A Demszky-korszak Budapestje

Csak London korábbi főpolgármestere töltött hasonlóan hosszú időt mostanában egy főváros élén, mint idehaza Demszky Gábor. A tettek egyszerre liberális és szegénypárti embere csupán egy-két területen volt képes igazán hatékony városvezetői munkát végezni.

A kilencvenes évek közepén Demszky Gábor még azt tervezte, hogy három cikluson keresztül vezeti majd Budapestet. „Azért szeretném ezt a munkát 12 évig csinálni – fogalmazott egy interjúban –, mert egy város életében az már olyan időtartam, amelyben lehet mérni a változásokat.” Ha a főpolgármester tartja magát eredeti elképzeléséhez, 2002-ben pályafutása csúcsán távozik a Városházáról. A „kiszárítás” időszakának nevezett négy év és az MSZP–SZDSZ-tandem tavaszi választási győzelme után azonban a városvezetőt ambiciózus tervek kezdték foglalkoztatni, pedig Medgyessy Péter kormányfő időközben a közlekedési miniszteri tárcát is felajánlotta neki. Az újabb ciklusban a főpolgármester hidat akart építeni Aquincumnál, szennyvíztisztítót Újpesten, s be kívánta fejezni „fő művét”, a 4-es metrót is.

Az épülő CET Fotó: Fazekas István

 A következő négy esztendőért Demszky nagy árat fizetett. A híd- és a metróépítés kudarca s horvátországi nyaralójának ügye súlyosan kikezdte politikusi hitelességét. Ennek ellenére 2006-ban már szinte görcsösen kapaszkodott székébe, s az „ígérem, 2010-ben már tényleg elmegyek” fogadkozással ötödször is elérte újraválasztását. Ezt a ciklust azonban már fogatlan oroszlánként, tényleges hatalmától nagyrészt megfosztva volt kénytelen végigasszisztálni. Két évtized után végül is úgy kényszerül távozni október elején a Főpolgármesteri Hivatalból, hogy népszerűtlensége immár az eddigi negatív rekorderekével, Csurka Istvánéval, Torgyán Józsefével és Kóka Jánoséval vetekszik.

A kudarcokért a szűkmarkú kormányok és a 23 kiskirály vezette kerületek felelősek, a sikerek viszont az egységes várospolitikát szorgalmazó fővárost dicsérik – némi túlzással így foglalható össze az elmúlt húsz hosszú év története a Városház utca 9–11.-ből nézve. A főváros financiális helyzete kétségkívül nem a liberális álmok szerint alakult. A budapestiek által befizetett személyi jövedelemadónak kezdetben például még 100, később már csak 50, majd 30 százalékát hagyta helyben a parlament, a nyolcéves folyamatos baloldali kormányzás végére pedig az arány 2 százalékra zuhant. „Kárpótlásul” az egymást követő kabinetek jelentős vagyonhoz juttatták az önkormányzatokat, amelyek 1995 óta önállóan vehetnek fel hiteleket is. Ennek ellenére a BKV működtetése kapcsán Budapest folyamatosan költségvetési csatákba bonyolódik az egymást követő kormányokkal.

Fotó: Müller Judit

 Ugyancsak állandó konfliktusokhoz vezetetett a kerületek és a velük lényegében azonos rangú főváros belső rivalizálása. A már-már anarchikus állapotokért a szabaddemokraták kizárólag maguknak tehetnek szemrehányást. A fővárosi törvényt ugyanis a liberális ideáknak megfelelően (a város egészének érdekeit a helyi autonómiák szempontjai alá rendelve) fogadta el 1991-ben az Országgyűlés. A baloldal, illetve Demszkyék lelkén szárad az is, hogy ezt a helyzetet az MSZP és az SZDSZ több mint egy évtizedes parlamenti többsége ellenére később sem volt képes igazán korrigálni, holott 1994 és 1998 között kétharmados többséget élveztek az Országgyűlésben.

Az elmúlt húsz év fővárosi beruházásai, fejlesztései összességében azt jelzik, hogy a liberális főpolgármester elsősorban az államszocializmus idején végsőkig lepusztult Budapest feltámasztásában, revitalizációjában ért el eredményt. A hidak, a fürdők, a színházak, a vásárcsarnokok helyreállítása, a kiemelt útvonalak faltól falig újjáépítése, a HÉV- és a földalattivonalak rekonstrukciója kétségkívül újra használhatóvá tette a korábban a tartószerkezetekig lestrapált várost. Egy sor kulturális intézmény – többek közt az artmozihálózat, a 22 teátrum, a Sziget Fesztivál, a Trafó, a Fesztiválzenekar, a budatétényi szoborpark – pedig a külföldiek számára is elevenné tette a magyar metropolis szellemi életét. A főpolgármester becsületére legyen mondva az is, hogy tiszteletben tartotta a város történetileg kialakult építészeti arculatát, s nem engedte például felhőkarcolókkal teleszórni a belső kerületeket.

Fotó: Müller Judit

 Demszky erényei és korlátai sajátos módon szinte egybeestek az elmúlt két évtizedben. Egyik példaképével, a várost 1906 és 1918 között irányító Bárczy Istvánnal ellentétben a „tettek embere” valójában nem tudott igazán építő polgármesterré válni – inkább csak renováló, infrastruktúra-teremtő városvezető maradt. Hatalmát, befolyását, az önkormányzat pénzügyi eszközeit nem állította azonban társadalompolitikai elképzelései, várospolitikai törekvései szolgálatába. Gyakran úgy tűnt, voltaképpen a XIX. századi (laissez faire, laissez passer) „menjen minden a maga útján” elvet követi.

A szabadelvű Bárczy 12 év alatt például városi bérházakat, kislakásos lakónegyedeket – összesen 6 ezer új lakást – építtetett az önkormányzat üresen álló telkein (többek közt a Százados úton) a lakásínség enyhítésére. Ugyanő 36 új tanintézetet is létesített (például a Városmajorban, az Áldás és a Vas utcában), minthogy megkülönböztetett fontosságot tulajdonított az állami iskolákban folyó nevelésnek. Az idén több mint 500 milliárd forintos költségvetés fölött diszponáló Demszky ezzel szemben gyakorlatilag tétlenül nézte (amire a főváros ingatlanvagyonának korlátozott volta sem lehet önmagában kielégítő magyarázat), hogy 1990 és 2009 között a főváros minden hatodik lakosa – összesen 350 ezer fő – elköltözött Budapestről, amelynek népessége így 2,06 millióról 1,71 millió főre csökkent. A hazai közoktatás egyik nyomasztó problémája, az iskolai szegregáció enyhítése érdekében ugyancsak nem sok történt az utóbbi húsz évben Budapesten. Az etnikai feszültségek kiéleződésével párhuzamosan végül is nem a szabadelvű főváros, hanem a két évtizede jobboldali irányítás alatt álló Hódmezővásárhely tudta bebizonyítani, hogy az iskolai szegregációt megfelelő intézkedésekkel csökkenteni lehet. Egykori pártjában, az SZDSZ-ben néhányan azt is számon kérték Demszkyn, hogy miért nem kezdte el Budapesten megvalósítani a liberálisok adócsökkentő elképzeléseit.

Fotó: Müller Judit

 A szabadelvű várospolitikai törekvések markáns képviselete mellett gyakran a szimpla vezetői invencióból is hiány mutatkozott Budapesten. A főváros legfontosabb útjainak többségét óriási pénzekért úgy újították fel, hogy egész egyszerűen nem vettek tudomást az alternatív közlekedési eszközt használó polgárokról, a kerékpárosokról, akik Bécsben már a nyolcvanas években összefüggő „saját” úthálózatot használhattak. Az 1990-es hivatalba lépése idején a környezetvédelemnek még megkülönböztetett fontosságot tulajdonító főpolgármester úgy adja át hamarosan utódjának a fővárost, hogy a bicikliutak hossza alig hatoda a bécsiekének. A budapesti zöld politika szerény eredményeit jelzi az is, hogy négy kerületben a rendszerváltás óta egyetlen új közparkot sem sikerült megnyitni. A városi hatóságok tehetetlenségének és a természetvédelmi szempontok semmibevételének még riasztóbb bizonyítéka volt, amikor a vicós Fenyő János médiavállalkozó egy kisebb erdőt kivágva húzta fel villáját a kilencvenes évek elején egy svábhegyi természetvédelmi terület kellős közepén.

A világvárost építő főpolgármester, ígérete ellenére, néhány kiemelt jelentőségű fővárosi alközpont felújításával is adós maradt. A Moszkva tér rekonstrukciójának megkezdését például még 2002-ben irányozta elő a Főpolgármesteri Hivatal, s évek óta esedékes volna a felújítás a Nyugati téren is. Ugyancsak rajzasztalon maradtak a negyedik budapesti körút, a Munkás körút első (dél-pesti) szakaszának tervei.

A magyar főváros vonzerejének növelése érdekében több olyan beruházás is szóba került a rendszerváltás óta, amely javíthatná Budapest idegenforgalmi versenyképességét. A Városháza először Friedensreich Hundertwasser bécsi sztárépítésszel kívánt terveztetni egy fővárosi középületet. Ennek meghiúsulása után újabb importötletként magasházakról, majd egy dunai gyalogoshídról is szó esett. Végül a Duna pesti oldalán, az egykori közraktárak helyén jelenleg is épülő kulturális, kereskedelmi objektum, a CET lesz állítólag az a reprezentatív építmény, amivel a magyar főváros magára fogja irányítani a nemzetközi figyelmet.

Ugyanezt a célt eredetibb módon is el lehetett volna érni. Például úgy, hogy a főváros megbízást ad egy-két középület tervezésére a magyar organikus építészet (kétségkívül nem szociálliberális meggyőződésű) nemzetközi hírű mesterének. Ha a szabadelvű Budapesten Makovecz Imre eddig nemcsak villákra és más privát épületekre kapott volna megbízást, hanem állami vagy fővárosi ingatlanok tervezésére is, valószínűleg nem főne ma a városarculatért felelős tisztségviselők feje a „city branding” hiánya miatt.

Az utolsó, még hivatalban lévő egykori vezető SZDSZ-es politikus persze nem emiatt veszítette el szinte maradéktalanul az emberek rokonszenvét. Demszky politikai tőkéje először akkortájt csappant meg igazán jelentősen, amikor politikai szövetségre lépett a fővárosnak jelentős támogatást nyújtó Gyurcsány Ferenccel. A politikai megsemmisülés felé vezető út következő állomása Gergényi Péter rendőr tábornok városházi kitüntetése volt, akit a jobboldalon a 2006-os rendőrségi túlkapások első számú felelősének tartanak. A politikai kegyelemdöfést pedig városházi helyettesének, Hagyó Miklósnak a letartóztatása, illetve a fővárosi cégek háza táján kirobbant korrupciós bűncselekmények adták meg a főpolgármesternek, akit a közvélemény nem okvetlenül jogi értelemben, de ugyancsak felelősnek tart a visszaélésekért.

BABUS ENDRE