OTTO GROSS

Otto Gross, a társadalom terapeutája
Otto Gross (1877-1920) osztrák orvos, pszichiáter, a forradalom pszichoanalitikusa, konvenciókat szétfeszítő anarchista. Noha kulcsszerepet játszott annak kialakulásában, amit ma „modernizmus”-nak hívunk, és neve kapcsolatba hozható a korabeli pszichiátriával, pszichoanalízissel, irodalommal, szociológiával, filozófiával, etikával és radikális politikával, mégis igen kevéssé közismert.

A forradalom pszichológusa. Életrajzi áttekintés

Otto Gross a kriminalisztika atyjának tartott Hans Gross professzor fia, 22 évesen már az orvostudomány doktora. „Azóta vagyok pszichoanalitikus, mióta az analízisről tudok.” – írja 1913-ban (idézi Balluch-Dienes 2005, 188.) Hogy Gross pontosan mikor szerzett tudomást az analízisről, azt nem tudjuk. Tény, hogy már 1902-ben előadásokat tart a freudi módszerről (Hurwitz 1988, 68.), és kezdetben nagyra becsüli a szakma: Ferenczi Freud legjelentősebb követőjeként tartja számon (Freud/Ferenczi 2000, 254.), maga Freud pedig azt vallja, hogy valamennyi követője közül csak Jung és Otto Gross igazán eredeti elme (Freud/Jung 1974, 140.). Az 1907 szeptemberében, Amszterdamban megrendezett Nemzetközi Pszichiátriai és Neurológiai Kongresszuson Otto Gross azon kevesek egyike, akik védelmére kelnek Freud tanainak.

A rákövetkező év áprilisában, Salzburgban részt vesz a pszichoanalitikusok később „1. Nemzetközi Kongresszus” néven ismertté vált összejövetelén, amikor kifejti, „hogy a pszichoanalízisnek a kultúra összproblémájára és a jövő imperatívuszára kell irányulnia. Akkor Freud így válaszolt nekem: ’Orvosok vagyunk, és orvosok akarunk maradni.” (Gross 1913, 506.). Freud mereven elzárkózik Gross nézetei elől, és röviddel a salzburgi találkozó után – Hans Gross kérésére – megírja Otto Gross számára a beutalót C. G. Junghoz a Burghölzli Klinikára. A kezelés, amely elvonókúrának indult, de analitikus kezelés, sőt kölcsönös analízis vált belőle, tragikus fordulópontot jelent Otto Gross életében. Jung – feltehetően bosszúból, amiért Gross idő előtt megszakította a kezelést: átvetvén magát a Burghölzli falán, megszökött – a kezdeti diagnózist szkizofréniára módosítja. „Grossnak vége” – szögezi le a történtek után Freud -, a szexuális forradalmat, az anyajog forradalmát és a kábítószer mámorát hirdető Gross „már nehezen lesz ártalmára a mi ügyünknek” (Freud/Jung 1974, 180.). A Freud által megkezdett forradalmat Gross olyan radikalitással viszi tovább, a Freud által kigondolt elméletet olyan intenzitással ülteti át a gyakorlatba és éli meg, hogy minden oldalról agyonhallgatás jut osztályrészéül. Nem létező személlyé teszi őt a klasszikus pszichoanalitikus iskola, elutasítják az anarchisták, s végül, kirekeszti magából a társadalom is: 1913 novemberében Otto Grosst íróbarátja, Franz Jung lakásában - apja kezdeményezésére – letartóztatják, és a Bécs melletti Tullnban lévő elmegyógyintézetbe hurcolják. Követői - lázadók, bohémek, anarchisták, művészek - mind tollat ragadnak a kiszabadításáért, hogy „megmentsék őt a világ és a tudomány számára” (idézi Hurwitz 1988, 19.). Ám ők sem tudják megakadályozni, hogy az apai és az állami hatalom, a rendőrségi és a pszichiátriai apparátus szövetsége gyámság alá helyezze, s ezzel végleg eltávolítsa Otto Grosst a közéletből. Gross a társadalom perifériájáról is tovább folytatja a patriarchális tekintély ellen vívott radikális harcát, s továbbmegy az önpusztítás útján. Teljes elhagyatottságban, depressziótól, magánytól leverten távozott el végül az, aki egész életében minden energiáját a magány leküzdésére fordította. Félig éhenhalva és megfagyva találják meg barátai Berlin utcáin. Tüdőgyulladással szanatóriumba szállítják, ahol két nappal később, 1920 februárjában meghal.

A forradalom pszichológiája. Elméleti áttekintés

Otto Gross életműve nem nevezhető terjedelmesnek: 1901-től haláláig mintegy negyven írása jelent meg folyóiratokban és külön kötetben. Megjegyzendő, hogy hányatott élete során sok írásának nyoma veszett, „sok mindent pedig maga semmisített meg” (F. Jung 1921, 197.). Korai, pszichiátriai írásait Gross a későbbiekben csupán a szakmai elismerés utáni vágy lecsapódásának tekintette: „Annyira másképp látom a problémákat, melyekben egybeolvad az etika és a pszichológia, hogy régi munkáim most már kínosan érintenek.” (idézi Hurwitz 1988, 109.). Gross írásait mindenekelőtt a pszichoanalitikus elméletek más tudományterületekkel való ötvözése és módosítása jellemzi.

Otto Gross már magát az emberi természetet és a tudattalan tartalmát illetően sem osztotta Freud álláspontját. Két ösztönt lát az emberrel veleszületni: az őseredeti, romlatlan szexualitást, mely a gyermek fizikai és pszichikai kontaktusra való törekvésében nyilvánul meg, és a saját individualitás megőrzésére irányuló ösztönt (Gross 1920, 23.). Gross posztulátuma az, hogy e két ösztönnek harmonikus egymás mellé rendeltségben kellett léteznie, mert veleszületett impulzusaink magától értetődően célszerűek, individuális, és szociális értelemben is (Gross 1919, 681.). E két ősi késztetés a környezet nyomásának hatására kibékíthetetlen ellentétbe kerül egymással: az autoritatív társadalom szociális viszonyai lehetetlenné teszik, hogy mindkét ösztön elérje célját. A szülők - a társadalmi normák képviselői és közvetítői - nem biztosítják feltétel nélkül a gyermek számára oly nélkülözhetetlen szeretetet: „a magány feloldását, a kapcsolat létrejöttét a gyermek környezete az engedelmesség, az alkalmazkodás és a saját akaratról való lemondás feltételéhez köti” (Gross 1920, 23.). „Egyetlen ember sem tud már gyermekként lemondani a szeretetről. Ez lehetetlen.” (Gross 1914, 530.) „A magánytól való félelem arra kényszeríti a gyermeket, hogy alkalmazkodjon.” (Uo.) A gyermek akarata bekebelezi az idegen akaratot, így olyanná válik, mint a többiek, akik körülveszik őt: idegen létből áll, mely saját személyisége részeként tűnik fel előtte. Az ilyen emberek egyénisége elsorvad a környezet szuggesztióinak nyomása alatt: ők az ún. „másodrangú karakterek”, akik látszólagos egészségben élnek (Gross 1913a, 386.). A „normalitás felett” állnak viszont az ún. „elsőrangú karakterek”: „Ezen emberek sorsa a ["saját" és az "idegen", a szexualitás és az énösztön közti ellentétre visszavezethető] belső konfliktus, a belső szétszakítottság, a saját maguktól való szenvedés.” (Gross 1916, 3.). A társadalmi represszió minden emberre kifejti patogén hatását, de különösen mélyen beteg az elsőrangú karakter, „az értékes ember”, a haladó szellemű harcos, kit a társadalom megpróbál kivetni magából. Gross úgy véli, valójában ezen emberek tekintendők egészségesnek, tőlük lehet tanulni (Gross 1913a, 386.). A gyógyulást minden ember számára az individuális értékek megszilárdítása jelentené (Gross 1908, 79.). Gross a pszichoanalízis segítségével nem csupán az egyes embert, hanem az egész társadalmat kívánja gyógyítani: „Az egész emberiség önmagától való szenvedése és minden remény, hogy ez másképp lesz: ez a mi klinikánk.” (Gross 1913b, 632.).

Gross célja, hogy megszabadítsa az embert a konfliktusért felelős idegen motívumoktól. Azt vallja, hogy a pszichoanalízis csak úgy kerekedhet felül az emberi szenvedésen, ha a "saját"-ot (das Eigene) támogatja a patogén társadalommal szemben. A pszichoanalitikus legfőbb feladata ezért az, hogy újra tudatossá tegye a rejtett, a nevelés és az autoritatív szuggesztió nyomása által kitaszított értékeket, nevezetesen azt az ösztönt, „amely egyszerre irányul a saját egyéniség megőrzésére és törekszik arra, hogy más egyéniségekhez szerető-etikus kapcsolat fűzze, úgy is mondhatnánk, arra való törekvés, hogy önmagunkon ne hagyjunk, másokon pedig ne akarjunk erőszakot tenni [, hanem segíteni: ez utóbbi Kropotkin kölcsönös segítésre irányuló ösztöne].” (Gross 1914, 529.). Gross gyógyítási célja tehát a kapcsolatra való képesség és a szabadság elérése. Ezzel, az emberi autonómia visszaállításával válhat a pszichoanalízis a forradalom fegyverévé, melytől Gross egy olyan földi paradicsomot remél, melyben nincs hatalom és megalázkodás, nincsenek normák, korlátok és erkölcs, így az emberi kapcsolatok szabadon kiteljesedhetnek (Gross 1919, 21.). E minden erőszaktól és kényszertől mentes matriarchális társadalmat készíti elő a tudattalan pszichológiája, amennyiben megszabadítja az embert a belsővé tett autoritáselvtől.

Otto Gross Wilhelm Reich és Erich Fromm előtt mutat rá a családi viszonyok és a tekintélyelvűség összefüggésére, és állítja szembe a patriarchális társadalom represszív szexuálmorálját az anyajogú társadalom szabad szexualitásával. A pszichoanalízis anarchista irányba való továbbvitelével és társadalomtudományi értelmezésével ő az első, akinek a pszichoanalízis egy radikális társadalomkritika alapjául szolgál, a kapcsolat hangsúlyozásával pedig a tárgykapcsolat-elmélet előfutárának tekinthető (Lásd Heuer 2000, 68.).

IRODALOM

Balluch – Dienes (2005): Gross gegen Gross. Ein schicksalshafter Vater-Sohn-Konflikt. In: Dienes – Götz von Olenhusen - Heuer - Kocher (szerk.): Gross gegen Gross. Hans & Otto Gross. Ein paradigmatischer Generationskonflikt. LiteraturWissenschaft.de, Marburg an der Lahn. 173-201.
Freud, Sigmund – Ferenczi, Sándor (2000): Levelezés I/1. kötet (1908-1911). Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó, Budapest.
Freud, Sigmund – Jung, C. G. (1974): Briefwechsel. Fischer, Frankfurt/M.
Gross, Otto (1908): Elterngewalt. Die Zukunft (17), 65: 78-80.
Gross, Otto (1913a): Zur Überwindung der kulturellen Krise. Die Aktion (3), 14: 384-387.
Gross, Otto (1913b): Die Psychoanalyse oder wir Kliniker. Die Aktion (3), 25: 632-634.
Gross, Otto (1914): Über Destruktionssymbolik. Zentralblatt für Psychoanalyse und Psychotherapie (4), 11-12: 525-534.
Gross, Otto (1919): Die kommunistische Grundidee in der Paradiessymbolik. Sowjet (2), 1: 12-27.
Gross, Otto (1920): Drei Aufsätze über den inneren Konflikt. Marcus & Weber, Bonn.
Heuer, Gottfried (2000): Otto Gross: "Die Psychologie des Unbewußten ist die Philosophie der Revolution!" Oder: "Was suchst Du Ruhe, da Du zur Unruhe geboren bist?" Schriften der Erich-Mühsam-Gesellschaft, Lübeck, H. 19, p. 53-83
Hurwitz, Emanuel(1988): Otto Gross: Paradies-Sucher zwischen Freud und Jung. Suhrkamp, Frankfurt/M.
Jung, Franz (1921): Von geschlechtlicher Not zur sozialen Katastrophe. In: Michaels, Jennifer J. (1983): Anarchy and Eros. Otto Gross' Impact on German Expressionist Writers. Peter Lang, New York. 183-219.

Otto Gross írásai:

• Gross, Otto (1907). Das Freudsche Ideogenitätsmoment und seine Bedeutung im manisch-depressiven Irresein Kraepelins. F. C. W. Vogel, Leipzig.

• Gross, Otto (2000): Von geschlechtlicher Not zur sozialen Katastrophe. [With an Essay by Franz Jung about the Work and Life of Otto Gross] Edition Nautilus, Hamburg.

• Gross, Otto (1998): Összegyűjtött írások. http://www.ottogross.org/deutsch/Gesamtwerk/Gesamtwerk.html

Az Otto Grossról szóló legfontosabb irodalom német nyelven:

• Dehmlow, Raimund - Heuer, Gottfried, szerk. (2000). 1. Internationaler Otto Gross Kongress, Berlin. Laurentius/LiteraturWissenschaft.de, Hannover/Marburg.
• Dehmlow, Raimund - Heuer, Gottfried, szerk. (2003): 3. Internationaler Otto Gross Kongress.
• Dehmlow, Raimund – Rother, Ralf - Springer, Alfred, szerk. (2007). "... da liegt der riesige Schatten Freud's jetzt nicht mehr auf meinem Weg" - Die Rebellion des Otto Gross. 6. Internationaler Otto Gross Kongress, Wien. LiteraturWissenschaft.de, Marburg. (Előkészületben)
• Dienes – Götz von Olenhusen - Heuer – Kocher, szerk. (2005): Gross gegen Gross. Hans & Otto Gross. Ein paradigmatischer Generationskonflikt. LiteraturWissenschaft.de, Marburg.
• Heuer, Gottfried, szerk. (2002): 2. Internationaler Otto Gross Kongress. LiteraturWissenschaft.de, Marburg an der Lahn.
• Heuer, Gottfried, szerk. (2006). Utopie und Eros: Der Traum von der Moderne. 5. Internationaler Otto Gross Kongress, Zürich. LiteraturWissenschaft.de, Marburg.
• Götz von Olenhusen - Heuer, Gottfried, szerk.(2005): Die Gesetze des Vaters. 4. Internationaler Otto Gross Kongress. LiteraturWissenschaft.de, Marburg.
• Hurwitz, Emanuel (1988): Otto Gross: Paradies-Sucher zwischen Freud und Jung. Suhrkamp, Frankfurt/M.
• Raub, Michael (1994): Opposition und Anpassung. Eine individualpsychologische Interpretation von Leben und Werk des frühen Psychoanalytikers Otto Gross. Lang, Frankfurt/New York.

Az Otto Grossról szóló legfontosabb irodalom angol nyelven:

• Green, Martin (1974): The von Richthofen Sisters. The Triumphant and the Tragic Mode of Love. Else and Frieda von Richthofen, Otto Gross, Max Weber, and D.H. Lawrence, in the Years 1870­1970. Basic Books, New York.
• Green, Martin (1986): Mountain of Truth. The Counterculture Begins. Ascona, 1900­1920. University Press of New England, Hannover and London.
• Green, Martin (1999): New Age Messiah. The Life and Times of Otto Gross. Edwin Mellen Press, Lewiston, New York.
• Heuer, Gottfried (2004): The Influence of the Life and Ideas of Otto Gross on the Life and Ideas of C.G. Jung. Thesis submitted for the degree of Ph.D. Centre for Psychoanalytic Studies, Colchester, University of Essex.
• Michaels, Jennifer J. (1983): Anarchy and Eros. Otto Gross' Impact on German Expressionist Writers. Peter Lang, New York.

Otto Gross-szal kapcsolatos irodalom francia nyelven:

• Grosse, Jérôme François – Gross, Joseph François (2005): Hanns et Otto Gross. Identites inconnues entre Lorraine et Habsbourg. Memo Lotharingiae, Sarrebourg.

Számos utalás található Otto Grossra az alábbi művekben:

• Freud, Sigmund, Carl Gustav Jung (1974): Briefwechsel. Hrsg. William McGuire u. Wolfgang Sauerländer. Fischer, Frankfurt.
• Jones, Ernest (1974): Sigmund Freud. Life and Work. Hogarth, London.
• Jones, Ernest (1990): Free Associations. Transaction, New Brunswick, London.

 

www.cyberdurer.hu