Végre itt az új Uriah Heep album, a 2008-as Wake the Sleeper óta várjuk már ezt a pillanatot! 2008-ban ugyanis olyan lemezt sikerült írniuk, ami minőségében és felfogásában megközelítette a legszebb időket... és most azt is nagyon biztató hírként olvastam, hogy 2008-hoz hasonlóan, most is a Status Quo-val karriert építő Mike Paxman lesz a producerük. Ő az, aki szerintem mostanában a legjobban érti a régi brit hard-progresszív rock környéki zenekarok egykori zenei világát, tavaly például az Asia Omega lemeze készült vele, ami szintén attól volt érdekes, hogy képes volt a történelmi időkre emlékeztetni minket... Előre kell jeleznem, hogy az 1969-ben indult Uriah Heep új albuma, az Into the Wild is ettől a régimódiságától lett igazán kiváló produkció!

Szerencsére most nem kellett 10 kerek évet várni az Into the Wild-ra... Legutóbb az 1998-as Sonic Origami és a 2008-as Wake the Sleeper között ennyi idő telt el... De akkor is megérte kivárni a folytatást, és most is érdemes volt három évet várni: az Into the Wild kiváló album, végig színtiszta Uriah Heep érzéssel...

A zenekar felállása stabil maradt! Bernie Shaw énekes hangja és stílusa, már legutóbb is a legszebb David Byron-os időszakkal jutalmazott bennünket, ahogy Phil Lanzon billentyűs folyamatos jelenléte, és a hangszereléseiben a Hammond-orgona erőltetése is a hetvenes éveket idézte. Most is fantasztikusan helyettesíti Ken Hensley-t... Egyáltalán nem hiányzik az új dalokból a Hammond orgona egyik legnagyobb mestere... - azt hiszem ennél nagyobb dicséretet nem tudok írni... Velük olyan kreatív tud lenni 2011-ben is a Uriah Heep, mint azokban a történelmi hetvenes években!

Mick Box gitáros nélkül nincs Uriah Heep, a 2008-as Wake the Sleeper-hez hasonlóan, manapság is a legkreatívabb időszakát éli újra gitárjával, amit az Into the Wild-re is képes volt átmenteni. Ahogy régen is, az új dalok hangzása is a Hammond orgona és Mick Box gitárjának kölcsönhatásáról szól, ez az összhatás adja a zenekar megszólalásának esszenciális lényegét. Box-on nem fog a kor, hiába a 63 év, most is dinamikus és energikus a játéka! Az idén 60 éves Trevor Bolder basszer a hetvenes évek elejét még David Bowie zenekarában töltötte, az 1977-es Firefly albumon szerepelt első alkalommal a Heep-ben. Basszusgitárjával és vokálja szerves része azóta is a hangzásnak... és, ha már vokál: ahogy egykor David Byron-t, Bernie Shaw-t is remek vokállal erősítik ezen az új lemezen... A sok ének-szólam nagyon kidolgozott, egészen rendkívüli, össze-érett hangokat hallhatunk egymásra építve... Russell Gilbrook dobos előéletében szerepel Tony Iommi és Van Morrison zenekara is, nem véletlenül került 2007-ben az örökös tag, Lee Kerslake székébe: nagyszerűen teljesít!

Slágeresebben kezdenek a Nail on the Head-el, énekes-központú, kötetlenebb szerkezetű dal, kellemes melódiával. Az I Can See You már hozza a hetvenes évek dinamikus érzését, a ritmus lendületből érkezik, a gitár tömény és egyszerű, és az ének hatásvadász... Az Into the Wild és a Money Talk a Hammond-jával, lendületével és kemény gitár alapjával, és persze kórusával megszabja az irányt. A Trail of Diamonds olyan ballada, ami akár szerepelhetett volna az 1971-es Salisbury-n is... Az albumról a nagy kedvencem a Lost lett, ami kemény alapjaiban és komplexitásában már-már progresszív metal-nak is mondható dal, a gitárszólója pedig egyszerűen bődületes... ha szabad ilyet mondanom... Nem részletezem a dalokat tovább, de abban biztos vagyok, hogy a Uriah Heep rajongók nem fognak fanyalogni... ahogy a hetvenes évek brit hard rock hullámának szerelmesei sem... Az Into the Wild méltó folytatása a Wake the Sleeper-nek, talán még jobban is sikerült elődjénél...

10/9.5