapcsolatos szombathelyi hagyományra utaló nyom, amelyre Szilágy István bukkant rá. Az 1853. augusztus 9-i Religio című folyóiratban az olvasható, hogy "a Gyöngyös partján egy füzetben (füzesben) látható ugyan egy tekintetlen statio, Sz. Quirinus képével annak jeléül, hogy a jámbor hagyomány szerint ott, ahol a statio áll, fullasztatott vízbe a szent vértanú, de e satio nem kápolna".
A Religio által  leírt stació egy pontosan azonosítható objektum. Szombathely város 1857-es  kataszteri térképe a mai Légszeszgyár és Aréna utca kanyarulatától, továbbá a mai hídtól délre, a Gyöngyös patak nyugati partján vezető ösvény mellett egy képoszlopot tűntet fel. Ez a mai Gázgyár telkének szélére esik, amelyről tudjuk, hogy a város legmélyebb pontján feküdt. A szóban forhó terület a római kori coloniától délre található, a hajdani Iseum tömbjét kerítő egykori sáncon kívül, a dél felé (Rómába) vezető főút (Borostyánkő út) két szélén elterülő temetőtől keletre, a római műcsatorna (azaz a mai Gyöngyös patak) partján.
Ezt a műcsatornát, amely a középkor óta a város vízimalmait hajtotta, a városi vízhálózat megépítésével kapcsolatban ásták ki a 2. században. Ez a szabályozható vízhozamú műcsatorna szállította a fallal körülvett belvárost és a külvárosokat is behálózó, boltozott szennyvízcsatorna – hálózat napi többszöri kiöblítéséhez szükséges mennyiségű vizet. Valószínű, hogy a szennyvízcsatorna éppen a mai Gázgyár, azaz egy hajdani mélyen fekvő füzes területen csatlakozott vissza a Gyöngyös műcsatornába. Éppen ott, ahol az említett stáció állt!
Ennek alapján a szenvedéstörténet egyes eseményeinek helyhez kötését a következőképpen lehetne módosítani: Quirinust elítélése után a színháztól a már említett, a kultuszközponton, a Savarias – patakon és az egyik nyugati városkapun (ma a Kiskar utca 1 – 1a. számú ház alatt) keresztül vezető úton a városba vitték. Ott elrettentő példaként még egyszer megmutatták a város lakosságának, ezt követően a déli városkapun (ma a Kossuth Lajos utca 2. és a Fő tér 1. számú házak előtt) az Iseum előtt alhaladva, a déli kivezető úton kísérték kivégzése színhelyére. Hogy megaláztatása a lehető legnagyobb legyen, malomkővel a nyakában a város csatornahálózatának köztudottan mindig magas vízállású kiömlőnyílásánál a szennyvízbe fojtották. Magát a kivégzést – amint arról a passió tudósít – egy hídról hajt tták végbe. Ennek cölöpjeit találhatták meg 1884 – ben, az új gazométer helyiségének kiásásakor. A püspök földi maradványait innen eredetileg a keleti temetőbe vitték, és abban hantolták el. Sírja fölé aztán – ami körül később az ókeresztény temető is létrejött – kápolnát építettek. Ennek helyén ma minden bizonnyal a Szent Márton templom áll. Csak később kerülhetett át a nyughelyjént említett scarbantiai kapu melletti bazilikába, amikor a kereszténység már a Római Birodalom hivatalos államvallása lett.
Hol feküdt a scarbantiai kapu melletti bazilika? A templomot az 1940 – es években a Romkertben feltárt, egyhajós mozaikpadlós teremmel azonosították. A város topográfiai helyzetéből kiindulva azonban a bazilikát nem itt, hanem a Sopron felé vezető úton álló városkapu közelében, a falakon belül, a mai Kőszegi utca északi végének körzetében kell keresni. A következtetést megerősítik az újabban előkerült leletek: Krisztus monogrammos ruhakapcsoló tű, amely feltehetően papi viselethez tartozott és egy kereszt alakú bronz lámpafüggesztő – tag, amelyet egy keresztény bazilikában mécses felfüggesztésére használhattak. Mindegyiket a mai Kőszegi utca északi végének körzetében találták.
A püspök ereklyéit a barbárok elől menekülő savariaiak 406 – ban Rómába szállították, és 1140 – ben a Szűz Mária templomban helyezték nyugalomba.

Savaria keresztényei közül  Martinusból, azaz Szent Mártonból az akkori és a középkori világ kiemelkedő egyénisége lett. Martinus a 4. század első harmadában született Savariában. Később Tours püspöke lett. Tanítvány, Sulpicius Severus részletes életrajzot írt róla. Tíz évesen hittanuló lett, apja akaratából egy kiemelt lovas egységben szolgált Julianus caesar parancsnoksága alatt. Katonáskodása idején történt az esemény, amely a középkori ábrázolások kedvelt témája. Civitas Ambiani (Amiens) városkapuja előtt Martinus a téli fagyban didergő koldust látva, kardjával kettévágta katonaköpenyét, és egyik felét a fagyoskodóra borította. Álmában megjelent neki Krisztus, vállán a lehasított köpennyel: "Márton, a hittanuló öltöztetett fel engem" –mondta. Ez az esemény később a szegények gyámolításának középkori jelképévé vált. A legenda szerint fennmaradt a köpeny (cappa), melyet a frank királyok féltett ereklyeként őriztek. Épületet emeltek fölé, amely a királyok imádkozó helye lett. Az építmény a köpeny nevét (capella) kapta. Ebből ered a kisebb templomok kápolna neve.
Sulpicius szerint Márton 22 évesen keresztelkedett meg és két évvel később elbocsátását kérte a császártól. Pár év tanulás után visszatért szülőföldjére, ahol megkeresztelte édesanyját. Mivel harcosan ariánus ellenes volt, megvesszőzték és elűzték a városból.
A szombathelyi Szent Márton templom szentélyétől balra oldalkápolna nyílik, diadalíve felett felirat olvasható: "Hic natus est divus Martinus". Itt született Szent Márton. Paulovics István véleménye szerint a ma álló templom alatt római kori kultuszépítmény állt, amit Márton szülőházából alakítottak át, majd ennek helyén épült egy kis templom vagy temetőkápolna, amely basilica coemeterialis célját is szolgálta. A templombelső 1989 – 1992 között folyt régészeti és műemléki kutatása révén kiderült, hogy a rómainak vélt fal a templom gótikus periódusa után keletkezett. Paulovicsot az téveszthette meg, hogy a fal a római korban általánosan használt cáki illetve csatári kövekből, valamint másodlagosan felhasznált római téglákból épült. Az ásatás során egyértelművé vált, hogy sem a templom, sem a kápolna alatt nincs jelenleg egyetlen római kori építmény sem.
Bizonyítható azonban, hogy a városból kelet felé futó út mentén már a Kr.u. 1. században a város keleti sírkertje helyezkedett el, amelyet a római uralom során újból és újból temetkezési helyül használtak. A keresztény időszakban a temetőt az egyre bővülő keresztény közösség vette használatba. A nekropolisz későantik használatát a közelmúlt temetőásatása alapján legalább az 5 - 6. század fordulójáig igazolni lehet. Itt tehát nem állhatott Szent márton szülőháza.
A Karoling - korban, amikor már elhomályosult Quirinus püspök sírjának savariai emléke, de maga a szentkultusz fennmaradt a temetővel kapcsolatban, azonosíthatták Martinus szülőháza helyével a sírt. Föléje a szent tisztelet emlékére templomot emeltek, amivel megvetették a máig élő hagyomány alapjait.
A templomot először a 885. évre hamisított, de valójában az 1050 körül írt Arnulfinum említi először. A mai barokk templom, pontosabban annak hajója helyén a 9. század folyamán templom állt. A 11. században, talán a honfoglalás korában megsérült templom pótlására épült fel egy faszerkezetű, keletelt, egyenes szentélyzáródású templom. Falát sűrűn egymás mellé vert cölöpök alkották, amelyek közét talán agyaggal és törmelékkel töltötték ki. Az épület méretére nincs pontos adatunk, szélessége kb. 10 méter lehetett. A 11. század utolsó harmadában a templomot lebontották, cölöpjeit kihúzgálták. Ezután építették meg római téglából, ún. "opus cementitium" technikával az egyhajós, félkörapszisos, keletelt kis templomot. A templom szélessége kívül 9,6 méter, belül 7,8 méter. A hossza kb. 14 – 16 méter lehetett. A hajó falai kb. 6,25 méter magasak voltak, a szentély ennél alacsonyabb. A félkör alakú apszis alatti (tehát annál korábbi) sírban Szent István érme került napvilágra. A felépült templom patrociniuma Szent Márton, birtokosa pedig a pápai birtokösszeíró oklevelek tanúsága szerint legalább 1227-ig a pannonhalmi bencés apátság volt. A 13. század közepétől a templom már a győri püspök kezén van, ekkor történik egy jelentősebb átépítés későromán stílusban. A gótikus templom a 14. század végén került kialakításra, minden bizonnyal plébánia rangra való emelése indokolta a bővítést. A templom később, még a 15. század folyamán a város egyetlen plébániájává válik. A rendelkezésre álló írott források alapján a temlomon 1606 és 1634 között megszakításokkal ugyan, de javítások és átépítések történtek. 1638. húsvétján Draskovich györgy győri püspök a város tiltakozása ellenére a templomot a domonkos rendnek adta át. Ezzel egy nagyobb mérvű építkezés vette kezdetét. Valószínűleg még be sem fejeződött az építkezés, amikor 1668 – ban, nyilván statikai okok miatt a templom összedőlt. 1668 ás 1674 között, III. Erdődy györgy felesége, Batthyány Erzsébet adományaiból épült fel, valószínűleg Giovanni Bernardo Ceresola tervei alapján, a ma is álló barokk templom, az 1930 – 31 – es átépítést megelőző formájában. A templom hajóját alákriptázták, ekkor pusztultak el nyomtalanul a korábbi alapfalak is.
Szent Márton kútjáról már Bél Mátyás is írt. A kút ma is létezik. Fekvéséből időrendi következtetés is levonható, mert a Szent Márton – templom román elődjének a tengelyében ásták ki. Az 1938 – ban elkészült szoborcsoportot – Szent Márton megkereszteli édesanyját   - viszont már a mai templom tengelyébe állították fel, ezért nem takarja el a régi kút helyét, amely így megvizsgálható volt.  A kút 135 cm átmérőjű, oldalát a római és a középkori építkezéseknél egyaránt használt csatári kővel rakták ki. A kútbéllelet felső másfél méterét megújították, ebbe falazták be a középkori vagy barokk kútkáva faragott köveit, miután legkésőbb a 16. századtól Szentmárton falu közkútja volt, folyamatosan használták, és tisztán tartották. Kiásásának idejére az 1360 – as oklevél segítségével lehet következtetni. Fennáll az a lehetőség, hogy a kút  Karoling – kori, vagy akár korábbi is lehet.
Mivel az egyház a születéshelyeket nem részesítette megkülönböztetett liturgikus tiszteletben, Márton sabariai születéshelyének és a hozzá kapcsolódó hagyománynak a fennmaradása sem elsősorban szakrális tevékenység eredménye. Inkább feltételezni lehet külső beavatkozás nélküli fennmaradását, a helyi hagyomány továbbélését. A keresztelési hagyomány eredete az is lehetett, hogy mivel Márton összeütközésbe került a város ariánus papságával nem keresztelhetett  a püspöki templom keresztelőmedencéjében, tehát más helyet keresett, amelyet a keresztény temető szent földjén álló kútnál talált meg.