Oda az ingyensör és a virsli: tizekilenc éve rendezték az utolsó hivatalos május elsejei parádét az azóta nevét vesztett Felvonulási téren. Kevesen tudták, hogy a ma Ötvenhatosok terének nevezett képződmény, Budapest egyik legizgalmasabb történelemmel rendelkező köztere, valójában sosem létezett: nem volt ugyanis helyrajzi száma.
A Felvonulási tér születésével kapcsolatos legismertebb esemény a Magyarok Nagyasszonyának lebontása volt. Az 1926-1931 között, Kotsis István építész tervei alapján készült templomot az építtető egylet után szokás „Regnum Marianum”-ként emlegetni. Jóllehet, az épület súlyos károkat szenvedett a második világháborúban, helyreállítható lett volna – az állami döntéshozóknak azonban más tervei voltak a helyszínnel, és 1951-ben elpusztították az épületet. Ugyanígy járt az Ajtósi Dürer sor és a Dózsa György út kereszteződésénél fekvő Városligeti Színkör is, amelynek elegáns, szecessziós otthonát a később világhírűvé vált Vágó-fivérek egyike, László tervezte.
A tér kialakítása lényegében a Sztálin-szobor felállításáról szóló párthatározathoz köthető. A helyszínt érdekes módon csak hónapokkal azután választották ki, hogy eldőlt: a szobrot a munkáscsaládból származó Mikus Sándor mintázhatja meg. A szovjet mintára kialakított, 360x85 méteres felvonulási útvonalhoz 60 ezer m² követ, 48 ezer m² betont, és 10 ezer m² aszfaltot terítettek le. Mikus alkotása a közhiedelemmel ellentétben nem a templom helyére került, viszont minden idők legdrágább köztéri szobra lett: becslések szerint akkori áron tízmillió forintot emésztett fel.
Ebben az alakjában a tér nem sokáig maradt fenn: mint közismert, 1956. október 23-án a népharag ledöntötte a csupán öt évvel azelőtt felállított Sztálint. Abszurd adalék, hogy az eseményekre Kopácsi Sándor, akkori budapesti rendőrfőkapitány évtizedekkel később úgy emlékezett vissza: részéről semmi félelemkeltőt nem talált a spontán népi akcióban, hisz a Fővárosi Tanács akkor már amúgy is régóta át akarta helyezni a szobrot egy kevésbé látogatott helyre.
A kádári konszolidáció politikai újrafazonírozásának részeként a Sztálin-plasztika megmaradt talapzatát tribünná alakították, 1965. április 2-án a Műcsarnoktól nem messze felavatták Lenin szobrát, amelynek elkészítésére az akkori hazai művészélet doyenje, Pátzay Pál kapott megbízást. Négy évvel később pedig a Regnum Marianum egykori helyén leleplezték Kiss István Tanácsköztársasági emlékművét. Sztálin szobrával ellentétben utóbbi plasztikák mindmáig megvannak, csak épp 1993 óta új helyen, a budai Szoborparkban láthatók.
A hatvanas években egyébként az is felmerült, hogy a térre kerüljön az új Nemzeti Színház épülete, amely egyszersmind a pártállami vezetők pulpitusaként is szolgálhatna a parádékon, mintegy illusztrálva a vonatkozó poros shakespeare-i közhelyet. A megbízást nemzetközi pályázaton elnyert Hofer Miklós és gárdája közel két évtizeden át finomítgatta a terveket, sőt, a helyszín még 1998-ban, az Erzsébet téri nemzeti építésének leállításakor is felmerült. A végeredmény közismert. Természetesen nem lehet teljes a Felvonulási tér történetéről szóló áttekintés anélkül, hogy ne szólnánk a Kádár-rezsim május elsejéinek szertartásrendjéről. (Az április 4-i, illetve november 7-i katonai parádék is fontosak persze, de korántsem váltak hasonlóan emblematikussá.) E rituális, nyilvánvalóan szovjet mintára rendezett misztériumjátékok több célt is szolgáltak egyszerre. Egyrészt demonstrálták – úgy idehaza, mint a külföld felé – a politikai vezetés egységességét, másrészt a felvonulók tömegei illusztrálták, hogy lélekben a nép is az elittel tart. Az élő televíziós közvetítések megjelenésével mindez új elemmel bővült: a munka ünnepei országszerte a közösségi érzés talán legfőbb forrásává váltak.
A dramaturgiai elemek szinte alig változtak az évtizedek alatt (bár Kádár ’72 és ’75 között diszkréten újraosztotta a helyeket a dísztribünön). A Gorkij-fasor elején gyülekeztek az ország minden részéről érkező munkahelyi kollektívák – családostul, gyerekestül. (Hogy véletlenül se kereshessenek kifogásokat a távolmaradásra, az aznapi időjárás-jelentéseket rendszeresen meghamisították.) Aztán az erre szakosodott statiszta-dirigátorok a megfelelő alakzatokba rendezték őket. A transzparenseiken szereplő jelszavak utalásrendszere komplexnek jóindulattal sem volt nevezhető; szinte mindig a béke, a jobb munka és a kommunizmus építése körül forogtak az üzenetek. (A jelszavakat, évenként négyet-ötöt már kora tavasszal kijelölte és leosztotta a helyi nagyüzemeknek az apparátus.) A hatalom nagyvonalúságának jeleként minden kirendelt felvonuló kapott egy pár virslit és egy üveg sört útravalóul, és már indulhatott is a menet.
A látvány színességét többféleképpen fokozták: gondosan dekorált kocsikkal, rajtuk szobor- vagy akár élőalakos díszekkel, valamint mozgatható, hatalmas betűkből álló feliratokkal. A felvonulók külön csoportját alkották azok (többnyire úttörők, diákok vagy sportolók), akik élőképeket alkotva meneteltek. Az iránytartást a tér hosszanti csíkozása segítette, a megfelelő hangulat kialakítását pedig a Dózsa György úti házak gazdag díszítése. Szálltak a lufik, a hangosbemondón jól ismert mozgalmi dalok szóltak - a nagyobb vállalatokat külön, név szerint is köszöntötte a konferanszié.
A lufik a rendszerváltással pukkantak ki végleg. Hamarosan eltűntek a szobrok és pikk-pakk emlékművet állítottak a lerombolt templom helyén. Mind az 1996-os, mind a 2000-es nagy szoborállítási hullám elkerülte a teret, az európai uniós csatlakozás évében azonban utolérte végzete: ekkor avatták a rendszerváltás utáni Magyarország legtöbb pénzbe kerülő és minden bizonnyal leginkább félreértett szobrát, az Időkereket. 2006-ban új rekord született: a legdrágább köztéri alkotás címét az ötvenhatos forradalom emlékműve hódította el az Időkeréktől – hova máshova is kerülhetett volna, mint a Felvonulási térre?
A tér hivatalosan ekkor szűnt meg létezni: átkeresztelték Ötvenhatosok terének, bár a nép ajkán a mai napig csak Felvonulási térként él. Funkcióját azóta is keresi: az elmúlt években volt itt borfalu, plakátfesztivál, popkoncert, melegfelvonulás, gazdatüntetés – hogy csak néhányat említsünk. Újraparkosítása időről-időre felmerül, a környező kerületek pedig mélygarázst építtetnének alá, a szomszédos Hősök terének kiszolgálására. Fejlesztési terv azonban a mai napig nem készült, és szinte magától értetődően pénz sem került még. Ha a szobrok le is cserélődtek, a macskakő azért ugyanaz.
Hozzászólások