vers címke // utóiratok

találtam,(egy linkkel a shaumbra oldalról -ahol most elég méltatlanul "vita" folyik--ide "küdött" ,ebbe a békésnek tűnő blogba :

megkerestem itt a legelső bejegyzést, s ez a vers volt, úgy látszik, nem véletlenül (mint egy ars poetica?

Szolgálat

A természetben, mindenben a szolgálat vágya él.
A szél szolgál, a víz szolgál.
Ha fát találsz, ültesd el magad!
Ha hibát találsz, javítsd ki magad!
Ha olyan feladatot, amit mindenki kikerül, vállald föl magad!
Öröm jónak és egészségesnek lenni,
ám még nagyobb öröm szolgálni tudni.
Ne hidd, hogy csak a nagy szolgálat érdem,
az apró szolgálat öröme is létezik;
például amikor meglocsolod a kertet,
rendet raksz a könyvek közt,
vagy megfésülöd egy kislány kócos haját.
Ne hidd tévesen, hogy szolgálni kisemberek dolga!
Az életet és fényt adó Isten is szolgál,
s joggal hívhatnánk akár így: Ő, aki szolgál.
Naponta néz kezünkre s kérdezi: szolgáltál-e ma?
Kit? Egy fát? Barátot? Szerettedet? Idegent?
Köszönöm, hogy megengeded, hogy szolgáljalak.
(Gabriela Mistrals)

Nagyon tetszik. Nagyon jókor jött. Mindjárt szolgálok is, azzal, hogy rendet rakok a könyveim közt (legalább is megkisérlem)

De kevesen tudják!... Jut is eszembe, vajon a miniszterek tudják-e, hogy a nevük (a beosztásuk, a munkájuk(!) mit jelent? hát pont ezt: szolgálatot!

hej, ha én is, én is köztetek lehetnék...

olvasván hiradásokat, nézegetve fotókat, videókat különbözó, és szinte mindennapos, fővárosi tüntetésekről, sztrájkokról, nem igen szokott elfogni a vágy , hogy én is ott legyek... ezek többnyire tiltakozó tüntetések, és eleve kudarcra itéltek szoktak lenni, és öncélúak (sajnos), most viszont egész más történt, s vele m is,a József Attila melletti kiállás kapcsán, a szobra elmozditása elleni 32 órás versmaraton, a hideg Duna parton, a szobor közelében, határozottan azt a sóvárgó érzést váltotta ki belőlem , hogy ott kellene lennem...(nézegetve a fotókat, videókat megszólalt bennem Arany Toldija: Hej, ha én is én is, köztetek lehetnék....) ott lenne a helyem nekem is... a hallgatóság (netán az önkéntes versmondók közt), de mindenképp a szobor közelében, és nem is (csak) valami ellen, hanem mellett.... az emberség mellett, a jó szó mellett, a költészet mellett, mindamellett amit József Attila, "az én József Attilám" is képviselt és kell hogy képviseljen ma is.... (mint mikor a 70-es években jaj, szeressetek szilajon c műsoromban elkiabáltattam a szinpadosaimmal... ) Jaj szeressétek szilajon! - mondom most is. Ne hagyjátok, hogy elmozditsák a szobrát(még ha állitólag közelebb is a Duna parthoz(?),de ne egy olyan térrendezés keretében, ami a 44-es állapotokat akarja visszaállitani... ordas eszméivel együtt?!

Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,/nem bőgnek tehenek, még a malac se visít. jutottak eszembe Babits sorai , itt a vidéki kisvárosi csöndben, november 19-én... Makón, mint ama május 23-án Rákospalotán, a forongó fővrosba vágyva, Hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi /s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;

Hol tán míg irom ezt Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt megszületett a Jövő.

Itt most nem volt néma József Attila!!!32 órán és 40 percen át mondják , éneklik szavait...

Nem hiszem, hogy jövőformáló forradalom volt Pesten a József Attila szobor mellett, nem születhetett meg a Jövő, semmi,... de talán célt ért az ember szó, és hang, hogy ne menjenek még rosszabb irányba a dolgok, ne menjünk annyira rossz irányba, és semmiképp se visszafelé...és jó érzés látni, hogy ha nem is sokan számszerűen, de vannak, vagyunk....

S jogunk van... mindazzal szembenézni,/ mit elkerülni úgyse tudhatunk./ Mert növeli, ki elfödi a bajt. / Lehetett, de már nem lehet,/ hogy befogott füllel és eltakart/ szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg,/ s majd szidjatok: nem segítettetek!" ahogy Illyés mondta a Bartók c. versében, rámutatva mindenkori kortársi tanuk felelősségére"- vagy ahogy megint csak a homo moralis szállóigévé lett intése is:"vétkesek közt cinkos, aki néma"

"József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek..."... nagyon sokan, nagyon szeretünk!(nem csak azok, akik el tudtak zarándokokolni az országháza melletti Dunaparti szobrodhoz, hogy ott maradhass, ime, hát meglelve hazádat..

alvás, álom, álmosság stb...

már ebéd közben olyan álmosság jött rám, hogy egyszerűen nem birtam tartani a fejem a nyakamon és egy párszor - etikett szempontjából eléggé el nem itélhető módon - leraktam az asztalra a tányérom mellé. Gondolkodtam az ebéd utáni kávén, hogy az felébresszen, de amióta újra elkezdtem kávézgatni s ezzel majdnem egyidőben újra kezd össze-vissza és hevesen verni a szivem ébredéskor - inkább leálltam vele... gondoltam, ha álmos vagyok, akkor aludjak, akárhány óra is van, úgyhogy -álomkóros hazakarikázás után- lefeküdtem, s vagy 2 órát szunyókáltam is.

soha nem volt problémám az alvás (tulajdonképpen most se az, inkább az a baj, hogy többetis aludnék mint kellene - de hát minden baj, ha túlzás - bármilyen irányban is. az álmatlanság éppúgy mint az aluszékonyság...) de fiatalon biztos, hogy problémamentesebb volt ez az alvásügylet is, legfeljebb az jelenthetett problémát, ha nem aludhattam objetiv okok miatt - tanulás, munka, stb- annyit, amennyit szerettem volna. Most általában annyit aludhatnék, amennyit akarok. De nem akaródzik hamar lefeküdni, befejezni a napot( egy kicsit babitsosan is, ősz és tavasz közt:"mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
(Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! )

aztán másnap meg, ébresztőóra nélkül, de mégis hajlamos vagyok korábban ébredni, mint kéne... talán. De az is igaz, hogy csökken az alvásigény, ahogy nő éveink száma. (ezt anyukámtól hallottam mindig, csodálkozván, hogy mennyivel kevesebbet alszik, mint én - én 12 órákat is képes voltam...! pláne hétvégeken)

az álmaimra viszont sokkal jobban emlékeztem, most csak hébe-hóba, de annál élesebben, mert ezek mind fontos, üzenő álmok - szerintem. A napokban anyuról álmodtam, tudtam, álmomban, hogy már nem élhet, és el is tűnt nagyon hamar az álmomból, ... annál meglepőbb, hogy Floridából ezután kaptam egy levelet, régi ismerősünktől, aki fontosnak érezte megírni,. hogy anyukámról álmodott, a történetre nem emlékszik, csak arra, hogy sokáig volt vele az anyukám, és ez jó volt... (kicsit irigyeltem...)(én az ő anyukájával beszélgettem sokat, életében...)

az az érzésem, hogy többet kellene aludnom, és többet álmodni is - illetve jobban emlékezni az álmokra... semmiképp se szabadna sajnálni az időn

ket az alvásra, mert megtérül - és kell is a testi-szellemi regenerálódáshoz. Jó lenne, ha a nap 25 órából állna, de akkor meg a 26 óra kellene... és aztán az se lenne elég... (mint ahogy , attól tartok, a végén, az élet se... (.."paplan alá, hajcsi!"...hm...)

azt hiszem, vissza kellene térni a természetes ritmushoz. az Elixirben olvasom - mostanában épp azért vettem egyet, mert fókuszában az alvással, álommal kapcsolatos problémák álltak, - szóval itt az áll, hogy "alvászavar azóta létezik, mióta feltalálták a villanykörtét, s ezzel felülirták az alvás ingerét, a sötétséget." Anyukámtól is hányszor hallottam, mikor sokáig fent maradtam, hogy az éjfél előtti alvás duplán számít(anaÍ. Most azzal is igazolódik ez a tapasztalat, tudományosan, hogy a "sötétség hormonja", a melatonin termelése éjfélkor éri el tetőfokát, utána leapad, pedig ez erősiti szervezetet... a segitségével lehet/ne igazán regenerálódni... alvás közben.

No, aludjunk, megpróbálok időben lefeküdni... majd beszámolok az eredményről...

(a mellékelt rajz nem CSAK illusztráció, lányom rajza 2001-ből, a "csillagok és villanykörték " c. képzőművészeti kiállitásáról , gimistaként, 16 évesen, akkor még nem dőlt el a pályaválasztása, nyitva volt a grafikusság felé is... de a rajzok most elgondolkodtatnak, tematikájuk miatt is...) (mindenesetre a rajzon megtörténik az "éjfél előtti alvás" vagy valami afféleség, ha nem is "sokkal előbb, és nem is "szabályosan")...

"megfordultam"?

"ahogy megfordította"... ezt a két szót adta meg a Liget folyóirat, egy kiírásában -ezt kellett folytatni illetve e hivó szavak köré kanyarítani bármilyen műfajú irást...

nekem rögtön elindult a fantáziám rá, és a noteszemba, pirossal (mert akkor csak olyan toll volt épp nálam) le is írtam a mondandóm... aztán legépeltem, és ... mivel elromlott a nyomtatóm, valahogy megoldottam mégis, (írtam is itt is róla), de végül is határidőre, szombati nap 12 előtt pár perccel, még postára adtam. Ma kaptam egy email-t, amiben közlik, hogy nem tudják közlésre kérni, mert hogy "nem tudják beilleszteni a Liget folyóiratba"... remélik megértem. Persze, hogy meg- az ellenkezőjét értettem volna meg kevésbé. Amúgy is én már beleszoktam, hogy nem vagyok "beilleszthető" sehova. (pedig ezt az irományt éppenhogy hozzájuk igazitottam, "illesztettem")... ide a blogba se "illik" bele...de azért én, most ide mégis , mint a blogom "főszerkesztője"... "beillesztem"... (pesze nem kell elolvasni, ha valaki úgy érzi, hogy nem "illeszkedik"...) (a "tükrös" és "tengeres" szerintem ideillő fotóimat, természetesen csak ide mellékeltem.."illusztrációként"...)

Ahogy megfordította..., rájött, hogy ugyanazt látja: "kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda" .Csupán a nézőpont változik.

Innen, ebből a nézőpontból azaz a Földről, sose tudhatjuk meg, hogy mi van a Hold túlsó oldalán. Egyáltalán van-e túlsó oldal? Hiszen innen sose látjuk! De lehet, hogy (ha van), onnan nézve, azt se tudhatják, hogy mi vagyunk-e. Vagyunk-e hát, ha nem látnak? Vagy vagyunk-e eléggé, ha mi se látunk teljesen. Mert ugyan mit látunk? Egyszerre s egyfelől csupán részleteit a valóságnak, (jó esetben a felét), és csak következtethetünk, a töredék láthatóból a hiányzó, kiegészítő, láthatatlan részekre. De jól-e? És mit látnak belőlünk a láthatatlan részből? Még „felünket” se!

Amikor Ady szeretné magát megmutatni, bizonyára arra is gondolt, hogy megfordítva is. Hogy látva lássák. A láthatatlan dimenziókból is, az ő láthatatlan, igazi (szeretetre vágyó és szeretettel teli) részét is (amit elrejt az "északfok, titok, idegenség" látható látszata) Ahogy megfordította Adél nevét, és lett Léda... a földi nőből, a költői múzsa, kiből ráaggatott annyit... Ady-Yda... Fordítva is ugyanaz. A költő álneve, lehet, hogy igazibb neve... "Az vagyok én, ami itt írok"- mondta a másik nagy, (Attila , akit hiába hívtak a nevelőszülei Pistának, ő tudta, hogy mi) szabad ötleteiben, akinek ki-beugrált a két szeme....., s a megbolondulástól félve mondta ki a legmélyebb igazságokat az ember belsejéről és külső valóságáról s egyszerre láttatva a kint és bent feladatait, harmóniát szerkesztve bent - az adott világ varázsainak mérnökeként - és azt várva kint...majd (még mindig várhatja...)

Egyszer, álmomban piros, rövidujjú pólóban láttam magam, nagyon fiatalon, mikor már nem voltam olyan fiatal, és nem hordtam piros polót, de álmomban igen!, ébren keresztülmentem már egy mély válságon, és elkezdtem látni a valóság rejtett oldalát is, nem csak a külső szememmel, hanem a belsővel is látva- sőt azt is sejtettem, hogy jól csak a belsővel lehet látni...meg hallani; és ez a határtalan értelem, vagy szellem vagy lélek vagy minek is nevezzük, (Exupery pl. szívnek), amihez, igen, meg kell fordulni, (a metanoiában, vagy tesuvában), szóval ekkoriban álmomban integetett nekem a távolból vissza a másom, mosolyogva, piros rövidujjú pólóban, s én neki vissza. Én jobb kézzel, ő fordítva: a ballal természetesen. És mégse tükörkép volt. Hanem önálló entitás. Tőlem független. Térben és időben. És mégis összefüggő. De csak úgy, mint minden a nagy valóság hálózatában. (ahol egy szálló porszem el nem hibbanhat...) Ha tükörkép is volt, nem tükörben tükröződő. Hanem valami kozmikus koordinátában.

Magunkat egyébként is mindig csak tükörben láthatjuk. Foncso

rozottan. Vagy mások tükrében. Meg kellene fordítani magunkat, hogy ne a visszánk legyünk! Hogy úgy láthassuk magunkat, amilyenek vagyunk. Ne tükör által, homályosan. Úgy, ahogy mások...?

Lehet, hogy akkor mások eleve jobban tudják, kik vagyunk, mik v

agyunk- megfordítatlanul is.? "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat..." Igazán csak másokban vagyunk magunk? "Jó lenne jegyet szerezni önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos"...?

Kell a megfordulás, a visszafordulás, a visszatérés: a met

anoia, a tesuva...

Ahogy megfordította magát, önmaga lett. És furcsa módon, a másik is. És kezdte érteni és érezni önmagát, de úgy, hogy az is ő, aki nem ő, csak egy nagy énbe tud fordulni a sok kis én.. Mert minden egy... Ahogy megfordította önmagát, megtért oda, ahonnan jött. Ahonnan mindenki, s ahol mindenki egy.. Így, egyszeriben többnek, nagyobbnak érezte magát. Áradónak. Óceáninak. Mint mikor forgott a habjaiban, mikor megfordította magát a hullámokkal. Csakhogy akkor már ő maga volt a hullám is és a tenger is... egyszerre... És ebben az egységben, végleg megnyugodott. Tudta, innen nem lökheti ki semmi és senki. Mert mindenhol biztonságban van, mert ő van. Van. Nem tud nem lenni. Akármerre forog, Akármerre fordul.

A hullámaiban belenyugvó tenger, vagy a tengerbe belesimuló hullám.... vagyunk

"Az Isten állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
……………………………………………
……………………………………………"

Vörösmarty Csongora is saját kertjébe pottyant a "világkörüli" útja után, keresvén a boldogságot. A cél a kezdet, ugyanaz, csak fordított irányból.

Ő odafönn
merev csillámu közöny,
és sorsba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc: az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel (...)

Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
-madárka sír, madárka örül-
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra. (W.S.)

galamb szökőkúttal

a tikkadt melegben, biciklizés közben, elhaladva a szökőkút mellett, a párkányán egy galambra lettem figyelmes, visszaakanyarodtam a közelébe, a fényképezőgépemmel, nagyon óvatosan-lassan-nesztelen, nehogy megijedjen tőlem, és elrepüljön idő azaz exponálás előtt. De rám se hederitett! csak egyre a vizet nézte, szagolta, talán egy pár csöpp rá is esett, és hűtötte... sokáig áll ott... a végén én untam meg , és hagytam ott (miután körbefotóztam) - (magam is lehültem kissé a szökőkút közelében...)

csak a kész képeken láttam a zöld gyűrűt a galamb lábán (lehet, hogy ezért is nem mozdult...?)

jóval később jutott eszembe Apollinaire képverse

a (sebzett)galambról és a szökőkútról

ajánló ajánló

Turi Tímea: A bökkenő; Csak a plezúr; Ennek a szépségnek

"Voltaképpen a test is / olyan, mint a történet: úgy vágysz rá, hogy / nem csak neked nincsen közöd hozzá." - A Tiszatáj júniusi számát Turi Timi verseivel és Podmaniczky Szilárd prózájával ajánljuk.

TURI TÍMEA

A bökkenő

Vannak emberek, akik körülöttünk
élnek, de nem részei a történeteinknek.
Szeretjük őket, sokat vagyunk velük, de
nincs közünk hozzájuk. Ellenben páran,
akiket csak keveset látunk és akikkel keveset
beszélünk, sőt, akiket talán nem is ismerünk,
azoknak igenis van beleszólásuk abba a
meghatározhatatlan valamibe, amit jobb szó
híján a történetünknek nevezünk. A bökkenő
csak az, hogy mindezek után számolnunk
kell egy szomorú tanulság kísértésével:
hogy a történetünkhöz mi magunknak nincsen
közünk. És hogy voltaképpen ez lenne a mi
otthonunk: a saját magunk és a történetünk
közötti belakhatatlan rés.

Csak a plezúr

A szavak mégsem olyanok, mint a bélsár: nem
tisztulsz meg, hogyha megszabadulsz tőlük.
Inkább mint a lekapart heg, olyanok: megválsz
saját magad már elhalt sejtjeitől, de a kaparás
nyomán felbuzog egy kicsi vér, és neked megint
nagyon sok időre van szükséged, hogy a heg majd
újra eltakarja. Befedje, mint a hallgatás, amit ha
megszegsz, nem segít, viszont ha tovább hallgatsz,
nem fogsz emlékezni semmire. A beszéd nem old
meg bajt, viszont a hallgatás sem. Bár megszűnteti.

Közel a fájdalomhoz nem lehetsz más, csak néma.
Viszont messze már nem látod értelmét beszélni róla.
A vérző seb és az ép bőr egyaránt hallgatás. Csak a
plezúr, a heg, a var képes a beszédre.

Ennek a szépségnek

Nem a test szólal meg a vágyban, nem a hús,
de nem is a szellem. Voltaképpen a test is
olyan, mint a történet: úgy vágysz rá, hogy
nem csak neked nincsen közöd hozzá. A
vágynak mindig a szépség az oka, de ennek
a szépségnek nincsen köze ahhoz, aki viseli.
A szépség oka nem a gondolatok tetszetőssége,
de nem is a test szimmetriája. Más, és nem tudod,
mi, ezzel mitizálod. Csak abban vagy biztos,
hogy a szépségnek semmi köze nincs ahhoz,
aki hordozza. Ezért, mint a történet, olyan.

u.i. az azóta megjelent júliusi számban is "benne van" lányom, ezúttal egy veskötetről irt kritikájával.

egy beszédes noteszlap - a múltból

ez a régi noteszlap hányódik itt az iróasztalomon... a múltból került ide, de hogy ? -emlékszem a noteszra, bordó volt a boritója szine és a sima betétlapjai úgy voltak összeállitva, hogy már használat közben szétesett.... (egy egyetemi csoportársamtól kaptam a noteszt, azt hiszem, de már egy-két évvel az egyetem befejezése után... ifjú, gimn. tanárként... akkori, legújabb költészet iránti érdeklődésem lenyomata is ez a lap... azt hiszem, Petri György Magyarázatok M. számára c. kötetéből irtam ki (1971!)... (sajnos nem az én soraim, de mindennel azonosulni tudtam, "helyettem is irták", - az enyémekkel egyező gondolatokként kerültek feljegyzére - belső használatra ez a "belső beszéd"....

Petri György ekkor volt kezdő költő, már múlt idő... (pedig egy évben születtünk, 1943-ban) - de micsoda kifejezője volt a mi jelenkorunknak! ami már szintén múlt s igy most annak hiteles, tényleg "dokumentativ" megidézője , felidézője - ez a metaforikus, bizonytalan, átmeneti , provizorikus, ideiglenes életérzés, - ez a kaotikusság, szétforgácsoltság, ez a bizonytalanság,

ami igen, jobb volt! sok mostani rossz bizonyosságnál, mert abból a bizonytalanságból még bármi lehetett volna - és a rokonérzések megtalálása, egymásban - a metaforák mélyén - a közös otthontalanságban mégiscsak egy megnyugtató otthonosságérzést is tudott adni, ha szigetszerűen is, egy noteszlapon is, ami itt és most üzen a mának, a tegnapból. (talán azoknak is , akik nem élték a mi - Petrivel közös korunkat - és talán nem eléggé pontosakat gondolnak róla... azaz túl pontosat, (árnyalatlanul elitélőt), ahhoz képest, amennyire "bizonytalan volt minden " - metaforaként, helyzetünkre...

a test -korlátozásra intő- bölcsessége

reggelre úgy megfájdult a térdem, hogy alig bírtam felkelni azaz lábra állni, csak ültem a diványom szélén, és tehetetlenségemben bőgni tudtam volna. De aztán inkább erőt vettem magamon, és napközben már nem is fájt annyira

ezt a térdfájást még lánykoromban "szereztem be", egy zimankós télen, amikor a rövid irhabundában, s egy olyan gyapjúszövet szoknyában bicikliztem reggelenként a gimibe, tanítani, a havas úton, amiből kilátszott a térdem, pláne ha felfújta a jeges szél, a becses brazil tűsarkű bőrcsizmám éppen térd alatt kezdődött, és csak nylonharisnya volt a lábamon (a szabadba kerülő, s az időjárás viszontagságainak ilymódon kiszolgáltatott térdemen)... (Hát nem kellett volna, bár - szó se róla - csinos voltam így...) Aztán el is kezdett fájdogálni a térdem, "rendesen". De mostanában már időszakonként se fájt! (meg is lepődtem ezen) Most meg? ebben a nyarat megcsúfoló, nyirkos, hűvös időben újra előjött. - A pár hónapja meglepetésszerűen jelentkező - csipőporckopás okozta lábfájás mellé. Hogy már ne csak a gyaloglás legyen nehezített, hanem a biciklizés is!

Azért, hogy nyugton maradjak végre...(?) hogy minél kisebb távolságokkal beérjem mozgás terén? Vagy inkább ne is mozogjak...(?)

mostanában derült ki az is, hogy távolra se látok már olyan jól, ez is arra int, hogy még csak ne is nézzek messzire (se), (igaz közelre még rosszabb a helyzet - de ez az "öregszeműség" jelenségeként természetes is - elveszítjük mindenfajta rugalmasságunka(? alkalmazkodóképességünket?)

szó szerint arra figyelmeztet ez, hogy "ne nézz, ne nézz vágyaid távolába"--- mondhatnám az öregedő Vörösmartyval, pedig ő éppenhogy a túlságosan is fiatal Lauráját óvta ezzel... kicsit önző módon - de az is lehet , hogy csak magából indult ki, és akkor teljesen érthető)

én meg köszönjem a térdfájást, a lábfájást, a rosszabb látást? - a test bölcsességét, amivel józanságra int. de tudom, hogy a testnek a lélek diktál, és vele üzen...:

ne nézzek már túl messzire, ne akarjak nagy távolságokat beszáguldani, egyáltalán , maradjak nyugton, nézzek már (ne távolra) hanem magamba, jobban - és nyugton.. (elég nagy és tág terület az is, csak befelé, s nem kell hozzá se láb se szem) csak gondoljam végig, hogyan tovább - ilyen korlátozott lehetőségekkel...

elnemjátszott játékaink

de milyen különös, hogy ma pár óra leforgása alatt a "játék" körül forog minden- megint különös "véletlen egybeesések"... (szinkronicizmusok) - amikról ugyebár épp azt tudjuk, hogy nem "véletlenek", és oda kell rájuk figyelni...

a tegnapi bejegyzésem első kommentje kapcsán kezdődtek... eszmefuttatások játékról és komolyságról... (amik nem zárják ki egymást! v. ö.: "Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! (József Attila)...

de már a 103.oldalon. "Kisbaba lennék újra" cimmel (még mindig 9 évesen, de máris nosztalgikusan: "csörgővel játszanék"... és közben az álom egy mesebeli játszótérről... (mert ez az igazi játszótér csak álom lehet...), a "már" 11 éveskori "gyermeknapi elmélkedés"ről - hogy hátrányos, amikor a felnőtteké a világ, és előnyös, amikor a miénk" kifakadásáról- nem is beszélve) ...Mit lehet tudni, maradtak-e eljátszatlan játékai?... (sok-sok novellájában később is, visszatér a gyerekkor, a Költözés c. kisregényében a gyerekkor legfájdalmasabb élményeként pl., hogy az óvodában a társai nem engedték oda a babaházhoz játszani...)

mindenkinek maradhattak eljátszatlan játékai, hiányai, sérelmei a gyerekkorából..., amik nem múlnak el bennünk, sőt...egyre inkább előjöhetnek, talán ezért is jön elő ez a már-már elfeledett Szép Ernő vers is, az eljátszatlan játékokról...

(az én felnőtt(en is okos) lányom is épp arra világitott rá a napokban, hogy talán azért vagyok mostanában még érzékenyebb és mindent nehezebben elviselő, mert egész életemben felhalmoztam,(nyeltem?) - főleg mások védése miatt - , nem reagáltam le, nem "játszottam ki" dolgokat... és most minden egyszerre jön ki rajtam, mikor már elengedhetném magam kicsit, és igen, minden fel is halmazódik, a ("a bajok lerakódnak az emberben , mint a csontokban a mész".... (ez is J. A.)...

az is lehet , hogy összefügg a 2 dolog..., hogy a felnőttkori szorongásaink igazán, valahol még a gyerekkori traumáinkban gyökereznek... Popper is, épp arra figyelmeztet, a már 29-i bejegyzésemben idézett szövegrészben, (meg itt felidézve is) hogy egy életkorban se maradjanak maradékaink, az a jól megélt élet titka... de ki képes úgy élni?, hogy aztán a "maradékok" ne marcangolhassanak, a gyerekkorban elnemjátszott játékok...

A Szép Ernő vers már 101 éves! Az a Szép Ernő irta nosztalgikusan a nem játszó gyerekmagáról, aki felnőttként is úgy mutatkozott be, -igaz, a háború kataklizmája után -hogy "Szép Ernő voltam"... (pedig dehogyis!)...

öregek és fiatalok

Keleti Éva - (egykori) szinészek (egykori) remek fotósa - mondta a napokban, a tévében, hogy a szinészektől lehet megtanulni méltósággal viszonyulni az öregséghez..

Máthé Erzsi , a 84 éves szinésznő beszél arról, - kérdésre- , hogy (csak) addig akar élni, amig tud örülni a kék égnek és az orgonáknak, ha az ablakhoz megy... és amig rendet tud tartani maga körül - meg arról, hogy pár éve dijat alapitott szinháza, a Katona József Szinház fiatal szinészei számára, hogy lássa őket örülni...

Molnár Piroska (66) - ő is "a nemzet szinésze" lett, immár, hasonló meggondolásból hasonlót tett; "Nagymama díjat" alapított a fiatal kaposvári szinészek támogatására (és terve , hogy majd aranydiplomája átvételekor, (az se soká lesz,) az egyetemistáknak is dijat alapit)

jut eszembe, nem is "öregek" ők - nem öregednek... akiknek ilyen fontosak a fiatalok, akik az ő örömükben élnek, tükröződnek...

amíg tanítottam, és én is fiatalok közt voltam - én se éreztem az idő múlását - pedig az lett volna logikus - hiszen ők , a mindenkori tanítványok mindig fiatalok: 14-18 évesek voltak, maradtak (csak cserélődtek), tehát egyre nagyobb lett a korkülönbség köztünk, de mégis, valahogy megállt az idő...fölöttünk, fölöttem is!... (meg is vádolt egy idősebb ismerősöm, hogy olyan vagyok, mintha olyan korú lennék, magam is, mint a tanitványaim : örök gimnazista- ezt birálatnak szánta, de én nem tekinte(tte)m annak...), most már a régi tanítványaim is "öregszenek", a múltkor egy teljesen őszhajú egykori tanitvány köszönt rám az operettfesztiválon, a felsőbb sorból...,de a régi hangján és mosolyával:"csókolom julika néni"... de csodajó érzés volt... mert egyszeriben ott termett a fiatalságunk is, köztünk, bennünk...

volt egy "atyai jóbarátom"... híres pesti ügyvéd, mindig odafigyelt rám, az ifjú és bohó "problémáimra"... (mit persze nem tekintett ő se bohónak, mint én se , akkor)... apukámékkal egy házban laktak gyerekkorukban, s mesélte, hogy a pályaválasztásához nagyban hozzájárult, hogy ügyvéd nagyapám hatalmas s szép íróasztala nagyon megtetszett neki..., mikor játszottak a lakásban, s elképzelte, hogy akkor majd neki is olyan lehet... ) Gy. "bácsit", én már bácsiként ismertem meg, de ő már a bemutatkozáskor megjegyezte, hogy ő csak kivülről öreg, de '"a szive fiatal".... az is volt, maradt,... emlékszem, évekkel később, a kislányommal is milyen sugárzó mosollyal, ifjú szivvel beszélgetett!...

tegnap -bicikliztem épp nagyiramban, mert megint zárás előtt pár perccel, a boltba, mikor - hallom, fentről kiált valaki nagyvidáman "csoko... szia!' felnézek, és látom, mosolyogva hadonász-integet le rám egy kisfiú, a legfelső emelet erkélyéről, a kis barátja mellette... ha jól láttam, gyereknapkor , a cukiban ismerkedtünk meg, elsős, akkor beszélgettünk először (és azt hittem, utoljára is - mert ők nem errefelé laknak)...., de van egy másik új kis barátom is, ő most fogja elkezdeni az iskolát, vele ebéd közben barátkoztunk össze... ő is már jóismerősként mosolyogva, vidáman, közvetlen örömmel üdvözöl mindig...: szia! (sic..., s egyből) (szerencsére..., majd az iskolában kezdik leszoktatni őt is róla...s húzni a falat...)

jó, hogy egy játszótér van előttünk... (a gyerekek sose tudnak zavarni -csak olykor a szüleik...)

tudatosan nem pontos az idézet Szabó Lőrinc Különbéke c. verséből: "egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket"...., amire pedig gondoltam, - mert az én mondatomba, mondandómba nem illik bele, hogy "kezdem"... mert én mindig is szerettem őket...:) - de most valahogy közelebb vannak, fura és paradox módon, mintha jobban hasonlitanánk egymásra...:)( átugorva a közbülső -zavaró- generációkat)

vers bejegyzései